2017. november 30., csütörtök

Top 5 Wednesday #8 - Írók emlékezetes stílussal

Sziasztok! Nemsokára az ajtónkon dörömböl az év legklasszabb hónapja, a december, ami azt jelenti, elérkezett az utolsó novemberi Top 5 Szerdás posztom ^^ A mai témakör konkrétan azóta szúrja a szememet, amióta először elolvastam, mivel fogunk a bloggerekkel foglalatoskodni ebben a hónapban... Mély ellenszenvet váltott ki belőlem az alap leírás, ami alapján listát kellett volna készítenem, így bevetve minden kreativitásomat, nekiálltam keresgélni a kiskaput az Írók, akikhez hasonlóan szeretnék írni cím kapcsán.

Mint a cím is mutatja, olyan öt írót fogok nektek felsorolni a lentebbiekben, akiknek a stílusa emlékezetes volt számomra, ám előtte elárulom, miért is verte ki nálam a biztosítékot az eredeti verziója az e heti témának.

A magam részéről bármennyire is odáig vagyok nem egy író munkáiért, nem akarok egyikükhöz se tudatosan hasonlóan írni, hanem arra törekszem, hogy kialakítsam a saját stílusomat, ami akarva akaratlanul hasonlítani fog valakiére a Földön eddig élt írók számából adódóan... de akkor is az, az én utam lesz, nem pedig egy bevált út lemásolása. Egy J. K. Rowling van, egy Sarah J. Maas van, egy George R. R. Martin van. Épp ezért utálom, ha úgy emlegetnek egy szerzőt, mint az új Rowling vagy az új Stephen King vagy a fiatal tehetség, aki Jane Austen stílusát idézi... stb. Van a szerencsétlennek saját neve és, ha van benne és a segítő csapatában némi alázat a nagyok irányába,  akkor a saját nevével akar felkapaszkodni a szamárlétrán és nem másokéval. Ha meg ehhez járul ambíció is, akkor nem Valaki szeretne lenni, aki hasonlít Rá, hanem csak szimplán Ő, egy önálló személyiség.

Ezért ódzkodtam világéletemben a Ki a példaképed? típusú kérdéskörtől is, akárhányszor megkérdezték tőlem ezt, sosem tudtam megadni az elvárt választ, aminek a keretében megneveztem egy embert. Lesz biztos, aki az elkövetkező szavaimból arroganciát vesz le, de miért akarnék olyan lenni, mint valaki más, miért akarnám az ő személyiségére, ő sikereire formázni magamat, amikor egy "példaképtől" független ember vagyok? Miért akar bármelyik ember magának egy példaképet, akihez igazodva fejlődhet? Miért nem akarják inkább a saját képességeik határainak tudatában fejleszteni önmagukat anélkül, hogy direkt valaki más vonalát követnék? "Ha más akarsz lenni, mint aki vagy, elpazarlod önmagad" és ebben Kurt Cobainnek teljesen igaza van. Szimpatikus Marilyn Manson, Nikki Sixx, Andy Biersack és Joan Jett szemléletmódja és inspiráló személyiségeknek tartom őket, de attól még nem akarok olyan lenni, mint Marilyn, Nikki, Andy vagy Joan. Nem akarok olyan pontokban hasonlítani rájuk, amikben nem hasonlítok alapjáraton, mert azzal a saját személyiségem egyes részeit gyilkolnám le.

Ugyanígy, ha író szeretnék lenni márpedig az szeretnék lenni és valaki másnak a történeteihez, fogalmazásmódjához hasonlóan terveznék írni, akkor szimplán plagizálnék, másolnék, ezáltal nem is írnék valójában. Sutba is dobnám az alkotás lényegét, mert nem a saját ötleteim és szempontjaim alapján dolgoznék, hanem másoké alapján, amik hiába tetszhetnek... nem az enyémek. Sokszor előfordul, hogy olvasok egy könyvet és elkezd írásra ösztönözni a történet és ezáltal maga az író, de akkor se az száll meg, hogy úgy akarom csinálni, mint ő vagy valami hasonló szeretnék ehhez, csak meghozza a kedvemet a dologhoz, eszembe juttatja, mennyire szeretem csinálni ezt.

Most pedig azoknak, akik végigszenvedték a filozofálgatásomat, meg is mutatom a listát, amiért eredetileg rákattintottak a bejegyzésre....


 

5.) Blake Crouch
Könyvek, amelyeket olvastam tőle:
Sötét anyag {A címre kattintva fülszöveg + értékelés}
Könyvek, amelyeket tervezek még elolvasni tőle: Véres arany {A címre kattintva molyos adatlap}

Egy életre megjegyeztem Blake stílusát, ugyanis a Sötét anyag olvasása közben nem is tudom pontosan felidézni, mennyi idő kellett, mire képes voltam viszonylag megbarátkozni az írásmódjával. Még egy íróval se találkoztam, aki ennyire... jobb kifejezést nem tudok rá találni, szellősen és leírások nélkül vezet egy történetet. A mondatai nagyon rövidek, tőmondatok a javából, gyakran egy vagy maximum két szóból állnak és akkor is új sorba kerülnek, ha ezt nem teszi indokolttá az úgynevezett feszültségfokozás. Hanem hétköznapi szituációkban is megejti, hogy egy jelenet minden, legfeljebb öt szavas mondatát új sorba rakja. Nem könnyű megszokni és nekem változatlanul trehány beütésű megoldás ez... de maga a történet, amit kiötöl és, ahogy azt végigvezeti, zseniális. Bombasztikus.

4.) Stephen King
Könyvek, amelyeket olvastam tőle: Tortúra, 11. 22. 63. {A címre kattintva fülszöveg + értékelés}
Könyvek, amelyeket tervezek még elolvasni tőle: Az, A búra alatt, Christine, Carrie, A mobil, Halálos árnyék, Rémálmok bazára, Hasznos holmik, Újjászületés, A ragyogás {A címre kattintva molyos adatlap}

King azon írók közé tartozik, akikről kijelenthetem, akármiről is írnának, én azt örömmel kézbe venném és ez az örömöm az utolsó oldalig kitartana, mert annyira olvasmányosan ír a fickó, hogy a tehenek szaporodásának, a fű növekedésének vagy a vécépapír guriga lebomlásának folyamatáról is képes lenne úgy írni, hogy az érdekes legyen. A humora pedig isteni! Van benne a főszereplők részéről nem kevés önirónia, a szándék arra, hogy képesek legyenek önmagukat is parodizálva nevetni, még a rázós helyzeteket is viccessé tudja varázsolni egy-egy ilyen húzással. A humoros oldal inkább a Tortúrában érvényesült, ahol Paul Sheldonnak szüksége is volt a kis cinikus, önmagán gúnyolódó gyöngyszemeire, ha meg akarta őrizni az eszét az Annie Wilkes-féle, írói munkatáborban. Az előbbi pedig a 11.22.63.-ban, ami a nagyságából és vastagságából számtalan, cselekmény szempontjából irreleváns leírást tartalmaz, mégse unalmas vagy vontatott. Hanem megadja a hangulatot az adott korhoz, kellemesen sodorja az olvasót. Ehhez pedig persze hozzájön, hogy ha beteg elemekhez kell nyúlni, akkor félelmetesen nagyot tud ütni az öreg. Szó, mi szó, nem hiába hívják Mesternek :D

3.) Kelly Creagh
Könyvek, amelyeket olvastam tőle: Soha már, Árnyék mélyén, Ébredés {A címre kattintva fülszöveg + értékelés}
Könyvek, amelyeket tervezek még elolvasni tőle: - (Az összes magyarra fordított könyvét olvastam, angolul is csak egy műve van még, de azt társszerzővel írta)

Kelly egy álmot adott nekem, amihez foghatóhoz nem lesz szerencsém soha már, ami megmutatta, micsoda fantasztikus csodák rejtőzhetnek az árnyék mélyén is és, amiből kínkeserves volt az ébredés, ezáltal visszatérés a valóságba. Elképesztő hangulatot teremt a történeteiben, gótikus, rémisztő, romantikus és mégis annyira, de annyira gyönyörű nem, nem nyálasra célzok ez alatt, amiben nincs helye egyetlen idétlen, hétköznapias, slampos mondatnak. Nehéz szavakba öntenem a stílusát, olvasni kell, el kell benne mélyedni és át kell élni ahhoz, hogy a maga teljességében fel lehessen fogni. Számomra inkább egyfajta leírhatatlan érzést jelent a fogalmazásmódja, ami bíbor, lila, fekete és szürke színek kíséretében villog az olvasó lelki szemei előtt.

2.) Robert Jackson Bennett
Könyvek, amelyeket olvastam tőle: Lépcsők városa {A címre kattintva fülszöveg + értékelés}
Könyvek, amelyeket tervezek még elolvasni tőle: Pengék városa és a magyarul jövőre érkező, City of Miracles {A címre kattintva molyos adatlap}

Robert stílusára a két legjobb szóként az tudnám használni, hogy csavaros és okos. Nem tipikus, sablonos és nem is a régies hatású dark fantasy mondatokat kovácsol, hanem olyanokat, amik egyrészt olvasmányosak, másrészt, kifejezéstárukkal érzékeltetik, hogy a szerző és a kulcsfigurája is egy nagyon intelligens valaki. Nagyon örülök neki, hogy a rendkívül igényes fordítás ezt ennyire pontosan visszaadta. A Lépcsők városa már az első fejezetek alatt beszippantott, a felvonultatott történet és a fantasy elemek egytől-egyig ámulatba ejtettek, de az írásmódról se győztem áradozni. Annyira.... megfogott vele, mint azelőtt senki. Mintha valahogyan hazaértem volna, a szóhasználat annyira az én ízlésem volt, hogy beköszöntött az a ritkaság, amikor az olvasó úgy érzi, mintha egyenesen neki lett volna írva a könyv, amit éppen forgat. Imádom a mondatait szövegezési értelemben is, azért pedig még inkább, amit ezekkel a mondatokkal végül felépít... <3

1.) Gail Carriger
Könyvek, amelyeket olvastam tőle: Lélektelen, Változatlan, Szégyentelen, Szívtelen {A címre kattintva fülszöveg + értékelés}
Könyvek, amelyeket tervezek még elolvasni tőle: Timeless, Prudence, Romancing the Invertor {A címre kattintva molyos adatlap}

Az egyediségi mezőnyt nálam ezen a héten egyértelműen Carriger kisasszony vezette, akinek a stílusa számomra határozottan összetéveszthetetlen más íróéval, az ő esetében van az, hogy elolvastam több, mint 100 könyvet, mégse botlottam még egy szerzőbe se, aki annyira különleges stílusban faragja a mondatokat, mint ő. Van egyfajta ironizáló, a fennálló helyzeteken és annak résztvevőin csúfolódó hátszele annak, ahogy egymás után pakolja a szavakat a történeteiben ez a nő, mellette olyan modorossággal, ami nem nevetséges vagy túl önérzetes, de azért érezteti az olvasóval, hogy egy Carriger-regényben jár. Úgy néz ki valamennyire, mintha szinte minden szituáción humorizálni akarna ezekkel az eszközökkel, mintha mindent ki akarna figurázni, mégsem lesz ettől komolytalan, parodikus vagy éppenséggel gagyi az, amit papírra vet, hanem különlegességet ad neki. Amit, mint ahogy a bevetthez képest különc stílusoknál lenni szokott; vagy szeretünk, vagy nem... de nálam betalált az a sziporkázó fogalmazás, amit a Napernyő Protektorátusban használt. A steampunk műfaj igazi csillaga :)

Ez volt az én e heti Top 5 Wednesday listám, olvassátok/nézzétek meg a T5W többi résztvevőinek munkáit is:

~ Anya olvas
~ HaBár, a könyves kocsma
~ Wandamaci (könyv birodalma)
~ Luthien könyvvilága
~ Adri könyvmoly könyvei
~ Reading is my dream
~ Three Points of View
~ Írásaim Tárháza
~ Olvasó Körút
~ Egy könyvmoly élményei
~ M&G
~ Deszy Könyvajánlója

~ A penchat for fantasy
~ J'adore des livres, avagy Könyvimádat Felsőfokon
~ Cover Maniacs


2017. november 26., vasárnap

The Tea Break Award: A Teaszünet díj - 2x-es győzelem a hazai csapattól...

Sziasztok!  Közeleg a tél, úgyhogy nemrég az éjszakai energiáimat egy pepecselős, ám annál nemesebb feladat felé csoportosítottam és, mint látjátok az eljövendő évszakhoz illővé, jegessé varázsoltam a blog kinézetét. Most, miután több részletben is átfagyott, még jobban fog esni neki egy Teaszünet, amit díj formájában kapott meg a napokban kétszer is. A Liebster Blog Award-os jelölés is úgy ért februárban, mint egy nyár közepi hóvihar, arra meg végképp nem számítottam, hogy ebben az évben bezsebelhet a Goodbye Agony még egy díjat :D Nagyon-nagyon köszönöm a jelölést Dorkának, az Anya olvas-tól és Rétának a HaBár, a könyves kocsma bloggerinájának! <3 A díjat és a vele járó kérdéseket ezennel hivatalosan át is veszem miután kellően őrjítő ideig ültem rajtuk.
created by HunHowrse Layout Generator on 2017-11-25 18:48:29
Lássuk a szabályokat, amiket a TBA átvételével elfogadunk...

1. Köszönd meg a jelölést annak, akitől kaptad a díjat, említsd meg és linkeld be a blogját. Másold be a szabályokat a bejegyzésedbe te is.

