2018. január 17., szerda

Filmes Tag | Rémisztő barangolás a filmes/sorozatos ízlésemnek bugyraiban...

Sziasztok! ^^ A "Kérdéssorok nélkül lehet élni, de minek?" mentalitáshoz tartva magamat átböngésztem a laptopom egyre gyarapodó Tag állományát, hogy melyiket érje a soron következő kitöltés megtiszteltetése. A választásom a Filmes Tag-re esett, amelyre két kedves moly; csfannie (a válaszai ITT) és fsara9 (a válaszai ITT) is kihívtak, úgyhogy épp ideje volt előásnom és megválaszolnom a hozzá tartozó kérdéseket.
Értékelésekkel az utóbbi időben nem halmoztalak el titeket túl bőkezűen, jött az Aranymosás, így lassan is haladtam az olvasással, a szükséges utómunkák pedig az összes, hosszadalmas irományokra vonatkozó indíttatásomat parkoló pályára helyezték. Viszont tegnap befejeztem az év első könyvét, a Kilenc percet, amit reményeim szerint még ezen a héten értékelni fogok nektek, a szokásos, kilométeres terjedelemben :))


created by HunHowrse Layout Generator on 2018-01-17 14:51:03
1} Melyik volt az első meghatározó film, amit láttál?

Lássuk, mire telik az aranyhal memóriámtól az ügyben... Azt nem tudnám megmondani, mi volt az első film, ami igazán megfogott, de arra kristálytisztán emlékszem, hogy kolosszális meghatározó élmény volt nekem a Harry Potter és a bölcsek köve, illetve a Most már elég. Az előbbit első osztályos koromban láttam, a másodikat pedig 11-12 évesen, elindítottak a két kedvenc műfajom, a fantasy és a thrillerek világában :))

2}  Mi volt az utolsó film vagy sorozat, amit láttál?

Filmből a Voldemort életéről készült fanfilm volt a legutolsó, amit láttam, ma hajnalban néztem meg. Valamikor biztos hozok róla kritikát, mert eléggé... érdekes érzelmeket váltott ki belőlem, amik legalább annyira vegyesek, mint a Hollóhátas diákok... Sorozatok terén a Kemény motorosokat és A zöld íjászt néztem utoljára.

3} Mik a kedvenc filmjeid?

- A tetovált lány a svéd és amerikai verziót egyaránt imádom, de az amerikaihoz kicsit erősebben húzok :)
- A keresztapa
- A Rocky filmek
- A végzet ereklyéi - Csontváros
- Fejlövés
- Vadidegen
- A Mostohaapa
- Idegpálya

4} Milyen műfajú filmben lennél te karakter?

Fantasy vagy thriller. Esetleg egy fantasztikus thriller...? :D Talán az lenne a legjobb, a forgatókönyvet pedig majd Stallone-val összedobjuk :D

5} Ki játszana téged egy filmben?

Holland Roden *-*

Nagyon okos, tehetséges, karakteres színésznő és mondták már páran, hogy hasonlítunk is egymásra valamennyire :D

6} Mi a top 3 kedvenc sorozatod?

HÁROM?? O.O Ne már! Nem lehetne tízre növelni...? :c

Az abszolút kedvenceim;
1. American Horror Story
2. A Trónok Harca
3. Teen Wolf

De nagyon szeretem még az American Crime Story-t, az iZombie-t, a Vámpírnaplókat, a Rossz csillagzatot, a Szépség és a szörnyeteget, A létezés határát, a Hawaii five-0-t és A zöld íjászt.
Továbbá... nemrég kezdtem pár rész erejéig ismerkedni a Londoni rémtörténetekkel, a Grimm-mel és a Kemény motorosokkal. Mindhárommal pozitív élményeim vannak ^^

7} Mi idegesít legjobban egy filmben?

Nagyjából ugyanazok, mint egy könyvben. Idióta, hisztis, logikát madártávlatból se ismerő karakterek, nyálas, azonnal kitalálható fordulatok, indokolatlanul sok és részletes szexjelenet, közönséges humor. Továbbá a terhes, kisbabás témákat is messziről kerülöm. Mind könyvekben, mind filmekben - tisztelet a kivételnek - elég agyzsibbasztóan, irritálóan mutatják be és rinyálós, labilis, mindenkivel üvöltöző és "jó módjában nem tudja, mit kezdjen magával" típusú drámakirálynőket csinálnak a női karakterekből, ha ez a téma felmerül. Nem tudom, miért nem lehet egyszerűen elmebeteg felhang nélkül leforgatni egy ilyen filmet, ahol nem lesz ideg összeroppanásos házi sárkánnyá az újdonsült anyuka... -.-

8} Mi az a film vagy sorozat, amit soha nem fogsz megnézni?

Azok, amik köztudottan megfelelnek a fenti kritériumoknak...? :D Ezeken kívül egyáltalán nem vonzanak a Marveles filmek, az Agymenők, a vígjáték sorozatok, a Mielőtt megismertelek, az Alien filmek, A szolgálólány meséje és a Brad Pitt, illetve Tom Cruise filmek zöme.

9} Melyik színésszel, színésznővel vagy filmrendezővel találkoznál szívesen?


Lássuk csak...

              Angela Bassett


              Angelina Jolie


             Sylvester Stallone


                 Diana Rigg


              Ian Somerhalder


                Kathy Bates


               Holland Roden


                Maggie Smith


                   Arden Cho


               Pedro Pascal


               Jessica Lange


                Charles Dance


               Jason Momoa


                Rooney Mara


                Joseph Morgan


                Helen Mirren


10} Mi az aktuális kedvenced, amit most láttál, vagy most szeretnél megnézni?

Filmek terén nézésre vár a 2017-es Az, a Capone, a Bosszúvágy, az Alice Tükörországban és az American Satan. Sorozatokból pedig A rejtély, a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot?, a Maffiózók és a Walking Dead.

Akiket meginvitálnék a TAG-re vagy szívesen olvasnám/nézném a már meglévő kitöltésüket, amennyiben lecsaptak a kérdésekre korábban:
- Vicky3, a Three Points of View bloggerinája
- neverhood, a Neverhood's Diary-től
- Virág, alias muffin a Never Let Me Go blogtól
- lafayette és Blue Nadine a Cover Maniacs vlogtól
éééés....
- DoktorGonzo, aki nagyon finoman tudja jelezni/kierőszakolni, ha megtetszik neki egy tag xD

Forrásmegjelöléssel szabadon ellopható a tag ;)
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Top 5 Wednesday #15 - Feledésbe merült könyvek, melyekkel szeretném felfrissíteni a kapcsolatomat...


Helló! :)) Még mindig tartom magam a könyves fogadalmamhoz: szerda van és megérkezett a Top 5 Szerda rovat legújabb csillaga, amiben elkövettem az év első szájíz szerinti változtatását az aktuális témában tudom, tudom, hamar kezdtem.  Eredetileg most olyan könyveket kéne mutatnom nektek, amik egyáltalán nem nyújtottak maradandó élményt, amikről tudtam, hogy valamikor olvastam őket, de azt már nem tudom, hogy tetszettek-e vagy nem. Olvasói pályafutásom alatt belebotlottam számtalan csodálatos, kifejezetten jó, egynek elmegy és borzalmas könyvbe, azonban olyan nem fordult elő, hogy nem emlékeztem rá, ezek közül a "kategóriák" közül melyik volt igaz egy-egy olvasmányomra. Úgyhogy... jön egy bámulatos Gothic-féle csavar és a felejtés talaján maradva olyan könyveket mutatok, amiket régóta újra szeretnék olvasni, hogy felfrissítsem velük kapcsolatban az emlékeimet, de valamiért mégis megfeledkeztem róluk.

~ Sophie Jordan: Tűzláng
Emlékeim szerint ez egy erős pozitív élmény volt, nem kiemelkedően hatalmas kedvenc, és nem is borzalmas, egy arany középút. Az első sárkányos témájú könyvem volt és egyáltalán nem rettentett el attól, hogy több körül is nézelődni kezdjek, egy kis részletesebb kidolgozottsággal és jobb karakterekkel megkockáztatom, imádtam volna. Még évekkel ezelőtt rohant meg az érzés, hogy újra elő kéne vennem, meg kellene néznem, most hogyan tetszene, de egyelőre csakúgy nem szántam rá magam erre, mint a folytatásaira.


~ Katie Alender: A rossz lányok nem halnak meg
Akadt egy-két kellemetlen apróság, ami elválasztott attól, hogy kedvenc legyen, de abszolút felülmúlta a várakozásaimat, pedig egy időben elég sok rosszat olvastam róla, így némileg féltem tőle az olvasás megkezdése előtt. Nyomokban emlékeztetett az American Horror Story: Murder House évadára, nagyon szerettem a hangulatát... epekedve várom, azután is elvarázsol-e, hogy gyakorlottabb vagyok a horror témakörben.



~ Jamie McGuire: Gyönyörű sorscsapás
Nem tudtam letenni kategória volt, viszont Abby-vel adódott jó néhány problémám és, azóta csak még kritikusabb lettem Jamie drága női karaktereivel és az ő folyamatos hisztériázásaikkal szemben, ahogy látszólag minden ok nélkül kínozzák az értük kezüket-lábukat törő Maddoxokat. Ha a párosokat tekintve sorscsapásról lehet beszélni, az inkább a csajokra igaz egy kivételével... úgyhogy állok a kihívás elébe, hogy leteszteljem, Abby most mennyire menne az agyamra és mennyire sodorna újra el ez a lehetetlen történet.


~ Nicole Williams: Zuhanás
Az első Rubin Pöttyös könyvem volt és hiába sok a dráma, hiába viselkedik gyakorta óvodásként mind a két főszereplő... hiába futnak ugyanabban a mókuskerékben, én imádtam, odáig voltam érte, nem tudtam letenni. Valamilyen szinten kicsit reálisnak is találtam, hogy a körülményeket tekintve ennyiszer hajba kapnak, Jude és Lucy múltjában is megvoltak azok a részletek, amik hajlamosabbá tették őket az agyament viselkedésre. Remélem, megint elvarázsol.


Brigid Kemmerer: Szikra
Tetszett-tetszett, nagyon hamar kiolvastam és érdekesnek találtam, de a folytatásokhoz nem hozta meg a kedvemet és elbírtam volna több kidolgozottságot. A felsorolt kötetek közül erről a legködösebbek az emlékeim, így azt hiszem, erről nem ártana őket a leghamarabb felfrissítenem :D Ki tudja, talán most meg akarom majd szerezni a további részeit is, noha abban biztos vagyok, a tesók közül Gabriel marad a kedvencem.

A bloggereknek a posztjait, akik valószínűleg nem igyekeztek mindenféle mondvacsinált indokkal kibújni az eredeti feladat alól, ITT találjátok. :D

2018. január 10., szerda

Top 5 Wednesday #14 - Tavaly beszerzett könyvek, amikre még év elején sort szeretnék keríteni

Helló! ^-^ Az előző listámban felvázolt ütemtervemnek a blog felrázására vonatkozó részét még nem sikerült kiviteleznem, ugyanis közeledik az idei Aranymosás pályázatnak a határideje végre úgy néz ki gyerekek, be tudom fejezni a könyvemet (egy fejezetre vagyok a célállomástól) és meg tudom csinálni azokat az utómunkákat is, amik a pályázáshoz szükségesek, úgyhogy szurkoljatok! :D és emiatt rendesen el vagyok havazva, de a célkitűzéseimnek azt a részét ettől függetlenül teljesítettem, hogy szerda is van és meg is érkezett a legújabb Top 5 Szerda bejegyzés :)) A mostani téma keretében olyan könyveket kellett összeszedni, amiket még tavaly, azaz 2017-ben szereztünk be a résztvevőkkel, de akkor még nem volt alkalmunk elolvasni őket, idén viszont ezt az elmaradásunkat gyorsan pótolni szeretnénk. A december ünnepekben gazdag időszak volt és korábbról is maradtak olvasatlanjaim, így 20 db regény közül szelektáltam.



Állok a kihívás elébe, hogy a Royal fiúk tönkretegyenek....


