2018. április 25., szerda

Top 5 Wednesday #25 - Könyves ereklyéim folyamatosan bővülő múzeuma

Sziasztok! ♡.♡  Elérkezett a kedvenc áprilisi szerdám, amikorra is azt a feladatot kapták a Top 5 Wednesday résztvevői a GoodReadsesektől, hogy mutassák be a különféle könyves fandomokhoz tartozó kis kincseik közül a kedvenceiket, esetleg olyan tárgyakat, amik egyelőre nincsenek meg nekik, de feltett szándékuk, hogy egy-egy őrült, könyvvásárlási roham között beszerezzék őket. Az én ereklyéim 90%-a a tavalyi év végén és idén került megvásárlásra, így sokáig nem lobogott bennem olyan csillapíthatatlanul a gyűjtő-szellem, de mostantól nincsen megállás :D


             Harry Potter varázspálcája; magyal, főnixtoll maggal, 11 hüvelyk

A sorozat több rajongójának ismerős lehet az a magazin, amit 2005-2007 körül lehetett megvásárolni havonta vagy kéthetente, amiben a számokhoz mindig adtak egy-egy sakkfigurát ajándékba, aki pedig tartotta az iramot a részint nevetséges, részint pofátlan áremelkedéssel, az szépen lassan összerakhatta azt a sakktáblát, amin Harry, Ron és Hermione küzdött a Bölcsek kövében. Nekem akkoriban túl hosszadalmas volt az adagolás, maga a magazin pedig nem kötött le annyira, így csak néhány számig jutottam el, a figurák meg az időnyerős nyaklánc az évek alatt fogalmam sincs, merre menekültek jobb pillanatomban megkeresem őket, de a varázspálca azóta is előkelő helyet foglalt el a polcomon. Különlegessége a kicsikének, hogy a hegyébe mágnes van építve, így muglik is végrehajthatják a wingardium leviosa-t, helyesen leviÓsa, nem pedig leviosszááá amennyiben megfelelő fém tárgyakat szándékoznak reptetni.

                                      Minerva McGalagony Funko Pop! figura

Töredelmesen bevallom, amikor az én életemben is elérkezett a pillanat, amikor visszavonhatatlanul beleszerelmesedtem a Funko Pop! figurákba, akkor első darabként Saul Hudson, alias Slash-t szándékoztam megrendelni a Guns 'N Roses-ból, azonban nem volt raktárkészleten, és azóta se várt rendelhetővé, így átütemeztem a tervet, és a kedvenc Harry Potter-es női karakteremre, McGalagony professzora esett a választásom *.* Úgy vártam a futárt, mint a gyerek, aki először hallott a Mikulásról, és hasonló, Chesire macskaként vigyorgós örömmel hámoztam ki a figurámat a szigetelő anyagok közül, mint amikor ez a gyerek meglátja a fa alatt az ajándékokat. Szerintem eszméletlenül aranyos, és meglepően feldobja a polcomat.

                                                   Hollóhátas kulcstartó

Mint azt ti is képtelenek voltatok nem észrevenni, nem vagyok rest feltűnően reklámozni, hogy a Teszlek Süveg engem a Hollóhátba osztott volna, így amikor megláttam, hogy a figurákon kívül más Harry Potteres termékeket is árulnak azon az oldalon, ahonnan Minervát rendeltem, rögtön megtetszett ez a plasztik kulcstartó, és landolt is mellette a kosárban. A kép egy kicsit mosódott, így nem adja teljesen vissza a valóságot, de nagyon aprólékosan van kidolgozva, és őszintén szólva nem számítottam rá, hogy ilyen nagy lesz :D Azóta is a fekete bőrtáskám első cipzáras zsebének karikájára illesztve hordom, éppen csak a fotózásig kaptam le róla.

                                              Khal Drogo Funko Pop! figura

A Trónok harcáról írt értékelésemben, illetve a molyon kilométeres hosszúságban áradoztam a dothrakik egyik legrettegettebb vezetőjéről, és bár azóta sok évadot végignéztem a tévésorozatból, Drogo azóta is óriási kedvencem, hiszen az első is ő volt. Amikor e hónap elején arra jutottam, hogy bővítenem kéne a Funko gyűjteményemet, nem volt kérdés, hogy ő is a bővítés részévé fog válni Drogo, miután kiírta a rendszer, hogy én raktam kosárba az utolsó darabot, meg végképp örültem a döntésemnek. Csakúgy, mint az első figurámé, az ő megalkotása is kifogástalan, a képen nem látszik, de annak a híres-nevezetes dothraki varkocsnak az összes kis díszítőeleme ki van dolgozva, ugyanolyan színben, mint a szakálla elejét összefogó csat. Plusz Drogóval jöttem rá egy véletlen folyamán, hogy a Funko figurák feje forgatható :D

                                       Don Vito Corleone Funko Pop! figura

A világmindenség legikonikusabb maffia főnökére, A keresztapára általában a tekintélyt parancsoló és kifinomult jelzőket szokták használni, de ez a kiadása elragadóan édes :3 Először a Google-n keresgélés közben találtam rá a Corleone családról készült figurákról, de elkönyveltem magamban, hogy csak plátói lesz a vágyakozásom az irányukba, ugyanis magyar oldalakon nem láttam őket. Aztán... Drogo rendelésekor megláttam, hogy a másik kiválasztottam, Oberyn Martell éppen nem rendelhető, és szétnézve a kínálatban, megpillantottam A keresztapát. Ennél jobban nem is járhattam volna, nem haboztam, és betettem a kosárba második figuraként. A másik két figurámért is odavagyok és nagyon aranyosnak tartom őket, de egyelőre szerintem ő az, aki ezen a fronton mindenkit lepipál. Már magát az arckifejezését is pazarul adták vissza, az a macska meg a kezében... *.*

                                    + 1 Dream Válogatás / Maxim Kiadó bögre

A kollekciómnak ez a darabja szigorúan véve a számkeretből való kicsúszása, illetve amiatt se kaphatott volna helyet ezen a listán, mert nem számít fandom tárgynak... de már a tavaly előtti Könyvhét óta vágyok egy ilyen bögrére! Úgyhogy muszáj volt instagramon kívül is villognom vele egy sort :D A kiadó nőnapi akciójakor adták ajándékként  a megrendelt könyvekhez, hogyha a rendelő neme megfelelt az ünnepben foglaltnak, és bár nagyrészt inkább csak gyönyörködök benne, mint rendeltetésszerűen használom, nagyon szeretem. Még úgy is, hogy se a fehérről, se a rózsaszínről nem jelenteném ki, hogy az én színvilágomhoz tartoznak. A formáját nagyon tetszetősnek tartom, olyan kis... kecses meg nagyon jó a fogása is, komolyan felemelő érzés kézben tartani.


A Top 5 Szerdás bloggerek kincsestárát/vágyott könyves tárgyait tartalmazó listákat a napokban folyamatosan megtaláljátok EBBEN a molyos zónában.

2018. április 22., vasárnap

Peter V. Brett: The Great Bazaar and Other Stories - A Nagy Bazár / Brayan Aranya és más történetek (Démon-ciklus 1,5)

Sziasztok! :) A Fullajtár életet nem az én fizikumomhoz szabták, így jó néhány hónapos pihenő erejéig szögre akasztottam a hordozható rováskörömet, ezen a hétvégén azonban újabb kalandra kerekedtem fel Arlennel a magúrok változatos fajaitól veszélyes éjszakában egy igazán különleges kis kötet segítségével. Az A Nagy Bazár / Brayan aranya és más történetek című kiegészítő kötettel felelevenítette a Démon-ciklus sorozat szerzője, Peter V. Brett a rajongásomat dark fantasy univerzuma iránt, amit az új történetek mellett a kis extrák is tovább növeltek.


Fülszöveg:

Az ​emberiség kis híján kihalt, miután háromszáz éve éhes démonok támadásainak van kitéve. Maroknyi bátor fullajtár merészkedik csak ki az éjszakába, hogy védelmező rovásaik mögött keresve menedéket megőrizzék az összeköttetést az egyre elszigeteltebb települések között. Bálás Arlen bármire hajlandó és bárhová elutazik, hogy megmenthesse a világot. Talán Abban, aki a legkülönfélébb árukkal kereskedik a kráziai nagy bazárban, a segítségére lehet.
A Brayan Aranyába tett út lehetőséget kínál Arlennek, hogy végleg megszabaduljon a Félkarútól – feltéve, hogy hajlandó kockára tenni az életét…
A 17 éves Bálás Arlen felölti új páncélját, majd még inasként első útjára indul egy gyakorlott fullajtárral. Az eredeti tervek szerint egyetlen éjszakát kell a szabad ég alatt töltenie, ehelyett azonban egy hófödte hegyoldalon találja magát. Veszélyes szállítmánnyal igyekszik Brayan gróf aranybányájába, a hercegség egyik legtávolabbi pontjára, miközben Egykarú, a hatalmas kődémon, továbbra is a nyomában van.


Odáig vagyok a kiegészítő kötetekért, egyetlenegy kivetnivalót szoktam felfedezni bennük, vérlázítóan rövidek, azonban A Nagy Bazár / Brayan Aranya és más történetek annyira egyben volt, annyira kőkeményen ütős volt, hogy még a karcsúbb terjedelem miatt se tudtam méltatlankodni, csak hódémonná változva olvadoztam a mágikus hőtől, amit Arlen új kalandjaival kibocsájtott ez a könyv.
Vétkeztem, ugyanis lebecsültem, mennyire hirtelen és durván kiránthatja a talpam alól a talajt ez a könyv, azt sejtettem, vagyis inkább józanabban fogalmazva reméltem, hogy tetszeni fog, de erre nem voltam felkészülve. Nekivágtam rováskör és fegyverek nélkül az éjszakának, a démonok meg figyelmeztetés nélkül lerohantak az első kanyarnál. Tömkelegével cikáznak a fejemben a totálisan haszontalan, mutatóban tartott objektivitást is nélkülöző, istenítő mondatok, amiket kifejtve a véleményem elveszítené minden mérvadóságát, a fanatikus rajongók szavának elvégre nem adnak általában sok hitelt. Mégis… megzabolázhatatlan rózsaszín lávafolyam fenyeget kitöréssel minden egyes leütött betűmmel, ami még a jó öreg Egykarút is elpusztítaná bizonyára, ha telibe kapná. A legnagyobb erénye ennek a résznek az lett, ami egyben a legnagyobb dicséret is, amit egy ilyen kötet kaphat; néhány oldal alatt hitetlenkedve megkérdőjeleztem magamban, hogy mégis miért csak 4 csillagra értékeltem A Rovásembert, mikor ez a pasas ennyire lebilincselően ír, mikor ahová csak Arlen beteszi a lábát azonnal pezseg a levegő a kibontakozó akciótól aztán persze beugrott, hogy azért mert Leesha egy csapkodnivaló liba és, hogy az olvasás közben termelődő boldogsághormonjaim mennyiségére az is kihatott, hogy kevesebbszer dugta elő az álszent képét. Mind a két novella magával ragadott, lenyűgöző, embert próbáló összecsapások színhelyévé varázsolta a szobámat, amiket  éjszaka talán még hangulatosabb volt olvasni, mint nappal, hiszen azt az érzést keltette, mintha én is a határokat feszegetve barangolnék Arlennel abban a világban, amely a holdfényes órákban szörnyek birodalma. A kultúrájuk azon részét leszámítva, amitől Arlen is viszolyog, nagy Krázia rajongóként, ha választanom kell, a Nagy Bazár c. sztorihoz húztam a legjobban a gyűjteményből, a ki extrák közül toronymagasan a rovásgyűjtemény és a démonfajták leírása vitte a prímet, Bruna villanásnyi mellékszerepe pedig bearanyozta az egész könyvet.
Nem utolsó sorban azon is jót vigyorogtam, hogy Arlen ádáz ellensége, az Egykarú kődémon mindig felbukkant előbb-utóbb.


Olvastam már szép számmal kiegészítő köteteket, valamivel kevesebb novellás kötetet, de ennek a felépítése igazán páratlan volt, valamelyest ötvözte az „átlagos” kiegészítő történeteket és a novella gyűjteményeket, emellett hozzá lett toldva néhány bámulatos, Démon-ciklus világot színesítő elem. Így a kötet felépítése kettő hosszabb, hozzávetőlegesen ötven oldalas novellából ezeknek a címét tüntették fel a könyv címében is, egy Rovások Grimorája megnevezésű démon + rovás kisokosból, egy Kráziai Szótárból és két kimaradt jelenetet tartalmazó, rövidebb novellából áll, melyekről összehozott az író egy kis bevezetőt, illetve elmagyarázta, hogy végül is miért döntöttek úgy a szerkesztőjével főleg a szerkesztője , hogy kimaradjon A Rovásemberből. Az élményt pedig még jobban három dimenzióssá emelik a gyönyörű térképek, amik eligazítást nyújtanak abban, az aktuális történetben merre is járunk éppen Peter világában. Nagyon tetszett a Nagy Bazár / Brayan Aranya és más történetekben, hogy nem csak plusz tartalmakhoz jutottam hozzá, ismertek, ha módomban állna, akkor az összes kedvenc írómból kicsikarnám a műveik kiollózott jeleneteit tartalmazó dokumentumokat hanem magához a szerzőhöz is közelebb kerültem. Azt persze A Rovásemberből is le lehetett szűrni, hogy mit gondol a „nőnek az a dolga, hogy ameddig fiatal, kiszülje a belét, és nyalja a házat látástól-mikulásig” eszmekörről meg arról, ha valaki magára hagyja a gyerekét és, hogy milyen hasonlóan rózsás véleménye van az olyan hímegyedekről, akik bántalmazzák a párjukat, de most sokkal… személyesebb volt az ismerkedés. Ezúttal nem az írót láthattam, aki lekenyerez a fantasztikus képzelőerejével, aki egy „elérhetetlen” sztárként magasodik előttem, hanem az írót, a pasast, aki nagyon lelkes tőle, hogy újabb és újabb kalandokkal bővítheti a szereplői életét, aki kicsit bizonytalan, hogy megüti-e a munkája az előzők mércéjét, aki vehemensen ragaszkodik a története kis részleteihez még akkor is, ha ezáltal olyan hosszú lenne az ezekből összetevődő könyv, ami a legelszántabb betűfalókon kívül mindenkit megfutamodásra késztet :D Az utóbbiról eszembe is jutott, amikor januárban az Aranymosásra csináltam a fejezetekre lebontott konfliktusvázlatot, és nagyon keservesen sűrítettem bele pár oldalba, mert biztosra vettem, hogy igenis szükség van az összes összefüggés bemutatására. Szerintem ezekből a kis megjegyzéseiből valamelyest mindenki magára ismerhet, aki megélhetésszerűen vagy hobbiból írással tölti az idejét :)