Nálam a Book Tag-ek esetében is alap, hogy valamilyen formában megköszönöm a kihívást/megemlítem a kihívót mégse egy barlangból blogolok, úgyhogy ezt a pontot kipipáltnak vehetjük :D

2. Mielőtt megválaszolnád a kérdéseket, illessz be egy idézetet, amiről azt gondolod, hogy a legjobban illik hozzád, jellemez téged.

Szép dolog már a kérdések előtt egy ilyen húzós megmérettetés előtt állítani az embert? :P A leggyorsabban úgy tudhatnám ezt le, ha azt mondanám, olyan komplex és megismételhetetlen vagyok, hogy még egy könyvben se született olyan mondat, ami megtudná ragadni és ki tudná fejezni bennem a lényeget... de ennek eléggé arrogánsan visszavonuló szaga van és, ugye kihívás előtt nem hátrálunk meg...

Nem a legtökéletesebb, de ez talált meg a kritériumoknak megfelelő idézetek közül először:

"Harcos vagy és mindent megkérdőjelezel, amivel nem értesz egyet."
- Julie Kagawa: A halhatatlanság szabályai

3. Válaszold meg a 8 kérdést, amiket a téged díjazó blogger tett fel.


Azon vagyok, csak előtte átrágom magam ezen a csini kis szabálykönyvön...

4. Írj újabb 8 kérdést, amiket majd a te jelöltjeid fognak megválaszolni.

Ez a korlátolt számjegy még problémákat okozhat... de lehet többszörösen összetett kérdéseket is bedobni a levesbe, ugye?

5. Jelöld meg azokat a bloggereket a blogjaikkal együtt, akiket megjutalmazol a díjjal, s magyarázd meg pár szóval, miért pont rájuk esett a választásod.

Kemény feltételeket szabsz hallod-e... majd lent sor kerül rá.

+1. Kívánj valami szépet az általad díjazott bloggereknek.

Azt hiszem, a legszebb az lesz, ha azt mondom, mindegyiküknek legyen jövőre legalább kétszer annyi ideje olvasni, mint idén és legalább kétszer ennyi kerete a megvalósításhoz ;)

Érkezzenek a ropogós kérdések az Anya sütőjéből és a HaBár kocsmájából...

                     Dorka kérdései                       

1. Ha írhatnál egy levelet a jövőbeli énednek, mit mondanál neki?

Azt, hogy erősen remélem, puszta kíváncsiságból kezdte el elolvasni a levelet és nem azért, mert az évek során annyira meggárgyult a szentem, hogy meg akarja fogadni valaki olyannak az okoskodását, aki hozzá képest több évvel le van ragadva, ergo fogalma sincs róla, mi érte és azoknak a hatására miben változott, különben szerzek egy időgépet és fenékbe billentem a leányzót, hogy magához térjen :P

2. Mi tesz téged boldoggá?

A boldogsághormonjaim? ':D
Könyvek olvasása, könyvek írása, a zene, blog írás, sorozatnézés, a sakkozás... a gondolkozás. Végtelenül egyszerű lélek vagyok.

3. Melyik a kedvenc meséd?

A Minden, ami nem könyv TAG-ben is volt egy ilyen kérdés és most se tudok sokkal kielégítőbb választ adni, inkább az az "idegszaggató és gyomorforgató" thrilleres típus vagyok, évek óta nem láttam mesét. Hogy ne megint a Mulánnal jöjjek, az egykori kedvenc mesémet nevezem meg, ami nem volt más, mint Az oroszlánkirály 2. ^.^

4. Melyik könyv volt rád a legnagyobb hatással és miért?

Már jó ideje akadtak nagyobb kedvenceim is ennél, per pillanat a jelenlegi olvasmányomról, a Pierre Lemaitre-féle Tébolyról zengek ódákat az otthoniaknak, de a legnagyobb hatásként szerintem egyértelműen az értelmezhető, amikor egy könyv arra ösztökél, hogy elolvassatok másik 163-at és tervbe vegyetek legalább 178-at jelenleg ennyi könyvből áll a molyos kívánságlistám, és ez a Harry Potter és a Félvér Herceg volt :3

5. Mit gondolsz, mi a legnagyobb erősséged?

Szerény vagyok és őszinte.









Jó, az előbbi kijelentésnek mindkét fele hazugság volt, de időt kellett nyernem, hogy kiválasszak egy erősséget a több millió közül... visszafogom magam most már, ígérem. Fő erősségnek azt tartom, hogy fantáziadús és stratégikus a gondolkozásom ameddig nem jön a következő Top 5 Szerda.

6. Mi a legnagyobb félelmed?

Az, hogy nyilvánosságra kerül a 2. legnagyobb félelmem és illetéktelen kezekbe jut az információ... ;D

7. Ha valamilyen más típusú blogot vezetnél, milyen lenne az?

Most jól meg lettem fogva. Valószínűleg semmilyent. A Goodbye Agony-ba elég szépen belesűrítettem az érdeklődési körömet, a könyvek mellett sorozatokról, zenékről és filmekről is szó van, ha nem is akkora százalékban, mint az előbbiekről.

8. Mikor van a legtöbb időd blogokat olvasni?

Az idővel állandóan harcot vívok a ringben, imádok sokáig aludni, így többnyire borul, amit szépen, aprólékosan kiterveltem és a blogolvasás, blogírás vagy akármilyen írás, általában marad az éjszaka közepére. Nem tudom, mikorra végzek ezzel a poszttal is, de most 01:11 van. A blogolvasás az, amit talán még a délután vége felé szoktam beiktatni, de azt is úgy, hogy megvárom, hogy összegyűljön némi olvasnivaló.

                      Réta kérdései                       
1. Mi a jelenlegi legnagyobb életcélod?

Befejezni ezt a bejegyzést. Kis lépésekben lehet nagy terveket végrehajtani, ugyebár... A maximalizmusom ellenére kimondottan pesszimistának tartom magam, úgyhogy nem jósolok sok sikert a projektnek, de szeretném kipofozni az egyik irományomat az idei vagy jövő évi Aranymosásra. Drága barátom, az idő még szűk és legalább 200 oldal ráncba szedésére van szükség, 500-600 oldalnál nem lehet megállni szóval veszett ügy, de azért próbálkozok.

2. Melyik elért eredményedre vagy a legbüszkébb?

Nos, annyit mondok, hogy ez biztos nem az lesz, hogy gyorsan tudtam válaszolni a kérdéseidre :D
Talán arra, hogy a publikumnak nem vállalható formában, de sok történetet befejeztem már és legalább 15-be bele is kezdtem, miközben most is itt buzog a fejemben két újabb, ami miatt félre akarja tenni egy kis részem azt, amit be kéne fejezni.

3. Melyik könyvet ajánlanád nekem, amit még nem olvastam?

Gondoltam, végigpörgetem az olvasmánylistádat, hogy biztos ne szerepeljen rajta, amit mondani fogok, de bakker... amikor megláttam az olvasott könyveid számát, azt hittem lefordulok az ágyamról és beesek a sarokba. xD Már lenövő félbe van a hajam festése, de nem szeretném, hogy ez az ősz szálak miatt legyen, így a megfelelő körbejárást mellőzve ajánlom azt, amire már mondtad, hogy kíváncsi vagy; Az árnyból az angyal-t.

4. Mi a legidegesítőbb klisé, amivel könyvekben találkozni szoktál?

Huhuhu...kegyetlenül játszol, meg kell hagyni. Sok elem van, amitől kifordul a kis sötét világom a négy sarkából, de a No. 1, a bajnok, a szerelmi háromszög marad. Jön vele a határozatlanság a főszereplő részéről, amit utálok, előbb-utóbb a hűtlenség, ami szintén nem jön be ééés... a végeláthatatlan nyavalygás és más nehezen tűrhető érzelmi robbanások, amik megint csak az agyamra mennek.

5. Szoktál éves olvasási célt állítani magadnak? Ha igen, idén eléred? Jövőre fogsz állítani?

Nem szoktam. Túl sok az olyan lehetséges, akadályozó hatású változó a történetben, amiket akkor is képtelen lennék az irányításom alá vonni, ha fejre állnék. Aztán csak morgolódnék rajta, amiért a tervek és a teljesítmény között ott egy bazi nagy szakadék, amit nem tudok betömni. Inkább úgy állok hozzá, hogy több, mint tavaly.

6. Hogy nézne ki álmaid kéglije?

Mit mondjak...? Szerény igényű vagyok... :D

7. Mit szeretnél kapni karácsonyra?

INNEN bármit a Köd és Harag udvara és a White Hot Kiss kivételével, amiket meg szeretnék majd még rendelni...

8. Szereted a forralt bort?

Amit kóstoltam eddig és köze volt bármilyen szinten az, az alkoholhoz az a Dr. Oetker-es rum aroma volt, szóval fájdalom, de nem tudnék reálisan állást foglalni.

Az én kérdéseim a jelöltjeimnek, kiknek személyazonosságára órákon belül fény derül...


1. Melyik kedvenc könyvedből látnál szívesen egy adaptációt és melyik az, amelyiktől reméled, a rendezők távol tartják a mancsaikat (nem találnának megfelelő színészt, a világ képernyőre vitelét úgyse oldanák meg elég élethűen stb) ?

2. Mi az, az emberi rossz szokás, amivel a legjobban az agyadra lehet menni?
3. Melyik már nem élő szerző dedikálásán vennél részt a legszívesebben és mit kérdeznél az írótól, mikor sorra kerülsz?
4. Ha egy fantasy könyvből kiemelhetnél egy lényt háziállatnak vagy egy mágikus elemet, mire esne a választásod és melyik történetből?
5. A legutóbbi olvasmányod fő gonosza szerinted melyik előadó zenéjét kedvelné?
6. Ha választhatnál, Narniába, Westerosba, Középföldére vagy a Roxfortba utaznál? (Nincs kibúvó! Csakis egyet lehet választani)
7. A meseátírások korát éljük... te melyik történetet alapjának újragondolásával írnál könyvet?
8. Mennyire vagy rigolyás a spoilerekre?


A jelöltjeim....
~ Raven S., a Neverland in your Heart bloggerinája
~ Levandra és Sol, alias a Könyvvadászok
~ Amalthya, az Enchanted by Pages bloggerinája
~ Virág, a Never Let Me Go bloggerinája
~ AniTiger, a Hagyjatok! Olvasok! bloggerinája

Polírozhatnám, túlmagyarázhatnám és annyi ideig sorolhatnám az indokokat, amiért rájuk esett a választásom, hogy jövő ilyenkorra se végeznék... úgyhogy maradok a leginkább magától értetődő ok mellett: nagyon szeretem olvasni a bejegyzéseiket ^^

Ha valamelyik nekem feltett kérdésre leírnátok a válaszotokat, hozzáfűznivalótok van a bejegyzéshez, a komment szekciót használjátok nyugodtan. Az új feliratkozókat és Facebook kedvelőket pedig... nem zavarom el... XD
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2017. november 22., szerda

Top 5 Wednesday #7 - Adjunk hálát az irodalom alábbi remekeinek...


Sziasztok! Ti, kik ezt a szöveget olvassátok, megismételhetetlen, történelmi jelentőségű pillanatnak vagytok a szerencsés, kiválasztott tanúi: egy Top5Wednesday bejegyzést képes voltam a szerdai nap keretein belül elkészíteni! Áh, hagyjátok a vastapsot és inkább nézzétek meg, a holnap esedékes, 2017-es Hálaadás napja által ihletett e heti témakörhöz választott könyveimet ;) 

5.) A. O. Esther: Gombnyomásra
4.) On Sai: Calderon, avagy hullajelölt kerestetik
3.) Simone Elkeles: Tökéletes kémia
2.) Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara

1.) J. K. Rowling: Harry Potter és a Félvér Herceg

A T5W résztvevő bloggerei:

~ Anya olvas
~ HaBár, a könyves kocsma
~ Wandamaci (könyv birodalma)
~ Luthien könyvvilága
~ Adri könyvmoly könyvei
~ Reading is my dream
~ Three Points of View
~ Írásaim Tárháza
~ Olvasó Körút
~ Egy könyvmoly élményei
~ M&G
~ Deszy Könyvajánlója

~ A penchat for fantasy
~ J'adore des livres, avagy Könyvimádat Felsőfokon

Holly Black: White Cat - A Fehér Macska (Átokvetők 1)

Namaste! ^.^ Az Átokvetők-trilógia első része varázslatos képességekkel felvértezett svindlerek és a hierarchia csúcsára törő, gátlástalan gengszterek világába vezeti be az olvasót. Kapaszkodjatok meg, legyetek résen és ne bízzatok senkiben, ha a szélhámosok játszmáiba keveredtek. Csodás kezdése egy még csodásabbnak ígérkező sorozatnak.

Fülszöveg:
Cassel ​átoktevők családjából származik, akiknek hatalmukban áll, hogy kezük legkisebb érintésével megváltoztassák valaki érzéseit, az emlékeit, a szerencséjét. Mivel az átoktevés törvényellenes, ők mindannyian gengszterek vagy szélhámosok. Kivéve Casselt. Az ő érintése nem varázslatos, úgyhogy ő kívülálló, az egyenes srác egy görbe úton járó családban. Mindössze egyetlen apróságot kell elnézni neki, hogy három évvel ezelőtt meggyilkolta a legjobb barátját, Lilát.
Az azóta eltelt idő alatt Cassel, beleolvadva a tömegbe, gondosan felépítette a normalitás látszatát. Ám a látszat bomlásnak indul, amikor Cassel egy szörnyű álomtól űzve, amiben egy fehér macska akar neki valamit mondani, egyik éjszaka elkezd alvajárni. Más, felkavaró dolgot is észrevesz, két bátyjának furcsa viselkedését is beleértve. Titkolnak előle valamit, amiből egy rejtélyes történet bontakozik ki. Ahogy Cassel elkezdi gyanítani, hogy részese egy óriási csalásnak, azt is szeretné megtudni, valójában mi történt Lilával. Az is lehet, hogy még mindig életben van? Hogy ezt kinyomozza, Casselnek túl kell járnia az összes körülötte lévő szélhámos eszén.