Amikor először bukkant fel a molyon a könyv, bevallom, egyáltalán nem mozgatta meg a fantáziámat, láttam a címet, láttam a borítót és úgy voltam vele, ez valami hasonló sztori lehet,  mint a Párválasztó, márpedig az se tudott minimális érdeklődést se kiváltani belőlem.  Ám, aztán a figyeltjeim elkezdték tömegesen listázni, a különféle blogokon mindenfelé ez a kötet jött velem szembe és, amikor a kiadó közzétette, hogy ilyen csoda még nem történt, azaz, hogy a hivatalos megjelenés előtt elkapkodták az első kiadást, karácsonyra kaptam, de nekem sikerült még az első nyomásból szereznem akkor már nekem is kerekedett a szemem rendesen és feltámadt bennem a kíváncsiság, mi lehet ez. Elolvastam a fülszöveget, elolvastam néhány értékelést, idézetet és arra jutottam, ez lehet, hogy nekem is tetszeni fog. A kritikák időközben egyre megosztóbbak lettek, sok ismerősöm célzott rá ördögin mosolygó hangulatjelekkel a molyos magánkönyvtáramba való feltöltését követően, hogy "alig várják, mit fogok hozzá szólni..." :-D Úgyhogy, imádni fogom vagy utálni, tele vagyok kíváncsisággal, de azt biztosra veszem, a tuskószint legfelső szintjét súroló Royalokkal nem lesznek problémáim.




Ismerkedés a magyar irodalom thriller rétegével...


A megjelenése óta többször is kerülgettem ezt a kötetet, legelőször a gyönyörű borító fogott meg, aztán az alaptörténet és a kis ízelítők, amik a kiadását kísérték, majd egy kicsit elszontyolodtam, amikor egy Libribe betérve láttam, hogy mennyire vékony... de a minőség a fő, nem a mennyiség. Nem olvastam még magyar szerzőtől thriller/pszicho-thriller kategóriás művet, a fantasztikus vonal terén találkoztam már tehetségekkel, a kedvenc műfajom tekintetében is bizakodó vagyok. Ráadásul rengeteg jót hallottam erről a kis szépségről olyan bloggerektől, akikkel egyezni szokott az ízlésem ^^


Az új sorozatokba kezdések mellett illik folytatni a régieket is...


Már beszámoltam nektek róla, hogy beletelt egy kis hajtóvadászatba, mire a polcomon tudtam a Szirénia öröksége második kötetét, így nem bocsátkoznék megint ismétlésekbe. A lényeg, hogy novemberben kaparintottam meg és, bár nagyon akartam... azóta mégse közelítettem meg azon túl, hogy a borítójában gyönyörködjek vagy a lapokat szagolgassam. Az első rész egy könnyed, vicces történetként maradt meg bennem, egy érdekes sellős világgal, úgyhogy az Az befejezése után valószínűleg jól fog esni :)


A régóta várt megjelenéseket gonoszság tologatni, főleg ha az egyik kedvenc írónőm tollából származik...


A White Hot Kiss-szel is hosszabb a történetem, csakúgy, mint a Papír hercegnővel. Még jó egy éve láttam meg egy figyeltem értékelését az eredeti kiadásról és rögtön felkaptam rá a fejemet Jennifer L. Armentrout, a démonok és a vízköpők miatt is, a démonokat és a Luxen-sorozat írónőjét imádom, a vízköpőköz pedig ugyan még nem volt szerencsém könyvekben, de mindig is különlegesnek tartottam őket. Csak ott volt a bökkenő... hogy a magyar kiadás akkor még csak délibábként lebegett a horizontom, így hiába spanoltam fel magam és sorakoztattam fel magamban egy rakat elvárást, várnom kellett. Majd' kiugrottam a bőrömből, mikor láttam, hogy tavaly megjelentetik, amikor már a borító és meg lett, az örömöm még inkább a tetőfokára hágott és már semmi se szabott gátat annak, hogy a másik nagyon-nagyon várt könyvem, a Köd és harag udvara mellé megrendeljem. <3 Eredetileg a tavalyi hagyományhoz idomulva egy Jennifer L. Armentrout könyvvel, azaz ezzel szerettem volna indítani az ez évi olvasmánylistámat, de végül az Az túl hívogatóan magasodott a polcomon és elcsábultam. De nem feledkeztem meg erről a könyvről, a  Roth-tal való megismerkedésemet legkésőbb január végére-február elejére beiktatom.

A maffiózókkal és az utcai gengszterekkel szerencsém volt, tűkön ülve várom, hogy megismerhessek egy motoros bandát is...


Ugyan nem számoztam be a könyveket a mostani listán... de a felsoroltak közül ez a kis, felfelé kerekítve 300 oldalas szösszenet a befutó, amit a legeslegjobban el akarok kezdeni. Még a hangulatom felülírhatja az elképzeléseimet, de majdnem biztosra tudom mondani, az Az-t követően a Kilenc perc lesz a befutó. Gondolkoztam rajta, kívánságlistára tegyem-e, ugyanis érdekelt is a történet meg nem is, felcsillant bennem a remény, hogy különlegességre bukkantam... de a BTK-s bejegyzések által felvázolt koncepció bármennyire is vonzó volt, a hozzá mellékelt személyes vélemények nem kecsegtettek túl sok jóval. Többször átrágtam kell-e ez nekem, majd mégiscsak arra jutottam, ez nekem való olvasmány lesz ^^ Az elolvasása mellett szeretnék az évben elkezdeni egy hasonló téma köré épülő sorozatot is, a Kemény motorosokat is. Az első Rázós könyvem felülírta minden várakozásomat, bízok benne, a második után is hasonlóan jókat tudok majd mondani.



A bloggereknek a posztjait, akiket megihletett a mostani téma, megtaláljátok EBBEN a zónában, a már említett bejegyzéseikkel együtt :)

2018. január 7., vasárnap

Book Tag: Season of Book Blogging (Book Tag #32)


Sziasztok! ^.^ Átérzem, így január hetedike magasságára mennyire a könyökötökön jönnek ki az évösszegző és éves terveket készítő blogbejegyzések és hallom az unalomtól fűtött sóhajokat, ahogy ezeket a szavakat olvassátok, elkönyvelve, még valaki beállt a sorba. Eredetileg nem is készültem évértékelővel, de miután Muffin, alias Virág meglepett ezzel a csinos kis, Season of Book Blogging nevezetű Book Taggel, átütemeztem a tervezetet, ugyanis egy jó Book Tag-nek sosem tudtam ellenállni... Az nincs kőbe vésve, hogy csak az előző éves olvasmányokból lehet válogatni, de mint a kitöltők zöme, én is ezt láttam ésszerűnek. Ééés... csak, hogy még nagyobb legyen a kihívás, csavartam még egyet a feladaton: mivel mindegyik pont egy-egy hónaphoz rendelődött, ezért a könyves pontokhoz vagy kérdésekhez olyan könyvekkel válaszoltam, amit a ponthoz tartozó hónapban olvastam! :D Lássuk, mennyire vállaltam ezzel Mission Impossible-t, bár rengeteg fantasztikus könyvben volt alkalmam elmerülni 2017-ben, így nem félek a felsüléstől.

created by HunHowrse Layout Generator on 2018-01-06 20:28:42
JANUÁR ♫ | ♫ KEZDŐDIK AZ ÚJÉV
Mi volt az újévi fogadalmad idén? Betartottad?


Az, hogy hanyagolok mindent, aminek évértékelő vagy élvelőkészítő szava van, de mint azt ti is látjátok... ezt bebuktam :D Jobb, ha nem küldtök a Falra, mert az esküm az Éjjeli Őrség tagjaként se lenne megbízhatóbb. A poénkodásból lejjebb csavarva, nem szoktam fogadkozni és ezen most se változtattam ezt itt ünnepélyesen megfogadom . Egyszerűen ostobaságnak tartom, nem vagyok bíróság, hogy esküdözzek magamnak; ezt is ezt fogom csinálni, emellett jókislány leszek és megeszem a zöldségeket meg megmosom a fülem tövét. Amit meg akarok tenni, azt megteszem, felesleges hozzá ennek az igencsak megreformálásra járó "hagyománynak" a körítése.


FEBRUÁR ♫ |♫ A PÁRKAPCSOLATOK HÓNAPJA
Melyik a kedvenc könyves párod?

Februárban két kedvencemmé vált pároshoz is szerencsém volt; Alexia Tarabotti és Lord Conall Maccon (Gail Carriger: Blameless) kettőséhez, illetve Calderon Kapitány és Taina Tieves (On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál) gyilkos kombinációjához.  Nem egyszerű a választás, ugyanis mind a két párt ugyanazon okokból szeretem, erősek, fondorlatosak és némileg szabadon értelmezik a bevett környezetük szabályrendszerét, azaz a maguk nemében nagy lázadók. És, ami a legfontosabb: mindkét fél egyenlő. Amennyire rafinált és badass a női fél, ugyanannyira kemény és nagy játékos a férfi. Na, mi legyen... A Maccon házaspárhoz fog ezúttal húzni a szívem, amelynek egyszerű, mennyiségbeli okai vannak; velük több kötet során volt alkalmam találkozni.


MÁRCIUS ♫ | ♫ A SZERENCSE ÉS AZ ÚJ KEZDETEK HÓNAPJA
Egy könyv vagy könyvsorozat, amit szívesen olvasnál újra úgy, mintha soha nem olvastad volna korábban

Élve az alkotmányos jogommal.... az ötödik kiegészítésre hivatkozva... megtagadom a válaszadást...
Ja, nem ez nem az American Crime Story, hanem egy book tag... a lényeg mindenesetre ugyanaz. Márciusban újraolvastam az előző évi legnagyobb kedvencemet és arattam másik három kedvencet, illetve összehozott a sors egy különösen kommersz kötettel, úgyhogy tudnék miből válogatni. DE. Az a szerény véleményem, hogy egy ütős könyv hetvenszer elolvasva is ugyanolyan csodálatos, mint elsőre, úgyhogy azt is értelmetlennek találom, hogy kitörlődjenek az első olvasáskor keletkezett élményeim.

ÁPRILIS ♫ | ♫ EGY TELJESEN ÁTLAGOS HÓNAP
Egy könyv, amit annyira hype-oltak, hogy túl nagy elvárásokkal indultál neki, de csalódtál

Megint csak azt tudom mondani, hogy nincs ilyen, legalábbis áprilisban. Április nekem egy nagyon sikeres hónap volt, öt darab könyvet olvastam ki és mind az öttel maximálisan elégedett voltam, egytől-egyig a kedvenceim között végezték. Ha olyan könyvet kéne említenem, amitől a híre és  a népszerűsége miatt féltem, akkor az Dan Wells-ől a Nem vagyok sorozatgyilkos, de egyáltalán nem csalódtam benne. Imádtam. Átfogó ismereteket lehet vele szerezni a szociopatákról, egy nagyon intelligens, sötét humorú srác kalauzolásával és persze remek creepy részek is szolgáltatódnak. 


MÁJUS ♫ | ♫ A HÓNAP, MIKOR MINDEN VIRÁGZIK
Egy könyv, ami kellemes meglepetést nyújtott

Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa. A fülszöveg elolvasásakor, illetve a kötet megszerzésekor is meggyőződésem volt, hogy jól fogok rajta szórakozni, de arról álmodni se mertem, hogy ENNYIRE maradandó élményt fog nyújtani. Az író megvett magának, a fogalmazásmódja nagyon stílusos és okos, a főszereplőre ugyanezeket a jelzőket tudnám használni, a rejtély tálalása izgalmas, a világfelépítés rendkívül kidolgozott és LOGIKUS (!), a felvonultatott szörnyetegek pedig páratlanok... :D Az idei beszerzési terveim listájának az elején áll a folytatás, szédületes és rendkívül egyedi könyv, csakis ajánlani tudom.

JÚNIUS ♫ | ♫ A SZÜNET IDEJE
Egy könyv vagy műfaj, amihez akkor fordulsz, ha egy kis kikapcsolódásra vágysz

A műfaj a pszicho-thriller és a krimi, nincs annál pezsdítőbb, mint amikor egy igazán beteg történet kimenetelén agyalhat az ember! Ami pedig ezeknek a feltételeknek megfelelt júniusban, az egy régóta áhított mű, a Stieg Larsson: A tetovált lány volt. Az adaptációk közül mind a svédet, mind az amerikait imádtam, Lisbeth azóta a kedvenc könyvkarakterem és mit ne mondjak... komoly elvárásokkal fogok fordulni a következő skandináv krimimhez ezek után.