A Nagy Bazár

A történet A Rovásember 16. és 17. fejezete között játszódik, valamivel azelőtt, hogy Arlen elindult volna felkutatni Anoch Sun elveszett városát a sivatagban, a novellából elsősorban az derül ki, hogy Arlen hogyan tett szert pontosan arra a titkos térképre, ami végül a városba vezette, hogy mik voltak a megszerzés fiút ismerve egyáltalán nem hétköznapi vagy éppenséggel unalmas körülményei. A sztori kiindulásaként az ebben az időben Fullajtárként afféle különféle árucikkeket szállító utazó harcos, aki még éjszaka is a szabad ég alatt marad, amikor előbújnak a földből a magúrok dolgozó fiatal, tudásra éhes, ambiciózus kalandor egy Kráziához közeli elhagyatott faluban kutat egy egykor nagy becsben tartott fazekasmester munkái után, Krázia Nagy Bazárából ismert kereskedő barátjának, Abbannak a megbízására, amikor leszáll az éj és összetűzésbe kerül egy eddig ismeretlen démonfajtával… az agyagdémonokkal… Mit mondjak, annak ellenére, hogy köszönőviszonyban se állok a nyári időjárással, annyira gyűlölöm a meleget, a sivatagi helyszín már egy erős pozitív löketet biztosított, amit a körömrágós harcjelenetek tovább emeltek. Hiába tudtam, hogy Arlen meg fog menekülni, különben A Rovásemberben nem lehetett volna 17. fejezet, 18. fejezet, stb fejezet, mégis piszkosul ideges voltam, hogy nehogy egy rossz mozdulatnál ott hagyja a fogát, miután ilyen messzire eljutott, ennyit látott a világból, aminek mások a magúroktól való félelem miatt egy gyűszűnyi szeletét se tudják felderíteni. Örömmel léptem be ismét a Sivatag Lándzsájának falai közé, térképeztem fel még alaposabban a Kráziát jellemző különös szokásokat, a hierarchiát, tekintettem be Abban mindennapjaiba a Nagy Bazárban, a város piacán, majd aggodalmaskodtam még egy sort, amikor Abban és Arlen felkerekedtek, hogy megszerezzék Krázia legszentebb templomából Arlen edényekért járó fizetségét, a sivatag-környéki démonok ellen védő rovások grimoárjának, na meg Anoch Sun térképének a másolatát. Az biztos, hogy Arlent kedvelni nem egy stresszmentes hivatás, Peter V. Brett ráadásul az olyan jeleneteket még idegszaggatóbban festi le, amikben az ember gyomra a torkába liftezik, de engem minden mozdulatával le tud nyűgözni ez a karakter, mert bár bátor, vakmerő, és esztelenségekre is vetemedik a mozgástere határait próbálgatva, nem az a tipikus, „fejjel megyek a falnak” beállítottságú hős. Arlennek van esze és használja is, nem vakon veti magát a veszélybe, hanem felkészülten, minden egyes borotvaéles élménye után okosabb, a tapasztalatait felhasználva növeli a tudását, egyre körmönfontabb módszerekkel próbálja visszaszorítani a démonokat. A megszámlálhatatlan akciójelenetek mind egytől-egyig túlugrották a felállított mércémet, a legelégedettebben mégis akkor vigyorogtam, amikor Arlenék kis kalandjáért megbüntették azt az egyént… aki már igencsak rászorult, hogy eltángálják egy szögekkel kivert bunkós bottal… :D

Prológusnak szánt jelenet

Itt részint osztottam is az író véleményét, amiért bele szerette volna szőni A Rovásemberbe, egyfajta hangulatalapozásként ezt a pár oldalt, és részint a szerkesztője pártjára is álltam. Azért mindenképpen értékesnek tartom ezt a novellát, mert ez volt a mindent eldöntő pillanat, első kaland, aminek a vége az lett, hogy Peter megírta a Démon-ciklus sorozatot, és nem kérdőjeles, hogy miért kapott rá a tanártól ötöst rá, akinek a kurzusán kipattant a fejéből az ötlet, de összességében nincs benne olyan, amit A Rovásember első fejezetében nem kaptam meg. Amennyiben nem a valódi első fejezet lecseréléseként lett volna a regénybe ékelve, kellemetlen, ismétlő hatást keltett volna, azonban így, külön megjelentetve tökéletesen megfelel annak a célnak, amiért papírra lett vetve. Aki fontolgatja, hogy belekezd a sorozatba, és még kétségei vannak, annak véleményem szerint ezt a novellát kell mindenképpen elolvasnia, előre vetíti a történet hangulatát, a karakterek fejlődését, hogy Arlen gyerekként hogyan viszonyul a felnőttek által hirdetett „kushadjunk, mint nyulak a ketrecben” mentalitást, és felvázolja  a világ felépítését, amiben a magúrok rettegésben tartják az emberiséget… Összességében megmutatja, hogy körülbelül mire számíthat az, aki igent mondd Brett invitálására a dark fantasy földjére.

A megvert Brianne

Se Rönkösházának, se a Peter univerzumában élő falusi emberek mentalitásának, se Leeshanak nem vagyok az elkötelezett kedvelője, ezért a többi történethez képest eleve hátránnyal indult ez, majd meg is tartotta a többihez mérten lemaradt helyezését, de dióhéjban frappáns, jópofa kis sztori volt. Leesha ebben az időszakban Bruna tanoncaként tevékenykedik gyógyfűvészként, az elborult családi környezetéből kitérve már meg-megerősödött, ha a falusiak, akinek az egészségéért gürcöl, változatos, vélt okokból le is nézik. Egy régebbi barátnője, Mairy egy másik barátnője, Brianne megvizsgálására kéri a lányt, aki a szétválásuk óta szidja Leeshát, mint a bokrot, az életének minden bajáért őt okolja. Én nem bírtam megérteni, azért miért Leesha a hibás, amiért Brianne nem bírta zárva tartani a lábait, és ezért hozzá kényszerült menni egy idiótához, aki mellett egy kis kunyhóban gürizhet, de azt el kellett fogadnom, hogy ne melegedjen túl az agyvizem, hogy Bruna kivételével talán egy értelmes nő sincsen ezeknek a regényeknek a világában. Mint ahogy azt sem, ha már itt tartunk, hogy miért központi téma ennyire ebben a faluban a szaporodás. Nem tudnak normális életet élni a démonok miatt, így hát hemperegjenek és sokasodjanak, ameddig tudnak? Komolyan?! O.o Ez nekem annyira elborult felfogásmód volt, hogy azt nem biztos, hogy ki tudnám anélkül fejteni, hogy leírnék kétszer annyi szöveget, mint amennyi már az értékelésemet képezi. Nem lett volna értelmesebb elfoglaltság a rovásokat kutatni, abba invesztálni az energiát, hogy élhetőbb legyen a világuk, mint adni-venni a lányokat már 12 évesen, mint a lovakat, és egy életre elvenni tőlük a fejlődési lehetőségeket, hogy ne olyan buggyant birkákká cseperedjenek, mint mondjuk Brianne? Az egy jó húzás volt Leesha részéről, ahogy kibabrált a régi barátnője férjével, de ezt a mulya reakciót a vele történtekre, szintén nem tudtam mire vélni Brianne részéről. Leesha helyében nem is mentem volna el ápolgatni a kis zsebeit, miután nagyrészt ő ötlötte ki azokat a pletykákat, amik miatt egy ledér nőnek tartanak a faluban.

Kráziai szótár

Azokat a Kráziában bevett, de az olvasókhoz hasonló idegeneknek ismeretlennek számító kifejezéseket gyűjtötték benne össze, amik A Nagy Bazár c. novellában felbukkantak. Az elhelyezését kicsit furcsának tartottam, logikusabbnak láttam volna, ha közvetlenül a mögé a tartalom mögé illesztik be, amihez kapcsolódik… de ez legyen a legnagyobb baj :D

Rovások Grimoárja

Nos, igen, ez volt az, az extra, ami rögtön csillogó szemű fangirllé szabott át *-* Miután A Rovásemberben és A Nagy Bazárban csak halovány elképzeléseket lehetett arról alkotni a leírások alapján, hogy hogyan is festenek bizonyos rovások, nagyon jó érzés volt látni is őket. Ezt egy nagyon precíz és alapos részletnek tartom, amit akár még a fő kötetek olvasása közben is érdemes forgatni, később elővenni, ugyanis rendkívül átfogó képet ad egyes magúrfélékről. A legérdekesebbnek az elmedémonokat akikhez A Rovásemberben még nem volt szerencsém , a vízdémonokat és a hódémonokat találtam, de még náluk is emlékezetesebb élményt nyújtott a széldémonokról szóló leírás, ugyanis beindította bennem az asszociációt, és egyúttal egy elmélet kialakulását. Szóval… olvasom a sorokat, próbálom megjeleníteni a lelki szemeim előtt ezt az egészen groteszknek tetsző teremtményt, aztán egyszer csak megszáll az érzés, amitől nem tudok szabadulni, hogy ezek a lények nekem nagyon is ismerősek. Járattam az agyamat, majd eszembe jutott, hogy a dinoszaurusz-fanatikus korszakomban általános iskola első és negyedik osztály között futottam bele hasonló küllemű szerzetekbe a pteroszauruszok, azaz repülő őshüllők által, az emlékeim felidézésének a folytatásakor meg felfedeztem, hogy a legkísértetiesebben a széldémonok a Quetzalcoatlusra hasonlítanak. Egyúttal pedig felmerült bennem, hogy Peter V. Brett talán tudatosan mintázta ezekről a dinoszauruszokról a démonait. :D

Brayan Aranya

Ez az A Nagy Bazár mellett a másik terjengősebb, és egyben utolsó novella. Az erős kezdő élmény után nem voltam benne biztos, hogy fel fogja magát tornázni ez az írás is ugyanarra a szintre, de végül nem sokkal maradt el, úgyhogy örök hála és mi egymás az író testvérének, akinek az unszolásának köszönhetően létrejött ez az iromány. A sztori abban az időben játszódik, amikor Arlen tinédzser korában Milnben élt és még csak tanulta a Fullajtárságot, és megkapta az első komolyabb megbízását, egy kivénhedt, a fénykora lecsengése óta javarészt csak italt vedelő Fullajtár mellé szegődve el kell szállítania egy szekérnyi dörgőrudat dinamit Brayan gróf bányáiba. Arlen féktelen kalandvágyának és az idősebb Fullajtár, Curck hazavágyását, a feladat teherként kezelését megmosolyogtató kontrasztnak találtam, habár Arlen kísérője fénysebességgel le is írta magát a szememben, amint az útjukon szembekerültek az első akadályokkal. Ezeket megtestesítették az értékes rakományra fogukat fenő útonállók, illetve a híres-nevezetes Egykarú, az a kődémon, amit Arlen még az otthona közelében fosztott meg véletlenül az egyik végtagjától, és aki azóta is hűséges buldog módjára követi a világban mindenfelé Arlent, hátha egy éjszaka visszafizetheti neki a kölcsönt. A bátorság és elhivatottság, amit Arlen mutatott a megbízatás felé mutatott, elismerésre méltó volt, főleg a kora ellenére és a társa hozzáállását tekintve, ez a kölyök valóban olyan kemény, mint egy kődémon :D Peter a klasszikusabb értelemben vett halál közeli szituációk mellett megegyező mértékű profizmussal mutatta be az olyan veszélyes pillanatokat, amik leginkább idegrendszert és állóképességet követeltek meg, amikor Arlen a dörgőruddal fenyegetőzve állt ki az útonállók ellen, amikor a derékig érő hóban gázolva kaptatott fel a rakománya végállomásához. Dereknek és a báró lányának a kis afférja nem nyűgözött le, noha annak azért örültem, hogy az a kis seggberúgás, amit Arlen a sráchoz intézett, meghozta a gyümölcsét. Az etalont a már említett hódémonok felbukkanása jelentette nekem ebben a novellában a lapokon, szívesen olvasnék róluk még bővebben is, és azt is nagyon ötletesnek találtam, ahogy a lakosok kialakították a hegyen a melegítést.


Borító: 5/5 – Képen annyira nem látszódik jól, de a pasas válla mögötti üres hátteret a valóságban rovások mutatják, amik csak a megfelelő fényben mutatkoznak meg, ami plusz különlegességet biztosít neki. Az első résznél lévő keretet egy kicsit hiányoltam, de még így is gyönyörűnek tartottam, szánva rá néhány percet, hogy beazonosítsam a Rovások Grimoárjában a fickó fegyverén és páncélján díszelgő rovásokat.
Kedvenc történet: A Nagy Bazár
Legkevésbé kedvenc történet: A megvert Brianne
Korhatár: Valamivel lazább volt durvasági szempontból, mint a fő regény, így az előzőleg megjelölt alsó korhatár tagjainak tizennégy éveseknek már bátran ajánlom.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket ez a kötet, ami ugyanúgy olvasható akár sorozat indításként, önálló kötetként, mint ahogy nyúlhatnak hozzá azok a rajongók, akiket már Peter korábban meggyőzött, akkor ITT tudjátok megrendelni.

2018. április 20., péntek

Anna Banks: Of Neptune - Neptun (Szirénia öröksége 3)

Hi! ^^ Míg a legtöbb könyvszerető ember a napokban a Könyvfesztiválon múlatta az időt, én beleástam magam az olvasásba, és tegnap este befejeztem a zárókötetét is az első olyan könyvsorozatnak, amiben alkalmam adódott a görög mitológia gyöngyszemeinek, a sziréneknek a megismerésére.

Fülszöveg:
A félig ember, félig szirén Emmának és szirén szerelmének, Galénnek együtt töltött időre lenne szükségük. Egyedül, csak ők. Messze Poszeidón és Triton királyságától. Emma nagyapja, a Poszeidón király azt javasolja nekik, látogassanak egy Neptun nevű kisvárosba.
Neptun otthont ad mind sziréneknek, mind félvéreknek, hozzájuk hasonlóknak. Azonban sem Emma, sem Galén nem számított arra, hogy nekik kell békét teremteni az óceáni, a földlakó és az édesvízi szirének között. Arra sem készültek fel, hogy találkoznak a csábos félvérrel, Reeddel, aki nem igazán palástolja érzéseit Emma iránt. Amire pedig végképp nem számítottak, az egy hatalmi harcba való belecsöppenés, amivel nemcsak szerelmük, hanem óceáni királyságaik is veszélybe kerülnek.


