2018. január 2., kedd

Mario Puzo: The Godfather - A keresztapa

Ciao! ^^ Ma egy 1001 könyv listán szereplő művet, Mario Puzo világhírű, A keresztapa című regényét értékeltem nektek, amelybe a második világháború utáni első évekbe kalauzolódnak vissza az olvasók, hogy figyelemmel kövessék a New York-i maffiózó családok körmönfont hatalmi harcát, a Corleone család megragadó történetét. A filmvásznon kultikus, könyvben utolérhetetlen.

Fülszöveg:
A Maffia napi aktualitásként él az emberek tudatában, hiszen lépten-nyomon hallat magáról. Az olvasó bizonyára érdeklődéssel és izgalommal olvassa majd regényalakban is a filmvászonról jól ismert, Francis Ford Coppola és Marlon Brando jóvoltából halhatatlanná és világhírűvé vált, Amerikában letelepedett Keresztapa, Don Corleone fordulatos, elképesztő epizódokban gazdag történetét. Módunkban áll végigkísérni a Szicíliából Amerikába vándorolt Corleone família idősebb és ifjabb nemzedékeinek, barátainak, ellenségeinek sorsát, életét – és természetesen halálát, hiszen a szereplők legfontosabb jellemvonása az, hogy tetteiket az Amerikában is virágzó Maffia parancsai határozzák meg, amelyek között a legfontosabb a szinte közhelynek számító, ám a szervezet tagjai által mindig halálosan komolyan vett vendetta, vagyis a vérbosszú.


Nem értem. Biztos az is gátol, hogy mivelhogy nem vagyok szicíliai, az észjárásom nem egy azon szabályok szerint működik, mint Don Vito Corleonéé, akinek bizonyára nem okozna gondot a talány megfejtése, de akkor se értem. Nem értem, miért van az, hogy ameddig az adaptációnak külön kultusza van, az alapműről, erről a zseniális könyvről szinte egyáltalán nem hallottam dicshimnuszokat.
Vannak, akik azonnal felkapják a fejüket, ha ekkora horderejű, „mindenkinek találkoznia kell vele legalább egyszer, mielőtt alulról kezdi szagolni az ibolyát” kaliberű alkotásokról van szó, vannak akikben meg ellenérzések ébrednek, attól az eshetőségtől tartva, hogy a szóban forgó műnek nagyobb a füstje, mint a lángja, nem akkora csodának lesz tanúja, mint aminek évtizedek óta feltűntetik és előre láthatóan tele lesz az egész tömve hatásvadász elemekkel. Én az utóbbi, szkeptikus tábort erősítem, viszont A keresztapának a bűnözői világgal szemben táplált megmagyarázhatatlan, mondjuk úgy vonzódásom miatt képtelen voltam huzamos ideig ellenállni főleg miután pár hónapja rászántam magam a filmre. Nem az a könyv ez, amihez pörgésért és komédia mértékű, percenként húsz elsütött fegyverrel és vérrel teli akciófaktorért kell fordulni, az a chicagói vandálok asztala, míg A keresztapa kifinomult, a megfontolt tervezés művészetével hódít és ezt a magam részéről százszorta izgalmasabbnak és megkapóbbnak találtam, mint azt a fejvesztett, látszólag értelmetlen gyilkolászást, amire szicíliaiak szervezeteiről asszociál a közvélemény. Ez egy lebilincselő, a bűnözői világ kedvelői számára kötelező jellegű olvasmány, megkockáztathatnám kijelenteni, hogy a kategóriája Bibliáját teremtette meg Puzo, de ez már taszító túlzásnak tetszene a hozzám hasonló, vonakodó szkeptikusoknak ami nagyságával és kiforrottságával, na meg legfőképpen a reálisságával szégyenkezésre késztet minden más történetben felbukkanó, nevetségesen összecsapott, töltelék célzatú maffia szálat. Puzo regényében az éles elme a legfőbb fegyver, a család és a barátság szent, a legnagyobb sértés az, ha valakivel nem lehet értelmesen beszélni és a fenyegetőzés a primitívség ismérve. Igazi dörzsölt, kilencven kaliberes fickók hatalmi játszmájának lehetünk tanúi, olyan rafinált embereké, akikről minden fenntartás nélkül elhiszi az olvasó, hogy felépítettek egy saját világot és beszivárogtak a miénk legtöbb hatalmat és pénzt hozó réseibe. A nagyobb üzlettel járó előnyök csábítása szakadatlan, ha pedig érdekellentétbe keverednek a nagy családok, a maguk világának kis kormányzói, akkor elszabadul a pokol és gyökerestől átalakul a helyi hierarchia, miközben az összes fél elszenvedi a maga veszteségeit üzleti és családi téren egyaránt. A keresztapa egy ilyen állapotnak a fennállása köré épül, a legbefolyásosabb család Donja, Vito Corleone visszautasít egy általa túl kockázatosnak, elveihez nem idomuló üzletet és ennek a súlyos következményeit minden Corleone és Corleone szimpatizáns kőkeményen megérez a bőrén. Az ideiglenes Don tevékenykedése, nem megfelelő reakciói és a legváratlanabb helyekről árulások  a szakadék szélére sodorja a Corleone birodalmat, ahonnan csak a keresztapa és az ő méltó utódja tudja hozhatják vissza a régi fénybe a családot… már ha ekkora rombolás után, az lehetséges… A fő cselekményen és a karakterek személyes élettörténetén kívül nagy hangsúly kerül a maffia szerkezeti felépítésének és a korabeli viszonyoknak a bemutatására mind bűnözői, mind Hollywoodi színtéren, ami egy kis időkapszulává alakítja a regényt, aminek a felnyitásához külön hangulat kell. Az írásmód a sugárzó okossága és logikussága mellett nagyon gördülékeny is, de a megfelelő hangulatbeli követelmények miatt időigényesebb lehet a megszokottnál az olvasása, ha nem abban a passzban kapjuk le a polcról, ami szükséges hozzá, viszont ha az ellenkező eset áll fent, akár ültő helyében is magába szívhatja az ember a Corleonék krónikáját. Azok a bizonyos hatásvadász elemek, a „nagy mondatok tagadhatatlanul fellelhetőek…de én imádtam. :D