JÚLIUS ♫ | ♫ A FÜGGETLENSÉG ÜNNEPLÉSÉNEK HÓNAPJA
Egy könyv, ami tűzijátékokat gyújtott benned

Karen Rose: Közelebb, mint hinnéd. Áradoztam már nektek év közben nem is egyszer erről a sodró lendületű, egy tizedmásodpercre se lassító, lehengerlő krimiről és most újra meg fogom tenni. Korábban nem hallottam még az írónőről, de egy életre megjegyeztem a nevét, egy ennyire terjedelmes könyvön keresztül minden egyes oldalon rendíthetetlenül fenntartani az érdeklődést nem kis teljesítmény. A legjobban persze az alapszituáció beteg beütése tetszett, (nem kell messzire menni a pszichopatákért, ebben a században már hívás nélkül költöznek be annak a háznak a pincéjébe, ahová az életetekre többször is rátörő zaklatótok elől menekülnétek) de a találgatásokban is kiélhettem minden olyan indíttatásomat, amit egy jó krimi feléleszt az emberben :3


AUGUSZTUS ♫ | ♫ AZ ÉV LEGMELEGEBB HÓNAPJA
Egy feltörekvő szerző, aki hamarosan híres lesz

Feltörekvő? Nem tudom, mennyire lehet Michelle Hodkint feltörekvőnek nevezni, mikor már megírt egy trilógiát... de ebben a hónapban olvastam el tőle az első regényét, a Mara Dyer eszmélését és engem meggyőzött. Egy időben nagy volt körülötte a hype, akkoriban nem is fogott meg engem, de utólag sajnálom, hogy csak ekkor ismerkedtem meg a könyvével. Egy nagyon érdekes YA történet, melynek a paranormális vonulata kellemesen borzongató hangulatot teremt, végig fenntartva a kétségeket. Ez a valóság vagy a képzelet? Szerencsétlen Mara az őt ért traumák hatására a PTSD-je mellé kicsit meg is őrült vagy természetfelettitől kell tartani? Az atmoszféra mellett a szereplőket is a szívembe zártam, Mara nem átlagos YA hősnő és tetszett az újítás abban, ahogy az írónő közte és Noah között alkotta meg a szerepeket.


SZEPTEMBER ♫ |  ♫ AMIKOR A DIÁKOK VISSZAÜLNEK AZ ISKOLAPADBA
Egy könyv, amit az iskola miatt kellett elolvasni, de tetszett

Nope. A legnagyobb dicséret, amit tőlem kötelező olvasmány kaphat az, az, ha olvasás közben nem alszom be rajta, ennél többre ne is számítson egy se. Már eleve nem szeretem, ha a kényszert egybemossák a kedvenc időtöltésemmel, valami gonosz árnyat adva neki, de azt megtanultam az évek során, a kötelező olvasmányoknak nem én vagyok a célközönsége. A szereplők mentalitását rendre túl korlátoltnak szoktam találni.

OKTÓBER ♫ | ♫ HALLOWEEN HÓNAPJA
Egy szereplő, akinek szívesen beöltöznél Halloweenkor

Pinfeathers!!! ^-^ (Kelly Creagh: Ébredés) Ki ne akarnak beöltözni egy minden hájjal megkent, agyafúrt démonnak, aki a legszuroksötétebb fekete humorral élcelődve színesíti meg a lapokat, miközben kulcsfontosságú figurája is az események alakulásának? Még a hajszínem és a színeket illető ízlésem is passzolna hozzá! :D
Női mivoltomból fakadóan lehet, női karaktert kellett volna választanom, de nincs az az isten, amiért én pomponlány szerelésbe vagy rózsaszín göncökbe bújjak, mint Isobel :P Hiába lódult meg az irányába a szimpátiám, amikorra megerősödött és otthonosabban mozgott Varen, Edgar Allen Poe műveinek elemeivel tűzdelt, horrorisztikus, gótikus álomvilágában.


NOVEMBER ♫ | ♫ A HÓNAP, AMIKOR ARRA EMLÉKEZÜNK, MENNYI MINDENÉRT LEHETÜNK HÁLÁSAK
Egy könyv, aminek sokat köszönhetsz

Lewis Carrol-tól az Alice Csodaországban. Nem a hónap legkifogástalanabb olvasmánya, ami minden másodpercben kiváltotta belőlem a csillogó szemű rajongást. Ilyenek közül valószínűleg Nemezist (elragadó fantasy egy alternatív Egyiptomban), Árnyból az angyalt (elképesztően összetett, több könyvre is elegendő fantáziát tartalmazó alkotás), Tébolyt (megdöbbentően, zseniálisan beteg pszicho-thriller egy igazi svindler tollából) vagy a Fehér macskát (szórakoztató olvasmány mindenre elszánt bűnözőkkel és egetrengető átverésekkel) emlegetném, de a sokat "köszönhetek" nem feltétlenül a kedvencséget vonja magával. Hanem azt... hogy valami eddig nem megtapasztalt, különleges élményt nyújtott és az Alice Csodaországban kapcsán nálam mindkettő érvényesült. Imádtam azt az agytornát, azt a játékot, amire Carroll a jelképrendszerével invitált, az azon való töprengést, egy-egy momentum mit is szimbolizált ^.^ Ne higgyetek a híreszteléseknek, amik azt mondják, ez a könyv egy átgondolatlan katyvasz, a talán egyik leglogikusabb mű ez, amit valaha hátán hordott az irodalom. Ugyanezt az örömöt, ugyanezt a szórakozást a folytatása, az Alice Tükörországban is biztosította számomra a következő hónapban, ha gyengébben is valamivel, mint a Csodaország :)

DECEMBER ♫ | ♫ AMIKOR A BARÁTOK ÉS A CSALÁD ÖSSZEÜL
Egy könyv, amit szívesen adnál ajándékba

Mario Puzo: A keresztapa. A legjobb gengszteres sztori, amit valaha a kezembe vettem, tele hatalmi játszmákkal és figyelemreméltóbbnál figyelemreméltóbb észjárású fickókkal. A film is kultikus... de a könyv Don Corleone-féle kifinomultsággal lealázza. Nem találtam benne semmilyen zavaró elemet, ami nagyon ritkán fordul elő velem, úgyhogy ennek az alkotásnak a minőségét körülbelül úgy garantálom személyesen... mint a Kométás reklámban az ürge a sonkájáét. Másrészről... ajándékozásnál nem árt, ha valami nagyot mutat és ennek a kötetnek a mérete mellett nem szabad említés nélkül elmenni :DD

A szokásos szakszöveg, azaz a forrásmegjelölés kíséretében a TAG szabadon hasznosítható, viszont mivel most nem tologattam annyit a kérdéseket, hogy rajtam kívül mindenki kitöltse... megemlítenék néhány kihívott bloggert, akiknek remélem lesz kedvük nekifutni a kitöltésnek :)
Ők:
- Fancsee, a Lapról Lapra bloggerinája
- ThePaleEmpress, az Adlerhorst blogról
és
- Ashley Redwood , a Fleur de livre bloggerinája
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2018. január 5., péntek

Top 5 Wednesday #13 - Kétséges teljesíthetőségű tervek az előttem álló évre...

Helló! Az új év előre láthatóan ismét rengeteg változást fog vonni magával... a Top 5 Szerda azonban állandó, ha az én esetemben nem is mindig sikerült alkalmazkodni a gyengébbek kedvéért címbe ültetett időponthoz :D A 2018, első Top 5-ös listájában az idei évi könyves céljaimat mutatom meg nektek.


Hm.... Na, igen, ezt már bebuktam, ugyanis ebben az időzónában egyértelműen péntek van... de, hé! Álmodozni még szabad és szokni kell, hogy 2018 van, a tudatalattim és az időérzékem, ugyan még nem állt rá át, de azon fogok dolgozni, hogy a következő szerdákra ráncba szedődjenek annyira, hogy kivételesen nagyüzemben szerdán tegyem ki ezeket a posztokat.

Nem voltam az utóbbi időben olyan mélységben időmilliomos, mint terveztem, ezért az értékeléseket is szépen eltologattam, nemhogy a különleges rovatokat... A Harry Potteres házas témában még a közelmúltban hoztam egy új részt, de a What the hell? szekció vagy a Zenesarok? Komolyan, nem is merek ránézni az utolsó hozzájuk tartozó bejegyzéseimnek dátumára. Ezen kívül, bár gigantikus Book Tag fanatikusnak a hírében állok, ezeknek a kitöltésével se bántam annyira bőkezűen, sőt, a kicsivel év vége előtt kirakottat leszámítva eléggé hagytam, hogy a fejemre nőjenek a drágák. Ezen kívül érlelődik bennem még kettő rövidebb-hosszabb posztsorozatnak az ötlete, amit a Harry Potteresnek a mintájára készítenék el. Tehát, ha csak a felsoroltak felét sikerül megvalósítanom, akkor is jelentős vérfrissítés várható ;)

Tavaly a Könyvfesztiválon és a Könyvhéten On Sai-tól volt alkalmam szignókat szereznem, illetve egy igazi, húsvér amerikai szerző, Dan Wells dedikálásán is megfordultam, akitől négy "autogramot" szereztem. ^^ Az rejtély, idén kiktől lesz lehetőségem szerezni egy szavakba önthetetlenül felemelő érzést adó kis "firkát", de magyar írók terén könyvekkel tudok készülni Kae Westa, Andrew Lucas McIlroy, Demi Krischner, Gulyás Péter és Helena Silence dedikálására a poén kedvéért persze megjelenhetnék A. O. Esther sorában is... de elég mély sebeket hagyott ahhoz a könyve, hogy ne legyek "már csak azért is" alapon se ennyire bátor. Ami meg a külföldieket illeti... ti tudjátok a legjobban, tőlük olvasok a legtöbbet és, hogy hány kedvencet arattam közülük. Elsősorban egy Jennifer L. Armentrout, Stephen King, Kelly Creagh, Sarah J. Maas és Jamie McGuire dedikálás érdekelne.... de vevő vagyok mindenkire, akitől már olvastam jó könyvet ^^

King nem annyira új keletű felfedezett nálam, ugyanis az első könyvemet tőle, a Tortúrát még 2016 végén olvastam, de a Setét torony köteteit leszámítva nem igazán futottam össze a munkáival a könyvesboltokban... Tavaly év végén a Tortúra és a 11.22.63. mellé beszereztem a jelenlegi olvasmányomat, az Az-t, az Újjászületést pedig karácsonyra kaptam meg, úgyhogy egyelőre nincs kimerülve a King készletem, de idén szeretném összeszedni apránként azokat a regényeit, amik a kívánságlistámon várnak.

Ez már egy 2017-es kipróbált mennyiség és, ha az ötöt nem is mindig, de a négyet általában sikerült összehoznom még úgy is, hogy rendre minimum 300 oldalas könyveket olvasok, de azok közül is több nyúlik 500 vagy még nagyobb terjedelem felé. Az évet egy igazi óriással, pályafutásom eddigi leghosszabb könyvével, egy 1180 oldalas művel kezdtem, de szinte biztosra veszem, hogy tartani tudom magam ehhez a havi minimum mennyiséghez :)


A bloggerek is csak emberek és náluk is előfordulnak váratlan fordulatok, amik beleköpnek a terveinkbe vagy csak egyszerűen az, hogy egy témakör nem ihlet meg minket... továbbá nemrég jelentőset duzzadt a Top 5 Wednesday résztvevőinek a száma, aminek csak örülni tudok így annak elkerülése végett, hogy esetleg kimaradjon egy blogger vagy olyan oldalakra irányítsalak titeket, amik ezen a héten nem termeltek bejegyzést... a legegyszerűbb az lesz, ha mostantól ennek a közös sorozatnak a molyos zónáját linkelem be nektek. ITT biztosan rábukkantok a legfrissebb bejegyzésekre :)

2018. január 4., csütörtök

Kerstin Gier: Das erste Buch der Träume - Az álmok első könyve (Silber-trilógia 1)

Hallo! :)) Lassan, de biztosan felülkerekedtem az előző évről megmaradt, megírandó értékelések tengerén és egyúttal meghoztam nektek az utolsó 2017-es olvasmányomnak, a Silber trilógiának az elemzését, amivel végre én is belekóstoltam Kerstin Gier legendás humorérzékébe.