Volt régebben egy több részes amerikai vígjáték, amit nyár környékén mindig leadtak a tévében, egy buggyant családról szólt, aminek a tagjai elmennek mindenfelé nyaralni, és közben abszurd helyzetekbe keverednek, irracionális volt az egész, a karakterekkel együtt, de hatalmasakat lehetett rajta röhögni. Nyomokban ez a könyv is azokra a filmekre emlékeztetett egy csipetnyi párkapcsolati zűrrel, misztikus hatalmi viszállyal, és egy olyan dilemmával kiegészítve, ami mellett más YA-írók valahogy a jelentőségétől függetlenül elsiklottak.
Az alapötletről olvasva levágtam egy látványos szemforgatást, amiért az írónő úgy döntött, az utolsó kötetbe bevág egy embrió stádiumban lévő kis szerelmi háromszöget, ami felkavarja az állóvizet Emma és Galén ingatag paradicsomában, de kirándulós, új szirén közösséget felfedezős témát ígéretesnek találtam annak ellenére is, hogy többen a Neptunra hivatkoztak a trilógia leggyengébb köteteként, így bizakodva, kíváncsisággal eltelve csaptam fel a regényt. A Tritonban is megjelenített, kötelező jellegű, nevetséges cirkuszolós futam megismétlődése, ami alatt egy néhány karakter tekintetében az az érzetem támadt, az írónő a saját „gyermekeit” figurázza ki, illetve az utolsó 30 oldalba belesűrített tömény nyáltenger nélkül köszönöm, meglettem volna, viszont meglepően gyorsan magába szippantott a történet a maga jellegzetes, nyárias hangulatával. A rózsaszín napszemüvegemet ugyanakkor nem derítettem ki a napokban, hová hánytam el, így azt nem mondom annyira elvarázsolódtam, hogy nem raktároztam el gondosan szétszortírozva egy-egy szarkasztikus megjegyzés kíséretében a hibáit a zárásnak. És azt sem, hogy nem kérdőjeleztem meg magamban a befejezést követően, hogy megérdemli-e a négy pontot… de az emlékek meg a pozitív elemek végtére is megpuhítottak annyira, hogy a kedvezőbb elbírálás felé libbenjen a mérleg. Az első ilyen Neptun javára írható erényt azt jelentette, hogy az első két rész szálai közül több is új megvilágításba került, felszínre lebegtek olyan háttér információk, amik megmagyarázzák a kérdőjeleket, egyes személyek cselekvési motivációit, ezért ha nem is egy standard szokásnak megfelelő „nagy ütközettel”, de össze lettek fogva egy hálóba az elmúlt események, megtörtént az a kirakós összeállás, amit általában a „nagy ütközet” hoz meg. Ezen felül teljesült az a vágyam, ami a sorozat második részét forgatva alakult ki bennem, hogy nagyobb teret nyerjen a világépítés, rengeteg érdekes sztorival és elenyészőbbnek tűnő, ám sok pluszt adó aprósággal lett gazdagítva a Szirénia öröksége misztikus vonulata, és Anna bevállalósságot mutatva boncolgatni kezdett egy olyan jelenséget, ami rengeteg kollégájának lepattant a logikai érzéke köré emelt gumifaláról. Ezt én magamban csak Kishableány-effektusnak szoktam nevezni, a könyvben feltűnő természetfelettiek fajtáját nézve ironikus is, hogy itt kapott józanabb szerepet amikor jön A pasi és a csaj ráalapozza az egész jövőjét durvább felállásban úgy, hogy alig éltek együtt át valamit, a hölgyeménynek nincs is más célja az életben, amint nagykorú vagy maximum húsz éves lesz, hozzámegy feleségül, majd ellovagolnak a naplementébe. Eltekintve attól, hogy alapjáraton nem vagyok házasságpárti, nekem hajmeresztő és eléggé szeleburdi a gondolat, hogy azelőtt egy életre hozzákössem magam valakihez, hogy egyáltalán legálisan alkoholt ihassak Amerikában, ami a legtöbb ilyen végkimenetelű könyv színhelye ráadásul épp ebben a században… Az írónő pedig, ha ezzel kevert is egy sokak által bánt vihart a két szerelmes delfin között, felvetette a kérdést, hogy Valóban megéri ezt tenni…? Tényleg ilyen gyorsan kell meghozni egy ilyen kaliberű döntést? Pár percre megállva, a hormonokat kispadra ültetve és eltöprengve; tényleg ezt akarom…? Szerintem a Neptun lett a trilógia legmozgalmasabb, továbbá legizgalmasabb kötete, ahol nem volt idő egy helyben totyogásra az újabb és újabb problémákat partra sodró lendület közepette, viszont azt nem tudnám kijelenteni egy poligráf túlterhelése nélkül, hogy nem kaptam agyérgörcsöt, mikor Emma már megint halaknak titulálta az ámbrásceteket tizenkilenc éves fejjel…



Örökzöld kérdés folytatásoknál, hogy Hol is tart éppen a történet…?, és kivételesen ezt anélkül válaszolhatom meg, hogy úgy bolyonganék a felelevenített foszlányok és az általuk nem lefedett vakfoltok között, mint Gulyás Péter írót idézve; „egy dezorientált aranyhal a gömbakváriumban”, hiszen kivételesen nem vártam egy-két évet a szomszédos kötetek elolvasása között, csupán néhány hónapot. Szóval Emma és Galén a gimnázium befejezése utáni nyári szünetre betervezett túrájukhoz készülődnek, miután Emma felfedte magát a szirének múltőrzői előtt, és bebizonyította, a Triton-ház királynőjének címére áhítozó Pakiával ellentétben ő valóban rendelkezik Poszeidón tehetségével, vagyis a vízi állatokkal való kommunikációval. Ezzel megakadályozta, hogy Galén bátyja, Grom a jelenlegi triton király össze legyen párosítva egy csalóval, és azt is, hogy ennek a csaló szirénnőnek az apja, Jágen elorozza a vezetést a két nagy szirén uralkodócsalád tagjaitól, megteremtve a saját önkényes államát az óceánban. A fejlemények hatására Grom és Emma anyja, Nália, Poszeídón-házi hercegnő egymásra találtak évtizedek után, illetve engedélyezésre került, hogy a szokásoknak eleget téve Emma annak ellenére is a párja lehessen Galénnak, hogy félvér szirén, és persze nem utolsósorban életben hagyták, miközben eddig csak arra volt példa, hogy könyörtelenül levadásszák a szirének és emberek közös ivadékait. A szirének vaskalaposan ragaszkodnak minden elavult, évezredekkel a történet ideje előtt született törvényhez, ezért Emma visszafogott elfogadásával elsöprő változás vette kezdetét. Aminek a következő lépéseként ebben a részben Antonisz, Emma frissen megkerült nagyapja, a Poszeidón-ház királya megkéri az unokáját, hogy a kiruccanásuk alatt keressen meg egy Neptun nevű városkát. Megérkezvén a főszereplők döbbenetes felfedezésre jutnak, Neptunban édesvízi életmódra váltott szirének élnek együtt emberi társaikkal, félvér utódaikkal.

Galénnal sosem voltam tökéletesen egy hullámhosszon…

„ – Tiltja a törvény, hogy az erdőben tartózkodjak? – kérdezi zsebre dugott kézzel Galén.
Az alacsonyabbik férfi nevet.
- Igaza volt Tirdánnak. Ez törvénymániás.”


…. de ebben a regényben piszkosul felidegesített, úgy viselkedett, mint egy majom, akinek az idomára nem triciklire mutogatott, miközben banánt lengetett előtte, hanem egy törvénykönyvre. Nagyon-nagyon merev és korlátolt volt a számomra a látásmódja, ami egyszerre tette mérhetetlenül fantáziátlanná, unalmassá a szememben, mint pasi karaktert és frusztrálóvá is. Fel nem foghattam, hogyan állhatott ennyire beszűkülten Neptun városának a létezéséhez, ennyi ellenérzéssel, buzgó mócsingos rosszindulattal, mikor az a lány is egy puszta létezésével törvényt szegő félvér, akinek az elhajított használt zsebkendőitől is elalél a csillapíthatatlan szerelemtől és kanosságtól. Nekem ez tenyeret viszketően álszent állásfoglalás volt a szirén srác részéről ez figyelembe véve, hogy eddig is teljes erőbedobással, most pedig teljes turbó fokozatra kapcsolva alakította az ájtatos manót mindemellett, aki úgy játszik, ahogy azt a nagyobb gyerekek megszabják neki, akkor is, ha a nagyobb gyerekek vérlázító marhaságokkal tömik a fejét, mert ezt diktálja a tisztesség és a becsület. Ne nevettessen… Eddig még a nekem ősemberessé lódított erőszakossága és a nem okos és tájékozott értelemben vett kockafejűsége ellenére is az egy tekintélyes piros pont volt, ahogyan Emmával bánt, amilyenek együtt voltak. De amint Neptunba értek, és szegény pici Galénuci szent fegyelmen nyugvó világképe összeomlott, ezen a fronton is emberesen leírta magát, azt meg nem vagyok hajlandó mentségként elfogadni, hogy gyászolt. Magasról lecsinálta, mit akar Emma, annyira lefoglalta, hogy játssza a durcás kisgyereket, amiért Neptun létezik, és nem vágják a lakosok mind hanyatt magukat csak azért, mert ő rájuk talált. Elzárkózott és szajkózta a magáét, nem volt hajlandó megérteni, hogy a lány nem dobni akarja őt és nem akarja összeszűrni a félvér sráccal a levet, aki megmutatta nekik a helyet, csak meg szeretné ismerni a város történetét, néhány olyan embert, akik fenntartások nélkül elfogadják őt, és a kapcsolatukat, mert pont olyanok, mint Emma. A magatartása kísértetiesen emlékeztetett arra, amit Tamlin zavart le a Köd és harag udvarában, kezdve azzal, hogy a saját igényeit maximálisan Emma elé helyezve ő akarta eldönteni, hogyan éljen a lány, hogy mi a legjobb neki… Bassza meg, még arról is ő akart határozni, meddig élhet, nem csak arról, hogy hol! Folytatva azzal, hogy aprólékos terveket szőtt a már említett félvér srác kivégzésére csak azért, mert Emmával szemben egyáltalán nem erőszakosan vagy zaklatóan kifejezte, hogy tetszik neki. A szirének temperamentumát megszoktam a korábbi könyvekben, de most egyre inkább az a benyomásom támadt, hogy Galén féltékenysége és dühkezelési készségei betegesek. Mint ahogy a tisztánlátásával is gubancok vannak, ha a másik srácot szúrja le, amiért „nem tartotta tiszteletben az ő szerelmüket”, miközben Emma küldött biztató jeleket ennek a srácnak, amikor bizonytalan volt. Emma volt vele kapcsolatban, úgyhogy a magam részéről úgy gondolom, elsősorban neki kellett volna tiszteletben tartania a francos szerelmüket ennyi erővel, nem egy vadidegennek. De, mint nem győztem hangsúlyozni… Galén szemléletmódja meglehetősen torz volt ez alkalommal.

Emmát hébe-hóba még most is éretlennek tartottam, de fényévekkel felnőttesebben viselkedett, mint a Tritonban, örültem neki, hogy kezdte felmérni a döntései súlyát, hogy bár hajlamos fejjel a falnak rohanni, ő mérte fel jobban a Neptun-kérdésben való állásfoglalás következményeit. Azt, hogy ha Galén rohan a bátyja elméleti síkon létező szoknyájához árulkodni, akkor tönkretesz egy közösséget, ami a régi rend szerint meglehet, hogy nem egészen legális, de nem ártanak a létezésükkel senkinek semmit. Elvégre ellenkező esetben, ha nem is pont Grom, de egy őt megelőző Triton-házi király vagy bármelyik más, sós vízi szirén aki nem az ő pártjukat fogta már tudomást szerzett volna a létezésükről. Azt se lehet mondani, hogy ő maradéktalanul objektívan kezelte a helyzetet, mert őt meg kissé az vakította el, hogy magafajták körében lehet, akik boldogan élnek úgy, hogy felvállalják magukat, a származásukat, ennél fogva meg fel se merült benne, hogy Neptun veszélyt rejthet a számára, de még így is Emma testesítette meg a józanabb felet. Aki felismeri, hogy a neptuniak és a tritoniak is ferdítenek valamelyest a sztorin aszerint, hogy a másik fél sötétebbnek látsszon, hogy az ő alternatívájuk tűnjön fel kedvezőbb színben. Erősen végletesen introvertált személyként nem nagy meglepetés, hogy nem voltam és nem is leszek rászorulva a nagy közösségi szellem lobogására, hogy elmondhassam „igen, ezek az enyéim, én a csapat része vagyok!”, de meg tudtam érteni Emma lelkesedését a kis utópisztikus szirén várossal szemben. Miután eddig a szirének javától, akivel kontaktusba került, csak azt hallotta, hogy az ő létezése rendellenes dolog, egyértelmű, hogy jól esett neki, hogy a lakosok normálisként kezelik, olyanként, aki nem furább, legfőképp nem rosszabb náluk fikarcnyit se. Érdeklődéssel és feldobottsággal telve ismertem meg Emmával együtt Neptun alapításának a körülményeit, a város rejtettebb felépítését, a félvér-telivér szirén-gyarmatok létrejöttének történetét különösen imádtam, mert mindig kedvemre való, ha az átlagos történelemhez fűzik az írók a természetfeletti szálukat. Ami azt illeti, én azt se nehezményeztem, hogy a cselekmény nagyobb lélegzetvételében megint egymástól különválva szerepelt Emma és Galén, mivel a külön szemszögük miatt ez új eseménybeli lehetőségeket nyitott meg. Másrészről speciel untam a turbékolós jeleneteiket, amikből nemcsak, hogy hiányzott az a nagy szenvedély, tudom, az a fő, hogy ők érezzék, ha meg nem jön át nekem, az egyéni szoc probléma amiről ódákat zengnek, de voltak is annyira vérszegények, hogy erőltetettnek hassanak.