„- Majd egy napon, bár lehet, hogy ez a nap soha nem jön el, viszonzásképp én is kérek szívességet tőled.”
Belefutottam olyan vádakba dögivel, miszerint a regény nem élvezhető úgy, mint ahogy egy könyvet illik élvezni az olyan „nagy mondatok” miatt, amelyek legnagyobbikát pár sorral feljebb kiidéztem komolyan, van olyan élő ember ezen a féltekén, aki ha nem is szerzett személyes tapasztalatokat a könyvvel vagy az adaptációjával, nem találkozott még ezekkel a sorokkal? és a töménytelen leírás miatt, hogy olyan A keresztapa, mintha eleve a filmvászonra írták volna és nem egy normális könyvnek. Ezt a koholmányt egyszerűen nevetségesnek találom, mert véleményem szerint a jó leírások nem a kötelezőkben fellelhető száraz szövegek sokkal többet érnek, sokkal érzékletesebben mesélnek, mint a párbeszédek és azok a „nagy mondatok” se okoztak nekem gondot, sőt, szépen építették az egyedi atmoszférát. Nekem is megfordult a fejemben, hogy a „nagy mondatok” és az azokból kerekedő beszédek egy cseppet művik, mert akaratlanul is, a háttérben a fények kihunynak és halkan, de tekintélyesen megindul az epikus zene pillanatok képét idézik az olvasóban… de az ésszerű mennyiségükből kifolyólag nekem talán ezek váltak az írásmód tekintetében a legnagyobb kedvencekké. Nem esett az író túlzásban az adagolásukkal, mint ahogy azt a kismadarak csiripelése szerint A Karib-tenger kalózai legújabb részénél megtették a készítők, a szereplők életét a „nagy pillanatok” sorozatává változtatva, csak pofássá tette velük az összhatást. A jövőben szívesen találkoznék hasonló fogalmazásmóddal más könyvekben is, mint amiket Vito Corleone, az ő legkisebb fia, Michael vagy éppen a mesélő alkalmazott, mert a színpadi beütésük ellenére is nagyon bejöttek, modorosak, tekervényesek, átgondoltak és legfőképp emlékezetesek. Akinek egy-egy ilyen csúszik ki a száján azt megjegyzi az ember, mert a megfelelő kifejezések és szórend ilyen típusú, körmönfontan igényes formálásából megkockáztatom bármi másnál nyilvánvalóbban lejön, hogy az illető kimagaslóan intelligens. Az okos, sőt zseniális karaktereknél pedig kevés dolog van könyves viszonylatban, amit jobban szeretek, amire jobban ki vagyok éhezve.

„Már rég megtanulta, hogy a társadalom bizonyos sérelmeit azzal a vigasztaló tudattal kell elviselni, hogy ebben a világban eljön az idő, amikor – ha nyitott szemmel jár – még a legkisebb ember is bosszút tud állni akár a leghatalmasabbakon is.”