Fülszöveg:

Ez ​vajon tényleg lehetséges?
Liv Silber álmai az utóbbi időben meglehetősen félelmetessé váltak. Az egyik végképp nem hagyja nyugodni. Ebben az álomban egy temetőben járt éjjel, és szemtanúja volt, amint négy fiú komor hangulatú, mágikus rituálét hajt végre. Ezek a fiúk azonban nagyon is valós kapcsolatban állnak Livvel, hiszen Grayson és három barátja tényleg léteznek. Liv nemrég iratkozott be abba az iskolába, ahová ők is járnak. Tulajdonképpen egészen kedvesek. De ami igazán ijesztő – még az éjszakai temetőknél is sokkal ijesztőbb –, az az, hogy a fiúk olyan dolgokat tudnak Livről, amiket nappal soha nem ejtett ki a száján – álmában viszont igen.
Hogy miképpen, az tökéletes rejtély Liv számára, de egy jó kis rejtélynek Liv még soha nem tudott ellenállni…


Vért izzadva kerülgettük, kergettük egymást ezzel a könyvvel, mint a Liv álombeli folyosóját benépesítő ajtók és kíváncsiságom erősségétől függően hosszabb-rövidebb belső érvelés után többnyire meggyőztem magam, én ebből kinőttem. Ami igaz is lehet…de a fenébe is, néha épp erre van szüksége az embernek! xD
Ahogy térültem-fordultam könyves körökben, a Kirsten Gier sziporkázó humorérzékéről szóló mendemondák úgy vetettek körém hálót, mint ahogy a Magyar Népmesék főcíménél ömlenek ki és terítik be a képernyőt a kismadár csőréből a virágok; egy idő után képtelen voltam menekülni, mindenhol a mendemondát igazoló szóvirágok kerültek az utamba. Megvolt bennem a kétely, hogy ha valakinek a humorát ekkora sztárolás övezi, akkor valami bűzleni fog és rövidesen elhasalás várható a feltornyosult reményeimen, viszont mostantól én is szívvel-lélekkel beállok a szóvirágokat fuvolázók sorába; régen nem fordult elő, hogy végignevettem egy könyvet, a Silber nyitókötete kellett a széria megtöréséhez. A humor hódított meg tehát legelőször, de a fantázia oldal is hamar hű imádójává fogadott, mint a sokadik példa, ami bebizonyította, az álmodós témakörrel nekem lehetetlen felsülnöm, noha az örök kedvencem a Nevermore-sorozat marad hiszen egy ilyen megszámlálhatatlan bemutatással is teljességgel feltérképezetlen területtel mindig lehet mutatni valami újat, mindig lehet csavarni egy kicsit az egyediség mérőn, miközben a kompozíció igazodik a felülírhatatlan alaptételekhez. Ezek után nem árulok el vele nagy titkot, hogy a paranormális fronton és egyúttal az egész történetben az álombeli folyosó lett a fő kedvencem, szabály szerint éheztem rá, hogy többet tudjak meg róla, nagyobb mennyiségben olvashassak róla, hogy fényre derülhessen, hogyan keletkezett, mi alapján változtatják a helyüket az emberek álmaiba vezető ajtók… egyszóval előtört belőlem az információfüggőség. Nem tellett sok időbe, hogy azon morfondírozzak egy-egy nevetéshullám között, hogy hogyan nézne ki vajon az én ajtóm. A felhőtlenség közepette azonban be-betolakodott közém és a félelmetesen gyorsan fogyó, felfedezetlen tartalmú lapok közé egy undok kis belső hang, ami ennél több komolyságot vagy bármilyen mértékű komolyságot követelt. Ez a vágyam igazolta a kezdő  hipotézisemet, azaz, hogy részben mégiscsak öreg vagyok én ehhez és a kívánság be nem teljesülése hagyott pár nem nagyítóval keresendő szálkát a szememben. Az frusztrált ezekben a szálkákban, hogy tudtam, ha a nagyon laza, nagyon ifjúsági molekulákkal csöppet szűkmarkúbban bánt volna Kirsten és némileg bekeményít, a fiatalos hebrencsség helyett jobban odafigyel a részletekre, akkor valódi öt csillagos kedvenc kerekedett volna ebből a történetből. Az ide-oda kapkodás oltárán szerintem egy kifejezetten szadista lépés volt, hogy meglobogtatódott, a két rejtélyfüggő, szőke leányzónk megfosztja az inkognitójától azt a titokzatos bloggert, aki valószínűsíthetően túl sok Gossip Girl-t nézett… aztán ez a szállal érdemi szempontból nem lett kezdve semmi. Tudni akarom, ki az, a fenébe is! A morgolódásommal nem akarok félrevezetni senkit, már a befejezés előtt feltettem a kívánságlistámra a folytatásokat azzal az elhatározással megspékelve, ezt a trilógiát belátható időn kiolvasom, ami azért jelent valamit. A Silber-trilógia nyitókötete fantasztikus arra a célra, hogy félresöpörje a hétköznapok viharfelhőit, kirántsa az olvasót a monotonságból és megajándékozza egy adag derűs energialökettel. Aki úgy érzi, depresszívebb hangulat fojtogatja a napjait vagy szimplán, az utóbbi időben nem esik olyan jól neki az olvasás, megtalálta a gyógymódot, a Silber lankadatlan intenzitással rugdossa ki a jó népet a borús zónából. Kitűnően szórakoztató időtöltést nyújtott Kirsten Gier a műveivel való első találkozásomkor, örülök, hogy ezzel búcsúztathattam el az óév utolsó napjait és óráit.



Az Időtlen szerelem trilógiáról olvasott híresztelések miatt féltem ennek a nőnek a munkásságától valamelyest még akkor is, amikor a Silber már a fa alatt ülve meresztgette rám azt a hatalmas, türkiz zöld szemét a borítója közepén, de amint felcsaptam a mindenféle domborodó minták tömkelegével bíró kötetet, elkapott a gépszíj. Fejjel belezuhantam a történetbe és úgy el kapott a gépszíj, hogy kételkedtem benne, be fogom tudni osztani egy napnál hosszabb időre, szerencsére végül a korai fürdővíz elkészülése és a már említett kiemelkedő figurák cirógatása megmentett ettől a kimeneteltől, mert hiába tetszett, rosszul éreztem volna magam tőle, hogy ilyen gyorsan, szalagrendszerszerűen túlugrok rajta. Kerstin mesterien gúnyol és parodizál ki a maga kissé bohém módján mindenféle cinikussági hajlamot megmozgató témakört, a kínosnak mondható helyzeteket azonnal félelmetes élességű mikroszkóp alá helyezi és attól se riad vissza, hogy olyan viselkedésre kárhoztassa a szereplőit, amit korábban ők maguk is parodizáltak, egyféle sose lassító, nevetségességi búgócsigává változtatva a kis nyomtatott teremtményeit, történéseit. Már egy ideje fontolgatom, hogy összeállítok egy listát olyan könyvekből, amik az alsó YA korosztály számára jó kezdőlöketet adnak a műfaj megismerésében és a Silber felkerült ennek az elejére. Hamisíthatatlanul YA, annak minden kedves és szerethető és minden giccses és szemforgatásra ingerelő momentumával, de valahogy mégis ott lebeg  bíztam benne, hogy annak ellenére, hogy az AZ-t olvasom, le tudom majd írni morbid gondolatok feltámadása nélkül ezt a szót, tévedtem a levegőben egy olyan feeling, mintha a könyv kigúnyolná saját magát és a műfajt is, amibe besorolható. Szerintem a tipikus YA adalékok kifigurázásával az írónő egy görbe tükröt is tartott az olvasói elé: attól, hogy Liv ironizált az őszi bálon, aminek a plakátját először egy csöpögős tini filmnek hitte iskolai rendezvény helyett, még elment és végső soron nem is találta olyan rémesnek jól érezte magát, attól, hogy ostobaságnak találta azokat a viselkedésmintákat, amiket a szerelem vagy az alakulófélben lévő szerelem ránt elő az embertől, amikor bele került, élvezte. Mint ahogy mi olvasók is panaszkodunk a torkunkon húszezerszer lenyomott klisék miatt, mégis újra és újra a következő ilyen könyvhöz nyúlunk, hogy még vagy egymilliószor megkapjuk azokat a kliséket, amiken nem szívbajoskodunk rosszmájúan humorizálgatni. Mert hiába figurázzuk ki, hiába panaszkodunk rájuk… előbb-utóbb valahogy visszahúz hozzájuk a szívünk, ha a múltban akár egyszer is megfogott minket a YA-érzés.

Az álmok első könyvében adott egy valóéletben nem annyira szokványos, de YA-ban már törvényszerűnek mondható, kelekótya, a világban vándorcirkusz módjára vándorló família, jelen esetben Silberék: anyuka, a külföldi dadus, egy magát kicsit különcnek tartó, karakán nővér, egy hasonló mentalitású, de élesebb nyelvű hugica, na meg a családi blöki akinek valami fura háttér sztorival bíró, szintén fura neve van. A Silber-cirkusz, miután bejárta a Földünk legegzotikusabb és kiskamaszok számára talán legkevésbé megfelelőnek mondható területeit, a végső letelepedés ígéretével Angliában veri fel a sátrát. Oliva és a húga, Mia az elmúlt évek folyamatos hajtása, az iskolaváltások, barátelhagyások és csomagolások örök körforgásában való végeláthatatlan sprintelés után fellélegez; bár csak 15 és 13 évesek, hatalmas kő gördül le a mellkasukról a kilátásban lévő nyugalom és állandóság ígéretére. Azonban az oázishoz közeledve általában lecsap a felismerés, hogy a látvány csak délibáb, az álmainkhoz idomuló valóság túl szép ahhoz, hogy igaz legyen… és lehet ezt igazából őszülésig cifrázni, a lényeg mindegyik témába vágó, frappáns kis mondásnál az, hogy ha valami, amit nagyon szeretnénk, megvalósulóban van, általában lesújt a derült égből egy szarlavina. Vagy finomabban fogalmazva egy váratlan „meglepetés”. Ez a meglepetés a Silber lányok esetében a kedves anyuka új szerelme, akinek köszönhetően borul az összes elképzelés. A vidéki villa és a már kiválasztott iskola elúszik azért, hogy London egyik megkülönböztethetetlen házakból álló kerületébe költözzenek az ismeretlen fickóhoz és, hogy egy igazi egyenruha köteles, ősöreg magániskolába kerüljenek. Ezenkívül bónuszként kapnak a csomaghoz két mostohatesót meg egy macskát is, akikről körülbelül ugyanannyit tudnak, mint ennek a szökőárnak az elindítójáról, az anyjuk aktuális Nagy Ő-jéről: semmit. Vagyis ez nem teljesen igaz, mert becses információként a két jó megfigyelőkészségekkel megáldott lány rendelkezésére bocsájtódik, az ürgének nagyok a fülei. A két lány azonnal vérszemet kap a haragtól, ami a hőn áhított életük újbóli elérhető távolságon kívülre úszásával szállja meg őket és egyesek a kitörésüket lehet gyerekesnek fogják találni, de én totálisan megértettem őket, jogosnak és mi több, értelemszerűnek ítéltem a kiakadásukat. Miközben a drága mamát meg tudtam volna simogatni egy megfent vasvillával. Éktelenül dühös voltam rá, egyszerűen zsigeri undort váltott ki belőlem, bármennyire is jópofa, barátnős anyának lett beállítva. Az ilyen nőnek mégis minek gyerek, ráadásul minek neki KETTŐ is, amikor csak magával törődik, mint egy önző, taknyos kölyök, aki tizenkét évesen épp „élete nagy szerelmét éli át” és fúj mindenkire, aki nem érti meg vagy nem igazodik ehhez az állapothoz tökéletes engedelmességgel?! Kimeríti az igazságtalanságot és a felelőtlenséget, ahogy a lányai életébe hozta a pasiját. Nem azt mondom, hogy ha válás van, utána mindkét fél élje le az egész életét magányosan, de ezt lehetne… egy hatéves felelősségérzeténél érettebben is kezelni. Egy anyának ilyenkor azt kéne csinálnia, hogy bemutatja a pasast, hagyja, hogy kicsit megszokják/megismerjék, aztán meg kikérnie a gyerekek véleményét róla és, ha egyáltalán nem szimpatikus nekik, akkor szélnek ereszteni a fickót. Mert nem csak ő fog vele élni, az összecuccolás nem csak az ő életére lesz kihatással, hanem két másik életre, akikért ráadásul ő a felelős, akiket a halála napjáig köteles maga elé helyezni. Párja lehet élete során akár hetven is, de a fenébe, gyereke csak kettő van, akik állandóak és nem egy komolyabb vitáig tartanak! Őket kellene fontosabbnak tartania nem az aktuális kis fellángolását. De mivel a Silber lányok anyjának az életében látszólag tökéletes, osztatlan elsőbbséget élvezett A pasi és A kapcsolat, nem tudtam rá anyaként tekinteni, csak egy szánalmas, éretlen cafkaként, aki inkább pasizik és egy fizetett anyapótlékra bízza a gyerekeivel való foglalkozást ahelyett, hogy végezné a dolgát, amibe abban a pillanatban belegyezett, amikor az elsőt bevállalta a lányai közül :P Nem azt mondom, ne legyen boldog, ne keresse meg  a társat a szabadidejében, aki mellett megöregedhet, de ne a lányai rovására. Aki ennyire szeszélyes és csak akkor kellenek neki a felelőssége alá tartozók, ha olyan szél fújja meg, annak háziállat se való, nemhogy gyerek…  És bár a Titokzatos Mostohapapa jelölt felnőttebbnek tűnt, körülbelül rá is ugyanez jellemző, javára legyen írva, hogy a saját gyerekeivel legalább összeismertette valamennyire Silber-ék anyját és nem csak úgy bedobta egy nap, hogy: Skacok, ő az új mama!