A kettőjük viszonyát illetően a legelevenebb részlet az a széthúzásukat, a könyv külön végighúzását eredményező konfliktus, amikor Emma képes volt messzebbre pillantani, az „Ó, úgy imádlak, és le akarom tépni a ruháidat!” megállón, és felmérte, hosszútávon mik várhatnak rá. Azt, hogy bár szereti Galént, nem kötelessége erre feltennie az egész életét, mikor Neptun felfedezésével nyilvánvalóan vannak neki más lehetőségei is, amik közelebb állnak az ő elképzeléseihez annál, minthogy Galén víz alatt akarja tartani, elvágva a szárazföldtől, ameddig ki nem leheli a lelkét. A vívódást ebben a felállásban a lánynak tehát nem is konkrétan az jelentette, hogy maradjon-e Galénnal vagy próbálja megy, mire megy Reeddel, azzal a fiúval, aki lelkes idegenvezetőjévé szegődött, hanem, hogy melyik jövő lehetőséget válassza, aminek a két srác csak az úgynevezett megtestesítésére szolgált. Azt a jövőt, amiben valamelyest mindig ki fog lógni, amiben összesúgnak a háta mögött, és amiben küzdenie kell az egyensúlyért vagy egy olyat, ahol a haladóbb gondolkodás következtében csak viszonylag gondtalanul élheti a napjait, anélkül, hogy bárkinek is bizonyítania kéne, hogy érdemes a megbecsülésükre. Nekem nem volt kérdéses, melyik a vonzóbb verzió, és nem azért, mert híján lennék a versenyszellemnek, csak nem látom az ég kerek világon semmi értelmét, hogy azzal töltsem az emberi vagy szirén gének által meghosszabbított, több száz éves életemet, hogy olyan egyének kegyeinek megszerzéséért teperjek, akik tisztelet a kivételnek, de nagyrészt olyan bigottok, hogy az alapján akarnak megítélni, kik vagy pontosítva mik a szüleim. Reed néha kicsikét sok volt nekem, de kevesebb kifogásolnivalót láttam a srácban, mint Galénban, normális mentalitással fogadta mind a kettőjüket, ha Emmával valamennyire kivételezett is, nem okozott szánt-szándékkal gondot senkinek, ahol segített tudott, úgyhogy logikusan átgondolva… én nem bírtam megfogni, Galén miért őt akarta lefesteni a Leviatánnak… Még azután is, hogy adódtak jóval súlyosabb problémái, minthogy valaki csinosnak tartja a barátnőjét…

A Galén túszul ejtését bemutató szakasznak kicsit guilty pleasure beütése lett nálam, még most vívódok annak az eldöntésében, hogy ez jó volt-e vagy rossz, azt levéve, hogy gyorsan olvastam nagyon. Talán valamennyire mind a kettő érvényesült, a felesleges keménykedés és kínlódás lezongorázódása után, amikor bővült az előző részek szálainak kibogozása ez által a jelenetsor által, akkor nagyon élveztem, és összességében kíváncsi voltam rá a kezdetektől fogva, hogy miért is került ebbe a kutyaszorítóba. De… De…amikor azokat a bizonyos kínos pillanatokat kísértem figyelemmel, amikor Galén, aki hozzávetőlegesen olyan bonyolult személy, mint egy első osztályos matekpélda, elkezdte tolni az „én vagyok a tökös gyerek”-et meg az „én vagyok a furfang führer”-t, az elrablója pedig a világtörténelem leggyatrább kínzóját/vallatóját, akkor már vártam, mikor fog közberöhögni a közösség a háttérből, mint valami béna komédiában. Ráncoltam a homlokomat, és azt kérdezgettem magamtól, az írónőnek vagy legalább a szerkesztő csapatának, hogy nem tűnt fel, hogy ez az egész szituáció annyira béna volt… Galén próbálkozásai abba az irányba, hogy úgy viselkedjen, mint ahogy hasonló helyzetben Daemon Black vagy Jace Wayland cselekedne, körülbelül olyan elkeseredetten kínlódó hatást keltett, mint amikor a 2007-es Pókember 3-ban Tobey Maguire elkezdte annak a fekete anyagnak a hatására játszani a „rossz fiút”, miközben az utcán menve úgy riszálta magát, mint egy R&B énekesnő a klipjében. Ez volt az a szakasz, amikor főként csak röhögtem, mint a buggyant család nyaralon, de azért fellélegeztem, mikor visszacsempésződött a lapokra a komolyságból is, kibontakozott nem is egy, hanem két ellenség is.

A vége felé becsatlakozó mellékszereplők közül a legjobban Emma nagyapjának örültem, habár sajnálatomra nem olvastam annyit az öregről, mint amennyit szerettem volna, ha be is fejeződött a sorozat, őt egy olyan szereplőnek tartom, akiben maradtak még kiaknázásra váró lehetőségek. Tóraf és Raína hozták a formájukat, de inkább tartalékon működve, örültem neki, hogy megcsillogtattak a hatékonyabb oldalukat is, azt, hogyan teljesítenek krízis helyzetben. Grom szereplése során rengetegszer buggyant ki belőlem a nevetés, de ezért egyáltalán nem ő volt hibáztatható, inkább csak azt találtam röhejesnek, hogy mialatt Galén görcsösen a bátyját, a higgadt, megfontolt, népe hagyományaihoz vezetőt akarta majmolni, inkább csak egy erőltetett paródia lett. :D Náliában, Emma anyjában egy leheletnyit csalódtam, ugyanis bár az előző rész után végre hajlandó volt anyaként viselkedni, aki egy tankokból álló konvoj között is szétcsapna, hogy védelmezze a lányát, lealacsonyodott Grom utánfutójává. Nekem határozottan az a benyomásom támadt, hogy a nőnek nem volt egy önálló véleményfoszlánya se, mindig ugyanazt a követ fújta, mint Grom, mint akit beprogramoztak.

Nem panaszkodtam volna, hogyha a nyálas epilógus helyett nagyobb hangsúly kerül az óceániak és a neptuniak közötti szövetség/béke kialakulásának a menetének a bemutatására, arra, hogy milyen sorsa is jutott a két gonosztevő, de sikeresen elhatároltam magam annyira, hogy ne akadjon ki túlzottan a giccs-mérőm. Ez a cukros, szentimentális romantika egyértelműen nem az én asztalom… de a trilógiát a hibáktól eltekintve pozitívan zártam le magamban. Talán, ha annyi idősen olvasom végig, mint amikor elkezdtem, akkor még jobban tetszett volna, de így is szerfelett boldog vagyok, hogy annyira eltökélten hajtottam a folytatások beszerzését. A szirének világának a sodrása és a halas becenevek, poénok ismét megdobogtatták a szívemet, előhozták a nosztalgikus hangulatot, noha azt ítéletnapig ismételgetve fenntartom, ha valami erősebbre, komplexebbre vágytok, akkor forduljatok Anna Banks újabb sorozata, a Nemezis felé. Nem szezonális történet, mégis elsősorban nyáron ajánlanám az olvasását vagy évszaktól függetlenül akkor, ha a hűs hullámokból, a meleg, puha homokból és a pálmafáktól be akartok csempészni a szobátokba egy szeletet.

Borító: 5/5 – Az első részét még mindig nem sikerült lesöpörnie a pályáról… de ez a második kedvencem. A kéknek ez a sötétebb árnyalata remek kontrasztot ad a borítómodellek világos bőrével, az arckifejezésük meg előre vetíti, hogy se Galénnak, se Emmának nem lesz sétagalopp az utolsó kalandjuk.
Kedvenc szereplők: Antonisz, Emma, Reed
Legutáltabb szereplő: Galén
Kedvenc részek: amikor Emma a rákkal beszélgetett, amikor Antonisz megbízta Emmát Neptun megtalálásával, amikor Neptun megalapulásáról mesélt Reed apja, amikor Raína alkalmazta Triton tehetségét, amikor fény derült Jágen titkára, amikor Tóraf akcióba lépett az autónál, amikor Galén a fogságban átváltozott, amikor Grom felhívta Emmáékat
Mélypontok: Galén beszűkült, agyament magatartása, Galén túszul ejtésének a nevetségesebb pillanatai
Szerelmi szál: Valamivel jobban felforr a levegő hőseink között, mint eddig, hiszen mindketten nehezebben bírnak magukkal, a kettesben töltött nyaralás miatt, de amint beáll az áldott távolság köztük, ez a terület is visszaalakul az általános, alsó YA-korhatárhoz.

Ha kedvetek szottyant ahhoz, hogy csobbanjatok egyet a szirének között, akkor ITT tudjátok megrendelni a kötetet.

2018. április 19., csütörtök

Samantha Shannon: The Bone Season - Csontszüret (Csontszüret 1)

Helló! Egy tetszetős, alternatív történelem-disztópia hibrid bemutatásával örvendeztetlek meg titeket most, ami nem más, mint Samantha Shannon: Csontszüret c. regénye, amelynek kiadási jogaira J. K. Rowling kiadója már az első ötven oldal elolvasásakor lecsapott... idehaza mégse örvendett akkora sikernek, hogy kiadják az összes folytatás kötetét. Nagy elvárásokkal merültem el a Scion-féle London és a látók univerzumába, a kritikámból kiderül, mennyire szolgált rá ez a történet a világszintre kiterjedő sztárolásra :)


Fülszöveg:

A szindikátusnak dolgoztam. Ha úgy vesszük, hacker voltam. Nem gondolatolvasó, inkább elmeradar, aki az éterre hangolódva fogta annak minden rezdülését. Olyasmit is érzékeltem, ami nem a közvetlen közelemben történt: rögtön tudtam, ha kint, az utcán végigsétált egy látó, és megéreztem, amikor Covent Gardenben gyülekezni kezdtek a lelkek. Amint rákapcsoltak a létfenntartó gépekre, a Seven Dials egy mérföldes körzetében bármit kiszagoltam az éterben. Ha bárkinek kedve támadt a I-4 szennyesében turkálni, Jaxon záros határidőn belül már ugrasztott is. Meggyőződése szerint ennél sokkal többre is képes lehettem volna, de Nick minden kísérletezést megtiltott. Fogalmunk sem volt, milyen következményei lennének rám nézve.
2059. Scion London.
Paige Mahoney látszólag egy átlagos tizenéves lány, aki titokban egy alvilági szervezetnek dolgozik. Kisstílű lopások helyett ő nagyobb tétben játszik. Paige egy álomhacker, aki feltöri mások elméjét, és a gondolataikban kutat fontos információk, összeesküvési tervek után. Mindezt pénzért. Egy nap azonban sötét és gonosz erő keríti hatalmába… beláthatatlan következményekkel
Oxford több évszázada lekerült a térképről, azóta titkos börtönváros, ahol a paranormális bűnözőket tartják fogva egy idegen faj felügyelete alatt. A rephaiták belőlük toboroznak a hadsereget, hogy véghezvigyék titkos tervüket. Paige mentora és kiképzőtisztje Arcturus, a vérhitves, aki halálos ellensége az embereknek. Ahhoz, hogy szabaduljon, be kell törnie mestere elméjébe, és fel kell fedni a titkát…


A disztópiákra jellemző, harc közben is általánosan búskomor, partra vetett halként vergődős hangulatra számítva meglepő, ám kimondottan jóleső élmény volt egy ennyire ízig-vérig lázadó szellemiségű történetbe merülni. Az én első Csontszüretem alkalmával a kedvenc műfajaimból összegyúrt, merőben új ismeretekben gyökerező tudást és kalandot gyűjtöttem be az álomplánom napfényes zónájába, ami során mindenkinek meg kell küzdenie a maga szellemeivel a talpon maradásért.

A hátlapon szereplő ígéretet, miszerint megszületett J. K. Rowling 2.0-ás prototípusa, remélem, nem a megszeghetetlen esküvel tették le a szösszenet megfogalmazói, mert az akció menthetetlenül elbukott, de "fájdalomdíjként" megismerkedtem egy kevéske fejlődéssel rendkívül ígéretes jövő kapujában álló szerzővel Samantha személyében… A regény bástyája egyértelműen a több rétegből összetevődő, elismerésre méltó képzeleterővel létrehozott, a valós világ soraiba precízen beékelt fantasy szál, amin nyilvánvalóan kiütközik, mennyi energiát fektetett az írónő a gondozásába, elevenné tételébe, viszont ez vagyis pontosabban ennek a kibontása testesíti meg az egyik fő szépséghibát is. Régebbi kritikákból volt alkalmam felkészülni rá, hogy a világfelépítés szabályainak lefektetésekor fel fog bukkanni egy erőteljesebb információ lavina, de nem mertem megkockáztatni, hogy ez olyan szintű lesz, mintha fejbe találtak volna egy adathalmazból összerakott blokktéglával. Megfeszítetten figyeltem, biztos, ami biztos, bizonyos részleteket vissza is olvastam, de a kötet jó negyedéig olyan feelingje volt a dolognak, mintha egy 20. század elejéről szalajtott embertől várnák el, hogy a mai legmodernebb számítógépen állítson össze egy prezentációt egy olyan felfedezésről, amiről ő még nem tudhatott. Akinek tudnia kéne a feladat kiszabója szerint, hogy mit csináljon és azt pontosan hogyan, milyen lépéseket megtéve, mégis kulcskifejezések ismeretének a hiánya gátolja a cél elérésében. Ebben az egészben pedig nem is a sok újdonság, hanem az égbekiáltó következetlenség szúrta a legzavaróbban a szememet, hogy miután az írónőre rájött ez a brutális közléskényszer az elején, aminek keretében számtalan látótípus megnevezését, hierarchia rangokat, többféle szlenget, többféle hivatalt zúdított a nyakamba rövidítésekkel együtt, azt kellett észrevennem mire kiszelektáltam, hogy mit érdemes rögzíteni és mit nem, hogy az adatförgetegnek a későbbiekben sacc per kábé a felét se használta fel. Kiadta magából ezeket az információkat, aztán hagyta is feledésbe merülni őket, mintha nem is lettek volna, miközben addig erősen olyan hatást keltett, hogy az olvasónak szüksége van ezekre a tényekre ahhoz, ha meg akarja vetni a lábát a Scion Londonban és a Sheol I-ben, az ezeken a helyeken kibontakozó eseményekben. Értékeltem volna, ha a világépítés kibontakozásának tempója ennél folyamatosabb, ha bizonyos adatokat akkortájt dolgoz bele az írónő a történetbe, amikor szerepük is lesz, és nem egy ponton, amikor ő úgy gondolta, most tart egy gyorstalpalót mindenről, ami a csövön kifér. Beletelt némi időbe, mire ezek a hiányosságok, az ingadozó történetvezetés leülepedtek annyira, hogy a cselekmény lüktetésébe költözzön egyenletesség, és fesztelenül hátradőlve élvezhessem a Csontszüretet, de akkor elkapott annyira a gépszíj, hogy csak annyiban érzékeljem az oldalak fogyását, hogy valamiképpen egyre kevesebb lapot szorítottam a jobb kezem ujjai közé. Megfogott és hasonló keménykezűséggel tartott fogva a különleges, természetfeletti börtönlázadás, amit Samantha elém tárt, mint a rephek a Csontszüreten begyűjtött látókat, az alternatív London sötétsége és ezek a magukat istennek tartó, megalomán teremtmények meg egyenesen megbabonáztak.