Az adaptációval való hasonlítgatásra és egyáltalán az adaptáció emlegetésére nem fogok több szót leütni majd ezután, de azt muszáj megjegyeznem, hogy noha az ehhez tartozónál könyvhűbb filmet még nem láttam nem hazudok gyerekek, szinte az összes párbeszéd szó szerint szerepel, az összes történés ugyanúgy van megjelenítve a legeslegapróbb részletekig, a szereposztás pedig parádés. Mindenki bravúrosan alakítja a szerepét. és ezért minden tiszteletem Coppoláé és a csapatáé, de a regény szerintem messze lealázza a filmet, épp ezért szorulna szerintem nagyobb hype-ra is. A képernyőn is érződik az összetettség, a karakterek éles esze, de a könyvben ez felfokozottabb, a logikussági mérce, az események dominósor szerűsége még szembeötlőbb és ki van fejtve, hogy a filmben jelentéktelennek tűnő, kis nonverbális jelzéseknek is mekkora jelentősége van, hogy egy-egy jelenet, egy-egy mozdulat mögött mi húzódott meg és, így sokkal jobban elmerülhet az olvasó a történetben, ami még okosabbnak tűnik. Legjobb példa erre az a jelenet az elején Connie Corleone esküvőjén, amikor az FBI-osok elkezdték felírni a Corleone telep előtt parkoló kocsik rendszámát, a Don legidősebb fia, Sonny pedig patáliát csapott. A filmben úgy tűnik, hogy a Don az FBI-osok miatt nézi némileg mérgesen, némileg meglepetten az eseményeket, de a könyvben kiderül, hogy a meglepettsége és a mérge nem az FBI-osoknak tudható be, hanem annak, hogy Sonny feleslegesen rendez cirkuszt, hiszen ő jóval az esküvő előtt figyelmeztette az illegális téren mozgó barátait, hogy kölcsön kocsival jöjjenek, úgyhogy nem is állt fenn veszély… Viszont utána elkönyvelte, hogy a cirkusz végül is nem is olyan rémes, mert így az FBI-osok azt hiszik, valóban váratlanul érte őket a dolog. Tehát…a könyvben érzékletesebb Vito Corleone nagysága és a mozzanatok is szövevényesebb töltetet kapnak… :D Ha nem láttátok még a filmet, mindenképp a könyvvel kezdjetek, ha pedig láttátok, akkor azért kerítsetek sort a könyvre is. Mind a kettő nagy mű és akadnak kivétellé vált esetek a „könyv mindig jobb, mint a film” mondásnál én is találkoztam ilyennel, amit azóta is hangoztatok, de A keresztapánál helyesnek tekinthetjük ezt a szállóigét. A könyv az igazi <3  Ritka, mint a fehér holló és egy olyan csoda, amit csak az apró betűs részben szereplő három nap letelése után merünk csak elhinni… de A keresztapa egy olyan regény, egy olyan élmény volt nekem a 2017-es évben, amiben kapaszkodjatok meg SEMMI kivetnivalót nem találtam, ami mindenestől, 100%-ban tetszett. Örök kritikusként, örök kötözködőként még mindig le vagyok rökönyödve, de azért meg tudnám szokni az érzést.

„A nagy emberek nem születnek nagynak, de azzá lesznek.”