Tiltott mágia, erre épülő gengszterhálózat, megdöbbentőbbnél megdöbbentőbb átverések és egy csavaros észjárású, szinte már kényszeresen hazudozó főhős, aki egy született szélhámos… Számomra ilyen az átkozottul nagyszerű recept egy urban fantasy-hoz! <3
Hajnalban kezdtem el olvasni, úgy voltam vele, megnézem, milyen az első fejezet, aztán tűzök aludni. Én és a nagy számításaim… Maradjunk annyiban, biztos nem válna annyira ügyes bukméker belőlem, mint Casselből, legalábbis, hogyha jó könyvekről van szó, mert a terv négyszeresének a ledarálása előtt nem sikerült letennem a kötetet az éjjeliszekrényemre. Egyre csak törtem a fejemet és nem értettem, miért nem alakult ki olyan hype a White Cat körül, mint a kiadó más, hasonló besorolású kötetei körül, hogy miért ennyire mellőzött ez a regény merthogy a KMK webshopján kívüli területeken még nem hallottam róla. Már a kezdés is annyira ütős, amilyennel régen találkoztam, egy nagyon hatásos, lendületes in medias rest kapunk az írónőtől, ahol nincs idő kimerítő elmélkedésekre az élet nagy dolgain; a főszereplő srác a kollégium tetejének a szélén állva ébred és, mint az ilyen esetekben magától értetődő vagy mondhatni elvárt, fogalma sincs róla, hogyan került oda. Az egy-két meddő, lejutó próbálkozás után felbukkannak az első diákok, akik meg akarják örökíteni a telefonjaikkal a nagy eseményt, ahogy a társuk a levegőben a lóg, az elengedhetetlen jópofák ugrásra biztatják és mire Cassel felocsúdik, ott is a kolesz igazgatója és ideiglenesen felfüggesztik. A neves magániskola ugye nem akarja azzal rontani a hírét, hogy esetleg egy óvatlan félrenézéskor az ő felelősségükre hajtson végre egy eredményes szuicid akciót a flepnis, hullajelölt kölyök abból az átokvető családból, aki ráadásul még a „furák” közül is kilóg emberfeletti adottságok hiányában… Szóval igen, az indulás nagyon ott volt, Cassel csöppet morbid humora pedig csak még sziporkázóbbá tette. :D Az érintés útján varázsló, de képességeiket csak illegálisan használható csodabogarak ötletét nagyon izgalmasnak találtam, a leginkább az fogott meg, ahogy beledolgozta Holly őket a világunkba. Mi sem teszi valósághűbbé, hogy a kedvenc történeteink különleges adottságú emberei nyíltan köztünk élnek, mint az, hogy hozzáköthetőek olyan történelmi momentumokhoz, mint például a szesztilalom és, hogy a jelenben politikai mozgalmakat indítottak értük/ellenük? Annak, hogy kedvenc legyen, csak az szabott gátat, hogy a briliáns svindlerek és elvetemült maffiózók ellenére is elég kiszámítható volt a két kvázi fő mozzanat. Nem is ez a helytálló kifejezés erre, mert sokszor kapkodtam a fejemet és vigyorogtam utána az elégedettségtől a zseniális, váratlan húzásoktól, hanem inkább a cselekmény adagolásával volt egy enyhe túlnyújtás az első felében. Sokáig húzta az írónő olyan titoknak a leleplezését, amiket gondtalanul kisakkozott egy olyan olvasó, akinek nem ez az első YA-regénye, például azt, hogy milyen kapcsolat van Lila és a macska között és, hogy ki a ritka, átváltoztató átokvető, aki felbolygatta a bűnöző rétegeket. Megkönnyebbültem, amikor ezeknek a kiderülésén túlugorhattam és belemerülhettem jobban a remekül megalkotott, szövevényes cselszövésbe. Ennek a csavarjai mindig képesek voltak elképeszteni, mikor nem is reméltem, hogy érkezhet, egy olyan „HŰHA” pillanatot az arcomba tolni, amitől megfordult a fejemben, hogy talán nekem is elvitte az a bizonyos heterokrómiás, fehér cica a nyelvemet… Példaértékű trilógia indítás. A karakterek pedig… nos, ők egytől-egyig megérnek egy külön misét :D Casselnél ravaszabb sráchoz nem emlékszem, hogy John Wayne Cleaver óta volt-e szerencsém, szerelmes lettem a lenyűgöző észjárásába, de a családtagjait se kell félteni. Még azok is kupán vágással felérő meglepetéseket tartogatnak, akiket elsőre botor módon lebecsül az ember.



A varázslás illegálissága mozgatta meg a világot érintő kérdések közül a legélesebben a fantáziámat, az A Fehér Macska forgatása alatt nem egyszer ejtett gondolkodóba a téma, mert az sértette az alapvető „elveimet”, egy szélhámosokról szóló könyvnél illúzióromboló és oda nem illő bevallani, hogy vannak nekem ilyenjeim, ha nem is a standard fajtából hogy azért érje hátrányos megkülönböztetés az átokvetőket, mert ők tudnak varázsolni, míg az átlagember nem, de valamilyen fokon megértettem, miért ítélték úgy, hogy az adottságok használatának nem szabad zöld utat adni. Az már más kérdés, hogy a tiltás pont a kívánttól ellentétes hatást vált ki  az emberi pszichének olyan gyönyörűségei miatt, mint a zsigeri ellenkezés az ellen, amiben nem lát értelmet és a tiltott dolgok irányába táplált megsokszorozódott vonzás. Vegyük csak azt alapul, hogy egy +18 figyelmeztető jelzéssel ellátott internetes cikkre elsők között a kiskorúak, köztük is a korhatártól minimum 5 éves távlatra lévők klikkelnek rá... Ez tényleg egy olyan kérdés, amit érdemes jó alaposan átrágnia és kiköpnie egy vitacsoportnak, remélem, a későbbiekben Daneca anyjának a mozgalma nagyobb teret fog nyerni és meg lesz ejtve egy ilyen párbeszéd. A diszkrimináció egyértelműen elítélendő a részemről és, mivel az átokvetők jobb megfogalmazás híján „nem tehetnek róla”, hogy természetfeletti képességeik vannak az emiatti, képességnélküli embereknél keményebb korlátozásuk se fair, ugyanis ugyanúgy nem tudnak változtatni az átokvető mivoltukon, ezáltal a megkülönböztetés okán, mint ahogy egy fekete ember nem tud fehérré válni, egy meleg nem tud heteróvá változni, és egy gyógyíthatatlan betegséggel született ember se tudja magát úgy összekapni, hogy totálisan egészséges legyen. Az lényeges pont, hogy az átokvetőknek nem létszükségletük az átokvetés, ergo figyelmen  használaton kívül hagyhatnák a képességeiket, de felmerül a kérdés, miért tennék? Miért kötelezhetnék erre őket, amikor egy írói vénával rendelkező embert se kötelezhetnek arra, hogy ne írjon regényeket, egy festészeti érzékkel bírót se kényszeríthetnek arra, hogy ne fessen és egy jó hanggal megáldott egyénnek se mondhatják azt, hogy bocs, de tilos énekelned? Nem lenne igazságos, hacsak hirtelen nem kezdenék el hasonlóan kezelni a nem mágikus vonatkozású adottságokat átlagosék körében is, ami hellyel-közzel megegyező arányban lenne nevetséges és felháborító. Ha meg nem korlátozzák be ilyen téren az embereket is, akkor megint ott az a kettős mérce, ami az összehatás szépséghibája… Viszont Cassel családja által nem egyszer megmutatkozott, hogy ezeknek a képességeknek a kény-kedv szerint használata nem vezethet jóra még akkor se, hogyha jó szándékkal cselekszik az átokvető. Cassel mamája amennyire elsimíthatja a családon belüli feszültségeket az érzelem manipuláló tehetségével, annyi kárt is okozhat azzal, hogy a képessége által bűntudatot kelt vagy olyan kötődés kicsikarását indítja el a gyerekeiben, amire maguktól nem hajlanának és ezek csak a kisebb dolgok. A legkézenfekvőbb az lenne, ha kidolgoznának egy nagyon alapos, nagyon részletes törvénykönyvet az átokvetők részére… de ott a bibi, hogy a képességek mibenléte miatt így se használhatnák őket túlzottan jobban, mint a teljes zárlattal. Az érzelemvetők meg lennének lőve, mert mások érzelmeinek a manipulálása, mesterségesen alakítása hason súlyban van a megerőszakolással vagy a zsarolással, kis differenciával ez van az álomvetőknél is. A szerencsevető, ha nemes célból is cselekszik, például egy esküvőn szerencsét ad a közös életükre az ifjú párnak, azzal is igazságtalan előnyöket biztosít, ugyanez áll fenn az átváltoztatásnál is. Az emlékezetvetés talán mind közül a legkényesebb adottság, hiszen az könnyebbséget jelenthet az embereknek, ha megszabadítják őket a kellemetlen élményeik emlékétől… de az emlékek, bármennyire is fájdalmas eseményeket égetnek az ember tudatába, tapasztalatot is adnak. Ha máshogy nem, hát úgy, hogy jó esetben óvatosabb lesz egy ilyennek a hatására a kellemetlen élmény elszenvedője. Banális szemléltető szituációt fogok használni, de aki például megbotlik a járdaszegélyen és eltöri a bokáját, a gyógyulás után meg elfeledtetik vele magát az esést vagy azt, mennyire fájt is az a boka a dolog megtörténtekor és a gyógyuláskor, akkor következőleg se fog odafigyelni a járdaszegélynél és megint botlik, megint törik a boka. A halálvetés problematikájába meg szerintem nem kell belemerülnöm… :D A trilógia befejezésére lehet, hogy szilárdabb véleményem lesz az ügyben, de egyelőre nem tudok úgy állást foglalni ebben, hogy az átokvetők se szívjanak és az emberek se.

Az A Fehér Macskában egy valaki, viszont kétségtelenül egyre nagyobbakat „szív” ne gondoljunk rosszra, pusztán felsülésre céloztam, nem tudatmódosító szerekre a cselekmény kibontakozásával az átokvető-ember együttélés kérdéskör pillanatnyi eredményétől függetlenül és ez nem más, mint Cassel Sharpe. Emlékszem, hogy amikor elkezdtem érdeklődni a könyv irányába, akkor elsőként Cassel karaktere fogott meg és a molyra feltöltött monológjai. YA-regényeknél nem annyira gyakori megoldás, hogy az első számú főszereplőnek fiút választ a szerző, a páros férfi tagjának szempontjából újramesélős köteteket most hagyjuk egy ennyire különleges, elsősorban rafináltságával hódító fiú meg majdnem olyan ritka, mint a fehér holló. Hibátlan mintamájereket, akik max. annyiban ütnek el a mindenki könyökén kiütődő Mary Sue-któl, hogy nem szoknyát hordanak, mosolyukkal szívelégtelenséget kiváltó szépfiúk és a szokásos kis különcök, akikről néhány fejezet lefolyása alatt kiderül,  hogy nem annyira rendhagyóak, mert mégiscsak a mintamájer vagy szépfiú kategóriába tartoznak, akadnak. De olyan 17 éves srác karakterek, akiknél nem azt hangsúlyozzák, hogy mennyire jól néznek ki, mennyire csodásak és ezért mennyire rajong értük mindenki, hanem az eszükkel kenyerezik le az olvasót, kevesen vannak. Túl kevesen és a magam részéről talán ezért is zárom őket fénysebességgel a szívembe. Cassel örök kívülálló a saját családjában és nem csak azért, mert ő a legkisebb, akit kimondatlanul, de mindenki a pátyolgatásra szoruló kölyökként tart nyilván, hanem mert ő nem átokvető. Kiskorától kezdve arról ábrándozik, hogy mikor derül ki valami csoda folytán, ő sem varázslat-analfabéta, sőt, valamilyen kirívóan ritka képességet birtokol. És ez a vágy nem csak szimpla csordaszellemben gyökerezik, ami hatására kényszeresen fel akar érni a többiekhez, hogy ugyanúgy kezeljék, miközben rajta kívül senki se csinál ügyet a másságából, mert a mássága miatt… igencsak sok mindenből kihagyják mind a testvérei, mind az anyja és a nagyapja. Még a legalapvetőbb átokvető ügyekről se világosították fel Casselt, mondván, őket ezek úgyse érintik, így előtte is kis híján ugyanakkora rejtély az a világ, amiben a tulajdon családja mozog, mint az átlag embereknek. Időről-időre felszínre kerül, hogy zavarja Casselt, ő a kakukktojás, akit nem avatnak be semmibe, de igyekszik nem keseregni, ha már sajnálatos módon normálisnak született, arra törekszik, hogy az iskolában kiépítsen egy normális életet és ezzel együtt egy profilt magáról. Ez az élet és ez a kép, pedig félelmetesen hamar megreped és teljes összetöréssel fenyeget azon az éjszakán, amikor Cassel a tetőn köt ki, miután egy furcsa fehér macskával álmodott, ami ellopta a nyelvét. A fiú a felfüggesztése után hazautazik és nekiáll azon ügyködni, hogy szerezzen róla egy papírt, miszerint nincsen semmi baj a fejében és kezelik az alvajárását, hogy visszamehessen a biztos közegében, de a macska újra és újra felbukkan, már nem csak álmában és segítséget kér Casseltől, mondván, elátkozták és egyedül ő mentheti meg. Mindeközben meg a fiú egyre többször gondol Lilára, a gyerekkori barátjára, akit minden bizonnyal megölt… viszont nem emlékszik rá, hogyan tette vagy miért. Amint Cassel rájön, mi lehet az összefüggés a macska és Lila között, elkezd felrepedezni egy régi, mocskos átverésnek a kérge, ami nagyobb lavinát indíthat el, amire a fiú számított, ami több életet is veszélybe sodor. Nagyon élveztem a nyomozást és azt, hogy Cassel fejezetről fejezetre le tudott nyűgözni az agyafúrtságával, ha az adottságok vízzé is válnak, a vér semmiképpen, emberükre leltek benne a gengsztereknek dolgozó átokvető családtagjai :D Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, sosem aggódtam a rizikós helyzeteknél, hogy Cassel fogja a rövidebbet húzni, de nem kellett csalódnom benne, az összeszedett tervezés és az óvatosság simán felveheti harcot az olyan erőkkel, amikkel szemben egy varázstalan egyén védtelen. Szólóban is parádésan alakított a srác, de azért örültem, amikor megnyílt a barátai felé és bevonta őket is a buliba, habár az irányítói szereppel járó teendők továbbra is főleg az ő kezei között nyugodtak.