Először is szeretném kijelenteni, hogy két okból vagyok mérges, egyrészt mert az általam szívből gyűlölt összehasonlító reklám miatt akaratlanul is a valósághoz, az asztalra letett teljesítményhez mérten irreális követelmények fogalmazódtak meg bennem szegény könyvvel kapcsolatban, másrészt pedig azért, mert a fülszöveg utolsó mondata rendesen félretájolt. És ezekben a percekben se értem, miért éppen ez került leírásra, hogy az a jótét lélek, aki megfogalmazta a fülszöveget, egyáltalán elolvasta-e a történetet vagy legalábbis annak az egészét, mert én, mint aki elolvastam, azt tudom mondani, hogy totálisan más elképzelésekkel vágtam bele az olvasásba ez alapján, mint amik a fejezetekben fogadtak. Arra számítottam, hogy a főhősnő majd egyedül ássa ki magát a szószból, és dacolva a veszéllyel beveti az álom-hackeri tehetségét, és illetéktelen behatolással kiráncigálja a szökéshez szükséges információkat a fogva tartója/kiképzője agyából, ehhez képest pedig semmi ilyesmire nem került sor, mivel rálelt Paige egy szövetségesre, aki szépen a feneke alá tolta a megfelelő ismereteket, a megfelelő stratégiát, neki meg nagy vonalakban csak el kellett foglalnia ebben a sakkjátszmában azt a mezőt, amit a figurájának kijelöltek. Nem kellett semmit se kikényszerítenie, mert idővel… képességhasználat nélkül az ölébe dobálta a megfelelő személy a megfelelő válaszokat, ami miatt kissé csalódott voltam, hiszen előre mutatottan nem erről volt szó.

De azért ennyire ne siessünk előre, kezdjük inkább az elején…

Mindenkori igazság, hogy aki kilóg a sorból, annak nem könnyű az élete az egyforma emberek végtelen tengerében, ha szerencsésebben, csupán azért, mert mivel különlegesnek tartják, nagyobb figyelem, nagyobb elvárások övezik. Szerencsétlenebb esetben pedig ezek az egyforma emberek rettegnek mindattól, ami nem egyezik meg velük, így nem is akarják, hogy közéjük keveredjen, felbolygassa az ő egyforma, silány rendszerüket, és ez fokozottan igaz a Csontszüret világában élő látókra. A Scion Londonjában a vezetőség elkötelezett céljának tűzte ki megtisztítani a várost, majd globális szintre terjeszkedve az egész világmindenséget az éterrel való érintkezés képességével rendelkező, általuk csak „abnormálisaknak” nevezett emberektől és minden mástól is, aminek akár csak a leghaloványabb köze van a misztikumhoz, ami nem szuszakolható be az egyszerű, realista törvényszerűségek alapján működő kis világba. Tehát tiltólistások például az olyan rémtörténetek, mint a Frankenstein és azok a zene számok, amikben csak egyszer is előfordul a kísértet vagy varázslat szó, bármi, amit csekély belemagyarázással a természetfelettihez lehet kötni, akkor is, ha a szellemi szerző teljesen „normális” ember volt. Azt, hogy a szúrópróbaszerű utcai razziák, elfogató parancs által történő sikeres elfogások vagy csak egy kedvező véletlen következtében letartóztatott látókat hová is viszik a Scion emberei, azt egy látó se tudja biztosra… pusztán a feltételezéseik vannak. Feltételezések, amik nem adnak akkora biztonságot a homályban, hogy bármelyikük is meg merje kockáztatni, hogy a kormány embereinek a kezébe kerüljön, hogy bármelyikük is megengedje azt a luxust, hogy lankadjon a figyelme vagy egyedül tengődjön az utcákon, ha kedves az élete. Ennek a „normális” emberek felől gerjesztett viharnak a következménye, hogy előbb vagy utóbb mindegyik látó bűnözővé válik, ironikusan eleget téve mindannak a követelményeknek, amiket a képesség nélküli emberek támasztanak velük szemben aki nem akarja maga kideríteni, mi is lesz az elhurcolt társaikkal, hogy az egyetlen menedéklehetőségként csatlakoznak a szektoruk mímeslordjának a bűnbandájához, akinek az útmutatása alatt nem csak védelmet kapnak, hanem használhatják, sőt fejleszthetik is a képességeiket. Jobban belegondolva hibásan folyamodtam a feltételes módhoz, ugyanis annak érdekében, hogy az említett mímeslord ne penderítse ki őket, mint macskát nagy dolgot végezni, mind a két fronton kötelező eleget tenniük, aki nem a lordja kedve szerint ugrál és nem törekszik arra, hogy minél veszedelmesebbek, minél halálosabbak legyenek a képességei… az kiesik a kosárból. A főhősnő, Paige Mahoney egy látók között is páratlan adottsággal bír, mást nem is lehet várni egy főszereplőtől… szarkazmus: on az álomjárással, azaz képes betörni mások álomplánjába, az elméjének a központjába, hogy onnan különféle adatokat csenjen el, szétroncsolja az adott elmét, irányítása alá is vonja az elméhez tartozó testet. A mímeslordja Jaxon éveken keresztül hajtotta a lányt, hogy az alanyra veszélytelenebb hackerkedés mellett bevesse a képessége ártalmas, nehéz tüzérségét is, ám ezt Paige vonakodott megtenni, ameddig életveszélybe nem került egy metrón… aminek meg is lettek azok a következményei, amiktől annyira félt… Üldözőbe veszik, levadásszák, és mire észbe kap, azon a helyen találja magát, ahová a társait deportálják, a Sheol I-be, amitől minden látó joggal retteg.

Paige egy viszonylag kemény főhősnőként mutatkozott be, de az én ízlésemnek azért lehetett volna még egy pár fokkal erősebb is ennél, pláne a körülmények fényében, de összességében egészen jól ellavírozott előttem azt a kisebb mélyrepülést leszámítva, amikor felszínre került, hogy mi jelentette számára addigi élete legnagyobb traumáját. Tetszett benne, hogy nem kuporodott be egy sarokba sírni és várni, hogy valaki megmentse, amikor Sheol I-be került, hanem elhatározta, hogy kiszabadul onnan és visszatér a szindikátusba a barátaihoz. Sőt, eleinte, amikor meghallgatta annak a történetét, hogy a Scion London kormányát ki is irányítja valójában- illetve, hogy az a valaki micsoda és honnan jött, mi célból csinálja azt, amit- még kételkedett is (!), nem egyszerűen elfogadta, hogy ez van, bár felmerül a kérdés, ha nagyon kukacoskodni akarok, hogy miért tartotta annyira hajmeresztőnek a rephaiták létezésének lehetőségét, mikor ő neki meg egy tök hétköznapi elfoglaltság az, hogy kísértetekre licitál a fekete piacon Jaxon megbízására ami meg végképp nagy pozitív löketet jelentett, mivel leszögezte, előre láthatóan nem egy megvezethető, naiv kis csitrivel lesz dolgom. Paige talpraesettsége jó húzóerőt biztosított, az ahogyan a rephaiták fennhatóságához állt, fokról-fokra egyre magasabbra lökte a már említett lázadó hangulatnak a lángját, és bár megértettem, hogy nem akarja a börtöntelepen leélni a hátralévő életet ezeknek az emberbőrbe bújt rémségeknek a markában, akik vagy cirkuszi bohócot, vagy pedig szörnycsalit, ételt csinálnak belőle, azt már nem tudtam hová tenni, hogy miért épp a szindikátushoz akar visszaszökni. Mert azon kívül, hogy Paige esztelenül szerelmes volt egy olyan srácba a Hét Pecsét szindikátusban, akinek ő több okból fakadóan is semleges volt, mint lehetséges randi partner, nem találtam Londonban semmi olyan minimálisan is nagyobb vonzerő forrást a lány visszaemlékezéseiből ítélve, ami a rephek börtöntelepéből hiányzott. A Hét Pecsét szervezeten belüli barátai a rövid szeletek alapján nem álltak közelebb Paige-hez, mint azok, akiket a Sheol I-ben szerzett rövid idő leforgása alatt, a kötelékük nem volt erősebb, valódibb. A bánásmód, amiben részesült, az alig tért el a szindikátusban és a Sheol I-ben, az előbbiben Jaxon terrorizálta, tartotta a markában, az utóbbiban a rephek, az előbbiben Nick pesztrálta, igyekezett a szárnyai alá venni, megóvni a vezető kitöréseitől, az utóbbiban meg Arcturus, a mestere töltötte be ezt a szerepet. A Sheol I-ben a rephek haragjától és az emiták támadásától kellett reszketnie, Londonban meg Jaxon hangulatingadozásaitól és a Scion embereinek éjjeli és nappali őrszolgálatától. Londonban akkor kerülhetett veszélybe a léte, kerülhetett ki az utcára, ha nem követte Jaxon utasításait, nem fejlesztette olyan iramban az álomjáró képességeit, mint azt a mímeslord elképzelte, Sheol I-ben meg akkor vált esélyessé ez a forgatókönyv, ha a rephek által diktált mércét nem ugrotta meg stb-stb-stb… A felhozott precedensek nekem egyértelműen azt mutatják, hogy a fogságba esése előtti és utáni életében nem volt lényegi különbség, a nevek és a helyszínek váltakoztak, a szerepleoszlások és az a színvonal, ami Paige mindennapjait jellemezte nagyjából ugyanaz maradt. Egyetértettem azokkal a látókkal, akik azt mondták, hogy a rephekkel és a Scionnal is ugyanúgy éltek, így ha csak a kettő közül lehet választani, akkor ok nincsen a mellük verésében, de abban, hogy emiatt bármelyik alternatíva is normális lenne a kettő közül, már korántsem hirdettem velük egy véleményt. Ha pedig az A verzió és a B verzió is rossz… akkor keríteni kell egy C verziót. Nekem erre a posztra azonnal Amerika ugrott be, ahol Paige elmondása szerint a vezetőség nem akar állást foglalni a természetfeletti ügyben, azaz nincs is akkora vasfegyelem ebben a kérdésben, sokkal jobban el tud éldegélni egy látó ott, mint Európában, ahol egyre jobban terjeszkedik a Sheol, szóval nem bírtam megfejteni, London helyett miért nem Amerikába szökött. Nekem egy reménytelen szerelem és egy túlidealizálással testvéri/baráti köteléknek hazudott hajcsár-rabszolga viszony biztos nem nyomott volna ennyit a latba olyan kollégák körében, akik még az én emlékeimben is passzívnak hatnak.

Bízom benne, hogy a folytatásban a mellékszereplők, pontosítva Paige kis furcsa családját alkotó látóknak a jelleme jobban kirajzolódik, mert egyelőre maradéktalanul elnyomta őket a két főszereplő, döntő hányadban csak időről-időre felemlegetet nevekként bukkantak fel, amik nem mondtak nekem szinte semmit, és talán Paige-nek se. A számukat se tudtam mire vélni, hogy miért lett ennyi hozzátartozónak megfelelő ember felsorolva Paige életében, mikor nem jutottak jelentős szerephez, nem lehetett őket megismerni azon túl, hogy mi a képességük meg a nevük, nem lett közvetítve, hogy kötődnek a főhősnőhöz, hogy ő, miért kötődik hozzájuk. Nick, Paige plátói pasija nagyobb rivaldafénybe vonszolta magát érthető okokból, és ez idő alatt egy megnyerő, kedves valaki képét mutatta, de nem éreztem annyira húsvér embernek, mint Paige-t vagy Arcturust, mint egy… szellem… egy tévéepizód mellékszereplője. Az egész személyisége egyetlen kiemelt vonás mellé lett építve, és ezzel megállt sajna a tudomány, ugyanúgy, mint Jaxon esetében. A mímeslordban még látok potenciált… van egy olyan sejtésem, hogy egy olyan utálatra méltó szemétládává fogja kinőni magát, akit képtelen leszek nem kedvelni, de egyelőre kicsit vegyes a véleményem róla. Nem tudom tökéletesen komolyan venni ezekkel a kis hisztijeivel, nem alapozta meg előttem a tekintélyét, mint egy bűnbanda vezére, láttam is a jeleneteinél a lelki szemeim előtt, ahogy Don Vito Corleone fáradtan, elkeseredetten csóválja a fejét a pattogását látva. De fenntartom… hogy van még remény Jaxnél. Jegyzet: Baromi nehéz volt elvonatkoztatnom a képzeletemben a Sons of Anarchy Jax Tellerjétől, amikor a becenevén hivatkoztak rá.

Mint ahogy abban is reménykedek, hogy Arcturus Mesarthim felvonása se ért ennyivel véget, mert egyem azt a titokzatoskodó, távolságtartó fejét, átkozottul kíváncsi vagyok rá, hogy mi rejlik még ebben az ürgében, felkeltette a figyelmemet az elejétől kezdve, ennek a figyelemnek a mértékét pedig minden egyes megjelenésekor egyre csak növelte. A rephaiták története volt az első olyan szál, amit olyan áhítattal olvastam, hogy majd’ kiesett a szemem, a rajongásban pedig az se akadályozott meg, hogy ennek az ismertetése még a közléskényszer által kavart hullám közepén zajlott le. Megfogtak ezek a különleges, félelmetességet és hatalmat sugárzó teremtmények, és azonnal felcsigázódott az érdeklődésem azt az időszakot illetően, amikor az 1800-as években megérkeztek az emberi világba, továbbá az azt megelőző időkről is örömmel olvastam volna, egyszerűen meg szerettem volna ismerni őket annyira behatóan, amennyire az csak lehetséges. Megtudni, hogy a nyilvánvaló okok mellett miért állítottak fel egy bábkormányt, hogy uralkodjanak az emberek felett, hogy pontosan milyen módszerekkel is tudták azt kivitelezni, hogy létrejöjjön az a társadalmi rendszer, aminek a létezését Paige már természetesnek vesz. Röviden szólva éheztem a történelmünkbe való belepofátlankodásukat övező intrikákba és taktikákba… Imádtam azt a hűvös méltóságteljességet, ami körbelengte Arcturust, aki a Csontszüret záródásaként Paige a megnevező liberálisságától függően nagymesterévé/gazdájává vált, ez a fajta elegancia és tartás volt az, amit elvártam volna Jaxontól is, és nem tellett sok időbe, hogy kimondhatatlanul bánjam, a könyvben csak Paige E/1-es szemszöge jelenik meg, és nem lehetett megismerni Arcturus nézőpontjából is egyes eseményeket. Aki határozottan meghúzta a határt közte és a lány között, azonban egészen eltérően viselkedik, mint ahogy a legújabb szüretkor mesterré vált rephek, Paige sora nem kifogástalan mellette, de merőben eltér azokétól, akik esetleg a vezető Sargas-klán valamelyik tagjához kerültek, szinte már-már luxusnak minősül az, amiben a napjait tengeti a Sheol I-ben. Az pedig magába foglalja a példátlanság magasiskoláját, ahogy Arcturus szabadjára engedi a lány viselkedését, amikor kettesben vannak, ő nem ragaszkodik a vaskalapos tekintély elvűséghez, nem próbálja engedelmes háziállattá nevelni a látóját, mi több azt is rendre szótlanul vagy, ha nem is válasz nélkül, de kifejezetten tűri, ahogy Paige próbára teszi a türelmét, csipkelődően beszólogat neki. Jókat derültem azon, ahogy a lázadása kifejezéseként a lány kóstolgatta a gazdáját, a szópárbajaik aranyat értek, és epekedve vártam, hogy mikor pattan el a cérna a rephnél, hogy mikor dönt úgy, hogy ő is beveti a maga cukkolás-arnezálját, és visszavág :D Arcturust kérdőjelek halmazata kísérte végig a fejezeten, egyik rephek körében megbotránkoztatóbb lépést követte el a másik után, amikkel egyre jobban összezavarta Paige-t és a képet, amit a rephaitákról kialakított magában, azonban arra attól függetlenül hamar ráhibáztam, hogy mi szerepe lesz is a cselekményben, miután kiforrt, hogy nem lesz önkényes betörés az álomplánjába, hogy a múltja tele van fekete lyukakkal. Az ő XX. Csontszüret előtti életének a története hasonló volt, mint amikor egy amnéziás betegnél beindul az emlékezés, rövid foszlányok villantak fel, ami után az ember, türelmetlenül ismerni akarja a kerek, egész képet, amik ezek kiadnak… mégse találja meg az összes darabot, amiből össze lehetne rakni. A sötétben tapogatózás az ő tekintetében egyszerre volt némileg frusztráló, és annál izgalmasabb, mindenek felett pedig azt kívántam volna kideríteni, hogy a tettei fényében, miért éppen őt akarta a rephaiták úrnője, Nashira a párjául fogadni…