A szereplők többször kitértek rá, mekkora hatalmat jelent mások álmainak a megismerése, a tudatalatti vívódásaiba való betekintés, annak a megismerése, mi az ami egy viszonylagos kikapcsolt állapotban is annyira foglalkoztatja az agyat vágyakozás, szórakoztatás vagy rettegés szintjén, hogy pihenés közben is felhozza, újraértelmezze, plusz részleteket adjon hozzá, ezzel egy érthetőbb, szimpatikusabb vagy éppen elviselhetőbb mederbe terelve azt. Ez már Liv Silber paranormális beavatkozás nélkül született álmaiban is kiütközött, igazolódott az, ami sejthető volt; hogy az anyjuk viselkedése és a folyamatos költözködés milyen romboló hatást fejtett ki Liv belsőjében. Noha az éber világban az életük, látszólag megakadályozhatatlanul felbukkanó keresztjeit igyekeztek poénra venni, ott hagyták maguk után a sebet, Liv annyira belefáradt abba, hogy az anyja az éppen csak megszokott életüket tótágasba állító döntésüket az ő és a húga teljes kizárásával hozza meg, mert „jobban tudja, mi a jó nekik” és a folytonos költözködést, hogy álmában is ezeknek a groteszk, felnagyított változatai kísértik. Ám az új családjával való összeismerkedés éjszakáján valami különös dolog történik, amire a fülszöveg is kitér, Liv a leendő mostohabátyjával és annak barátaival álmodik. A fiúk valami kifundálhatatlanul ijesztőt készülnek megtenni ebben az álomban és, ami a legijesztőbb, hogy a fiúk, akikkel az iskolában Liv nem váltott egy szót se, tudják, mit tett álmában, emlékeznek az ő álmára. Így keveredik bele Liv Silber egy elérhetetlennek tűnő baráti társaságába és egy kacifántos rejtélybe, ami a kikristályosodása után csak még hihetetlenebb, mint az elején.

Abban, hogy a könyvet elkezdtem, jelentős szerepet játszott, hogy egy blogger, akinek nyomon követem a kritikáit, A hollófiúkhoz hasonlította és a kis baráti társaságban, illetve a főszereplőnek az ebbe való bekerülésében valóban vannak párhuzamok, mint ahogy más téren is. Nem koppintás terén csak úgy, hogy megnövelje annak az esélyét, aki az egyiket szerette, annak a másik is be fog jönni, elméletileg. Bár a magam részéről úgy gondolom, A hollófiúk azért kiforrottabb. A Szőke Pasik Klubjában, ahogy eleinte néha-néha Liv a fiúkra hivatkozott mind a négy srác jól elkülöníthető, megvannak a maguk jellegzetességei, de néha az a benyomásom támadt, az írónő csak hozzájuk vágott egy fő tulajdonságot, ami köré a személyiségüket megkreálta és itt leállt. A kidolgozásukra kicsivel jobban is oda lehetett volna figyelni, mert bár Henry egész jól össze lett rakva a későbbi státuszára való tekintettel és Graysonnál is adakozóbban bánt az anyaggal… Jasper és Arthur számomra nagy vonalakban annyik maradtak, mint a kötet végén lévő jegyzékben; „a nyugati félteke legbutább pasija” és a „nyugati félteke legszebb pasija”. Mintha csak ennyire rendeltettek volna, bár Jasper még valamivel így is jobb lett, mint Arthur, mert kiderült valamennyi a hátteréről, akadt egy-két szórakozottságát és önteltségét igazoló beköpése, de Arthurnak tényleg csak annyi funkciója volt, hogy szép legyen. Hogy legyen egy figura, akire rá lehessen mondani, ő a főnök, de csak mutatóba, mint azok a tip-top feleségek, akiket az öreg, pénzes fószerek trófeaként villogtatnak egymás között. Az ő fenséges szívszerelme, Anabel se volt szimpatikus egy másodpercig se. Erre mondhatnám azt indokként, hogy habár Liv belesodródott a kis rejtélyükbe, valamilyen szinten a hitetlenkedése, a magánnyomozása és a fiúknak a hozzáállása miatt kívülálló maradt és ezzel az lett érzékeltetve… de az igazság az, hogy itt inkább kiforratlansági gondok vannak ilyen téren. Visszatérve Henry-re és Grayson-ra… A legépkézlábabb ember a bagázsból nyilvánvalóan Henry, ő a legértelmesebb, a legátgondoltabb és emellett körülötte lebeg a legtöbb kérdőjel is és ezért meg, mert ő beszélt a legtöbbet az ajtókról ő lett a kedvencem is a csapatból. Grayson egy óvatosabb, ütközőként tevékenykedő figuraként jelent meg, aki igyekezett visszahúzni a többieket és Liv-et is távol tartani a veszélytől, az álmában felbukkanó megfelelési kényszer hátteréről még olvasnék kicsit bővebben.

A szerelmi szál a maga visszafogott módján, lassacskán, de elkerülhetetlenül kialakult Liv és az egyik srác között és nem is volt vele különösebb bajom, ameddig ezen a visszafogott szinten egyensúlyozott. Később se duzzadt elviselhetetlenre a nagysága… a nyálasság és a szentimentálisság tarolt, de szerencsére annak is volt egy gúnyolódó töltete, ami kellemesebbé tette az összképet. Viszont egy ilyen tálalással, ha fejre álltam volna se sikerült volna komolyan vennem ezt a kis „románcot”. :D

Liv egy remek főhősnő alany, aki a meglátásom szerint a korához képest talán egy kicsit szeleburdi főleg összehasonlítva a hozzá mérten sokkal komolyabb húgával , de attól még nagyon szerethető, sőt megkockáztatom, hogy ez a szeleburdiság csak egy kis plusz ízt ad a személyiségének. Nyilvánvalóan értelmes, tájékozott lány, aki könnyen feltalálja magát és mániákusan rá van kattanva a rejtélyekre, amik nem lehetnek annyira zavarosak semmiképpen se, hogy meghátráljon az általuk ígért kihívás elől. Összességében egy egész karakán kiscsaj, akinek megvannak a maga zizijei és ezt ő is tudja, de ahelyett, hogy akadályoztatnák, a javára fordítja őket. Tetszett mind Livben, mind a fő rejtély beadagolásában, hogy a korábban kielemezett cinikusság egy lap elejéig se húzódott a háttérbe és így a kételkedés is állandósultan a pakli részévé vált . Megosztották vele a fiúk előbb-utóbb, miért van rá szükségük, miért alakultak úgy az álmaik ahogy és, hogy feltételezhetően az álombéli folyosón milyen lény lopakodik… akinek a radarjára a velük való szövetkezéssel bizonyosan Liv is rákerült, de a tények hajmeresztősége miatt, Liv nem hitt nekik teljességgel, ezáltal mi, olvasók se vehettük készpénznek az elhangzottakat. Még mostanra, a kötet befejeztével is fenntartotta az írónő annak a lehetőségét, nem is létezik az a gonosz erő, aminek az ámokfutásától rettegtek a fiúk és a társulatuk előző lány résztvevője, csak vélt veszélyről van szó. Egy olyan félelmi szituációról, amit abban a Halloween-i játékban résztvevők csak maguknak generáltak. Ezt pedig egy briliáns húzásnak találtam, ugyanis annak is nyitva van a lehetősége, hogy mi vagyunk a paranoiás őrültek és, hogy talán tényleg üldöznek minket. Jót nevettem azon, milyen óvintézkedésekkel bástyázta körbe az álombéli ajtaját, az őrként beállított álombéli Lottie ő a lányuk dadusa biztosította a sziporkázó hangulatot, a feladvánnyal pedig, amivel a Liv álmaiba belépni kívánóknak meg kellett birkózniuk, nem okozott csalódást a lány.

Miát, Liv húgát gyorsan a szívembe zártam, bírtam a leányzó dumáját, azt a gátlástalanságot, ahogy odavágta az emberek képébe a kínos kérdéseket vagy kellemetlen tényeket. Ő még Liv-nél is elevenebb és tűzről pattantabb, a stílusában pedig van egyféle él, amit rendre szimpatikusnak szoktam találni.

„ – Nem vagyunk hormonvezérelt libák, akiknek rózsaszín vattacukor van az agyuk helyén.”

Kétlem, hogy annyi ideig fog húzódni a történet a fennmaradt két kötetben, hogy láthassam, milyen lesz, ha megnő és olyan korú lesz, mint Liv… de kíváncsi lennék a 15-16 éves kiadására :D Mint a testvére, ő is bolondul a rejtélyekért, ő volt az a vállalkozó szellemű egyén, aki elhatározta, kideríti, kicsoda a Tittle-Tattle, iskolai pletykablog vezetője. Újból megjegyzem: sajnálom, hogy ebben nem lett érdemi előre lépés.

A Tittle-Tattle blognak szentet oldalakat szívesen olvastam, az ajtók után talán ez a blog volt a másik cseresznyeszemem a Silber-fagylaltkehely tetején. Égtem a kíváncsiságtól, hogy kiderüljön, ki is ez az alak, akinek úgy néz ki, nincsen jobb dolga, minthogy a Liv-ék iskolájába járó diákok után kémkedjen hol jegyzetfüzettel, hol fényképezőgéppel, aztán kiírja az új észrevételeit a weboldalára. Az illetőnek van tehetsége a szennyes kiteregetéséhez, csípős a humora, amivel előadja magát, de sokszor elgondolkoztam azon, hogy lehetnek olvasói, hogy lehetnek emberek, akiket érdekelnek az iskolatársairól szóló legújabb, szaftos pletykák. Mármint… nem hírességek vagy ilyesmi, akkor mi annyira nagy só lehet az életükben, ami ilyen alapos dokumentálást követel? Az a való életben rohadtul szart se ér, ki van benne a menő klikkben, nem lesz attól az iskolán kívüli világban valaki, hogy olyan cuki pofija volt, hogy minden, hormonvezérelt liba, akinek rózsaszín vattacukor van az agya helyén, vele akart elmenni a bálba. :P Ez tömör agyrém. Mint ahogy az is, hogy az iskola vezetősége nem szüntette még be a blogot vagy indíttatott a rendőrségnél eljárást valamelyik diák. Nem vagyok annyira otthon a témában, de én úgy tudom, Angliában is ugyanúgy bűncselekménynek számít egy civilt az engedélye nélkül lefotózni és azt feldobni az internetre, mint nálunk… Személyiségi jogok vannak, nincs semmi alapja mások nevét, arcát és magánéletének a részleteit kipakolni a világhálóra. Ha a tőle szedett információk miatt rabol el egy lányt valami perverz őrült, akkor mi lenne?! Gondolt ez a valaki egyáltalán a kis szórakozása következményekre?! Szerencséje a rejtélyes pletykafészeknek, hogy nem tartozok a cikkalanyai közé, mert olyan balhét akasztanék a nyakába, hogy megemlegetné a másodpercet, amikor először billentyűzet elé ült :P

Úgyhogy a következő kötetben főleg… boszorkányüldözést szeretnék a Tittle-Tattle vezetője ellen és több információt a folyosó eredetéről és működési mechanikájáról. :D Még valamikor az értékelés elején említettem, hogy elkezdtem magamban képeket kreálni arról, milyen is lenne az én ajtóm és az is megfordult a fejemben, szénceruzát ragadok és lerajzolom… de az ilyen vizualizálós témakörben mindig is az írás ment a legjobban. Szóval a véleményem szerint az én ajtóm egy alapvetően négyszögletes, de a tetejénél kicsit íves beütésű, gótikus stílusú feketeség lenne, sárkány alakú kopogtatóval, a keretbe vésett különféle idézetekkel és egy holló szoborral, ami a keret tetejéről figyelné kitárt szárnyakkal a látogatót. Előtte vállat vállnak vetve pedig Marilyn Manson és a Poe-elbeszélésbeli Vörös Halál várnák szegecsekkel kivert baseballütőkkel az illetéktelen behatolókat. A kilincs meg a biztonság kedvéért szétporladna minden érintéstől, ami nem az én kezemtől származik, az egyéb csapdák egyelőre nem publikusak ;) Dióhéjban, akinek kedves az élete, kerülje az álomajtómat.