Vito Corleone egy annyira ikonikus, annyira összetett és annyira élő-lélegző entitásként megalkotott karakter, hogy szerintem még azok se tudják azt mondani, hogy nem vette le őket a lábukról az öreg, nem fogott rajtuk az, az emberekre ható, legendás ereje a lapokon keresztül is, akik felfedeznek benne némely unszimpatikus vonást is. Nem kellett hozzá sok idő, hogy kocsányon lógó szemekkel csüngjek a nagy Don minden egyes szaván, miközben azért azt nem jelentettem volna ki egyenes gerinccel, hogy feltétlen a rokonszenvem felé. Tiszteletreméltó, amit elért, az, az elegáns agyafúrtság, amivel kormányozza a birodalmát, amivel egyengeti a hozzá forduló barátok és a családtagok sorát, de hébe-hóba „a senki se tökéletes” szófordulatnak betudható begyepesedettsége nem volt az ínyemre, néha úgy láttam, bizonyos elveivel és beidegződéseivel feleslegesen béklyózza meg saját magát és itt nem arra az üzletre gondolok, amire nemet mondott és, amire azonnal kitérek részletesebben is, hanem… arra, hogy miért nem avatkozott bele úgy Connie-ék ügyébe, ahogy illett volna, ahogy Sonny megtette. De megismételhetetlenül elképesztő koponya, azt meg kell hagyni. A történet Don Corleone lányának, Connie-nak az esküvőjén indul, ahol a Don az irodájában fogadja a hozzá óhajjal-sóhajjal fordulókat, ameddig a család kint élvezi a tipikus, vérbeli olasz lagzit egyesek a szerelmüket igyekeznek finoman kiokosítani a család üzletének mibenlétéről, mások pedig félrelépnek, mivel egy szicíliai szokás szerint egy apa nem utasíthat vissza egy szívességkérést se, amit a lánya esküvője napján intéznek hozzá. A Don tekintélye és ereje itt mutatkozik meg először és az, hogy az ő köreiben mekkora a jelentősége is a barátságnak, hogy hogyan intézi az ügyeit és ez valamilyen szinten előre is vetíti, mire lehet számítani a későbbiekben tőle, az ő irányító kezétől. Ha jó barátról van szó, akinek a barátsága nem csak akkor érződik, ha kell valami, a Don nagyon bőkezű és készséges. Rosszabb, csak kérni, azt is vonakodva tevő, ennek a kérésnek a következményeitől félő barát esetében is megteszi, amit lehet, de azért érezteti, mit gondol az illető hozzáállásáról és annak hol a helye. Az alapvetően kiütközik, hogy a Don a barátok esetében igazságosságra törekszik, főleg, ha ez a barát igazságszolgáltatást kér, ergo, ha valaki a lányát kórházba juttatóit meg akarja öletni, arra nemet mond, mert akkor nem egyenlő a mérleg, ha a lány él, de a támadók nem, csak ugyanazt kaphatják, de a család esetében nincs kegyelem. Ha egy családtagról van szó, nincs válogatás az eszközök között, nem léteznek az emberi mivoltunk korlátai, a család szó szerint szent és egy szent dologért, annak jólétéért, boldogulásáért… illik mindent megtenni. Időnként dorgálóbban és terelgető jelleggel viszonyul a pártfogoltjaihoz, hogy a szerinte megfelelő irányba fordítsa őket, amitől kissé basáskodónak tűnhet, de szerintem Vito Corleone az a védelmező/apafigura, amit nem sokan utasítanának el. Ám az üzlet, az üzlet, amiben nincs helye személyeskedésnek és érzelmeknek.

„- A barátság mindennél fontosabb. A barátság több, mint a tehetség. Több, mint a kormány. Majdnem ugyanannyi, mint a család. Ezt sose felejtsd el. Ha barátságokból védőfalat építettél volna magad köré, nem kellene tőlem segítséget kérned.”

A lavinát, alias az események láncolatát megindító robbanás egy Török gúnynévre hallgató, Virgil Solozzo nevű ember drogüzletben való közreműködést kérő ajánlata indítja el, amire Don Corleone a drogokkal szembeni ellenérzése miatt nemet mond. Egy maffiózó, akinek kőkemény elvei vannak, szokjátok meg. Bevett körülmények között ezzel le is zárult volna a kérdés, csakhogy egy olyan világban, ahol minden apró gesztusnak jelentősége van, nem megy ennyire könnyen az élet, Don Corleone legidősebb fia, Santino „Sonny” Corleone egy pillanatra olyan benyomást kelt a tárgyalás során Solozzóban egy meggondolatlan megszólalásával, hogy ő benne lenne az egyezségben, csak az apja akadékoskodik, így Solozzo és az őt támogató család hamar arra a következtetésre jutnak, Don Corleonétól meg kell szabadulni, ha bele akarnak lendülni a kábítószeres buliba New Yorkban. Az üzlet érdekében. A Corleone birodalom ereje, amit Vito Corleone évtizedeken át építgetett leghűségesebb embereinek a segítségével, a Dont övező elpusztíthatatlan, emberi ésszel szinte befogadhatatlan misztikumból ered, az ellene intézett félresikerült merénylet után a család irányítása a forrófejű Sonny avatatlan kezeibe kerül, ameddig Vito Corleone lábadozik és ez a vezetőváltás felér egy földcsuszamlásszerű tragédiával. Aminek a megfékezéséért és elsősorban egy Don Corleone ellen intézett újabb merénylet megakadályozásának az érdekében be kell piszkítania a kezét a család fekete bárányának, Michaelnek is, aki a testvéreivel ellentétben korábban távol maradt az alvilágtól és feddhetetlenül tisztességes életet élt főiskolával, háborús kitüntetéssel és egy csinos, amerikai barátnővel, kinek élete a felsorolt körülmények hatására szintén jelentős szaltót vet.