A mellékszereplők nem lettek annyira alaposan megformálva, mint Cassel, de a barátai, Sam is Daneca is hamar megszerethető, jópofa karakterek lettek így is. :) Samben a legjobban a kreativitását szerettem, a tanárok számára hajmeresztő ötletei az átverés leleplezése és a másik átverés megszervezésében tökéletesen megállták a helyüket, nélküle ha nem is futott volna zátonyra Cassel szervezkedése, de sokkal nehezebben került volna sínre. Daneca pedig… nos, ő nekem olyan volt, mint egy kis Hermione :D Általa sokat meg lehetett tudni az átokvetők helyzetéről és a gengszterbirodalomról és a leleményességével ő is remek kiegészítése lett a hármas fogatnak. A közös jeleneteik közül az első hadműveletüket, azaz a macska megszerzését szerettem, lehet, van aki majd azt fogja rá mondani, túlzottan körülményesen végezték el azt az örökbefogadást. Szerintem viszont szükség volt a pepecselősebb részletekre is, hogy hihető legyen a történet, amit előadtak a műszakba osztott fickó előtt, ugyanis a kidolgozatlan vakfoltok hamar gyanakvásra adhatnak okot és ezáltal végzetessé válhatnak.
Cassel börtönben ülő, nagyjából mítoszként létező anyjának a csekély jeleneteinél fura déjá vu érzésem volt, mintha ismerném valahonnan ezt a nőt, aztán az utolsó telefonbeszélgetésnél leleplezett legőrültebb húzásánál megvilágosodtam, miért is… Nyomokban egy kiskori barátnőmnek az anyjára emlékeztetett a hebrencsebb megmozdulásaikor. Cassel anyja felnőttebb volt valamivel, mint az említett barátnőm anyja, aki többek között leugrott a lakásuk melletti pékségbe reggeliért a barátnőmnek, de mire hazaért a papírzacskóval, megette, ami benne volt, mert „olyan jó volt az illata” viszont nem egy mókás párhuzamra bukkantam. Nem mondom, hogy nem akart jót azzal a kis ajándékkal, amivel meglepte a végén a legkisebb fiát, de basszus… ilyet nem csinálhat egy felnőtt ember! xD

Cassel bátyjait ki nem állhattam, ha mostantól borzalmas könyves testvéreket kell felsorolni, vezető helyet fognak elfoglalni a listámon. Philiph már a feleségét illető üggyel leírta magát előttem és Barron se volt különb, amiért benne volt a buliban és ugyanolyan undorítóan viszonyult Casselhez, mint az elsőszülött. Epekedve vártam, hogy mikor jut el arra a pontra Cassel, hogy nem hagyja, hogy az egy család vagyunk szöveg felmentse őket a mocsokságaik miatt. Barronon és a füzetén azért mindent egybevetve jót röhögtem, főleg azt követően, hogy a benne álló adatokat itt-ott kicsit kiszínezték.

Desi, Cassel nagyapja volt az a famíliából, akit eleinte lebecsültem, elolvastam az ódákat az öreg múltjáról, de mégsem váltam tőle annyira sokat, amit a megfelelő időben derekasan megbántam, miközben lázasan kutattam azok után a részletek után, amiknek meg kellett volna akadályozniuk abban, hogy alábecsüljem az idős halálvetőt, akinek a korábbi munkájának ott vannak a nyomai az ujjai… vagyis azoknak a hiányában. Említettem már nektek, hogy az átokvetésnek vannak visszahatásai? Az egyes adottságok kidolgozásában nagyon értékeltem ezt az apró betűs részt is, mert még realisztikusabbá tette a varázslást, megmutatta, hogy az átlagos emberek hiába álmodoznak róla, hogy kiderül, lakozik a testükben valami természetfeletti, a mágia nem fenékig tejfel. A használatát meg kell szenvednie az átokvetőnek, ami által már egyáltalán nem annyira vonzó az ilyesféle különlegesség, mint a Harry Potterben, aminek az elolvasása után nem egy moly várta, hogy meghozza egy bagoly a Roxfortos levelét. Az érzelemvetőre úgy csapnak vissza az érzelmek, hogy labilis lesz, minél több manipulációt hajt végre, annál jobban elhatalmasodik felette ez a szeszélyesség, ami nagyon szépen érzékelhető Cassel anyjánál. Az emlékezetvető a varázslataiért a saját emlékezetével fizet egy átváltoztató meg az átváltoztatás mértékétől függően változik meg ideiglenesen… ami nem kicsit fájdalmas. Desi halálvetései során az ujjai sorvadtak el és ezzel rögtön tudatosult abban, akivel találkozott, hogy egy gyilkossal áll szemben. A mindent eldöntő jelenetnél begurultam, amikor feltűnt Cassel nagyapja és levakarhatatlanul lábatlankodott a srác közelében, sík ideg lettem, hogy mindent el fog rontani. Amikor ő is megmutatta a nehéztüzérségét, elégedetten mosolyogtam a lapok felett. A Red Glove-ban most már résen leszek a jeleneteinél, kétszer nem fog átvágni :D

Lila durva fejtörést okozott, ő volt az a résztvevője az A Fehér Macskának, akivel még az utolsó fejezetekre se tudtam volna biztosra, hányadán állok. Voltak olyan vonásai, amik tetszettek és olyanok is, amik ellenszenvet csiholtak. Bánatomra ezek  körülbelül megegyező arányban jelentkeztek. A visszaemlékezésekben nem zsebelt be nálam túl sok jó pontot a lány, hiába rajongott érte annyira Cassel, akiért pedig nem túl burkoltam a tudtotokra adtam, én rajongtam. Úgy tűnt a legtöbb közös jelenetüknél, mintha ez nem egy egyenrangú felekből összetevődő barátság lenne, hanem egy olyan hatalmi rendszer, ahol Lila kihasználja reálisabb az a klasszikus szóhasználat, hogy úgy bánt szerencsétlen sráccal, mint egy darab szarral Casselt és azt a rózsaszín ködöt, amit a fiú köré fújt. Rejlett Lilában keménység és szúrósság, amit szeretni szoktam egy női karakterben, de a csajnak egy kissé interaktív játékcica beütése volt, hogy nagyon vérengző és nagyon Lara Croftosan vagány akar lenni… de nem természetesen jön, hanem valamelyest erőlködve akarja felvergődni magát a rettenetes maffia hercegnő pozíciójába. Nem tudtam komolyan venni a múltban se az „ambícióit”. Leginkább az ominózus, fülátszúrós jelenetnél volt nekem olyan fekvése a leányzónak, mintha egy Kylie Jenner-klón lenne, akit elhalmoz apuci pénze és jó módjában nem tudja mit csináljon, a különleges és acélos vagyok maszlag meg csak valótlan púder, amit az én arcomra nem tudott sikeresen ráhinteni. Még folyamatban volt az olvasás, mikor leültem és életemben először, elejétől végégig megnéztem A keresztapa első részét, így valószínűleg képtelen voltam elvonatkoztatni a megfelelő maffia örököstől várható követelmények terén a Michael Corleone szinttől, de Lila ezt a meccset akkor is elbukta volna szerintem, ha Michael által nem ismerek meg egy élő-lélegző, méltóságteljes gengszterpalántát. A sérelmét nem vitattam, átéreztem a dühét, mert (spoiler) mégiscsak évek lettek elvéve az életéből Anton miatt (/spoiler vége) , de az ahogy Cassellel viselkedett, az legalább annyira igazságtalan és minősíthetetlen volt, mint ami vele történt, (spoiler) nem a Cassel a közvetlen felelőse a macskává változásának, még így is neki köszönheti, hogy életben maradt. Cassel azzal, hogy macskává tette, lehetőséget biztosított neki, hogy elmenekülhessen, ami nem adódott volna meg, ha követi a parancsot és egy összetörhető tárggyá alakítja a lányt(/spoiler). Mindenesetre a rá vonatkozó részletek záródása miatt kíváncsi vagyok, miket fog alakítani a következő kötetben… ’:D

Lila apját, Ivan Zacharovot viszont imádtam <3 Cassel átverései se voltak piskóták, de mindet überelte az, amit ő hajtott végre, hihetetlenül frenetikus és egyben ironikus is volt. Nem bírtam abbahagyni a nevetést, még egy kicsit talán meg is sajnáltam Antont egy icipicit bizarr hatása volt a jeleneteinek, mert kivétel nélkül Anton Kabanen képe tűnt fel a lelki szemeim előtt, amikor róla volt szó ennek fényében, az a sok ármánykodás, ami csak úgy kirepült a kukába… Áh, mégsem tudom, sajnálni, nem vagyok ennyire jószívű, a káröröm erősebb :D

Beváltotta a hozzá fűzött reményeimet ez a könyv, bár Cassandra Clare közeli barátnőjétől nem is számítottam kontár munkára, természetesen kíváncsi vagyok a második és a harmadik kötetre is, a varázserejű szélhámosok világában nem elég csak egyszer elmerülni. Különleges YA-történet, ami nélkülözi azokat a nyavalygásokat, amik a plafonra küldik a műfaj ellenzőit. Azt nem értem csupán, hogy nem csapott le még egy rendező se az adaptációkészítés jogaira, baromi jó mozifilm lehetne belőle, ha megfelelően eltalálják Cassel karakterét :D

Borító: 5/5 – Egy szó: igéző. Nem láttam eddig ehhez fogható stílusút, olyan, mintha a minta bármelyik pillanatban kiemelkedhetne és mozgásba lendülhetne, a „White Cat” felirat meg csak tovább fokozza a 3D-s hatást. Nem túlzsúfolt és nem is jellegtelen, a hátsó borító és a gerince is csodaszép.
Kedvenc szereplők: Cassel, Daneca, Sam, Ivan, Desi
Legutáltabb szereplők: Anton, Barron, Philiph
Kedvenc részek: a nyitójelenet és az azt követő órák, az amikor Cassel végrehajtotta Sammel és Danecával a menhelyes átverést, az amikor Cassel megszerezte az amuletteket, amikor Cassel beleírt Barron füzetébe, amikor Cassel az orvosnál járt, amikor lelepleződött Ivan átverése, Cassel anyjának az utolsó telefonja
Mélypontok: az, ahogy a testvérei és Lila Cassellel bántak, a két kapásból kitalálható momentum nyújtása
Szerelmi szál: Most még nagyon enyhe és a romantikánál sokkal lényegesebb ügyek kerülnek terítékre, fiúknak is szívesen ajánlanom :)

2017. november 19., vasárnap

Lewis Carroll: Alice's Adventures in Wonderland - Alice Csodaországban (Alice 1)

Sziasztok! :-) A szombat nagy részét lustálkodással töltöttem, ezért, hogy mégse érezzem magam annyira tétlennek és pazarlónak, estefelé elolvastam Lewis Carroll: Alice Csodaországban című kultikus, világszerte ismert és számtalan feldolgozást magáénak tudó könyvét és ma hajnalban billentyűzetet ragadtam, hogy megosszam veletek, milyen élményekkel gazdagított a könyvvilág egyik legőrültebbnek ítélt alkotása.


Fülszöveg:
Ennek a furcsa ötletektől hemzsegő, kalandos, vidám mesekönyvnek a szerzője, Lewis Carroll a múlt században élt, matematikaprofesszor volt az oxfordi egyetemen. Világhírűvé vált könyve első ízben 1865-ben jelent meg. Azóta – immár a világ gyermekirodalmának klasszikusaként – szinte valamennyi nemzet nyelvén napvilágot látott. Az angolszász humor e sajátos alkotása Alice oldalán elvezeti az olvasót Csodaországba – amely valójában álomvilág, a Viktória királynő korabeli Anglia torzképe. Aki ismeri az angol történelmet, az a Szív Királynőben könnyen felismerheti a hirtelen haragú Viktóriát, s férjében, a pipogya Szív Királyban a jelentéktelen Albert herceget. De megtalálhatjuk e könyvben az angol igazságszolgáltatás, iskolarendszer vagy éppen sportszenvedély végletekig vitt, humoros torzképét is.