Borító: 5/5 – Amikor még a könyvesboltban kacsintgattam rá, zsúfoltnak és soknak tűnt ezzel a rengeteg, pici mintával… de mire megkaparintottam, megtetszett. Nagyon jól közvetíti a hangulatot és hiába aprók a minták, harmonizálnak egymással, jó kis utalások vannak benne elrejtve a történetről ^^ A sötétszürkés alapszín is tetszik, a betűtípus nagyon jópofa, ha röviden kellene jellemezni, azt mondanám, mesés, mint egy álom.
Kedvenc szereplők: Liv, Mia és Henry
Legutáltabb szereplők: a testvérek anyja, Anabel, Persephone
Kedvenc részek: amikor Liv először találkozott álmában a fiúkkal ~ amikor Liv megalkotta az ajtaja védelmét ~ amikor Mia beszámolt Liv-nek a mentoráról ~ amikor a folyosóról volt beszélve ~ amikor Grayson rémálma került bemutatásra ~ amikor Liv rákeresett a suli pletykablogjára ~ amikor Lottie tippeket adott Henry-nek a Liv ajtaján való bejutáshoz ~
Mélypontok: A lányok anyjának az önző, meggondolatlan viselkedése ~ néha szükségesnek ítéltem volna több komolyságot ~ a mellékszereplők kidolgozatlansága ~ a nagy finálétól valamivel… többet vártam volna ~
Szerelmi szál: A végére kissé émelygős lesz, de még belerakható az aranyos kategóriába YA keretek között maradva.

2018. január 2., kedd

Mario Puzo: The Godfather - A keresztapa

Ciao! ^^ Ma egy 1001 könyv listán szereplő művet, Mario Puzo világhírű, A keresztapa című regényét értékeltem nektek, amelybe a második világháború utáni első évekbe kalauzolódnak vissza az olvasók, hogy figyelemmel kövessék a New York-i maffiózó családok körmönfont hatalmi harcát, a Corleone család megragadó történetét. A filmvásznon kultikus, könyvben utolérhetetlen.

Fülszöveg:
A Maffia napi aktualitásként él az emberek tudatában, hiszen lépten-nyomon hallat magáról. Az olvasó bizonyára érdeklődéssel és izgalommal olvassa majd regényalakban is a filmvászonról jól ismert, Francis Ford Coppola és Marlon Brando jóvoltából halhatatlanná és világhírűvé vált, Amerikában letelepedett Keresztapa, Don Corleone fordulatos, elképesztő epizódokban gazdag történetét. Módunkban áll végigkísérni a Szicíliából Amerikába vándorolt Corleone família idősebb és ifjabb nemzedékeinek, barátainak, ellenségeinek sorsát, életét – és természetesen halálát, hiszen a szereplők legfontosabb jellemvonása az, hogy tetteiket az Amerikában is virágzó Maffia parancsai határozzák meg, amelyek között a legfontosabb a szinte közhelynek számító, ám a szervezet tagjai által mindig halálosan komolyan vett vendetta, vagyis a vérbosszú.


Nem értem. Biztos az is gátol, hogy mivelhogy nem vagyok szicíliai, az észjárásom nem egy azon szabályok szerint működik, mint Don Vito Corleonéé, akinek bizonyára nem okozna gondot a talány megfejtése, de akkor se értem. Nem értem, miért van az, hogy ameddig az adaptációnak külön kultusza van, az alapműről, erről a zseniális könyvről szinte egyáltalán nem hallottam dicshimnuszokat.
Vannak, akik azonnal felkapják a fejüket, ha ekkora horderejű, „mindenkinek találkoznia kell vele legalább egyszer, mielőtt alulról kezdi szagolni az ibolyát” kaliberű alkotásokról van szó, vannak akikben meg ellenérzések ébrednek, attól az eshetőségtől tartva, hogy a szóban forgó műnek nagyobb a füstje, mint a lángja, nem akkora csodának lesz tanúja, mint aminek évtizedek óta feltűntetik és előre láthatóan tele lesz az egész tömve hatásvadász elemekkel. Én az utóbbi, szkeptikus tábort erősítem, viszont A keresztapának a bűnözői világgal szemben táplált megmagyarázhatatlan, mondjuk úgy vonzódásom miatt képtelen voltam huzamos ideig ellenállni főleg miután pár hónapja rászántam magam a filmre. Nem az a könyv ez, amihez pörgésért és komédia mértékű, percenként húsz elsütött fegyverrel és vérrel teli akciófaktorért kell fordulni, az a chicagói vandálok asztala, míg A keresztapa kifinomult, a megfontolt tervezés művészetével hódít és ezt a magam részéről százszorta izgalmasabbnak és megkapóbbnak találtam, mint azt a fejvesztett, látszólag értelmetlen gyilkolászást, amire szicíliaiak szervezeteiről asszociál a közvélemény. Ez egy lebilincselő, a bűnözői világ kedvelői számára kötelező jellegű olvasmány, megkockáztathatnám kijelenteni, hogy a kategóriája Bibliáját teremtette meg Puzo, de ez már taszító túlzásnak tetszene a hozzám hasonló, vonakodó szkeptikusoknak ami nagyságával és kiforrottságával, na meg legfőképpen a reálisságával szégyenkezésre késztet minden más történetben felbukkanó, nevetségesen összecsapott, töltelék célzatú maffia szálat. Puzo regényében az éles elme a legfőbb fegyver, a család és a barátság szent, a legnagyobb sértés az, ha valakivel nem lehet értelmesen beszélni és a fenyegetőzés a primitívség ismérve. Igazi dörzsölt, kilencven kaliberes fickók hatalmi játszmájának lehetünk tanúi, olyan rafinált embereké, akikről minden fenntartás nélkül elhiszi az olvasó, hogy felépítettek egy saját világot és beszivárogtak a miénk legtöbb hatalmat és pénzt hozó réseibe. A nagyobb üzlettel járó előnyök csábítása szakadatlan, ha pedig érdekellentétbe keverednek a nagy családok, a maguk világának kis kormányzói, akkor elszabadul a pokol és gyökerestől átalakul a helyi hierarchia, miközben az összes fél elszenvedi a maga veszteségeit üzleti és családi téren egyaránt. A keresztapa egy ilyen állapotnak a fennállása köré épül, a legbefolyásosabb család Donja, Vito Corleone visszautasít egy általa túl kockázatosnak, elveihez nem idomuló üzletet és ennek a súlyos következményeit minden Corleone és Corleone szimpatizáns kőkeményen megérez a bőrén. Az ideiglenes Don tevékenykedése, nem megfelelő reakciói és a legváratlanabb helyekről árulások  a szakadék szélére sodorja a Corleone birodalmat, ahonnan csak a keresztapa és az ő méltó utódja tudja hozhatják vissza a régi fénybe a családot… már ha ekkora rombolás után, az lehetséges… A fő cselekményen és a karakterek személyes élettörténetén kívül nagy hangsúly kerül a maffia szerkezeti felépítésének és a korabeli viszonyoknak a bemutatására mind bűnözői, mind Hollywoodi színtéren, ami egy kis időkapszulává alakítja a regényt, aminek a felnyitásához külön hangulat kell. Az írásmód a sugárzó okossága és logikussága mellett nagyon gördülékeny is, de a megfelelő hangulatbeli követelmények miatt időigényesebb lehet a megszokottnál az olvasása, ha nem abban a passzban kapjuk le a polcról, ami szükséges hozzá, viszont ha az ellenkező eset áll fent, akár ültő helyében is magába szívhatja az ember a Corleonék krónikáját. Azok a bizonyos hatásvadász elemek, a „nagy mondatok tagadhatatlanul fellelhetőek…de én imádtam. :D



„- Majd egy napon, bár lehet, hogy ez a nap soha nem jön el, viszonzásképp én is kérek szívességet tőled.”
Belefutottam olyan vádakba dögivel, miszerint a regény nem élvezhető úgy, mint ahogy egy könyvet illik élvezni az olyan „nagy mondatok” miatt, amelyek legnagyobbikát pár sorral feljebb kiidéztem komolyan, van olyan élő ember ezen a féltekén, aki ha nem is szerzett személyes tapasztalatokat a könyvvel vagy az adaptációjával, nem találkozott még ezekkel a sorokkal? és a töménytelen leírás miatt, hogy olyan A keresztapa, mintha eleve a filmvászonra írták volna és nem egy normális könyvnek. Ezt a koholmányt egyszerűen nevetségesnek találom, mert véleményem szerint a jó leírások nem a kötelezőkben fellelhető száraz szövegek sokkal többet érnek, sokkal érzékletesebben mesélnek, mint a párbeszédek és azok a „nagy mondatok” se okoztak nekem gondot, sőt, szépen építették az egyedi atmoszférát. Nekem is megfordult a fejemben, hogy a „nagy mondatok” és az azokból kerekedő beszédek egy cseppet művik, mert akaratlanul is, a háttérben a fények kihunynak és halkan, de tekintélyesen megindul az epikus zene pillanatok képét idézik az olvasóban… de az ésszerű mennyiségükből kifolyólag nekem talán ezek váltak az írásmód tekintetében a legnagyobb kedvencekké. Nem esett az író túlzásban az adagolásukkal, mint ahogy azt a kismadarak csiripelése szerint A Karib-tenger kalózai legújabb részénél megtették a készítők, a szereplők életét a „nagy pillanatok” sorozatává változtatva, csak pofássá tette velük az összhatást. A jövőben szívesen találkoznék hasonló fogalmazásmóddal más könyvekben is, mint amiket Vito Corleone, az ő legkisebb fia, Michael vagy éppen a mesélő alkalmazott, mert a színpadi beütésük ellenére is nagyon bejöttek, modorosak, tekervényesek, átgondoltak és legfőképp emlékezetesek. Akinek egy-egy ilyen csúszik ki a száján azt megjegyzi az ember, mert a megfelelő kifejezések és szórend ilyen típusú, körmönfontan igényes formálásából megkockáztatom bármi másnál nyilvánvalóbban lejön, hogy az illető kimagaslóan intelligens. Az okos, sőt zseniális karaktereknél pedig kevés dolog van könyves viszonylatban, amit jobban szeretek, amire jobban ki vagyok éhezve.

„Már rég megtanulta, hogy a társadalom bizonyos sérelmeit azzal a vigasztaló tudattal kell elviselni, hogy ebben a világban eljön az idő, amikor – ha nyitott szemmel jár – még a legkisebb ember is bosszút tud állni akár a leghatalmasabbakon is.”

Az adaptációval való hasonlítgatásra és egyáltalán az adaptáció emlegetésére nem fogok több szót leütni majd ezután, de azt muszáj megjegyeznem, hogy noha az ehhez tartozónál könyvhűbb filmet még nem láttam nem hazudok gyerekek, szinte az összes párbeszéd szó szerint szerepel, az összes történés ugyanúgy van megjelenítve a legeslegapróbb részletekig, a szereposztás pedig parádés. Mindenki bravúrosan alakítja a szerepét. és ezért minden tiszteletem Coppoláé és a csapatáé, de a regény szerintem messze lealázza a filmet, épp ezért szorulna szerintem nagyobb hype-ra is. A képernyőn is érződik az összetettség, a karakterek éles esze, de a könyvben ez felfokozottabb, a logikussági mérce, az események dominósor szerűsége még szembeötlőbb és ki van fejtve, hogy a filmben jelentéktelennek tűnő, kis nonverbális jelzéseknek is mekkora jelentősége van, hogy egy-egy jelenet, egy-egy mozdulat mögött mi húzódott meg és, így sokkal jobban elmerülhet az olvasó a történetben, ami még okosabbnak tűnik. Legjobb példa erre az a jelenet az elején Connie Corleone esküvőjén, amikor az FBI-osok elkezdték felírni a Corleone telep előtt parkoló kocsik rendszámát, a Don legidősebb fia, Sonny pedig patáliát csapott. A filmben úgy tűnik, hogy a Don az FBI-osok miatt nézi némileg mérgesen, némileg meglepetten az eseményeket, de a könyvben kiderül, hogy a meglepettsége és a mérge nem az FBI-osoknak tudható be, hanem annak, hogy Sonny feleslegesen rendez cirkuszt, hiszen ő jóval az esküvő előtt figyelmeztette az illegális téren mozgó barátait, hogy kölcsön kocsival jöjjenek, úgyhogy nem is állt fenn veszély… Viszont utána elkönyvelte, hogy a cirkusz végül is nem is olyan rémes, mert így az FBI-osok azt hiszik, valóban váratlanul érte őket a dolog. Tehát…a könyvben érzékletesebb Vito Corleone nagysága és a mozzanatok is szövevényesebb töltetet kapnak… :D Ha nem láttátok még a filmet, mindenképp a könyvvel kezdjetek, ha pedig láttátok, akkor azért kerítsetek sort a könyvre is. Mind a kettő nagy mű és akadnak kivétellé vált esetek a „könyv mindig jobb, mint a film” mondásnál én is találkoztam ilyennel, amit azóta is hangoztatok, de A keresztapánál helyesnek tekinthetjük ezt a szállóigét. A könyv az igazi <3  Ritka, mint a fehér holló és egy olyan csoda, amit csak az apró betűs részben szereplő három nap letelése után merünk csak elhinni… de A keresztapa egy olyan regény, egy olyan élmény volt nekem a 2017-es évben, amiben kapaszkodjatok meg SEMMI kivetnivalót nem találtam, ami mindenestől, 100%-ban tetszett. Örök kritikusként, örök kötözködőként még mindig le vagyok rökönyödve, de azért meg tudnám szokni az érzést.