„– Csak annyit mondj, hogy megismerkedtél egy derék, jóképű, olasz származású fickóval. Kitűnő osztályzatokat kapott a Dartmouthban. Szolgálati Keresztet a háborúban és a Sebesülési Érmet. Becsületes. Szorgalmas. De az apja maffiavezér, aki megöli a rossz embereket, alkalmanként magas állami tisztviselőket veszteget meg, és a munkája során ő maga is egy csomó lövést kap az irhájába. De ennek semmi köze sincs a becsületes, szorgalmas fiához. Gondolod, hogy semmit sem fogsz elfelejteni?”


A Corleonék részéről tett reakciókkal az események felgyorsulnak, új ellenségek derengenek fel a távolban és mutatkoznak meg teljesen, ezek az ellenségek átértékelik, kit kell eltávolítani a színről és lassan körvonalazódik, hogy ki is az, aki a legfontosabb szálakat a kezében tartja valójában. Nem tudtam betelni a történettel, mint ahogy említettem, ha nem is a klasszikus értelemben, de a Corleone-k és a Török, illetve az őt támogató Tattagliák, majd a Corleone-k és az összes New York-i család közti háború egyre izgalmasabb és izgalmasabb lett. Fantasztikus volt végigkövetni, ahogy felgöngyölődtek az összefüggések az egyes, egymástól elkülönülőnek tűnő események között és fokról-fokra kiderült, mire megy ki valójában a játék, mi várható a jövőben és plusz csemegeként azt is meg lehetett részben ismerni, mik zajlottak le a múltban, a Corleone birodalom megalakulásának hajnalán. A kemény harcból néha-néha ki lehetett szakadni pár Hollywoodi kiruccanás erejéig, ahol a Don keresztfiának, az énekes Johnny Fontanénak ha nagyon szőrösszívű akarnék lenni, akkor bibinek maximum őt hoznám fel, lehet a hisztissége miatt van, de párszor már kezdtem feleslegesnek érezni a manust a mindennapjait lehetett nyomon követni és el lehetett látogatni a maffia melegágyába, Szicíliába is egy rövid időre. Az ilyen kis epizódoknak a fő vonal szempontjából nem volt akkora jelentősége, de mivel hosszú éveket ölel fel a regény, jó érzés volt ilyenekről is olvasni, új információkhoz jutni a maffia történetében és új életutakat megismerni, színesítette mind az alvilágot, mind azt az évtizedet, ami a cselekménynek otthont adott. A keresztapát ismerőknek ezzel nem fogok meglepetést okozni: a „legleg” időszakom/jelenetsorom a könyvben egyértelműen az lett, amikor Michael a vége tájékán elkezdett rendezkedni és megadni minden résztvevőnek azt, amit megérdemelt…de Don Corleone beszédével és az étteremben végrehajtott manőverrel szemben se bírtam semleges maradni, a szemeim csillogtak, a mosolyom fülig ért.

„Ő a „civil” ebben a háborúban, gondolta fanyarul Michael. És, ha azt akarnák, hogy részt vegyen benne, akkor sokkal nagyobb kitüntetéseket kellene felajánlaniuk neki, mint amilyeneket a II. világháborúban kapott.”


A Corleonék közül a kedvencemmé a Don legkisebb fia, Michael Corleone vált, nem hiába benne látta a Don is a legtöbb potenciált, figyelemre méltóan sokrétű, meglepetések tömkelegét jeltő karakter. Michael bár hasonlít az apjához, az a megfoghatatlan erő és tekintélyt parancsolóság az ő kisugárzásban is benne rejlik, mint a hűvös, figyelemre méltó intelligencia és az a tehetség is, hogy a háttérben maradva, csendesen, külső szemlélődőnek akár szerénynek tűnően is oda tudja rakni a megfelelő embereket, ahová kell, de szerintem túlszárnyalta a Dont. Michael amellett, hogy valamivel taktikusabban gondolkozik, mint az öreg… fogalmazhatunk úgy, hogy vagányabb is. Nem megy olyan szinten fejjel a falnak, mint Sonny bátyja és nem is annyira lazán, már-már irritálóan flegmatikusan kezeli a szituációkat, mint másik bátyja, Freddie, de több bevállalósság szorult belé, mint Vito Corleonéba, ő jobban hajlik az odacsapós megoldásokra, ami után senki sem meri megkérdőjelezni, ki áll a tápláléklánc csúcsán, de annak ellenére, hogy nem szívbajoskodik, ha keménynek kell lenni, még óvatos. A lehető legmegfelelőbb mértékben óvatos, gyorsan átlátja az összefüggéseket, mérlegeli a szóba kerülő alternatívákat, amik közül olyanokat is észrevesz, amik mások figyelmét elkerülnék és egy olyan másoknak hajmeresztőnek tetsző, de nagyon szövevényes, finoman kidolgozott tervet kovácsol, amit aztán briliánsan végre is hajt. A családból gyakorlati szempontból tehát őt lehet a leghatékonyabbnak és ezáltal a legveszélyesebbnek is nevezni, ugyanis a szellemi szerzői és a végrehajtói szerepben is kitűnően mozog, az ő fejéből pattan ki a legtöbb működőképes megoldás, rögtönzéskor és jelentős gondolkozási idő fennállásakor egyaránt. Ha Michael valamit a fejébe vesz, azt keresztülviszi és nem akadályozhatja meg benne, senki még maga az apja se, akinek a gondoskodó kezei közüli kibújással már fiatalabb korában is sportot űzött, ha egy elmélete nem működőképes, addig a változtatható elemeket addig forgatja, ameddig működőképessé nem válnak. Kíváncsi lettem volna az ő további történetére, a Michaelhez hasonló okos, ravasz szereplőkből sose elég <3