Bolond történet bolond olvasási élményt és bolond álláspontot kíván meg. Ámíthatnálak titeket és ámíthatnám saját magamat is, de a szívem mélyén nem is találom meglepőnek, hogy a könyvvel szembeni, belső tetszésindexem tébolyodottan működött és ezáltal még jobban megszerettem a történet elemzéseit és a köré épített mítoszt, mint magát a nyers alapot.Az Alice Csodaországban egy szarvashibát hordoz, ami miatt az irodalomnak egy olyan színfoltja maradt, ami rendesen megosztja az embereket és nagy részükből inkább ellenérzéseket vált ki, mintsem pozitivitást. Mi ugrik be a cím hallatán legtöbbünknek? Az, hogy ez egy átgondolatlan katyvasz, amit a kedves író néhány nem éppen borítékra való bélyeg társaságában vetett papírra. Nem tagadom, hogy ha kizárólag a cselekményre orientálódunk, akkor nem pipáltam még ennél kaotikusabb történetet, de húzódnak itt rejtettebb mélységek is, amik felett a már emlegetett hiba okán sok olvasó átsiklik. Ez a hiba pedig nem más, minthogy az évek során  menthetetlenül bele lett lökve a mű a gyerekmese kategóriába, ahonnan szerencsétlen időről-időre próbál kievickélni, de nem talál rendes fogódzkodót, amit megragadva végre megkaphatná a neki járó, egyedi formában és érdekes humorral tálalt, groteszk társadalomkritika státuszt és az ehhez illő komolyabb hírt. Így meg megmarad a köztudatban egy bugyuta, hallucinációmámor szülte kuszaságnak, amit felesleges tovább gondolni, mert ugye úgysincs értelme. És ez szerintem nagyon szomorú, mert az üzenete és annak kinyilvánítási módja különleges és konkrét koppintás nélkül megismételhetetlen.


Nekem ez a könyv olyan, mint egy Marilyn Manson dal, nem elég gyorsan, felületesen végigrohanni rajta, hanem mögé kell látni a tartalomnak, hogy kifejthesse az értékességét. Ott van például kapásból Alice karaktere, aki meggondolatlanul rohangál a világban, amibe szó szerint beleesett, mindenfélét megeszik és megiszik úgy, hogy eszébe se jut, befaraghat a kóstolgatásaival még akkor se, amikor felhalmozott jó néhány rossz tapasztalatot, mégis mélyen elkeseredik és elégedetlenkedik, ha a várható krach beüt, de ez se állítja meg, csinálja, amit az előtt, miközben egyre jobban elege van a változásokból, amiket jelen esetben képes lenne megakadályozni. A felsorolásomból egy mérhetetlenül ostoba és életképtelen főhős képét alakíthattátok ki magatokban a kislányról, aki a saját kárából se tanul. Leegyszerűsítve ez a helyzet, de ha tovább látunk az orrunknál, könnyen levehetjük, hogy Alice egy szimbólum. Az óvodából már kirepült, de az iskolás évei elején járó, az életet naivsággal személő gyerek szimbóluma, akinek a felnőttek világa egy olyan átláthatatlan, sokszor őrült benyomást keltő katyvasz, mint amilyennek az alaposságot nélkülöző olvasó látja a történetet. A gyerek, aki még nem nőtte ki teljesen a gyerekes zizijeit, de érlelődik benne, hogy el kéne őket hagyni, mert már nagy hozzájuk és, aki elkezdi feltenni a megfelelő kérdéseket a felnőtt világ megértéséhez. ha hébe-hóba ostobának is érzi magát miatta, amiért nem tart egyes momentumokat ő is annyira magától értetődőnek, mint a nagyok. Az összemenései és megnövéseiből következő változásiszonya is többet hivatott megjeleníteni, mint valamiféle megállás nélkül ismétlődő mókuskerék körökben megnyilvánuló szeszélyt, ez az elem testesíti meg a felnövést. A gyerekek ragaszkodnak a kis világukhoz, ragaszkodnak ahhoz, hogy gyerekek maradjanak és egész nap játszhassanak, de közben érzik, hogy változtatniuk kell, ha előrébb akarnak jutni, ugyanígy Alice is irtózik tőle, hogy akár méret nagyobbodás, akár méret kisebbedés által átalakuljon, de tudja, hogy ha haladni akar, például át akar jutni a kertbe vezető kis ajtón vagy fel akar jutni az asztalon hagyott pici kulcshoz, akkor változnia kell. Egyedül a néhol gyerekhez képest eltúlzott szeleburdisága és a fura önbüntetési kényszere amikor azt mondta, hogy egyszer felpofozta magát, mert csalt krokettben, amikor saját maga ellen játszott, azt hittem, kiesnek a szemgolyóim a helyükről miatt lett Alice az egyetlen olyan szereplő, akit utáltam, de azt, amit szemléltetni akart vele Carroll, értékeltem.

Az Alice-hez rendre gorombán álló állatsereg a felnőttek pöffeszkedő, kisgyerekeket lenéző rétegét jelenítette meg, akik a maguk szintjén legalább annyi logikátlanságot halmoznak fel, mint amit egy gyerek tesz, de mivel az felnőtt hülyeség, előbbre valónak és különbnek tartják, mint Alice értetlenkedését és kérdezősködését. Ha egy gyerek sírni kezd, amiért egy mesefilmben meghal egy macska, akkor a könyvben megjelenített felnőtt típus lehurrogja, milyen ostoba, amiért egy kitalált macskát sirat, aztán ez a felnőtt leül, elkezd nézni egy sorozatot/meccset, aztán plafonon van, ha az adott rész/közvetítés azzal ér véget, hogy az ügyeletes szépfiú autóbalesetet szenvedett/a csapat, aminek szurkolt, veszített. ’:D

A Fehér Nyúl őrült rohanásában és szétszórtságában egy idegen lányt lazán összekever a szobalányával, annyira nem tudja, hol áll a feje rá lehet ismerni az elfoglalt üzletemberekre, azon a körön belül is a szülőkre, akiknek mindig ezernyi dolguk van a munkájukkal kapcsolatban, így a gyerekükre nincsen szinte semmi idejük.

A Szívkirálynő a zsarnokság és az elmebajosság határát súrolóan temperamentumos uralkodót szimbolizálja, aki nagyon keményen akar irányítani és nagyon sokat akar, de végül visszavonja a törekvéseit, hiszen mégse fejeztethet le mindenkit, bármilyen kényelmes is lenne az. Ezek a visszatáncolások, karöltve az utolsó fejezetek tárgyalásával, mind a brit hatalmi rendszert és a kor divatjait figurázzák ki, ugyanis hiába királynő kezében van a hatalom, a parlament mégis rákötötte a hölgy kacsóira a zsinórokat, amiket nem rest visszarántani, ha úgy gondolják, túl messzire ment vagy nem tetszik nekik az, amerre menni készül. A krokett játszma meg a sportimádat és a valamibe nagy fellángolásból, sebbel-lobbal belevágásnak ízes kiparodizálása; nem tartják tiszteletben vagy nem is tudják a szabályokat, a felszerelés egy vicc és arra se figyelnek, éppen ki van soron, de csinálják.

Az Ál-Teknőc a tanulni akaró fiatalok reménytelen hangja a könyvben, akiknek a tanulási lehetőségei fokról-fokra ellehetetlenülnek,egyre kevesebb órát képesek venni, ameddig végül teljesen ki nem csúsznak a rendszerből és végül siratják azt a sok energiát és időt, amit a dologba belefektettek és bánják, nem tudják folytatni, nem tudják rendesen befejezni, amibe belekezdtek.

A szereplők és a megjelenített történések egytől-egyig érzékletes szimbólumok, amik a mai korban is aktuálisak, de a viktoriánus korban pedig még beszédesebbek voltak, különösen a Bolond Kalapos, aki Csodaország diliházának talán leghangyásabb „betege” mind közül. A könyv születésének idejében Angliában az elegáns öltözködés alapvető része volt egy csinos kalap, aminek az elkészítése során az akkoriban még veszélyességi okok miatt nem tiltott higanygőzt használták, így bizonyos idő után a kalapkészítők szó szerint belebetegedtek a munkájukba testileg és szellemileg egyaránt. A szellemi tünetek java kiütközik a Kalapos karakterén, aki a tárgyalás körül meg is jegyzi, hogy neki nincsen saját kalapja, mert eladásra gyártotta azt is, amit épp hord. Érdekesség egyébként, hogy hozzávetőlegesen 30 évvel az Alice Csodaországban megjelenése után tiltották be Angliában a higany használatát – jó lenne azt hinni, a könyv is kivette a részét ennek a döntésnek a meghozatalában.

A kedvenc szereplőm a Vigyorgó Kandúr, alias a Cheshire macska lett =^.^= Ennek így utólagosan kimondhatatlanul örülök, hiszen Cheshire karaktere volt annak az oka, hogy egyáltalán arra döntöttem, habár kinőttem a legtöbb helyen hirdetett célkorosztályból, előkeresem a MEK-ről a történetet és elolvasom. Nehéz lenne elmagyarázni miért, de néhány hete belebotlottam a macskába a neten és azóta képtelen voltam kiverni a fejemből, ironikus, hogy amikor a közelmúltban elkezdtem lementegetni azoknak a Funko Pop! figuráknak a képét, amiket valamikor meg szeretnék rendelni, elsők között botlottam bele egy Cheshire figurába is. Égi jel! valamiképpen… megigézett és egyre jobban érdekelt, hogyan remekel a saját környezetében. Már csak azért se tudtam mire vélni ezt a nagy érdeklődést az irányába, ami feléledt bennem, mert anno, amikor gyerekként megnéztem az 1951-es Disney feldolgozást, akkor se az alap sztori, se a szereplők nem mozgattak meg, magából Cheshire-ből csak annyi maradt meg, hogy rózsaszín volt. Szóval tegnap estefelé nekiültem a történetnek és epekedve vártam, hogy végre feltűnjön a színen a macska, akiért a tettek mezejére léptem. És nem csalódtam, amikor elérkeztek a várva-várt sorok és felvillantotta a jellegzetes vigyorát. :D Szerintem Cheshire a legsokrétűbb és legrejtélyesebb, valamiképpen még a legnormálisabb szereplője is a könyvnek és nem csak azért, mert ő ismerte el elsőként azt az igazságot, ami az Alice Csodaországban szlogenje is lehetne, azaz, hogy „Itt mindenki bolond”. Hanem azért is, ahogy lefolytatta az eszmecseréjét Alice-szel, a kislány szempontjából bosszantó lehetett a macska rébuszokban válaszolása, hogy látszólag szánt szándékkal ad kétértelmű feleleteket és szórakozik vele, de ezekben rá is világított az Alice kérdéseiben rejlő logikátlanságokra. Az első eszembe jutó példaként, Miért kér valaki olyan útbaigazítást, amikor azt se tudja, mi az úti célja? Ha nem tudja hová tart, akkor nem mindegy, merre megy? Nagyon bírtam a macsekot már csak azért is, mert hosszas fejtörést okozott a kártyáknak az eltűnő-képességével… :D Felbuzdulva a kialakult szimpátián, pár perccel az olvasás után ki is töltöttem egy Alice Csodaországban Karakter Tesztet és Cheshire jött ki nekem. <3

A Kosztolányi-féle fordításon nem tudok elmenni szó nélkül, mert határozottan vegyes érzéseket ébresztett bennem. Leszögezem, annál fényévekkel élvezhetőbb, mint amit legutóbb egy régi kiadásos Karácsonyi ének esetében fogtam ki, azt a verziót félbe is hagytam a felénél de vannak benne olyan részletek, amik… kertelés nélkül szúrják az ember szemét, mindamellett kifejezetten ötletes szóvicc magyarosításokra is lehet akadni a sorok között. A fájó pontokról az értékelés írása előtt és közben már értekeztem egyet a molyon Helenával és AniTiger-rel, ezekről a véleményünk egyhangú összhangban nyilvánult meg. Nekem a legkegyetlenebb malőr az volt, hogy noha Cheshire egyértelműen macska, a fordításban csak úgy emlegették, mint „Fakutya”. Szegény állatnak megváltoztatták a fajtáját, ami fordító szabadság ide vagy oda, a poénok magyarosítása így vagy úgy, szerintem gáz volt. Amikor Cheshire először megjelent nekem le se jött, hogy róla van szó, amikor a fán megcsillogtatta a személyiségét, kezdtem gyanakodni, hogy valami nem oké, amit a pár sorral lejjebb felbukkanó macskás illusztráció csak megerősített bennem. Nem ilyen szinten, de az is egy meredek kör volt, amikor a Dodóból egyszerűen Struccot csinált Kosztolányi, miközben ott is virít a könyvben egy mutató ujjnyi kép, ami egy rajzolt dodót ábrázol. És itt még csak nem is találtam olyan okok miatt indokoltnak a változtatást, mint a Fakutyánál.  A harmadik bibi valószínűleg csak azoknál fog rossz szájízt eredményezni, akiknek szerencséjük volt az angol szöveghez, de March Hare lacafacázás nélkül átkeresztelődött Április Bolondjára. Nagyobb részt jól dolgozott a fordító és tűrhető mértékben volt gyerekes az elbeszélés, de azért jobban is oda lehetett volna figyelni a szöveghűségre, ha már szereplőkről van szó.

Hangulatteremtés szempontjából nem lettem volna nagyon dühös, ha több leírást biztosít az író abban a jellegzetes stílusban, ami a gótikus irodalmat jellemzi, de a történet centruma, azaz a viktoriánus társadalom fonákságainak a megmutatása és kifigurázása pompásan sikerült. A terjedelemhez képest sok gyerekverset három elszavalása után már untam, bármennyire is fortélyosan öntötte át a mi nyelvünkre bennük a fordító az író humorát, a kötet vége felé haladva ezeket valamennyire már át is nagyoltam, nem tudtak lekötni. Ha valaki kész nyitottan szemlélni a történetet és időt szakítani az értelmezésére, annak mindenképpen ajánlom, a napokban tervezem majd megnézni a Tim Burton rendezésével készített film verziót is és gondolkozok rajta, hogy a folytatást már angolul olvassam el.