A műfaj követelményeihez igazodva az utálatra méltó diktátor, a fő gonosz személye már hamar letisztázódott, Nashira Sargas testesítette meg mindazt, ami a Sheol I-be deportáltaknak lúdbőrössé tette a hátát, és akinek a kedvéért azok, akiket meg lehetett törni vagy felismerték, hogy a helyzetük a rephaita úrnő fennhatóságban nem tér el hajmeresztően attól, mint amikor elviekben szabad életet éltek, nem csak, hogy unszolás nélkül, de szolgálatkészen, örömmel vetik magukat az emberevő szörnyetegek, az emiták közé. Nashira nem alacsonyodott le szerencsére egy nevetséges ripacs szintjére, mint az ördög legújabb reinkarnációja, de mint Arcturusról, róla is megtudtam volna többet, olvastam volna arról beszámolókat a régebbi Csontszüretek alatt Sheol I-be érkezettektől, hogy mivel is vívta ki magának ezt a rettegéssel teli tiszteletet. Hogy azon kívül, hogy magába gyűjti a legkiválóbb, legritkább látó képességeket, mint egy energiavámpír, aki fokozatosan kiszipolyoz a környezetéből minden erőt és jó érzést, milyen érzékletes lépésekkel vált ő a gonosz Demónává. Ez pedig szintén egy érv az Arcturus-szemszög mellett, aki abból fakadóan, hogy Nashira jövendőbelije, magától értetődően több időt töltött egy légtérben a nővel, mint Paige, aki a Sheol I-ben a szökés tervezgetése mellett a napjai javában azért gürcölt, hogy életben maradjon és felkússzon annyira a ranglétrán, hogy ne szabaduljanak meg tőle rövidesen. Nashira méltó ellenfelévé vált a „jó oldalnak”, bár az még előttem is egy komolyabb rejtély, hogy egy olyan vezető, aki emberekhez mérten fényévekkel hatalmasabb lények és tehetséges látók hűségét élvezi, miért is épp egy olyan szedett-vedett, egymással kompromisszumra lépésre, rendezett együttműködésre képtelen szervezettől félti a hatalmát, mint amilyen a szindikátusokból összetevődő Abnormális Unió… De bizonyára ez is egy olyan témakör lesz, amire a második kötetben rákerül a kötelező hangsúly, mert a zárás bizonyosan azt az ígéretet hordozta magában, hogy a Sheol I-ben szított börtönlázadás csak a harc kezdete volt, az igazi háború pedig ezek után érkezik el Samantha Shannon Londonjába…

Sokrétű, megszámlálhatatlan megragadott szállal teli első kötetet élvezhettem végig a Csontszüret keretében, amiket minden további nélkül kiteljesíthet majd az írónő a folytatásban. A komplexség és az aurákhoz hasonlóan változatos árnyalatokban játszó természetfeletti szál vitte el a hátán a könyvet, míg a karaktereknek egyelőre inkább csak a másodhegedűsök szerepe jutott, akik lehetővé teszik, hogy az olvasó megismerkedhessen a Scion és a Sheol közegével. Ha össze kéne foglalnom az elvárásaimat azon a téren, hogy mire lenne érdemes ráerősíteni annak érdekében, hogy ez a regénysorozat akkora szenzációvá nője ki magát, mint aminek beharangozták, akkor a meglátásom szerint nem ártana közelebbről is megvizsgálni, nagyobb térhez, elkülöníthető személyiséghez juttatni azokat a karaktereket is, akik a főszereplők státuszán kívül esnek, na meg persze a világra is ráférne egy kis árnyalás, a már említett következetesség. Erős és ámulatba ejtő volt így is, de azzal, hogy belekapott a világ bizonyos rétegeibe az írónő, majd figyelmeztetés nélkül el is engedte, összecsapott hatást keltett, pedig mint már kitértem rá direktben vagy utalásokkal, kikerülhetetlenül érződik az a rengeteg gondolkozás, amiből megszületett ez az alternatív univerzum, kár lerontani ezzel a fura szakasszal. A kritikám összefoglaló előtti utolsó szavait gépelve az egyik szemem sír nem csak azért, mert az utóbbi napokban az alvást eléggé leépítettem, mint fontos elfoglaltságot a teendőim listáján , a másik meg nevet. Nevet, amiért a morgásaim ellenére is elégedettség felé billenő mérleggel csuktam be a regényt, és sír, mert érzem a zsigereimben, hogy a folytatás még jobban beránt a látók közé, és ezért még jobban fog fájni, hogy idehaza nem jelentetik meg a következő részeket. Könyörgök, a molyos százalékuk magukért beszélnek! Más kevésbé jól értékelt sorozatokból meg egy év alatt kidobnak 2-3 részt!

Borító: 5/5 – Nem közlök vele újdonságot, hogy a borító mindig jobban néz ki a valóságban, mint a képen, de a Csontszüretnél ez már csak azért is igaz, mert nem látható, hogy enyhén batikolt hatást keltően többféle kék van rajta, hogy maga a borító olyan puha, mint a selyem és, hogy a gerince… egy álom. Olvasás közben gondolkoztam, mit is jelenít meg ez a nem éppen szokványos ábra és jót mosolyogtam, amikor kiderült. Egyéb észrevétel a kötettel kapcsolatban, hogy nem tudom, milyen papírt használnak az Athenaeum Kiadónál, de baromi nehéz ez a könyv! :o Nehezebb, mint a Mario Puzo-féle A keresztapa vagy a Harry Potter könyvek és Stephen King-től az Újjászületés, pedig az előbbi egy kifejezetten nagy méretű kiadás, az utóbbiak meg keményfedelesek.
Kedvenc szereplő: Arcturus
Legutáltabb szereplő: Nashira
Kedvenc részek: amikor Arcturus megtanította Paige-t mások irányítására, amikor Arcturus és Paige egymást osztották, Arcturus megjegyzése a tűzről és az olajról, amikor Liss kártyát vetett Paige-nek tudni akarom mi volt az utolsó lap! , amikor elmesélték a rephek történetét, amikor Paige üzletelt a tablettáival
Mélypontok: Az információbomba az elején, Paige nagy traumája, Jax hozzáállása
Szerelmi szál: Szinte már-már bosszantóan későn bontakozik ki, ezért alig gyakorol ráhatást a fordulatok alakulására, és egyúttal sokkal valószerűbb is lesz, amikorra kivirágzik. Tizennégy éves kortól ajánlanám.

Ha felkeltette a történet az érdeklődéseteket, akkor IDE kattintva tudjátok megrendelni tökéletes állapotban, mások által használtságtól mentesen, mindössze 490 Ft-ért!

2018. április 11., szerda

Top 5 Wednesday #24 - Kiemelt bizalmat élvező szerzők

Helló! Ezennel becsekkolok a Top 5 Szerda aktuális témáját teljesítő csapatba, amikor is olyan szerzőket kell bemutatni, akinek a nevük ereje varázserővel bír, automatikusan vásárlásra ösztönöznek, ha meglátom őket egy könyvön, de meg kell jegyeznem, rezgett a léc. Az előző heti témát kihagytam, fontolgattam, hogy a mostanival és az utána következővel is ezt fogom tenni, ugyanis amikor elolvastam hónap elején az áprilisi témákat, egyik se fogott meg annyira az utolsót leszámítva.
A mókás karakterek persze adták magukat a bolondok napjával, de a poszt összeállításakor rá kellett jönnöm, nem rajongok alapvetően a klasszikus értelemben vicces, dilinyós karakterekért, inkább a szarkasztikusságuk, arrogánsságuk miatt humoros karaktereket kedvelem. A témának megfelelően kettő embert tudtam előhúzni a tarsolyomból, Mal-t a Stage Dive sorozatból és Richie-t a King-féle Az-ból, így hagytam is elúszni azt a hetet.
A következő héten jönne az olyan hasonlító ajánlások összegyűjtése, amik megfognak "pl. Colleen Hoover, Stephen King és az Árnyvadász kötetek rajongói imádni fogják", ami szintén problémás, mert az ilyen ajánlóktól személy szerint herótom van. Sem a nagy szerzőkkel szemben nem tartom fairnek, akinek az írásához hasonlítják a könyvet, se a "kezdőbb" íróval szemben, aki megírta az adott könyvet. Az előbbiek rajongói akaratlanul is begurulnak, hogy a nagy kedvencükhöz mérik a könyvet, amitől kritikusabbak lesznek, ha van egy pici átfedés, rögtön rávágják, hogy másolt, az utóbbi szerző meg utána egész pályafutása során küzdhet azzal, hogy kilépjen a "nagy" kolléga árnyékából. Ami veszett ügy, hiszen Stephen Kingből vagy J. K. Rowlingból egyértelműen csak egy van... Úgyhogy, mivel alapjaiban birizgálja az igazságérzetemet a téma, abban sem fogok tudni nagyot alkotni.
De kanyarodjunk vissza az aktuális témához és, mielőtt belevágnék a listám ismertetésébe ahhoz, hogy miért fordult meg a fejemben, ezt is passzolom, ameddig nem lett egy jó húsz percnyi fölös időm, amit nem tudok mivel eltölteni, ha nem akarok mindent összekenni fekete körömlakkal, amihez csak nyúlok. Rengeteg íróért rajongok olyan intenzitással, mint a rockzenészekért, tartom őket akkora világméretű sztárnak, de automatikusan vásárlós szerzőt nem bírnék megnevezni. Tartom magam ahhoz a véleményhez, hogy valaki bármennyire is tehetséges, összehozhat gyengébb kötetet és, hogy bármennyire is szeretem a stílusát, megragadhat egy olyan témát, ami nekem nem tetszik. Feltámadhatna Poe és írhatna egy regényt egy csajról, aki két faszival is kavart, most meg terhes, és nem tudja, kitől van a baba, nem érdekelne a történet. Úgyhogy én inkább úgy változtatnám meg a témakör címét, hogy kiemelt bizalmat élvező szerzők, akiknek a munkáira nagyobb eséllyel kapom fel a fejemet, mint másokéra, de azért nem ugrok vakon a vásárlásnak ésszerűségi okokból :)




Demi Kirschner

Elolvasott könyveim száma tőle: 2
Demi könyvei idén év elején robbantak be az életembe, amikor végre sort kerítettem a tavaly ősszel megrendelt, Öld meg Jana Robinst! c. művének az elolvasására, és az írónő azonnal bedolgozta magát ezzel a kötettel a kedvenceim közé, az Öld meg Jana Robinst! meg esélyes lett az év könyve címre nálam. A folytatásra szokatlanul hamar kerítettem sort az általános várakozási időmhöz mérten, e hónap elején elolvastam a Szörnyek és ketreceket, amit az első részhez hasonlóan imádtam ^.^. Alig várom, hogy megjelenjen a sorozat harmadik kötete, illetve a kiegészítő kötet, ami a kedvenc szereplőmről, Virginről fog szólni. A fantasy szállal, amit megteremtett, olyan egyedi, különleges világot tárt elém, ami a műfaj régi rajongóinak is tud meglepetéseket okozni, ezen felül YA-kategóriában is tökéletesek a könyvei számomra, egy olyan gyenge pontot se fedeztem fel bennük, ami a YA-könyveket alkalomadtán idegesítővé teszik (szerelmi háromszög, erőszakosan tökéletesnek mutatott hősök, felesleges hisztik).


 Dan Wells

Elolvasott könyveim száma tőle: 5
Dan Wells munkásságával érdekesen alakult a kapcsolatom, ugyanis a Részben embertől először nem voltam kimondottan hasra esve, a szereplők dilemmáinak nagy részét józan ésszel megoldható mellverésnek tartottam, és bánatomra nagyobb hangsúlyt kaptak, mint a világ, amiben az események játszódtak. Mivel ő volt az első Fumax kiadós íróm, egy darabig a csalódás visszatartott a többi Fumaxos könyvtől is, aztán érkezett a nagy áttörés a Nem vagyok sorozatgyilkossal... elolvastam a budapesti dedikálására megjelent, a Nem vagyok sorozatgyilkoshoz hasonló kategóriás Szellemváros c. kötetét, majd év végén sort kerítettem a Részben ember folytatását is, ami minden ízben lepipálta az elődjét. A munkáiban főként a precizitást szeretem, hogy mennyire alapos utánajárást követően, életszerűen jelenít meg a lapokon mentális betegséggel küzdő főszereplőket, hogy mennyire ütősek és rétegesek a disztópikus történetei. Ééés... ő volt az első és egyelőre egyetlen amerikai szerző, akinek jártam a dedikálásán :)


On Sai

Elolvasott könyveim száma tőle: 8
A számok azt hiszem... magukért beszélnek, hazai könyvek terén On Sai hozta el nálam az áttörést, a Calderon és Szivárgó sötétség sorozataival lerombolt minden fenntartást, amit a magyar könyvekkel szemben tápláltam, és még a sci-fi műfajt is megszerettette velem. Ő volt az első szerző, akivel felvettem a kapcsolatot, akivel élőben találkoztam, és akinek megszereztem az aláírását. Tetszik a könyveiben a humor, hogy elsőre összeegyeztethetetlennek ható témákból sző ütős történeteket. A karaktereiben azt kedvelem a legjobban, hogy nem azok a klasszikus, preferált tulajdonságokkal bíró jellemek, akad köztük persze ilyen is, de keményen, eszközökből nem válogatón célratörő, kicsit pszichotikus beütésű és kifejezetten nagy játékos, különös öniróniával rendelkező figurák is megfordulnak a köteteiben.