„Míg apja harcképtelen volt, Sonny mint caporegime átvette egy regime parancsnokságát, és mint a fiatal, még ismeretlen Napóleon, zseniális adottságot mutatott a városi háborúskodáshoz. Amellett könyörtelenül vad is volt, és ebben a csatában épp ez hiányzott Don Corleonéból; ez volt a hibája.”

Sonny van annyira meggondolatlan és érzelmektől vezérelt olyan ügyekben is, amik mindenképpen hideg számítást igényelnének, hogy Don Corleone, Michael és én is komoly homlok ráncolásba és keserves fej ingatásba legyünk kénytelenek bocsátkozni a vezetői ambíciói csillogtatásakor. Rá nem a tanul, megfigyel és tervez hármas jellemző, hanem az első fellobbanástól vezérelt, felbőszült kirohanással vegyes cselekvés. A módszer egy fantasztikus regényben vagy egy YA regényben még akár hatásos lehetne, ahol a realitásnak egészen különleges törvényszerűségei érvényesülnek, de A keresztapában, ahol a kőkemény életszagúság érvényesül, abból nem sül ki semmi jó, ahogy Sonny próbálta kormányozni a Corleone birodalmat. Ez nem jelenti azt, hogy Sonny egy rossz szereplő vagy rossz ember lenne, csak nem donnak való, a vérmérsékletéből fakadó vonások negatív bemutatását sokszor eltúlzottnak találtam és Don Corleonéhoz vagy Michael-hez mérten valóban egy bárdolatlan barbárnak tűnhet Sonny, de nem olyan rémes, mint az író és az ismerősei által kreált híre. A kifinomult módszereket preferáló vezetőkhöz képest erőszakosnak tűnhet… de mint minden Corleonénak, neki is megvannak a maga elvei és ezekkel a létező legélesebben ütközik az, ha valaki nő vagy gyerek ellen intéz bárminemű támadást. És csakúgy, mint a Don, a családjáért ő is ölne, elismerően bólogattam, amikor ráncba szedte Connie patkány férjét, Carlo Rizzi, mázlid van, hogy már más elvégezte helyettem a piszkos munkát… ezt az intézkedést vártam volna a Dontól is, ha nem is saját kezűleg. Összességében bár Sonny-nak ebben a körben nem volt nagy jövője a természete miatt, szerintem más viszonylatban simán megfelelne a mostani „álom pasi” követelményeknek. Sonny személyisége sokban egyezik azoknak az NA és YA regényekben lebzselő, védelmező kemény legényeknek a jellemével, akiktől a hölgy olvasók java remegő kezekkel hány szivárványokat. Kedveltem Sonny-t és a már említett lépését nagyra értékeltem, de azért jobban szeretem, ha valaki előbb gondolkozik, mint cselekszik.

„– Egy ügyvéd többet tud lopni az aktatáskájával, mint száz ember fegyverrel.”