Borító: A MEK adatbázisába nem töltenek fel borítókat, így a molyról kiválasztottam a szerintem legszebbre sikerültet. Az illusztráció és az alapkompozíció mutatós, a könyv fő elemei közül több is megjelenik rajta, bár túl mesés és világos hangulata van a történethez képest :D
Kedvenc szereplő: Cheshire macska
Legutáltabb szereplő: Alice
Kedvenc részek: amikor Cheshire útbaigazítja Alice-t, amikor a kártyák Cheshire lefejezésének kivitelezésén töprengtek, amikor Alice a Hernyóval beszélt
Mélypontok: sok volt a mondóka és Alice egy-két húzása se volt túlságosan kedvemre való
Korhatár: Hm… hiába van meseregényként kategorizálva, én gyerekeknek annyira nem ajánlanám, hanem inkább tinédzsereknek és felnőtteknek az üzenet megértése végett. Fatális hiba egy egyszerű, zűrzavaros meseként kezelni.

2017. november 16., csütörtök

Top 5 Wednesday #6 - Éljen a nosztalgia! Rivaldafényben a gyerekkorom fiktív bálványai...

Sziasztok! :) A szokásos, elengedhetetlen művészi késésemmel megtűzdelve előálltam a legújabb novemberi Top 5 Wednesday listámmal, ami már a hónap második, komolyabb fejtörést okozó feladata volt. De, hogy mi is a téma? Eredetileg "Nosztalgikus Könyves Barátok és Barátnők, avagy karakterek, akikért teljesen odavoltál, amikor gyerek voltál". Gyakorlatban meg ott van a gubanc, hogy gyerekként a könyvekre kiterjedő érdeklődésem megakadt a képes lexikonoknál ókori birodalmak, dinoszauruszok és más hüllők, na meg a lovak... és a mesefilmek könyvbe ültetett verzióinál, de főleg az előbbinél. Most képzeljetek el egy hétévest, aki buzgón búj egy olyan könyvet, amit önerőből fel se bír emelni. Úgyhogy némileg szabadon értelmeztem a témát és a televízió képernyőjén felbukkanó "szerelmeimet" szedtem össze ^^
 

 Kovu (Az Oroszlánkirály 2 - Szimba büszkesége)
Igen... az első választottam és ezzel együtt az első pasi, aki valamilyen tetszésféleségre hajazó érzést váltott ki belőlem egy.... oroszlán volt... Teljesen odáig voltam érte, közben masszívan bosszankodtam, amiért nem tudtam élethűen lerajzolni akkor is, amikor még kölyökként szerepelt a mesében és felnőttként is. Négy-ötéves korom körül, ha valaki megkérdezte, mi akarok lenni, ha nagy leszek, egy éven keresztül azt a választ kapta, hogy oroszlán és ennek nagyrészt Kovu volt az oka.

Minamoto Koji (Digimonok - Az új kaland)
A második Anime volt, amit láttam ha érdekel valakit, az első a Kukucska kalandjai volt a Digimonoknak az a verziója, amiben szerepet kapott, mint a digimonokkal harcoló kis csapat tagja. Régen néztem, így annyira tisztán már nem emlékszek rá, mi is nyűgözött le benne annyira, de az tisztán rémlik, hogy Koji volt az ügyeletes fekete bárány, a megközelíthetetlen figurája a csoportnak, aki többnyire hűvös távolságtartással áll a többiekhez.

Tai Lung (Kung Fu Panda)
Ígérem, több állat már nem lesz. Íme az első köztudottan gonosz besorolású egyén, akit az első képkockáitól kezdve bálványoztam, azt a jelenetet, amiben megszökött a börtönből, meg se tudom számolni, hányszor tekertem vissza, amikor számítógépen néztem. Tudom, hogy a készítők és a morál szempontjából a pandának kellett volna szurkolni, de én végig a Tai Lungnak drukkoltam. Vagánynak tartottam és tetszett a kitartása ':D

Jack Sparrow kapitány (A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy Átka)
Fontos itt kiemelnem, hogy habár Depp által fedeztem fel először, mennyit dob a férfiak szemén is, ha szemceruzával egy kicsit körbesatírozzák, de kizárólag a megformált karakter vett le a lábamról akinek lehetett ismerni a személyiségét, a színésszel ellentétben. Nagyon sokat nevettem a beköpésein és, bár sorra halmozta az olyan pillanatokat, amiknél kérdőjeles volt, hogy megvan-e mind a négy kereke, de tudott nagyon rafinált is lenni, ha összekapta magát. Olyan, akiről nem lehet eldönteni, éppen kinek az oldalán áll, annyira kiismerhetetlenek a mozgatórugói. Az ő és a film hatására masszív öt éven keresztül kalóz akartam lenni felnőttként.

Kiryu Zero (Vampire Knight)
A Vampire Knight az, az anime, amit legutoljára néztem meg és ezáltal az utolsó jelentős rajzolt formában imádott sorozatom, aminek a legfényesebb csillaga Zero volt. A szokásos sémával fogott meg, tetszett, hogy nem könnyű közel férkőzni hozzá, hogy titokzatos, hogy kemény, hogy nyersebb a modora és akkoriban már sarkalatos pont volt, hogy vannak fülbevalói és tetoválása. Kilométerekkel lehagyta nálam Kanamét és reméltem, végül mégiscsak őt fogja választani a főszereplő, szerintem jobban rászolgált a figyelemre és a szeretetre.

A tanulság? Gyerekként is a rosszfiúkra buktam, csak akkor még nem tudtam, hogy létezik ez a gyűjtő-kifejezés rájuk ':D

A T5W további résztvevői, akik már hozták/a napokban hozni fogják a saját nosztalgia-csomagjukat:

~ Anya olvas
~ HaBár, a könyves kocsma
~ Wandamaci (könyv birodalma)
~ Luthien könyvvilága
~ Adri könyvmoly könyvei
~ Reading is my dream
~ Three Points of View
~ Írásaim Tárháza
~ Olvasó Körút
~ Egy könyvmoly élményei
~ M&G
~ Deszy Könyvajánlója

~ A penchat for fantasy
~ J'adore des livres, avagy Könyvimádat Felsőfokon

2017. november 14., kedd

Anna Banks: Nemesis - Nemezis: A szeretett ellenség (Nemezis 1)

Üdv!  Ma Anna Banks tavaly megírt regényéről, Nemezisről, egy alternatív Egyiptomban játszódó, YA fantasy-ról hoztam kedvcsinálót. A különleges, igéző borító már a megjelenés előtt rabul ejtett, pedáloztam is gőzerővel, hogy megszerezzem a BTK nyereményjátékán, de nem kedvezett nekem a szerencse. Ahogy a Könyvhéten se, ugyanis másodszorra ott terveztem megkaparintani, végül úgy esett, hogy a Maxim Kiadó rittyentett egy kihagyhatatlan, Halloween-i akciót, aminek a keretében a birtokomba kerülhetett ez a szépség. A beszerzésével járó fáradozás abszolút megérte nekem, a lentebbiekből pedig az is kiderül, mennyire ;)


Fülszöveg:
Serubeli Sepora hercegnő az utolsó Kovács az öt királyságban. A spektórium, amit alkot, mindenkinek energiát ad, de apja most módot lelt rá, hogy fegyverré tegye, és mivel feltett szándéka, hogy háborúba kezd, a lánynak menekülnie kell előle. Az ellenséges vonalakon át Theoria királyságába menekül, de terve, hogy rejtőzködik, kudarcba fullad, amikor elfogják és az ifjú király szolgálatába kerül.
Tarik csak most vette át Theoria irányítását. és szembe kell néznie az országában dúló pestissel, ami polgárait tizedeli. Egy akadékoskodó szolgára van legkevésbé szüksége, aki a figyelmét szeretné felhívni magára. De Sepora hercegnőt nem lehet levegőnek nézni. Amikor ők ketten végre szemtől-szembe találkoznak, valószínűtlen kapocs alakul ki köztük, ami úgy bonyolítja meg az életüket, ahogy azt egyikük sem képzelte volna.
Sepora képessége megmentheti Tarik királyságát a csendes pestistől. De megbízhat nemezise iránt érzett erősödő érzéseiben, vagy minden áron rejtse el, mire képes?

Szerfelett találó a cím, mert habár közel sem mondható el, hogy szűkmarkúan bántam a pontokkal, mégis a nemezisemmé vált a könyv. Az ellenséggé, ami nem hagy egy szusszanásnyi nyugtot se, az áldozat minden éber pillanatába befurakodva kísért, ameddig le nem dönti a védőfalakat és át nem alakul a legkínzóbb megszállottságnak a tárgyává.
Az írónő szirénes sorozatának nyitó kötete megfogott annyira, hogy örömmel nyissak az új műve felé is és nem túlzok, ha azt mondom, csupán fejezetek kérdése volt, hogy a történet bújása oly nélkülözhetetlen legyen a számomra, mint serubelieknek és theoriaiaknak a cselekményben minden fejfájás forrását jelentő különleges elem, a spektórium. Meglepődtem, amikor a köszönetnyilvánításban betekintést nyertem abba, Anna milyen körülmények között alkotta meg a Nemezist, a történeten egyáltalán nem érződtek az ott leírtak, sőt. Letagadhatatlanul YA, a műfaj általunk összes áldott és átkozott vonásával megspékelve, de szerintem sokkal komolyabb és összeszedettebb lett ez a regény, mint az előző. Csiszoltabb. Míg a Poszeidónban főként a humor és a könnyedség tolta a szekeret, a Nemezisben már az olvasók elé tárt világ orozta el a legnagyobb jutalmat. Kiskoromban őrületesen rajongtam az ókori Egyiptomért, nem bírtam betelni a történelmükkel, a legendáikkal, és azokkal a több tíz kilós, ezeket összegyűjtő lexikonokkal, amiket nem bírtam akkor még felemelni segítség nélkül így a nosztalgiának is benne lehet a keze a dologban, de olyan colpo di fulmine módon érkezett a szerelem a világfelépítés, a theoriai kultúra irányába. Az a mesebeli hatás érvényesült, amikor fizikálisan ugyan a kedvenc foteletekben vagytok, de jelentősebb részeitek Theoria palotájában, a sivatagban vagy a Nefari folyónál bóklásznak, amikor a mi dimenziók falai elmosódnak és teljesen átszellemültök a könyvbe és ezzel nem bírtam betelni. Nem bírtam betelni a szerpenekkel, az élő hazugságvizsgáló Lingotok adottságaival, a hatalmas homokszín macskákkal, a spektóriumhoz hasonló elemekkel, a Kovács képesség rejtelmeivel, a csendes pestis kapcsán felmerülő kérdésekkel és a főszereplők akiket hamar megszerettem, bár néhányszor elküldtem volna őket a Paranik közé fürdeni, hogy észhez térjenek, ha elszálltak között zajló veszélyes táncba. Megkockáztatom, egy pont után már náluk is jobban drukkoltam neki, hogy történjen végre közöttük valami, de örültem neki, hogy lassú lefolyással alakult a szerelmi szál, ami így nem szorította ki a jelentűsebb súlyú momentumokat, hiszen a Nemezisben nagy tétben játszanak a karakterek. Sepora Kovácstehetsége nélkül, a spektórium végleg elfogy és ezzel mindegyik környező királyság komoly csapást szenved, visszafejlődésre kényszerül, de a legintenzívebben Tarik királysága, Theoria jövője egyensúlyozik pengeélen. A közbelépés nélkül teljes népességet kiirtó betegségre látszólag az egyetlen működő gyógyír a spektórium, amit nem kaphatnak meg a rászorulók, hacsak Sepora nem dönt úgy, mégis felfedi Theoriában a képességét és bekockáztatja, ugyanolyan rabszolgamunkásként végzi, mint az apja palotájában. Ezen felül háború is készülődik Sepora otthona, Serubel és Tarik királysága, Theoria között, amit csak egy erős szövetséges szerzésével és megelőző csapással vészelhet át a birodalom. Ehhez a szövetséghez érdekházasságon keresztül vezethet az út, ami bárhogyan is alakul, rányomja a bélyeget a szereplők viszonyára, miközben tízezrek élete függ Sepora kényétől és kedvétől… Izgalmas, lebilincselő sorozat indító, ami legalább annyira kifürkészhetetlen fordulatokat tartogat, mint maga a főszereplője. És, ahogy előttem sokan, azt én sem bírtam nem megmosolyogni, hogy hiába a totálisan új világ, hiába egy új idősík, de Anna mégse bírt tökéletesen leszakadni a vízi emberekről… xD <3



A történet öt egymással szomszédos királysággal ismertet meg minket, amik közül mindegyikkel fel lehet fedezni némi párhuzamot valamelyik valóban létezett ókori kultúránkkal. Ezek közül az egyfajta alternatív Egyiptomnak tekinthető Theoria kapja a legnagyobb hangsúlyt, illetve a királyság ősellensége, a hegyvidéki, több ízben konzervatív beállítottságú Serubel. A másik három birodalomról most még csak szűkös, de annál érdekesebb információkat csepegtet az író; például, hogy az egyikben nem szorulnak rá a többiben fő energiaforrást és a tudományok alapkövét képező spektóriumra és jégből faragják az épületeiket, hogy egy másikban nyelvcsettintgetéssel meg mutogatással kommunikálnak és a tüzet tisztelik istenként stb. Ezek alapján remélem, az elkövetkező részekben többet is meg lehet tudni róluk, esetleg olyan módon, hogy a karakterek ellátogatnak valamelyikbe, mert kíváncsi vagyok a rendszerük felépítésükre. Főleg annak a köztudomásúlag barbárnak titulált közösségről olvasnék bővebben, amitől Theoria és Serubel népének is egyaránt feláll a szőr a hátán, mert valami azt súgja, okozhatnak még meglepetéseket. De egyelőre jobb, ha az átfogóbban bemutatott királyságokra koncentrálok, mert azokról is akad bőven mesélnivalóm…