„A nagy emberek nem születnek nagynak, de azzá lesznek.”

Vito Corleone egy annyira ikonikus, annyira összetett és annyira élő-lélegző entitásként megalkotott karakter, hogy szerintem még azok se tudják azt mondani, hogy nem vette le őket a lábukról az öreg, nem fogott rajtuk az, az emberekre ható, legendás ereje a lapokon keresztül is, akik felfedeznek benne némely unszimpatikus vonást is. Nem kellett hozzá sok idő, hogy kocsányon lógó szemekkel csüngjek a nagy Don minden egyes szaván, miközben azért azt nem jelentettem volna ki egyenes gerinccel, hogy feltétlen a rokonszenvem felé. Tiszteletreméltó, amit elért, az, az elegáns agyafúrtság, amivel kormányozza a birodalmát, amivel egyengeti a hozzá forduló barátok és a családtagok sorát, de hébe-hóba „a senki se tökéletes” szófordulatnak betudható begyepesedettsége nem volt az ínyemre, néha úgy láttam, bizonyos elveivel és beidegződéseivel feleslegesen béklyózza meg saját magát és itt nem arra az üzletre gondolok, amire nemet mondott és, amire azonnal kitérek részletesebben is, hanem… arra, hogy miért nem avatkozott bele úgy Connie-ék ügyébe, ahogy illett volna, ahogy Sonny megtette. De megismételhetetlenül elképesztő koponya, azt meg kell hagyni. A történet Don Corleone lányának, Connie-nak az esküvőjén indul, ahol a Don az irodájában fogadja a hozzá óhajjal-sóhajjal fordulókat, ameddig a család kint élvezi a tipikus, vérbeli olasz lagzit egyesek a szerelmüket igyekeznek finoman kiokosítani a család üzletének mibenlétéről, mások pedig félrelépnek, mivel egy szicíliai szokás szerint egy apa nem utasíthat vissza egy szívességkérést se, amit a lánya esküvője napján intéznek hozzá. A Don tekintélye és ereje itt mutatkozik meg először és az, hogy az ő köreiben mekkora a jelentősége is a barátságnak, hogy hogyan intézi az ügyeit és ez valamilyen szinten előre is vetíti, mire lehet számítani a későbbiekben tőle, az ő irányító kezétől. Ha jó barátról van szó, akinek a barátsága nem csak akkor érződik, ha kell valami, a Don nagyon bőkezű és készséges. Rosszabb, csak kérni, azt is vonakodva tevő, ennek a kérésnek a következményeitől félő barát esetében is megteszi, amit lehet, de azért érezteti, mit gondol az illető hozzáállásáról és annak hol a helye. Az alapvetően kiütközik, hogy a Don a barátok esetében igazságosságra törekszik, főleg, ha ez a barát igazságszolgáltatást kér, ergo, ha valaki a lányát kórházba juttatóit meg akarja öletni, arra nemet mond, mert akkor nem egyenlő a mérleg, ha a lány él, de a támadók nem, csak ugyanazt kaphatják, de a család esetében nincs kegyelem. Ha egy családtagról van szó, nincs válogatás az eszközök között, nem léteznek az emberi mivoltunk korlátai, a család szó szerint szent és egy szent dologért, annak jólétéért, boldogulásáért… illik mindent megtenni. Időnként dorgálóbban és terelgető jelleggel viszonyul a pártfogoltjaihoz, hogy a szerinte megfelelő irányba fordítsa őket, amitől kissé basáskodónak tűnhet, de szerintem Vito Corleone az a védelmező/apafigura, amit nem sokan utasítanának el. Ám az üzlet, az üzlet, amiben nincs helye személyeskedésnek és érzelmeknek.

„- A barátság mindennél fontosabb. A barátság több, mint a tehetség. Több, mint a kormány. Majdnem ugyanannyi, mint a család. Ezt sose felejtsd el. Ha barátságokból védőfalat építettél volna magad köré, nem kellene tőlem segítséget kérned.”

A lavinát, alias az események láncolatát megindító robbanás egy Török gúnynévre hallgató, Virgil Solozzo nevű ember drogüzletben való közreműködést kérő ajánlata indítja el, amire Don Corleone a drogokkal szembeni ellenérzése miatt nemet mond. Egy maffiózó, akinek kőkemény elvei vannak, szokjátok meg. Bevett körülmények között ezzel le is zárult volna a kérdés, csakhogy egy olyan világban, ahol minden apró gesztusnak jelentősége van, nem megy ennyire könnyen az élet, Don Corleone legidősebb fia, Santino „Sonny” Corleone egy pillanatra olyan benyomást kelt a tárgyalás során Solozzóban egy meggondolatlan megszólalásával, hogy ő benne lenne az egyezségben, csak az apja akadékoskodik, így Solozzo és az őt támogató család hamar arra a következtetésre jutnak, Don Corleonétól meg kell szabadulni, ha bele akarnak lendülni a kábítószeres buliba New Yorkban. Az üzlet érdekében. A Corleone birodalom ereje, amit Vito Corleone évtizedeken át építgetett leghűségesebb embereinek a segítségével, a Dont övező elpusztíthatatlan, emberi ésszel szinte befogadhatatlan misztikumból ered, az ellene intézett félresikerült merénylet után a család irányítása a forrófejű Sonny avatatlan kezeibe kerül, ameddig Vito Corleone lábadozik és ez a vezetőváltás felér egy földcsuszamlásszerű tragédiával. Aminek a megfékezéséért és elsősorban egy Don Corleone ellen intézett újabb merénylet megakadályozásának az érdekében be kell piszkítania a kezét a család fekete bárányának, Michaelnek is, aki a testvéreivel ellentétben korábban távol maradt az alvilágtól és feddhetetlenül tisztességes életet élt főiskolával, háborús kitüntetéssel és egy csinos, amerikai barátnővel, kinek élete a felsorolt körülmények hatására szintén jelentős szaltót vet.

„– Csak annyit mondj, hogy megismerkedtél egy derék, jóképű, olasz származású fickóval. Kitűnő osztályzatokat kapott a Dartmouthban. Szolgálati Keresztet a háborúban és a Sebesülési Érmet. Becsületes. Szorgalmas. De az apja maffiavezér, aki megöli a rossz embereket, alkalmanként magas állami tisztviselőket veszteget meg, és a munkája során ő maga is egy csomó lövést kap az irhájába. De ennek semmi köze sincs a becsületes, szorgalmas fiához. Gondolod, hogy semmit sem fogsz elfelejteni?”


A Corleonék részéről tett reakciókkal az események felgyorsulnak, új ellenségek derengenek fel a távolban és mutatkoznak meg teljesen, ezek az ellenségek átértékelik, kit kell eltávolítani a színről és lassan körvonalazódik, hogy ki is az, aki a legfontosabb szálakat a kezében tartja valójában. Nem tudtam betelni a történettel, mint ahogy említettem, ha nem is a klasszikus értelemben, de a Corleone-k és a Török, illetve az őt támogató Tattagliák, majd a Corleone-k és az összes New York-i család közti háború egyre izgalmasabb és izgalmasabb lett. Fantasztikus volt végigkövetni, ahogy felgöngyölődtek az összefüggések az egyes, egymástól elkülönülőnek tűnő események között és fokról-fokra kiderült, mire megy ki valójában a játék, mi várható a jövőben és plusz csemegeként azt is meg lehetett részben ismerni, mik zajlottak le a múltban, a Corleone birodalom megalakulásának hajnalán. A kemény harcból néha-néha ki lehetett szakadni pár Hollywoodi kiruccanás erejéig, ahol a Don keresztfiának, az énekes Johnny Fontanénak ha nagyon szőrösszívű akarnék lenni, akkor bibinek maximum őt hoznám fel, lehet a hisztissége miatt van, de párszor már kezdtem feleslegesnek érezni a manust a mindennapjait lehetett nyomon követni és el lehetett látogatni a maffia melegágyába, Szicíliába is egy rövid időre. Az ilyen kis epizódoknak a fő vonal szempontjából nem volt akkora jelentősége, de mivel hosszú éveket ölel fel a regény, jó érzés volt ilyenekről is olvasni, új információkhoz jutni a maffia történetében és új életutakat megismerni, színesítette mind az alvilágot, mind azt az évtizedet, ami a cselekménynek otthont adott. A keresztapát ismerőknek ezzel nem fogok meglepetést okozni: a „legleg” időszakom/jelenetsorom a könyvben egyértelműen az lett, amikor Michael a vége tájékán elkezdett rendezkedni és megadni minden résztvevőnek azt, amit megérdemelt…de Don Corleone beszédével és az étteremben végrehajtott manőverrel szemben se bírtam semleges maradni, a szemeim csillogtak, a mosolyom fülig ért.

„Ő a „civil” ebben a háborúban, gondolta fanyarul Michael. És, ha azt akarnák, hogy részt vegyen benne, akkor sokkal nagyobb kitüntetéseket kellene felajánlaniuk neki, mint amilyeneket a II. világháborúban kapott.”


A Corleonék közül a kedvencemmé a Don legkisebb fia, Michael Corleone vált, nem hiába benne látta a Don is a legtöbb potenciált, figyelemre méltóan sokrétű, meglepetések tömkelegét jeltő karakter. Michael bár hasonlít az apjához, az a megfoghatatlan erő és tekintélyt parancsolóság az ő kisugárzásban is benne rejlik, mint a hűvös, figyelemre méltó intelligencia és az a tehetség is, hogy a háttérben maradva, csendesen, külső szemlélődőnek akár szerénynek tűnően is oda tudja rakni a megfelelő embereket, ahová kell, de szerintem túlszárnyalta a Dont. Michael amellett, hogy valamivel taktikusabban gondolkozik, mint az öreg… fogalmazhatunk úgy, hogy vagányabb is. Nem megy olyan szinten fejjel a falnak, mint Sonny bátyja és nem is annyira lazán, már-már irritálóan flegmatikusan kezeli a szituációkat, mint másik bátyja, Freddie, de több bevállalósság szorult belé, mint Vito Corleonéba, ő jobban hajlik az odacsapós megoldásokra, ami után senki sem meri megkérdőjelezni, ki áll a tápláléklánc csúcsán, de annak ellenére, hogy nem szívbajoskodik, ha keménynek kell lenni, még óvatos. A lehető legmegfelelőbb mértékben óvatos, gyorsan átlátja az összefüggéseket, mérlegeli a szóba kerülő alternatívákat, amik közül olyanokat is észrevesz, amik mások figyelmét elkerülnék és egy olyan másoknak hajmeresztőnek tetsző, de nagyon szövevényes, finoman kidolgozott tervet kovácsol, amit aztán briliánsan végre is hajt. A családból gyakorlati szempontból tehát őt lehet a leghatékonyabbnak és ezáltal a legveszélyesebbnek is nevezni, ugyanis a szellemi szerzői és a végrehajtói szerepben is kitűnően mozog, az ő fejéből pattan ki a legtöbb működőképes megoldás, rögtönzéskor és jelentős gondolkozási idő fennállásakor egyaránt. Ha Michael valamit a fejébe vesz, azt keresztülviszi és nem akadályozhatja meg benne, senki még maga az apja se, akinek a gondoskodó kezei közüli kibújással már fiatalabb korában is sportot űzött, ha egy elmélete nem működőképes, addig a változtatható elemeket addig forgatja, ameddig működőképessé nem válnak. Kíváncsi lettem volna az ő további történetére, a Michaelhez hasonló okos, ravasz szereplőkből sose elég <3

„Míg apja harcképtelen volt, Sonny mint caporegime átvette egy regime parancsnokságát, és mint a fiatal, még ismeretlen Napóleon, zseniális adottságot mutatott a városi háborúskodáshoz. Amellett könyörtelenül vad is volt, és ebben a csatában épp ez hiányzott Don Corleonéból; ez volt a hibája.”

Sonny van annyira meggondolatlan és érzelmektől vezérelt olyan ügyekben is, amik mindenképpen hideg számítást igényelnének, hogy Don Corleone, Michael és én is komoly homlok ráncolásba és keserves fej ingatásba legyünk kénytelenek bocsátkozni a vezetői ambíciói csillogtatásakor. Rá nem a tanul, megfigyel és tervez hármas jellemző, hanem az első fellobbanástól vezérelt, felbőszült kirohanással vegyes cselekvés. A módszer egy fantasztikus regényben vagy egy YA regényben még akár hatásos lehetne, ahol a realitásnak egészen különleges törvényszerűségei érvényesülnek, de A keresztapában, ahol a kőkemény életszagúság érvényesül, abból nem sül ki semmi jó, ahogy Sonny próbálta kormányozni a Corleone birodalmat. Ez nem jelenti azt, hogy Sonny egy rossz szereplő vagy rossz ember lenne, csak nem donnak való, a vérmérsékletéből fakadó vonások negatív bemutatását sokszor eltúlzottnak találtam és Don Corleonéhoz vagy Michael-hez mérten valóban egy bárdolatlan barbárnak tűnhet Sonny, de nem olyan rémes, mint az író és az ismerősei által kreált híre. A kifinomult módszereket preferáló vezetőkhöz képest erőszakosnak tűnhet… de mint minden Corleonénak, neki is megvannak a maga elvei és ezekkel a létező legélesebben ütközik az, ha valaki nő vagy gyerek ellen intéz bárminemű támadást. És csakúgy, mint a Don, a családjáért ő is ölne, elismerően bólogattam, amikor ráncba szedte Connie patkány férjét, Carlo Rizzi, mázlid van, hogy már más elvégezte helyettem a piszkos munkát… ezt az intézkedést vártam volna a Dontól is, ha nem is saját kezűleg. Összességében bár Sonny-nak ebben a körben nem volt nagy jövője a természete miatt, szerintem más viszonylatban simán megfelelne a mostani „álom pasi” követelményeknek. Sonny személyisége sokban egyezik azoknak az NA és YA regényekben lebzselő, védelmező kemény legényeknek a jellemével, akiktől a hölgy olvasók java remegő kezekkel hány szivárványokat. Kedveltem Sonny-t és a már említett lépését nagyra értékeltem, de azért jobban szeretem, ha valaki előbb gondolkozik, mint cselekszik.

„– Egy ügyvéd többet tud lopni az aktatáskájával, mint száz ember fegyverrel.”

Tom Hagen, Don Corleone consigliorija, azaz jobb keze, fő ügyintézője egy visszafogottabb figura volt, aki a háttérből tevékenykedve igyekezett elhárítani a szükségesnél nagyobb viharokat, kiváltképp Sonny vezetősége alatt és el-eljárogatott a Don ügyeiben. Tom háttértörténete nagyon tetszett és annak meg végképp örültem, hogy a „befogadott fiú” szerepkör nem vonta magával azokat a bosszantó malmozásokat, amik ilyenkor szinte szükségszerűek szoktak lenni. Tom részéről érezhető volt egy cseppnyi hiányérzet és kitaszított érzés, de senki se csinált belőle ügyet, hogy ő nem született Corleone, Don és a gyerekei is ugyanúgy kezelték, mint bármelyik másik családtagot. A Don részéről még egy egész szép gesztusnak találtam azt, hogy nem vette a nevére Tom-ot, jelezvén ezzel, hogy szívesen gondoskodik róla és szereti, de nem akarja kitúrni a fiú emlékeiből a valódi szüleit és átvenni az ő helyüket. Tom és Sonny között és az ő regényen belüli mozgásuk között egy érdekes párhuzamot fedeztem fel, ami már csak azért is különleges, valamilyen tekintetben megmosolyogtató, mert Sonny talált rá Tomra az utcán és vele került  legközelebbi kapcsolatba is. Az említett párhuzam… míg Sonny a vadságával rövid távon ígéretes Donnak tűnt, a háborúzás előre haladtával megmutatkozott, hogy nem alkalmas a család vezetésére, addig Tom háborús időben szintén alkalmatlannak bizonyult a fő munkakörében. Megfontolt, higgadt és okos ember, de annyi hidegvére, akkora tűrőképessége még sincs, hogy egy ekkora krízisben megfelelő consigliori legyen és ennek semmi köze ahhoz, hogy Tom nem szicíliai igen, a Don ellenségei szerették a származása miatt gúnyolni Tomot és ezáltal magát Vito Corleonét is. Mint a legtöbb szereplő, ő is a szívemhez nőtt és a simítgatásai, főleg Kayjel szemben sokkal nagyobb eredményeket biztosítottak, mint azt elsőre gondolni lehetne, de ő nem emelkedett ki annyira.

„Vannak dolgok, amelyeket meg kell tenni, és az ember megteszi, de soha nem beszél róla. Nem kell megpróbálni igazolni a tetteinket. Olyan is van, amit nem lehet igazolni. Egyszerűen meg kell tenni. Aztán el kell felejteni.”


A jelentősebb szereplőket ezzel meg is ismertettem, de említésre méltó Don Corleone caporegime-i közül Clemenza, Michael első embere, Alfred Neri és Corleone mama, őket mindnyájukat szívesen láttam újra és újra a jelentéktelenebb mellékkarakterek közül. Connie egy észveszejtően borzalmas hisztérika, az a fajta, akinek a felbőszítésétől mindenki reszket, akinek kedves az idegrendszere, de amit a férje művelt vele, attól felforrt az agyvizem. Bármennyire is kiállhatatlan egy természet Connie… erre semmilyen körülmények között sincs mentség, ez elfogadhatatlan, úgyhogy Carlo volt az, akinek a haláláért a legeslegjobban szurkoltam. Johnny Fontane előttem egy kissé selyemfiús benyomást keltett, mindig nyafogott valami miatt, a maga kis világában meg el volt szállva az önnön nagyságától, mint az állat, kár, hogy az a fejmosás, amit Vito a lánya esküvőjén intézett hozzá, nem volt hosszútávon hatásos. A Las Vegas-i csapatból Lucy-t és Jules-t hamar megszerettem, a sztorijuk jó kikapcsolódást nyújtott a hardcore események mellett és jó volt látni, hogy Puzo gondot fordított rá, egy Sonny életében ennyire fontos vonatkozású személy története ne legyen csak úgy félbevágva, hanem kapja meg a kis lezárását, a happy endjét. Az orvosra eleinte gyanakodtam, mert már automatikusan arra gondoltam, lesz valamilyen mélyebb oka a jelenlétének, de az ellen a verzió ellen se tiltakoztam, ami mellett az író tette le a voksát. Kayjel, Michael barátnőjével merültek fel vegyes érzéseim, mert az ki-kiütközött, hogy nincs fűrészpor a nő fejében és hűséges szereplőnek is mutatkozott, akire lehet számítani… gyakran mutatta annak a jelét, hogy ő egy párhuzamos, nagyon-nagyon rózsaszín univerzumban él, a naivitása nem volt kedvemre való. A szereplőgárdából egyedül Freddie, Don Corleone középső fia volt az, akit egyáltalán nem tudtam hová tenni, nem láttam a jelenlétének semmilyen funkcióját, ő csak úgy volt, lézengett a lapokon és párszor csinált valami a Don elveivel nem fért meg egymás mellett, beköpött pár marhaságot, hogy eszébe jusson az olvasónak, négy Corleone gyerek van és… ennyi. Frederico Corleone szerepe és jelentősége ennyiben ki is merült. Hááát… biztos úgy volt vele a szerző, minden családba kell egy mamlasz ’:D

„Ezek a férfiak … mindannyian azon kevesek közé tartoztak, akik nem voltak hajlandóak elfogadni a szervezett társadalom szabályait, és nem voltak hajlandók más emberek hatalma előtt meghajolni. Nem létezhet olyan erő, olyan halandó, aki rájuk kényszerítheti az akaratát. Olyan férfiak voltak, akik ravaszsággal és gyilkossággal is meg tudták védeni szabadságukat. Akaratukat csak a halál változtathatta meg, vagy a lehető legésszerűbb érvek.”


Kimondhatatlanul örülök, hogy egy nap, még majdnem másfél évvel ezelőtt a molyon való keresgélés közben úgy adódott, hogy véletlenül belefutottam ebbe a könyvbe és, hogy a Geopen kiadó újranyomásának köszönhetően meg is szerezhettem, mert bár különösen hosszasabb mérlegelés után a kívánságlistámra tettem, miután a könyvesboltban akkoriban nem találtam, elkeseredetten vettem tudomásul, valószínűleg ezt a művet is olyan zökkenőmentes lesz beszerezni, mint a rocksztárok életrajzát. Kár lett volna nem elmerülni ebben a világban, kihagyni minden idők legsikeresebb bűnügyi családregényét, ami tökéletesen méltó a hírnevére és, amiről innentől kezdve nem leszek rest terjeszteni az igét. Biztosra veszem, hogy újra fogom még olvasni valamikor, de csakis akkor, ha érzem majd a zsigereimben, hogy megszállt az a bizonyos hangulat, addig is meg… rongyosra fogom hallgatni a filmzenét ’:D

Borító: 5/5 – Az egyik legstílusosabb, kiragadott jelenetet ábrázolja a filmből, egyszerű, nagyszerű és tekintélyt parancsoló. Csakis gratulálni tudok ahhoz a döntéshez, hogy a legújabb kiadványnak új borítót adtak, az előző azzal a borzalmas lazac színű csíkokkal és a sok filmkockával némileg gagyi hatást keltett és elvesztette azt a komolyságot, ami ebben a változatban ott virít. A kiadvánnyal kapcsolatban még szeretném kifejezni, mennyire elégedett vagyok. Először meghökkentem, mennyire hatalmas, mint bizonyos híresztelések szerint Sonny egyik szerve… de örülök neki, hogy nagyobb alapúra készítették. Puha kötéses, de viszonylag mégis kemény, a lapok masszívan vannak beragasztva, de kellően rugalmasak, ha előtte kisebb könyvet olvastok, kell idő mire megszokjátok, de nagyon kényelmes fogni. A gerince hajlik annyira, hogy teljesen szét lehessen nyitni a könyvet, de mégis van tartása, noha törni, pedig nem törik. Nem értem, mások miért panaszkodnak rá, szerintem kimagaslóan olvasóbarát példány :3
Kedvenc szereplők: Michael Corleone, Don Vito Corleone
Legutáltabb szereplő: Carlo Rizzi
Kedvenc részek: amikor a Don, Connie esküvőjén fogadta a segítségkérőket ~ amikor Michael megpróbálta finoman rávezetni Kay-t a családi ügyekre ~ az étteremben lebonyolított akció ~ amikor Michael a kórházban megszervezte az apja védelmét ~ amikor Sonny elkapta Carlót ~ Don Corleone beszéde ~ amikor Michael és Kay a szállodában beszélgettek ~ amikor Michael belekezdett a saját kis hadjáratába ~ amikor Tom Wotlznál járt ~ a Szicíliában játszódó jelenetek ~ Corleone mama és Kay beszélgetése ~
Mélypontok: Carlo tettei ~ az, hogy Don Corleone nem lépett Carlo ellen ~ Johnny Fontane sztárolása ~ a Corleone-k veszteségei ~
Korhatár: 18 éveseknek ajánlom és olyan 18 év alattiaknak, akik érettebbnek gondolják magukat a koruknál, mert ez van egy olyan kaliberű könyv, amihez… nem árt a felnőttesség, hogy úgy és annyira lehessen befogadni, ahogy megérdemli. Brutalitás terén szerintem egyáltalán nem vészes maffia regény mivolta ellenére se, a maffiózók nem vadállatok benne, hanem inkább okos üzletemberek. Egyedül az lehet durvasági szempontból megterhelő, ami Connie és Carlo között zajlott… de legnagyobb bánatomra ezt a kor számlájára vagyunk kénytelenek írni, ugyanis a hippi korszakban kezdett csak egyetemlegesen felmerülni az emberekben, hogy az ilyen magatartás, egy nő bántalmazása elfogadhatatlan.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket Mario Puzo ikonikus gengszter története, akkor ITT tudjátok megrendelni.