Tom Hagen, Don Corleone consigliorija, azaz jobb keze, fő ügyintézője egy visszafogottabb figura volt, aki a háttérből tevékenykedve igyekezett elhárítani a szükségesnél nagyobb viharokat, kiváltképp Sonny vezetősége alatt és el-eljárogatott a Don ügyeiben. Tom háttértörténete nagyon tetszett és annak meg végképp örültem, hogy a „befogadott fiú” szerepkör nem vonta magával azokat a bosszantó malmozásokat, amik ilyenkor szinte szükségszerűek szoktak lenni. Tom részéről érezhető volt egy cseppnyi hiányérzet és kitaszított érzés, de senki se csinált belőle ügyet, hogy ő nem született Corleone, Don és a gyerekei is ugyanúgy kezelték, mint bármelyik másik családtagot. A Don részéről még egy egész szép gesztusnak találtam azt, hogy nem vette a nevére Tom-ot, jelezvén ezzel, hogy szívesen gondoskodik róla és szereti, de nem akarja kitúrni a fiú emlékeiből a valódi szüleit és átvenni az ő helyüket. Tom és Sonny között és az ő regényen belüli mozgásuk között egy érdekes párhuzamot fedeztem fel, ami már csak azért is különleges, valamilyen tekintetben megmosolyogtató, mert Sonny talált rá Tomra az utcán és vele került  legközelebbi kapcsolatba is. Az említett párhuzam… míg Sonny a vadságával rövid távon ígéretes Donnak tűnt, a háborúzás előre haladtával megmutatkozott, hogy nem alkalmas a család vezetésére, addig Tom háborús időben szintén alkalmatlannak bizonyult a fő munkakörében. Megfontolt, higgadt és okos ember, de annyi hidegvére, akkora tűrőképessége még sincs, hogy egy ekkora krízisben megfelelő consigliori legyen és ennek semmi köze ahhoz, hogy Tom nem szicíliai igen, a Don ellenségei szerették a származása miatt gúnyolni Tomot és ezáltal magát Vito Corleonét is. Mint a legtöbb szereplő, ő is a szívemhez nőtt és a simítgatásai, főleg Kayjel szemben sokkal nagyobb eredményeket biztosítottak, mint azt elsőre gondolni lehetne, de ő nem emelkedett ki annyira.

„Vannak dolgok, amelyeket meg kell tenni, és az ember megteszi, de soha nem beszél róla. Nem kell megpróbálni igazolni a tetteinket. Olyan is van, amit nem lehet igazolni. Egyszerűen meg kell tenni. Aztán el kell felejteni.”


A jelentősebb szereplőket ezzel meg is ismertettem, de említésre méltó Don Corleone caporegime-i közül Clemenza, Michael első embere, Alfred Neri és Corleone mama, őket mindnyájukat szívesen láttam újra és újra a jelentéktelenebb mellékkarakterek közül. Connie egy észveszejtően borzalmas hisztérika, az a fajta, akinek a felbőszítésétől mindenki reszket, akinek kedves az idegrendszere, de amit a férje művelt vele, attól felforrt az agyvizem. Bármennyire is kiállhatatlan egy természet Connie… erre semmilyen körülmények között sincs mentség, ez elfogadhatatlan, úgyhogy Carlo volt az, akinek a haláláért a legeslegjobban szurkoltam. Johnny Fontane előttem egy kissé selyemfiús benyomást keltett, mindig nyafogott valami miatt, a maga kis világában meg el volt szállva az önnön nagyságától, mint az állat, kár, hogy az a fejmosás, amit Vito a lánya esküvőjén intézett hozzá, nem volt hosszútávon hatásos. A Las Vegas-i csapatból Lucy-t és Jules-t hamar megszerettem, a sztorijuk jó kikapcsolódást nyújtott a hardcore események mellett és jó volt látni, hogy Puzo gondot fordított rá, egy Sonny életében ennyire fontos vonatkozású személy története ne legyen csak úgy félbevágva, hanem kapja meg a kis lezárását, a happy endjét. Az orvosra eleinte gyanakodtam, mert már automatikusan arra gondoltam, lesz valamilyen mélyebb oka a jelenlétének, de az ellen a verzió ellen se tiltakoztam, ami mellett az író tette le a voksát. Kayjel, Michael barátnőjével merültek fel vegyes érzéseim, mert az ki-kiütközött, hogy nincs fűrészpor a nő fejében és hűséges szereplőnek is mutatkozott, akire lehet számítani… gyakran mutatta annak a jelét, hogy ő egy párhuzamos, nagyon-nagyon rózsaszín univerzumban él, a naivitása nem volt kedvemre való. A szereplőgárdából egyedül Freddie, Don Corleone középső fia volt az, akit egyáltalán nem tudtam hová tenni, nem láttam a jelenlétének semmilyen funkcióját, ő csak úgy volt, lézengett a lapokon és párszor csinált valami a Don elveivel nem fért meg egymás mellett, beköpött pár marhaságot, hogy eszébe jusson az olvasónak, négy Corleone gyerek van és… ennyi. Frederico Corleone szerepe és jelentősége ennyiben ki is merült. Hááát… biztos úgy volt vele a szerző, minden családba kell egy mamlasz ’:D

„Ezek a férfiak … mindannyian azon kevesek közé tartoztak, akik nem voltak hajlandóak elfogadni a szervezett társadalom szabályait, és nem voltak hajlandók más emberek hatalma előtt meghajolni. Nem létezhet olyan erő, olyan halandó, aki rájuk kényszerítheti az akaratát. Olyan férfiak voltak, akik ravaszsággal és gyilkossággal is meg tudták védeni szabadságukat. Akaratukat csak a halál változtathatta meg, vagy a lehető legésszerűbb érvek.”