A főhősnő, Sepora Serubelnek, a spektóriumot termelő, ezáltal pedig különösen kiemelkedő befolyású birodalomnak a hercegnője, ahol szerpennek nevezett, három pár szárnnyal rendelkező, kígyószerű lényeken lovagolnak a kiváltságos emberek, de ezen kívül őrző feladatot is ellátnak a lények és megfigyelő feladatokkal is megbízzák őket. A leányzó első oldalakon épp saját szerpenje, Nuna hátán ül és öngyilkosságot készül elkövetni, hogy megakadályozza, az apja háborút indítson először Theoria, majd a többi királyság ellen. Ugyanis a Serubel által elhintett kacsa hírrel ellentétben a spektóriumot nem a királyság hegyeiből bányásszák, hanem ritka képességgel rendelkező emberek, a Kovácsok állítják elő a korlátlanul hasznosítható elemet. Ez az anyag folyékony formában kering a Kovácsok vénájában, akik fáradttá, levertté és gyengévé válnak, ha bizonyos időközönként nem adják ki a pórusaikon keresztül a felgyülemlett mennyiséget. Ilyenkor képesek alakítani is a spektóriumot, mielőtt megszilárdul, készíthetnek belőle szobrokat, ékszereket, lámpásokat és… fegyvereket. Ezért Sepora, a hazájában ismert utolsó, élő Kovácsként arra lenne kárhoztatva a könyörtelen, hataloméhes apja brutális kényszerítése által, hogy látástól vakulásig gyártsa a háborújához szükséges fegyvereket, ezzel közvetlen résztvevőjévé válna az öldöklésnek, hacsak nem fosztja meg az apját a spektóriumforrásától, azaz saját magától. A mélységet látva a lánynak inába száll a bátorsága a mártírkodással kapcsolatban, így a másik megoldás mellett dönt és elhagyja az otthonát, hogy onnan egyenesen az apja legfőbb ellenségének a birodalmába, Theoriába szökjön. Ahol biztosan nem keresi majd senki, nem kötelezi kovácsolásra senki és, ahol békésen rejtőzködhet a karsztrendszer legalsó rétegében, az Alantasok között. A réteget nagyrészt felszabadított, serubeli származású rabszolgák képezik, így nem is lenne feltűnő jelenség a tejföl szőke hajával és világos bőrével Sepora. Viszont, ahogy az egy valamire való történetben lenni szokott, a főszereplő tervei nem igazán a számításai szerint alakulnak… a kietlen sivatagban egyedül kóborló lányt foglyul ejti két férfi és eladják a frissen hivatalba lépett, theoriai király háremébe.

Tudom, pontosan tudom, miféle gondolatok szállhatták most meg a szürkeállományotokat, látom magam előtt, ahogy a szemeiteket forgatjátok a kilátásban lévő kliséken és nekem is kapásból lejött, mennyire kísértetiesen hasonlít a szituáció I. Szulejmán szultán és Haszeki Hürrem szultána történetére… fürgén neki is álltam kombinálni, mire lehet majd számítani a sztori, kiváltképp a szerelmi szál kapcsán de ne ítéljetek elhamarkodottan, a valóság meg a fikció között a párhuzam, itt szerte is foszlott. A java pedig még bőven hátra van.

Theoria, a Nemezis fő színterének a történelméről megpróbálok nem kevésbé rajongásban lubickoló lélek számára kimerítően sokat fecsegni, annyit érdemes mindenképpen tudni róla, hogy egy nem kifejezetten méretes, de nagy tiszteletnek örvendő, részben ellentmondásos királyság. A tudományok és a piramisok melegágya a királyság, az értelmiségi réteg kiterjed, rengeteg ragyogó elme lakja, a tudósaik a tízes éveik elején is túlszárnyalják a külhoniakat. Mindennek meg akarják fejteni a működését, elemeznek, ahol csak megfordulnak, a lehető legnagyobb szervezettségre és átláthatóságra törekszenek, meg akarják találni a halál ellenszerét, hogy sose kelljen a polgároknak búcsút mondaniuk a szeretteiknek az már más kérdés, hogy ez a gyönyörű cél, micsoda rémisztő, terjeszkedést követelő túlnépesedést eredményezne pár év után és úgy általánosságban nagy felvilágosultsággal és kreativitással dolgoznak, de eközben nagyon maradinak is lehet őket tekinteni más szempontból, a hagyományaikhoz foggal-körömmel ragaszkodnak. Ide tartozik a karsztrendszer, ami az Alantasokból, a Közepesekből és a Felsőbbrendűekből áll, ezeknek a rétegeknek a tagjai meg már a szabvány öltözékük alapján is élesen megkülönböztethetők egymástól, a vagyoni helyzetükről nem is beszélve és a vaskalapos udvari etikett. A királynak nyilvános mutatkozás esetén nagy parádéval kell körbevennie magát, kötelező, tetőtől talpig arany festékkel fednie a testét, szénnel kifesteni a szemét és nehéz, arany fejdíszt viselnie a többi, fáraóknál megszokott málhával együtt, a háremhölgyek kizárólag az uralkodó szórakoztatása végett tartózkodnak a palotában, így ha egy kasztráláson nem átesett férfi csak egy percre is meglátja egyiküket, a férfit ki kell végezni, a hárem tagjainak is karácsonyfa módra feldíszítve, a bevett módon kifestve kell lenniük és a háremnek fenntartott szárnyat semmi szín alatt nem hagyhatják el… és persze a Bazárban bármilyen vagyonos ember vásárolhat magának egy csinos, kerek idomú, élő ágymelegítőt.

Ezt a kontrasztot nagyon érdekesnek találtam, akkor pedig kissé mulatságossá is vált, amikor magas rangú női tudósok szerepeltek, miközben a Bazárban a nők egy részét, köztük Seporát is, úgy adják-veszik, mint egy zsák krumplit. A lány éles, már-már hisztérikus felháborodását az emberkereskedelem felett nem voltam képes megérteni, nem egy követendő hagyomány, így kezelni az embereket, de basszus… ők legalább nyíltan csinálják, felvállalják, hogy van ilyen. Nem úgy, mint mondjuk Sepora otthonában, ahol az ilyet a lány meglátása szerint elfogadhatatlannak tartanák, de a beszámolói alapján az anyja mégse jelent többet az apjának, mint egy szolga, még inkább tárgyiasítottan van kezelve, mint a hárembe felvásárolt lányok. Akik kétségkívül egy funkciót szolgálnak, de a létező legfényűzőbb, legkényelmesebb élet van számukra biztosítva, tele tanulási lehetőséggel, ameddig Sepora anyjával éppen csak szó szerint fel nem lett törölve a padló a körülménye miatti sajnálatomat ne értsétek félre, a Sepora iránti közönye és a gyengesége miatt utáltam a nőt. Ez ugyanolyan, mint hogy az európai országokban mindig plafonon voltak az Oszmán Birodalom idején, hogy milyen mocskos dolog, hogy a szultán annyi nőt tart ott magának, ahelyett, hogy tisztességesen megállapodna egy mellett. Pártolom azt a nézetet, hogy mindenkinek ott futkorászik valahol a világban a társa, akit, ha megtalál, leélik együtt az egész életüket, nem erről van szó. De a Trónok Harcában, Robert Baratheon király által bebizonyosodott, hogy az úgymond egy nő mellett elköteleződött királyok is tartanak bőven „szajhákat” maguk körül, csak nem teregetik ki ennek tényét, hanem titokban csinálják. George R. R. Martin egyik célja pedig az volt A tűz és jég dala könyvekkel, hogy mutasson egy reális képet a sokak által túl romanticizált középkorról. Az alap sémát tekintve sokáig szerintem nem volt annyira látványos különbség a nyugati és keleti kultúrák között, pusztán a kereszténység és más elvek mögött bújva nyugaton titokban tették mindazt, amit keleten elítéltek vegyük azt, hogy mennyi ideig volt itt is teljesen elfogadott, ha valaki alsóbbrendűként kezelte vagy verte a feleségét, míg a keletiekre meg ugyanezek miatt köpködtek, hogy micsoda vadállatok. Azóta persze változott errefelé az állás hála a normális nézőpontú emberek számának a növekedésének! az évtizedek során és már nem csak beszélnek… de abban a korban, ahová a Nemezis helyezhető, még inkább a képmutató lemez pörgött, amit a főszereplő megnyilvánulásai csak megerősítettek, így megalapozatlannak tartottam Sepora hozzáállását meglegyintett témához, hacsak a nagy felismerésig nem egy faládába dugott fejjel élt le tizenhét évet. De jóindulatból betudom egyfajta hazafias látásmód ferdeségnek ezt a részéről :D Ezek a kettősségek nekem inkább bizonyítékai voltak annak, hogy sokat fejlődtek Theoriában és a legfejlettebbek az öt közül, de lenne még megreformálható terület. Mindenesetre egy nagyon addiktív, egzotikus környezetként raktároztam el az emlékezetemben a királyságot, ami felkerül a fiktív nyaralási célok listámra, ha egy kis napsütésre vágyok majd ne álltassuk egymást, előre láthatóan ez nem most lesz.

Sepora a hárembe kerülése után nem tud sokáig megmaradni a fenekén, nem rest általános theoriai felfogás szerint elfogadhatatlan eszközökhöz nyúlni, hogy felkeltse a fiatal fáraó figyelmét és rávegye, eressze szabadon a háremből. A lány hadművelete záródásával részben eléri a célját, ugyanis nem kell háremhölgynek lennie, de helyette a fáraó legbizalmasabb tanácsosának lesz a személyi szolgája. Ahogy Sepora dolgozni kezd az új pozíciójában, egyre több időt tölt Tarik társaságában és egyre jobban belefolyik az államügyekbe, míg már fáraó nem csak meghallgatja, hanem rendszeresen ki is kéri a tanácsait. A főhősnő karakterével szünet nélküli küzdelmet vívtam a lapokon és ezzel nem arra készülök rámutatni, mennyire elviselhetetlen nőszemélynek tartottam, akit szívből meggyűlöltem, hanem, hogy nekünk kettőnknek annyira ég és föld a gondolkodásmódunk, hogy ha valaki egy szobába eresztene minket, hamar megfojtanánk egymást egy teáskanál vízben… vagy jobban belegondolva a víz se kell, lazán harcképtelenné tennénk a másikat a kanállal is. Kicsit hasonló érzésem volt vele kapcsolatban, mint Daenerys Targaryennel, ráadásként Emilia Clarke magyar hangját hallottam a fejemben Sepora narrációjánál, de ha még egyszer a GoT-ra hivatkozok, csapjatok agyon miután Drogo megfogyatkozott Khalasarjával megindult a városok felé; figyeltem a tetteit, minden egyes sejtem tiltakozott a választása ellen és a hajamat téptem tehetetlen mérgemben, amiért gőzerővel robog felénk a katasztrófa és nem akadályozhatom meg, aztán bármennyire borítékoltam is a tragédiát… a lépése meglepően jól végződött. Sepora főszereplésével nyomon követni egy történetet olyan volt nekem, mintha egy olyan kocsi sofőrülésére ültettek volna, amiben elvágták a fékhez, a gázhoz és a kormányhoz tartozó vezetékeket, kiszámíthatatlan és valamennyire rémisztő is, hiszen az irányításnak még csak az illúzióját se éreztem a kezeim között. Ennek meg egészen egyszerű oka van, Seporát nem a józan ész vagy bármi nemű ésszerűsség vezérli, hanem a hangulata, nem ő vonja irányítás alá az érzelmeit, hanem az érzelmei őt és ez egy izgalmas, ám erősen szeszélyes természetté teszi. Ameddig számomra riasztó volt, hogy totálisan tanácstalan voltam a következő lépését illetően, addig Tariknak, Theoria ifjú fáraójának pont ezért volt vonzó Sepora személyisége, mert csavarossággal telnek mellette a percek, mert nem lehet tudni, mit fog tenni a következő pillanatban. Azért, hogy ez az érzelgősség milyen mélységben is befolyásolta a lányt, egy idő után kénytelen voltam arra a következtetésre jutni, hogy hiába vezérli általában jó szándék és hiába van nagy szíve, Sepora egy eléggé éretlen jellem, aki nem képes nagyban gondolkozni, csak azon a szinten, ami közvetlenül őt érinti. Mérlegeltem, a heves érzelmei és a temperamentumos, tüzes mentalitása mennyire teszik szilárddá a hűségét és az eredmény… nem lett túl rózsás. Alapvetően azt tartják, ha valakit nem a hideg fejjel mérlegelés, hanem érzelmi kötődés fűz a feladatához, akkor biztosabb pont, de  a gondolatmenet végén arra jutottam, Sepora esetében ennek pont az ellentettje igaz. Ameddig örömmel, szívvel-lélekkel teszi, amit rábíztak és melegséggel fordulnak felé és ő is azok felé, akiknek ehhez köze van,  anyatigrisként óvja a feljebbvalóját a legkisebb szellőtől is, ám, amikor megsértik az érzéseit azzal, hogy olyat mondanak neki, ami neki nem tetszik vagy olyat készülnek tenni, amit ő ellenez, akkor egyszerűen… kereket old. A kötet elején történő menekülést nem róttam fel neki, az apja hajlíthatatlansága miatt, de visszanézve, ebben a lelépek, ha konfliktus adódik vagy nem az van, amit én akarok magatartásban van valamiféle kórosság ’:D És valójában ez az ingatagság volt az egyetlen olyan vonás, ami zavart Seporában, szerencsére nem nyert sokszor teret a bibi, így emiatt is csak egyszer haragudtam meg rá durvábban. Amikor előadta, ő mennyire az emberekkel törődik és mennyire meg akarja óvni őket a szenvedéstől, de csak szimpla önzőségből és én-féltésből nem volt hajlandó kovácsolni, amikor kiderült, a pestist a spektórium állítja meg. Miközben meg más, nem életeken múló ügy miatt meg megtette. De mindezeket latba vetve se szándékozok azzal pontot tenni a Seporának szánt rész végére, hogy egy borzalmas főszereplő, mert egy roppant jól megformált és könnyen megszerethető karakternek tartom. Hülyén fog hangzani és nem hiszem el, hogy ezt írom le, de pont azt szerettem benne, hogy vannak hibái. Nagyon hiú, hazudozik, meggondolatlan és labilis amit szerintem a következő részben valamennyire ki fog nőni, de ezek összességében nem idegesítővé, hanem emberivé teszik őt. Nem akart egy tökéletes, Mary Sue karaktert adni nekünk Anna Banks, nem az történt, hogy egy kifogástalan szereplőt próbált írni, akiből végül egy nagyon is sok hibával rendelkező valaki lett. Hanem elkészítette ő ilyen alapon és egy oldal erejéig se merült fel, hogy rá akarja erőltetni az olvasóira, hogy már pedig ez a lány egy két lábon járó tökély. Vannak olyan tulajdonságai, amiktől kinyílt a zsebemben a bicska és még sokaknak ki is fog, de bátor, a szerpenjéért annyira odáig van, mint mi a házi kedvencünkért és, ha valami balul sül el, akkor nem siránkozik, hanem cselekszik. Párszor nyavalygott, nem akarom úgy beállítani, mintha nem tette volna, de jó 85%-ban ha beütött a krach, akkor megrázta magát és ment tovább, amiből következik, hogy kitartó és lakozik benne keménység is. Én megszerettem a csajt és jókat nevettem rajta, amikor folyton hazudott Tariknak, hogy bosszantsa vagy megpróbálta kijátszani a fiú adottságát. :D

„Valaki beszél minden nyelven, és meg tudja különböztetni a hazugságot az igazságtól? Ez tényleg lehetséges? Csábít a gondolat, hogy mostantól kezdve folyamatosan hazudjak neki, hogy próbára tegyem a képességeit, és talán a türelmét is.”

Ugyanis nem csak Sepora büszkélkedhet nem mindennapi adottságokkal, hanem Theoria ifjú fáraója, Tarik is, ő is azoknak a különleges képességű embereknek a sorait erősíti, akikre fentebb élő hazugságvizsgálóként hivatkoztam, azaz Lingot. Örültem neki, hogy Anna nem csak a női, hanem a férfi főszereplőnek is juttatott valamilyen egyedi kis varázslatot, így egyenlő felekké váltak mágikus szempontból is, azt meg végképp pozitívan fogadtam, hogy noha nem csak a származásuk miatt emelkedtek ki a népük soraiból, nem a képességük határozta meg őket. Nem érvényesülhetett az a hiba, hogy csak azért tartja különlegesnek az olvasó őket, mert Tarik Lingot, Sepora meg Kovács, a tehetségüknek, főleg az utóbbi esetében meg volt a megfelelő jelentőségük a sztori szempontjából, de karakter szempontból csak egy plusz érdekességként funkcionált az emlékezetes személyiség mellett. Egy olyan érdekességként, amivel szívesen megismerkedtem volna közelebbről is, hiszen bőven volt potenciál az ötletben, főleg, miután meglépte azt a húzást az írónő, hogy nem tette mindenhatóvá a Lingot adottságot se, meghagyta a kiskaput a kijátszására. Amin, mint azt számtalan példa mutatja… Sepora nem egyszer kelt át. Sokáig Tarik fejezeteit jobban vártam, mint a másik főhősét, mivel a trón megszerzésével járó új felelősségek hálójában átfogóbb képet lehetett kapni a Nemezis fő helyszínéről, Theoriáról és a királyságok közötti viszonyról, mint Seporánál, akinél X ideig az volt a fő cél, hogy valahogy átkeljen a sivatagon, majd kicselezze a két férfit, aki elrabolta. A könyvet szorongatva nem olvadoztam remegő térdekkel, amikor felbukkant a nép körében Sólyomkirályként ismert új király, mint ahogy arra egyes ajánlások felkészítettek, szegény pára túlontúl jófiú volt ahhoz, hogy ez bekövetkezzen, de mint szereplőt, őt is hamar megkedveltem, ahogy a Seporával való kettősének se bírtam huzamos ideig ellenállni. Tökéletesek kiegészítették egymást, Tarikban mondhatni minden megvolt, ami Seporából hiányzott és fordítva is; a fiú megfontolt volt, óvatos, igyekezett hosszútávon működő és kiegyensúlyozott döntéseket hozni, amik a lehető legjobban szolgálják a népe érdekeit. Tisztelte a hagyományokat és csakúgy, mint a másik főszereplő, ő is egy időben nevetségesen gyakran töprengett el azon, hogy az apja egy adott helyzetben mit csinálna vagy, az apja ehhez mit szólna, de előrébb valónak tartotta a józan észt és benne megláttam azt a szikrát, ami ahhoz szükséges, hogy a Theoriában lévő kontrasztokat elmossa és teljes körű fejlődést eredményezzen. A második részre már csak azért is kíváncsi vagyok, mert érdekel, hogyan fog uralkodni a későbbiekben és, hogy mihez fog kezdeni a pestissel… Mert Theoria berkeiben ugye ez a fő probléma, a kórság, ami ellen csak spektóriummal lehet fellépni, megértettem Tarik dilemmáit a betegség kezelésével kapcsolatban, nem is akarta úgy indítani az uralkodását, hogy becsapja a népét, de nem is akart pánikot kelteni, úgyhogy kijelenthetjük, hogy valamilyen szinten két szék között a földre esett. Ebben a tekintetben totálisan jó döntést nem hozhatott, de nem is elhamarkodottan tette le a voksát az egyik verzió mellett, azon volt, minél jobban körbejárja a problémát. Nem egyszer jutottam arra a véleményre, hogy egyszer csúfosan meg fogják szívatni a jó szíve miatt, de amennyire az engedte, következetes volt, amit azért értékeltem. Viszont alapvetően hiába volt érettebb, mint Sepora, annak a hormonok keltette kölcsönhatásnak, amit lebutítva csak szerelemnek nevezünk, a befolyása elől ő se menekülhetett és, ha a rózsaszín gejzír felcsap, akkor a következetesség az, ami elsőként fejvesztve elmenekül. Egy fantasztikus birodalomnak az első embere vagy sem, jókat röhögtem rajta, amikor féltékenykedett és eközben elkezdett össze-vissza kombinálni, akkor nem tudta letagadni a korát és azt se, hogy habár már-már istenségnek tartják a fáraókat, ő is ember….

„Minél több időt tölt a lány Sethosszal, annál valószínűbb, hogy öccse charme-ja és a csábítási képessége leveszi őt a lábáról. A bebalzsamozott holttestemen át!”

Ilyenkor megesett, hogy átzuhant a teve túlsó oldalára és rászorult volna egy fenéken billentésre, de összességében élveztem ezeket a jeleneteket, amikor akaratán kívül, de ki lett rugdosva Tarik a nyugodt kis komfortzónájából és hasonlóan tetszettek azok a részek is, amikor Patrával foglalkozott. Serubelben a sláger „házi kedvencek” azért kell az idézőjel, mert noha Sepora nagyon is úgy kezeli Nunát, mintha egy aranyhörcsög vagy törpenyúl lenne, a serubeliek megvetendőnek tartják, ha valaki így viszonyul a Védelmezőjéhez a szerpenek, Theoriában pedig a hatalmasra nőtt macskákért rajonganak, ami létrehozott egy újabb kapcsot a valódi ókori Egyiptommal ^.^ Elszontyolodtam, mikor Sepora elutasította, hogy Tarik beszerezzen neki egy macskát, amikor a palotában szolgált, szerintem semmivel se jelentett volna nagyobb nyűgöt, mint egy szerpen :/

A mellékszereplők közül a legjobban Sethost, Tarik tizenöt éves öccsét szeretném kiemelni, aki nem volt állandó szereplője a történetnek, de amikor feltűnt, bőven csempészett bele színt. Ha a bátyja nem is…. de ő meglódította valamennyire a fantáziámat ’:D Ne féljetek, nem kezdek majd el ettől felbuzdulva nyolcadik osztályos fiúkat molesztálni. Tetszett a kissé arrogáns stílusa, ami jóval magabiztosabb kisugárzást kölcsönzött neki, mint amilyen a bátyjáé, hébe-hóba olyan érzésem támadt, mintha valójában ő lenne az idősebb. Bírtam a Tarikkal közös évődéseiket, ahogy kifigurázta a testvére érzelmeit és  megpróbálta kihúzni a gyufát Seporánál. Észbontó volt és nem kételkedek benne, hogy nem csak a levegőbe beszélt, amikor azt mondta, ideje alakítani valami polgárpukkasztót, mert hiányolni fogja a nép  a botrányait. Egyértelműen Tarik vonásai a megfelelőbbek ahhoz, hogy harmonikus életet biztosítson a theoriaiaknak, de azért azt is megnéztem volna, hogy mi lelte volna az országot, ha néhány hónap erejéig Sethos irányítja… Xd Bízom benne, a folytatásokban nagyobb szerephez fog jutni. :)

Rashidi-val, Tarik legfőbb tanácsadójával vegyes érzéseim voltak, kezdetben úgy gondoltam kiderül majd előbb-utóbb, hogy vaj van az öreg füle mögött, ugyanis mindig ezek a legfőbb tanácsadók szokták kavarni a szart… de aztán, amikor nem tűnt fel erre utaló jel, elengedtem egy keveset a bizalmatlanságomból az irányába. Kétségtelenül földhözragadt az öreg és nehezebb a bevett eszmékből elmozdítani, mint arrébb vontatni egy piramist, de a begyepesedett hajlam ellenére is egész józanul ítélte meg a helyzeteket, amikre Sepora fellángolásai és szenvedélyes kitörései mellett bőven volt szükség.

Cy Gyógyítót az első felbukkanásától kezdve kedveltem és egyúttal féltem is egy kicsit tőle, nem azért, mert ijesztő karakter volt, hanem mert tartottam tőle, hogy a kötet végére egy őrült tudóst farag belőle az írónő, aki fékevesztetten kísérletezik a szenvedő betegein. A kísérletezés iránti szeretet valóban jelen volt, de szerencsére többnyire meg tudta találni a gyerek a határt és nem vállalt felesleges kockázatot az arra való törekvés közepette, hogy megtalálja a csendes pestis ellenszerét.

Totálisan levett a lábamról ez a könyv, az örök pesszimizmusom bűvkörében nem akartam elkiabálni, de minimális oldal elolvasása után tudtam, hogy új kedvenc van születőben
Az utolsó fejezetek várható kimenetelét látva ideges lettem, hogy gyilkos függővéggel fog válaszolni a története iránti növekvő szeretetemre az írónő és valamilyen szinten függővéget is hoztak az utolsó oldalak, de a közepes fajtából, ami csak izgalommal kecsegtet és nem megőrjít. Mindenesetre egy kevéske drámát és töménytelen mennyiségű, lehengerlő macska-egér játékot vetített előre…

Borító: 5/5 *** – A kritika vázlatát tartalmazó Word dokumentum megnyitása óta arra vártam, hogy elérhessek ide és szétáradozhassam az agyamat meg a tieteket , hogy micsoda lélegzetelállító remekmű a borító, de most, hogy itt tartok… kénytelen vagyok fájdalommal elfogadni, hogy nem fogom tudni egyszerű betűkkel visszaadni azt, mennyire káprázatosan szép. Amikor kinyitottam a borítékot, amiben megküldték a saját Nemezisemet és megláttam, azt hittem, elsírom magam a gyönyörűségtől, annyira karakteres, hangulatos, aprólékosan kidolgozott, soha nem felejthető látvány, hogy az nem igaz. Orgazmus a szemnek.
Kedvenc szereplők: Sethos, Tarik, Sepora
Legutáltabb szereplők: Eron király, Sepora anyja
Kedvenc részek: amikor a királyságok történelméről és Theoria kultúrájáról olvashattam, amikor a szerpenek kerültek bemutatásra, amikor Sepora a Félhídnál tárgyalt a Paranikkal, amikor Sethos és Tarik a Felsőbbrendűeken viccelődtek, amikor kiderültek a nefarit jellemzői, amikor Tarik féltékenykedett, amikor Eron és Tarik tárgyaltak, illetve ennek a végeredménye, amikor Tarik és Sepora szerpenen remültek, amikor Sepora bolonddá akarta tenni a Rolan-t és Chu-t.
Mélypontok: az, hogy Sepora nem volt hajlandó Kovácsolni, pedig tudta, mi a tét, az, hogy Sepora még azután is bizalmatlan volt Tarikkal, hogy közelebb kerültek egymáshoz, az, ahogy Eron Seporával bánt
Szerelmi szál: Nagyon-nagyon enyhe, a YA besorolás alsó határánál lavíroz, ez senkit se riasszon el a történettől, 12 éves kortól nyugodtan kézbe vehető, amennyiben valakit nem untat a történelem.