 Stephen King

Elolvasott könyveim száma tőle: 4Stephen King van annyira elismert és népszerű szerző világszerte, hogy szükségtelen róla előadni sokadszorra is a saját, éltető litániámat... de már csak azért is meg fogom tenni ezt, mert nemrég olvastam az Újjászületést, és tegnap majdnem megvettem tőle a Carrie-t plezúros volt sajna a gerince :/. Zseniális a fickó, zseniálisan alakítja a beteg szálakat, zseniálisan ír élvezetesen hosszú-hosszú oldalakon keresztül a semmiről, és zseniális a humorérzéke is, az első tőle olvasott regényemen, a Tortúrán csomószor felnevettem. Nem hiszem, hogy mostanában fog eljönni az az idő, amikor azt fogom mondani, eleget vagy éppenséggel túl sokat olvastam tőle. Nagy áttörést jelentett nekem a thriller és horror műfajban a Tortúrával is, hiszen megmutatta, nem csak a képernyőn vagyok vevő az idegtépő, hidegrázós, morbid témákra, de az Azzal egyenesen levett a lábamról. Nem hiába a kedvence a saját írásai közül.



 Jennifer L. Armentrout

Elolvasott könyveim száma tőle: 10
Elolvasásra váró könyveim száma tőle: 1

Nem csak ezen a listán ő az az író, akinek a tollából a legtöbb könyvet birtokolom, hanem a polcomon is, a Luxen sorozat örök szerelem a számomra, az összes kiegészítő kötetével reményeim szerint nemsokára jön majd magyarul a Luc köré épített spin-off sorozat is, ami ugyanúgy lenyűgözhet hatalmas löketet adott nekem a YA műfajban és alapvetően az olvasásban. J. K. Rowling volt az, aki millió másik molyhoz hasonlóan rákapatott a könyvek ízére, de csak azután lettem igazán nagy feldolgozási készségű olvasó, aki havonta minimum 3-4 vastag regényt ledarál, miután egy karácsonyra megkaptam az Obszidiánt, és kevesebb, mint egy nap alatt ledaráltam, miközben nagyokat nevettem, olvadoztam Daemontől és örvendeztem, hogy összehozott a sors egy használható főhősnővel, aki nem csak akkor tudja, hol nyílik a szája, ha nyafogni kell. Könnyen lehet, hogy elfogult vagyok, és belátom, hogy az írásai nem tökéletesek...de nekem nagyon sokat jelentenek. Az instant romantikusai nem fogtak meg annyiszor, de a Visszatérést szeretném a polcomon tudni.


A Top 5 Szerdások posztjait a témában szokás szerint EBBEN a zónában nézelődve fogjátok megtalálni. A következő héten megint szünetek tartok, de majd április utolsó szerdáján ismét itt leszek, amikor a kedvenc fandom tárgyaimat fogom bemutatni ^^

2018. április 8., vasárnap

Ania Ahlborn: The Devil Crept In - És bebújt az ördög

Sziasztok! :-) Erre a vasárnap estére Ania Ahlborn: És bebújt az ördög c. misztikus horrorjának bemutatásával érkeztem, mely szörnyülködéstől és izgalommal fűtött órákkal ajándékozza meg mindazokat, akik egy brutálisan ördögi történettel akarják sötétté varázsolni az egyre inkább napsütéses, nyárias napokat. Az ördög bebújt a lapokra, én pedig a takaróm alá a világításra beállított telefonom és a könyv kíséretében....


Fülszöveg:
A ​tizenkét éves Jude Brighton három napja tűnt el, és annak dacára, hogy az oregoni Deer Valley rendőrsége és lakói mindent megtesznek azért, hogy megtalálják, az emberek kezdik feladni a reményt. Tudják, hogy az első negyvennyolc óra döntő fontosságú, és miután letelik, fel kell készülni a legrosszabbra. Gyerek létére Stevie is tudja, hogy ez így van, mert imádja a nyomozós filmeket. Pontosan tudja, hogy minden egyes másodperc fontos az unokatestvére, Jude számára, aki ráadásul a legjobb barátja.

És ott van az a másik fiú, Max Larsen… Őt évekkel ezelőtt holtan találták meg az erdőben, miután különös és tisztázatlan körülmények között eltűnt. Deer Valley-ben a háziállatok is furcsán viselkednek: a kutyák és a macskák állandóan elszöknek a gazdáiktól. A kisváros lakói évek óta pusmognak ezekről a megoldatlan ügyekről és arról, hogy talán egy gyilkos ólálkodik az otthonuk környékén. A félelmük hirtelen valósággá válik, amikor Stevie, aki mindenáron ki akarja deríteni, mi történt Jude-dal, rádöbben a szörnyű igazságra.
A cím egy bennfentes poénná nőtte ki magát a számomra, mélyről jövő viszolygást ébresztett bennem, ami csak a szemem elé került, az Olümposz összes istenéért se akartam volna megkedvelni semmit a szálakat és a személyeket is beleértve, aztán mégis bebújt a történet a bőröm alá, és biztosra veszem, jó darabig ott is marad. Így olvasás után visszagondolva az És bebújt az ördögre, nagyjából az írónő magával a könyvvel is szemléltette azt a vonakodón induló szolgai elhivatottságot, amit a Lény csikar ki a környezetéből, és ez az, ami talán a legfélelmetesebb.
Ania Ahlborn neve nekem egy olyan húzóerő a horroron belül, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, a Vértestvérekből hiányzott egy kevés plusz szikra ahhoz, hogy a kedvenceim közé kerüljön, de volt annyira tetszetősen elborult, hogy beleégesse a retinámba az írónő nevét, hogy felkapjam a fejem azokra az új megjelenésekre, amelyek hozzá fűződnek. Követve a mintát, ez a kötet is szorosan besorolt az első kísérletem mögé a sorba, ami összességében annyit tesz, hogy elégedetten csuktam be a regényt, ezen kívül komoly fejtörés lenne eldöntenem, a két könyv közül melyik tetszett a jobban. Viszont azért örülnék neki, ha végbemenne a nagy kitörés is, ha kipattanna az, az utolsó darabkát helyére toló kis szikra, ami lángra lobbantja a máglyát… nem mondok le a reményről, izgatottan várom azt a történetét Aniának, aminél igazán azt érezhetem klisésen fogalmazva, hogy nekem szól. Az sem akadály, ha ugyanúgy döcögősebben indul a viszonyunk, mint az És bebújt az ördöggel, hiszen most is időbe telt, ameddig beindult a felfelé ívelés. De akkor brutális léptékben. Viszonylag vakon ugrottam bele ebbe az olvasásba, aminek a végeredményeként a víztükör átszakítása után rövidesen bele is vágtam a fejemet jó néhány olyan témakörbe, ami ellenszenvet, undort, fenntartásokat, mindenféle nyálkás, kellemetlenséget vált ki belőlem. A másik kritikámban is az American Horror Storyval példáloztam, de a fő elemről ismételten az FX sorozata ugrott be, és mint ahogy a Murder House-ban is herótom volt a démoni utód és a kergemarhakóros felmenő koncepcióból, úgy másodjára se csúsztak le könnyebben az első falatok az e szerint a recept szerint főzött kosztból. Ráadásként pedig berobbantak a szörnyű sorsú háziállatok, az embertelen hozzáállásban és bánásmódban részesített beteg kissrác meg egy normálisék zsebében azonnal bicskát kipattantó eseményekre totális passzivitással reagáló kisváros, hogy hiánytalan legyen a kép. Az atmoszféra kísértetiesen emlékeztetett egy beborult égboltra, amin a sötétszürke fellegek csak irritálják, kétségbe ejtik, borongós hangulatúvá, valamelyest életkedvet vesztetté teszik az embert, de nem akaródznak átszakadni se a napsütéstől, se a mennydörgés és látványos fényjáték kíséretében lezúduló víztől. Tekintélyes lapszámig nem tudtam volna megmondani, az írónő megragadó, történetbe rántó stílusán mi hajtott előre, majd a sztori második szakaszára besűrűsödtek a felhők, és a harmadikra kitört a várva-várt égszakadás-földindulás. Amiért igenis megérte tűkön ülni. Felgyorsultak az események, a fullasztó bizonytalanságban vergődést felváltotta a kikristályosodás, ami egy jól látható irányvonalnak adott otthont, egy célnak a két főszereplő részéről, amerre érdemes haladni, amiért mindenek felett érdemes izgulni  és egy kicsit félni. Minél kevesebb pislogást beiktatva olvastam a könyv csúcs szakaszát, miközben aggódtam a fiúkért, főleg Stevie-ért illetve halomra gyártottam magamban a különféle teóriákat, hogy hogyan fog lezáródni ez a nem mindennapi eltűnéses ügy, hogy lesz-e túlélője ennek a katasztrófának, és ha igen, akkor milyen áron, ugyanis annyit már megtanultam, hogy Ms. Ahlborn szereti a végén jó erősen gyomorszájon vágni az olvasóit. A zárás megsokszorozta az olvasás alatt uralkodó érzéseimet, levonatta a tanulságot, miszerint a fertő és a mocsok így vagy úgy, de győzedelmeskedik a jó felett misztikus és halandó értelemben is, én meg jó néhány személynek kívántam, hogy bebújjanak az ördög mellé a pokolba…



Nem emlékszem, került-e már a kezeimbe akár csak egy olyan regény is, aminek a hangulata annyira elemi erővel taszított, nyomasztott, mint az És bebújt az ördög, azonban mindezeknek ellentmondva megmagyarázhatatlan rajongást éreztem a szöveg iránt. Nem azért, ami fel volt vázolva, mert a szobamamusz szinten használhatatlan, minden brutalitás felett szemet hunyó, állandó csipkézett álomvilágba burkolt tagadásban élő mamától és az agresszív, ketrecbe zárandó szinten vadállat bár ezt a primitívséget az állatokhoz hasonlítani még a legundokabb egysejtűre nézve is sértő lehet jobb körökben mostohapapától is üvölteni tudtam volna, hanem azért, ahogy le volt ez írva. Az írónő valami bámulatosan vitelezte ki a hangulatteremtést, csempészte a lapokra, és ezáltal a szobámba azt a fajta visszataszító, romlott, a legjobb formában tipikusan horroros kisvárosi légkört Deer Valley által, ami méltán versenyre kelhet a Stephen King-féle Derry-vel A könyves üdülési helyszínek, ahová be nem tenném a lábam versenyben. Egy apró város, melynek méretéhez igazodik a benne élők agytérfogata, egy város, ahol nem történik semmi érdemleges, és ahol még egy normális mozi sincs, mégis egy kis kutakodás után fel lehetne sorolni nem kevés olyan esetet, ami bekerülhet az érdemleges kategóriába, csak elkeserítő jelleggel. Ide tartozik kapásból az a határozottan furcsa, a helyiek által mégis rendre elbagatellizált tény, miszerint senki sem tart olyan háziállatot, ami nem kényszerül hozzávetőlegesen 0-24 órában akváriumba, terráriumba vagy ketrecbe, mivel… Deer Valley-ben előbb-utóbb minden kutyán és macskán kitör a beteges elszökhetnék. Nem számít, mennyire kényezteti őket a gazdi, nem számít, ha át kell rágniuk magukat a ház falain, vagy meg kell fojtaniuk magukat a nyakörvükkel, csak törnek előre, valami az erdőbe hajtja őket, ahonnan bizonyos idő elteltével egyikük se tér vissza többé. Részben talán azért is veszi mindenki biztosra, hogy a kezelhetetlen, erőszakos kitöréses, vadóc Jude színét se látják viszont, amikor egy nap eltűnik. A fiú anyja bizakodik, mint ahogy az unokatestvére, Stevie se adja fel a reményt, hogy épségben visszatérhet Jude, aki számára nem csak egy rokon, hanem a legjobb barátja is, de az övéken kívül a reakciók vegyesen merülnek ki a városban beletörődésben és halvérűségben. Még a Jude megtalálásáért összeverbuvált keresőcsapat se lát annyi esélyt arra, hogy célt érnek, érdekli őket annyira, hogy egyáltalán mi lett a település problémás kölykével, hogy megerőltessék magukat. Aztán, mikor már Stevie és Jude anyja is kezdenek megrendülni a meggyőződésükben, hogy korai még felvonni a fekete lobogót, Jude felbukkan az otthona tornácán. És megkezdődnek a bajok…

A könyv eleje tájékán, amikor Stevie elhatározta, hogy ha kell, ő maga fogja egyedül felkutatni az unokatestvérét és visszavinni a sajátjukkal szomszédos házba, nem volt túl sok tippem, hogy mire számíthatok a későbbiekben a cselekménytől, elméleteim támadtak, ismertek annyira, hogy ez ne legyen kétséges néhányról meg is kockáztattam, hogy beigazolódhat, de a sokat sejtető cím ellenére se gondoltam arra, ami végül megvalósult, noha amint körvonalazódott a bizarr elemek forrása, gyorsan összepakoltam a képet, és ezért kicsit zavart, hogy a nyomok szaporulásakor Stevie viszont nem volt képes észrevenni, ami majd’ kibökte a szemét, hogy nem a megfelelő részleteknél ragadt le. De ezt be lehet tudni a korának is persze… na, meg a betegségének, amiről az irigylésre méltóan felelőtlen felnőtt rokonainak köszönhetően annyit lehetett megtudni, amit a tünetek ismeretében kisüt magának az olvasó, vagyis, hogy Stevie-nek valami skizofréniára hasonlító rendellenessége van, megspékelve egy kis beszédzavarral. Némi óvatos szkeptikussággal kezeltem az olvasás megkezdése előtt, hogy egy tízéves fiú szemszögéből fogom nyomon követni az eseményeket, de egy két oda nem illő, még megbocsájtható berkekbe eső logikátlanságot leszámítva a Tourette-szindróma és a poszttraumás stressz fogalmával tisztában van, de a trauma megnevezését nem tudja nagyon jól formálta meg az írónő ezt a fiatal szemszöget, ha általánosságban az éveihez képest okosabban és összeszedettebben is állt a történésekhez Stevie. Amiatt, hogy felnőtt és tinédzser szereplőkhöz vagyok szokva, automatikusan megfogalmazódott bennem egyszer-kétszer, hogy mi a fenéért nem tesz már valamit az ellen, ahogy bánnak vele... , mielőtt emlékeztettem volna magam rá, hogy csak a következő tanévben fogja kezdeni az első felsős osztályát az általánosban, de Stevie látásmódját, viselkedését nézve azt tudom mondani, többször felnézhettek volna rá a már említett felnőtt és majdnem felnőtt karakterek. Tetszett a fiú életszemléletében rejlő kitörölhetetlen realitás, itt nem az olyan látomásaira gondolok, amik az ujjpercei elvesztéséhez is vezettek nem áltatja magát úgy a környezete eseményei kapcsán, mint az anyja, olyannak látja az otthoni erőviszonyokat, a testvérét, a mostohaapját és az anyját, mint amilyenek valójában. Hiányzik a gyerek szereplőkre jellemző nevetséges idealizálás, ami által azt is görcsösen jó színben akarják feltűntetni, aki árt nekik, és ez legördített a mellkasomról egy hatalmas követ, mivel nem csípem túlságosan a naiv könyvkaraktereket. Stevie pontosan felfogja, hogy szar alakok veszik körül, mint ahogy azt is felméri, az ő problémájával és korával mire is menne ezekkel szemben, így nem is veri úgy a mellét, mint mondjuk Jude. Inkább meghúzza magát általában, amennyire rajta múlik, próbálja a legkevesebbre csökkenteni a rosszat, egészen Jude eltűnéséig-megkerüléséig, amikor teljesen kifordul a jól bevált rutinjából a barátja kedvéért.

A regény erőssége a két fiú barátsága…. vagyis pontosítva inkább az a mérhetetlen szeretet és barátság, amivel Stevie tekint Jude-ra, az a tűzön-vízen, radioaktív sugarakon és zombikon keresztül intenzitású, minden akadályt ledöntő kötődés, ami aranyat ér. A múltban ennek lehetett alapja, esetleg viszonzásra is került Jude részéről a maga nyersebb, kissé pukkancs módján…

„Hangosan felzokogott, miközben a foltot bámulta a szőnyegen, ahol néhány héttel ezelőtt Jude-dal Monopolyt játszottak az unokatestvére szabályai szerint, amelyet maffiaszabályoknak hívott. A játékosok kirabolhatták a bankot, ha a startmezőre léptek, és akinek volt egy szállodája, kizsebelhette az ellenfelét. A játék leginkább arról szólt, hogy Jude minden lehetséges módon pénzt szerzett, Stevie pedig akkora erővel léptette a műanyag Godzilláját a táblán, hogy beleremegtek az apró, zöld házak. A cukortól és a koffeintől mámorosan hemperegtek a földön, és szivárványszínű bankjegyekkel dobálták egymást, mint két eszelős Donald Trump. Az a pillanat örökre beleégett Stevie emlékezetébe. A tökéletes barátságot szimbolizálta attól függetlenül, hogy egyikük se volt tökéletes.”
… de a jelenben legnagyobb hányadban csak azt követhettem nyomon, ahogy Stevie elszántan, egészen aranyosan igyekszik megtalálni a házuk tornácán megjelenve visszatért, gyökeresen megváltozott fiúban a legjobb barátját, ha ezért valami olyannal is kell szembeszállnia, aminek a félelmetessége kenterbe veri az összes hallucinációját, miközben cserébe nem kap semmi pozitívumot Jude-tól. Stevie először abba nem nyugszik bele, hogy a barátját elnyelte a föld, hogy a felnőttek hasonlóan kezelik a szituációt, mintha Jude is egy lenne a tengernyi elkóborolt állat közül, akiket pár hétig sirat a gazdájuk, de utána továbblép… majd abba, hogy miután visszakapta, örökké az agresszív, gonoszkodó kitörések és a katatóniaszerű állapot közt ingázik. Tudja, hogy csak egyféleképpen húzhatja vissza Jude-ot a normális kerékvágásba, ha a rengeteg maga mögött tudott bűnügyi sorozat epizód után nyakába veszi az első saját rejtélyét, és megfejti, hol volt Jude a távolléte alatt, és mi történt vele addig. A megoldás meglelését nehezíti, hogy a tévének adott nyilatkozatában Jude pusztán annyit árul el, nem emlékszik a történtekre, a famíliája felnőttjei bolondnak nézik, amikor rámutat, az unokatestvérével nem stimmel valami, a fiú meg ilyenkor a torkának ugrik…

Rosie szálát jó darabig képtelen voltam befogadni, akárhogyan is igyekeztem élvezni, csak az motivált, hogy minél hamarabb túl legyek rajtuk, és visszatérhessek Stevie-hez, aki körül ugyanolyan idióta felnőttek mozognak, mint Rosie… de ő maga valamivel kompenzálja az összhatást. Ania mesteri munkát végzett vele, hogy már az élete naposabb szakaszában is elemi undort váltson ki az olvasóból Rosie, a nő gondolkodásmódjára csak fintorogni tudtam, mint aki valami nagyon büdöset szagol, mialatt azon töprengtem, ezt a tébolyodott csirkét hogyhogy nem zárták még le, hogy nem vette észre a férje, hogy valami nagyon nincs rendben a fejében, mikor orvos volt. Eleinte sajnáltam azért, mert a kattantsága valószínűleg az apja durva megjegyzéseiből kialakuló kóros önbizalomhiányból gyökerezett, de annyira unszimpatikus volt a személyisége, hogy rövidesen ezt se tudtam felhozni a mentségére, rosszindulatú volt, bamba, és hisztérikus, akit a pillanatnyi szeszélyei irányítottak. A viselkedése olyan volt, mint egy öntörvényű háromévesé, aki nem kapta meg a cukorkát a boltban, aztán addig nyivákol, ameddig meg nem kapja, dobálja magát a bolt padlóját, torkaszakadtából visít, autó elé szalad, aztán amikor odaadják neki, hogy végre fejezze be a tombolást, akkor nem kell neki, mi több, fel van háborodva, mert megkapta, összetapossa és tovább hisztizik. Állandóan volt neki valami, ami bekattant neki, ami mindenképpen kellett neki, aminél biztosra vette, hogy ha az meglesz, akkor végre értelmet kap az élete, akkor kitöltődik az űr benne, majd amikor kicsikarta magának ezt a valamit, ugyanott tartott, mint előtte, piszkosul hamar elvesztette az irányába az érdeklődését. Először új városba kell menni, hogy megismerkedhessen új emberekkel és lehessenek barátai, utána az erdőbe kell költözni és a férjének kell minden kimozdulást igénylő feladatot intéznie, hogy Rosie-nak ne kelljen emberek között lennie, utána kell egy macska, hogy ne legyen egyedül, majd a macska nem jó, mert nem ül egész nap egy helyben, így kell a baba. A baba, akiben megtestesülhet az új mánia, akinek a megszerzését veszettül habzó szájjal hajtani kell, utána meg mehet a macska mellé, mert az anyaság mégse olyan szupi, mint ahogy azt a témában totálisan tudatlan Rosie kiidealizálta az okos kis fejében. Borzalmasan éretlen spiné, a legirritálóbb pedig az volt a jellemében, hogy bármilyen rémséget is művelt, meg volt róla győződve, hogy a végén ő lesz az áldozat, a szent, a hős, akit éltethetnek és szerethetnek azért, amibe a saját hülyesége miatt keveredett. Menjen…. ahová gondolom…

A misztikus szálat Rosie-hoz hasonlóan jó darabig nem tudtam hová tenni, és annál az oknál fogva nem is voltam annyira elragadtatva a kis torz bestiától, hogy én jobban kedvelem a gondolkozó, embereknél sokszor intelligensebb szörnyeket, mint az ösztönvezérelt gyilkoló gépeket. Ismerős volt egy másik fülszövegből ez a vonal vagy abból az időszakból, amikor az American Horror Story 6. évada előtt kismillió teastert készített a stáb félrevezetésként, de a lényeg, hogy mint megjegyeztem, nem rajongtam a témáért. Nem szavaztam neki kimagaslóan sok bizalmat, hogy ebből valami elvárásaimnak megfelelő mértékben creepy és lendületes történet fog kicsúcsosodni, ameddig fel nem gyorsult a tempó, és el nem kezdett egymással párhuzamosan futni Stevie-ék és Rosie szála, el nem kezdett a két szál összekapcsolódni. De végül bebizonyosodott, hogy csak türelem kellett hozzá, meg egy kellően strapabíró gyomor ami időlegesen le bírta választani egy ugyancsak strapabíró üvegfal mögé az állatok iránt érzett szeretetemet, különben nehezen húztam volna végig vállalható felhúzottságon belül azt, ami az erdei háznál a házi kedvencekkel történt, hogy megkapjam mindazt, amire a kötet felcsapásakor vágytam. A borzongást, a megfeszülő idegszálakat, az elakadó lélegzetet, a mindent elsöprő, csillapíthatatlan haragot, a legvégén meg egy ilyen nincs típusú, beletörődő kis mosolyt, amit az élet vagy inkább az írók iróniájának lehet tulajdonítani. Egy icipicit reménykedtem, hogy máshogy ér majd véget ez a kaland, azonban a városra jellemző alap mentalitást figyelembe véve egészen kiszámítható és a maga beteg módján még vicces is volt, hogy mi fog történni majd Jude-dal és Stevie-vel, amikor lehull a lepel a titkokról, amikor a Lény nem csak az árnyékokban bujkál, hanem teljes egészében megmutatja magát. Amikor a feszültség felfokozódásakor felmerül a kérdés, hogy ki is a legmegátalkodottabb szörnyeteg….? Be is ugrott az American Horror Story-ból az ’All monsters are human’ idézet, miközben ezen tépelődtem, és kiutaltam a feleknek egy erős döntetlent.

Tökéletesen horrorba illő volt a Lény, és tökéletesen horrorba illő volt Stevie famíliája is, nagyon értékeltem, hogy az írónő nem rekedt meg csak a reális vagy csak a természetfeletti fronton, hanem beleszőtte a történetbe a rémtörténetek rémeit és a hétköznapok rémeit is. Gyűlöltem Stevie mostohaapját, amiért kezet merészelt emelni Stevie-re, már az első alkalom után is az ő karját kellett volna belenyomni a szemétdarálóba, hogy a kedvenc kiegészítőjét, a nagyot csattanós övét már ne is tudja elővenni, gyűlöltem Stevie ostoba anyját, amiért a pénzért, amiből ők semmit sem láttak és egy bikáért, aki agyba-főbe húzza, mint egy tenyész állatot, szemrebbenés nélkül odadobta a fiait egy pszichopatának, hadd verje és terrorizálja őket úgy, ahogy a kedve tartja, utána meg mosolyogva előadhatja a gondoskodó anyát, mintha mi sem történt volna, gyűlöltem Stevie bátyját, aki ahelyett, hogy segített volna az öccsének, inkább folyamatosan átvette Terry életfelfogását, és magára hagyta; hadd csépeljék, ameddig fel bír állni. És gyűlöltem valamelyest Jude anyját is, mert ő is csak a kesergéshez értett, a végén meg valami mocskosan undorító árulást követett el azzal szemben, aki fenntartások nélkül a védelmére kelt a saját életét kockáztatva is. Nem bántam volna, ha mindet elkapja a Lény, de ameddig nem értem el az epilógushoz, azért fenntartottam az eshetőségét, hogy az utolsó pillanatban még megszólal bennük valami, én hülye még éreztem is némi elégedettséget, amikor Terry-ből előtört az első emberhez és apafigurához méltó megnyilvánulása, mint ahogy Duncanből az első nagytesóhoz illő lépése, de a díszes társaság hamar elvesztette azokat a piros pontokat, amiket összegyűjtöttek. És én csak azt tudtam csinálni, amit a regény elejétől kezdve tettem, kimondhatatlanul sajnáltam Stevie-t.

Az egyetlen épeszű, épkézláb lélek ebben a pöcegödörben Mr. G. volt a kisboltból, abban egy kis részem bízott, hogy a hurok szoruláskor feltűnik az öreg, de a történtek fényében egyetértek azzal, hogy a legjobb dolog amit tehetett a saját érdekében, az volt, hogy szedte a sátorfáját, ameddig még megtehette.

Nehézkesen indult el a szerelvény, de a pályaudvart elhagyva siklott olyan bámulatosan a vonat, hogy egyszer se fontoljam meg a leszállást, tegnap este a Gyilkosság az Orient Expressen 2017-es feldolgozását néztem, ezért nézzétek el nekem ezt a hasonlatot :P és emlékezetes, sötéten bámulatos tájakra jutottam el, amik még egy darabig kísérteni fognak, ha meglátok egy macskát vagy egy erdőről készített fényképet. Aki szerette a Vértestvéreket, annak mindenképpen ajánlom, hiszen az Ania stílusára jellemző vonások visszaköszönnek ebben a sztoriban is olyan mértékben, hogy a még hozzám hasonlóan vonakodó rajongói is belesüppedhessenek a cselekménybe. Ezen kívül annak is ajánlom, akit nem győzött meg teljesen a Vértestvérek, hiszen a pszicho-vonal ebben a könyvben merőben eltérő jellegű, mint a Vértestvérekben, pont megfelelhet annak a szája ízének, aki abban a kötetben egy másfajta brutalitást keresett. Horror-rajongóknak pedig kötelező tenniük Ania írásaival egy próbát, mert nagyon tud a nő, pillanatok alatt félresöpri azt a begyepesedett eszmét, hogy ez csak a férfiak műfaja.

Borító: 5/5 – Mintha csak megelevenedne egy szelet a történetből, tökéletes választás, egyszerű, mégis figyelemfelkeltő és baljós hangulatú annyira, hogy előre vetítse az oldalakból áradó atmoszférát.
Kedvenc szereplők: Stevie, Mr. G.
Legutáltabb szereplők: Mindenki más
Kedvenc részek: amikor Rosie és Stevie-ék szála összefonódott, amikor beköltöztek Deer Valley-be az új lakók, amikor Stevie először állt a sarkára, amikor Stevie körbekérdezte a város lakóit, amikor Jude rátámadt a fogva tartójára, Ras első megjelenése, a „nagy mészárlás”
Mélypontok: A családon belüli erőszak, az ahogyan minden rokona Stevie ellen fordult, az állatok…
Korhatár: Aki épp gyereket vár, annak nem igazán ajánlanám, de egyébként 16-17 éves kor után, felső korhatár nélkül tanácsolnám a nekifutást :-) A durvaság sugárzik az összes jelenetből, bőven akadnak tűréshatárt feszegető elemet, de aki szereti az ilyen könyveket, az úgyis inkább fogja csemegének tekinteni őket, mint átoknak.

Ha megtetszett a könyv, akkor ITT tudjátok megrendelni.