Kimondhatatlanul örülök, hogy egy nap, még majdnem másfél évvel ezelőtt a molyon való keresgélés közben úgy adódott, hogy véletlenül belefutottam ebbe a könyvbe és, hogy a Geopen kiadó újranyomásának köszönhetően meg is szerezhettem, mert bár különösen hosszasabb mérlegelés után a kívánságlistámra tettem, miután a könyvesboltban akkoriban nem találtam, elkeseredetten vettem tudomásul, valószínűleg ezt a művet is olyan zökkenőmentes lesz beszerezni, mint a rocksztárok életrajzát. Kár lett volna nem elmerülni ebben a világban, kihagyni minden idők legsikeresebb bűnügyi családregényét, ami tökéletesen méltó a hírnevére és, amiről innentől kezdve nem leszek rest terjeszteni az igét. Biztosra veszem, hogy újra fogom még olvasni valamikor, de csakis akkor, ha érzem majd a zsigereimben, hogy megszállt az a bizonyos hangulat, addig is meg… rongyosra fogom hallgatni a filmzenét ’:D

Borító: 5/5 – Az egyik legstílusosabb, kiragadott jelenetet ábrázolja a filmből, egyszerű, nagyszerű és tekintélyt parancsoló. Csakis gratulálni tudok ahhoz a döntéshez, hogy a legújabb kiadványnak új borítót adtak, az előző azzal a borzalmas lazac színű csíkokkal és a sok filmkockával némileg gagyi hatást keltett és elvesztette azt a komolyságot, ami ebben a változatban ott virít. A kiadvánnyal kapcsolatban még szeretném kifejezni, mennyire elégedett vagyok. Először meghökkentem, mennyire hatalmas, mint bizonyos híresztelések szerint Sonny egyik szerve… de örülök neki, hogy nagyobb alapúra készítették. Puha kötéses, de viszonylag mégis kemény, a lapok masszívan vannak beragasztva, de kellően rugalmasak, ha előtte kisebb könyvet olvastok, kell idő mire megszokjátok, de nagyon kényelmes fogni. A gerince hajlik annyira, hogy teljesen szét lehessen nyitni a könyvet, de mégis van tartása, noha törni, pedig nem törik. Nem értem, mások miért panaszkodnak rá, szerintem kimagaslóan olvasóbarát példány :3
Kedvenc szereplők: Michael Corleone, Don Vito Corleone
Legutáltabb szereplő: Carlo Rizzi
Kedvenc részek: amikor a Don, Connie esküvőjén fogadta a segítségkérőket ~ amikor Michael megpróbálta finoman rávezetni Kay-t a családi ügyekre ~ az étteremben lebonyolított akció ~ amikor Michael a kórházban megszervezte az apja védelmét ~ amikor Sonny elkapta Carlót ~ Don Corleone beszéde ~ amikor Michael és Kay a szállodában beszélgettek ~ amikor Michael belekezdett a saját kis hadjáratába ~ amikor Tom Wotlznál járt ~ a Szicíliában játszódó jelenetek ~ Corleone mama és Kay beszélgetése ~
Mélypontok: Carlo tettei ~ az, hogy Don Corleone nem lépett Carlo ellen ~ Johnny Fontane sztárolása ~ a Corleone-k veszteségei ~
Korhatár: 18 éveseknek ajánlom és olyan 18 év alattiaknak, akik érettebbnek gondolják magukat a koruknál, mert ez van egy olyan kaliberű könyv, amihez… nem árt a felnőttesség, hogy úgy és annyira lehessen befogadni, ahogy megérdemli. Brutalitás terén szerintem egyáltalán nem vészes maffia regény mivolta ellenére se, a maffiózók nem vadállatok benne, hanem inkább okos üzletemberek. Egyedül az lehet durvasági szempontból megterhelő, ami Connie és Carlo között zajlott… de legnagyobb bánatomra ezt a kor számlájára vagyunk kénytelenek írni, ugyanis a hippi korszakban kezdett csak egyetemlegesen felmerülni az emberekben, hogy az ilyen magatartás, egy nő bántalmazása elfogadhatatlan.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket Mario Puzo ikonikus gengszter története, akkor ITT tudjátok megrendelni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése