2017. június 29., csütörtök

Rick Yancey: The Last Star - Az utolsó csillag (Az ötödik hullám 3)

Helló! :) A június hónapban olvasott ötödik könyvem ironikusan Az ötödik hullám sorozat befejező része, Az utolsó csillag, amiben Rick Yancey végre felteszi a pontot az i-re, hogy a földönkívüliek miért is bajlódtak azzal, hogy 5 db hullámot bevetve kiirtsák az emberiséget és mindent, amit az évszázadok során építettünk.
Figyelem! A bejegyzés kisebb spoilereket tartalmaz az előző részekre vonatkozóan!


Fülszöveg:
Az ​ötödik hullám végigtarolta a világot, és elpusztított szinte mindenkit, aki az első négy hullám után még életben maradt. A túlélők maroknyi csapatára már csak a világvége vár. Mindegy, hogy emberek vagy az Azok soraiból származó, hibás programozású lények, továbbfejlesztett szuperhősök. Öt napjuk van, aztán az égen lebegő zöld anyahajóból záporozni kezdenek a bombák, amelyek egyszer s mindenkorra eltakarítják a Föld felszínéről az emberi civilizáció minden nyomát – a fertőzést, aminek Azok az emberiséget tekintik.
Cassie, Adu, Zombi, Evan, Dumbo és Sam együtt és egyenként is szembesül a dilemmával: vajon mi a fontosabb, menteni az életüket, vagy menteni azt, ami emberré teszi őket? Rejtőzködés vagy harc? Megküzdenek még egy-egy Némítóval, védelmezik a gondjaikra bízott gyerekeket, igyekeznek betartani régi ígéreteiket, és ráébrednek, hogy a szeretet a világvége fenyegetésétől sem sorvad el. Végül Cassie megpróbálkozik a lehetetlennel: egy utolsó küldetésben, akár az élete árán is megkísérli elpusztítani a mélyében bombákat rejtő anyahajót…

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-06-29 16:21:53
Ismét elérkezett az a keserédes pillanat, amikor egy kedvenc sorozatom utolsó részét kiolvasva, visszacsúsztatom a polcra a többi kötet közé, miközben végigfutnak bennem az élmények, amikkel ezek a könyvek gazdagítottak, a kép, ahogy örömmel leemeltem a frissen megjelent folytatást a könyvesboltban az emelvényéről és azon töröm a fejem, a kötelező jellegű ürességen kívül mi is munkálkodik bennem a zárással kapcsolatban.
Az ötödik hullám szériával és magával az íróval szemben is piszkosul elfogult vagyok, de nem fogok hazudni vagy szépíteni, nekem ez a zárás csakúgy nem érte el a korábbiak szintjét, mint az Elidegenítve-trilógia esetében. Az olvasás alatt végig hullámvasútpályára voltak állítva a benyomásaim, az író mindent megtett annak érdekében, hogy ne jussak egy könnyen dűlőre a művét illetően, mindenesetre úgy voltam vele, amint megtörténik a befejezés, egyértelműbbé válik, hányadán is állunk egymással Az utolsó csillaggal. Valamivel stabilabbá is változott a helyzet, de nem teljesen. A felépítés zseniális volt, nagyon tetszett, hogy milyen módon lettek szétdarabolva a köteten belüli részek, bőven akadt izgalom és tökéletesen elő lett készítve a terep egy világmegrengető robbanáshoz, a BUMM-hoz. Csak az ehhez használatos bombákat a nagy hajrára mintha kicserélte volna az író néhány petárdára, nem mondom, hogy úgy volt borzalmas a finálé, ahogy volt vagy, hogy a kis epilógusszerűség pocsék lett, de valami…hiányzott nekem egy tisztességes befejezéshez. Ez a hiányérzet szinte az egész történetet végigkísérte, hiszen bár nagyon élveztem a különböző szemszögeken keresztül zajló eseményeket és még mindig képes vagyok rácsodálkozni, mennyire élő és valóságos egy-egy karakternek a nézőpontja, hogy mennyire meg tudnak ezek a karakterek változni előttem egy társuk szemén keresztül, folyamatosan azt vártam mikor kerül minden a helyére és érkezik az a bokáim között, a parkettán landol az állam a megrökönyödéstől típusú indok, ami megmagyarázza, hogy Azok konkrétan miért is rendezték ezt a kis apokalipszis-partit, hogy miért akarták az idegenek elpusztítani az emberiességet és az emberiséget. Menet közben is remekül szórakoztam persze, Cassie narrációján is hónapokig el tudtam volna tengődni, de ennyi előkészítés, csűrés-csavarás után átkozottul tudni akartam, hogy mire is ment ki ez az egész. Érkeztek is válaszok, de az én meglátásom szerint a kérdőjelek kiradírozódása nem sikerült maradéktalanul teljesre, vagy a ceruza fogott túl erősen, amivel ezek a kérdőjelek leíródtak vagy a radír volt valamilyen gyenge, hulladék termék, ami csak a lapot tépi és maszatol, de nekem túl sok homály maradt fenn, méghozzá nem a jótékony, sejtelmes fajtából. Mintha még hátra lenne egy könyv a sorozatból vagy négy-öt fejezet, ha nagyon morgós akarnék lenni, akkor megkockáztatnám azt is megjegyezni, már az elején rossz előérzetem támadt, mikor megláttam, milyen karcsú is ez a regény, icipici betűk ide vagy oda. Adódtak perceim, amikor eljutottam volna ebbe a stádiumba, aztán Rick bevetette azokat, amikkel az első kötetben is megvett, adagolt egy kis elborult, de zseniális fordulatot és olyan fogalmazásmódot, ami után kedvem támadt félretenni a könyvet és nekiállni folytatni a saját történetemet. Nem azért, mert nem kötött le a regény, hanem mert ez a fickó egyszerűen úgy ír, hogy ihletet ad az olvasónak, hogy ő maga is írni kezdjen :D Időnként rám tört a nosztalgikus hangulat, aminek hatására szívesen újraolvasnám mind a három kötetet, izgultam ezerrel a kedvenceimért, viszont az utolsó oldalra erősen úgy éreztem, hogy jó pár áldozat felesleges volt.



Valójában nem vagyok 100%-osan kibékülve a legutóbbi mondattal, hiába én pötyögtettem be történetesen, majd másoltam be ebbe a szövegdobozba, hogy aztán megörvendeztesselek vele titeket is, akik még itt maradtatok olvasni. Hiszen létezik egyáltalán valami, akármi, ha nem olvasói, hanem szereplői szemszögből gondoljuk át ennek a három regénynek az eseményeit, ami megéri azt, amin keresztül ment Cassie, Adu, Zombi, Evan, Sam és az a hétmilliárd ember, akinek nem volt akkora mákja, hogy ne csak statisztikaként, számadatként szerepeljen? Ami megéri az áldozatokat, amit a hullámok elszenvedői meghoztak/elszenvedtek? Ezért tartom úgy, hogy habár jobban nem lehet megfogalmazni azt, amit közölni akartam vele, ez valamilyen szinten egy parádésan hülye mondat. Visszahelyezkedve az olvasó szemszögébe viszont a villanyoltás, az árvíz, a pestis, a Némítók és az összes hullám legbetegebbike, az Ötödik után valami nagyobb katarzisra számítottam, amikor lehull a lepel róla, miért következtek be a felsoroltak. Nem ahhoz ragaszkodok foggal-körömmel, hogy mélynövésű, gülü szemű E.T.-k legyenek a hunyók, hanem, hogy… emlékezeteset csapjon az indító ok. Ha ez a csapás bekövetkezett volna, akkor én azzal a végkimenetellel is boldogan kiegyeztem volna, hogy itt soha a büdös életben nem volt szó igazából idegenekről, csak egy elvetemül szekta lendült akcióba és irtotta ki az elborult eszméikbe bele nem illő embercsoportokat, lassan, módszeresen. Az első két részben nyújtott előkészítés, a csavarosítás valami brutálisan briliáns lett, de a végkimenetel nem ért fel ezekhez, langyosra sikeredett hozzájuk képest. Ennek ellenére viszont egy határozottan értékelendő részletnek tartom, hogy nem éreztem azt Az utolsó csillag olvasása alatt egyszer sem, Yancey is ugyanúgy belezavarodott a teóriáiba, mint sok olvasója a Végtelen tenger folyamán és nem tudja, mit is akart eredetileg kihozni a dologból. A kis filozofálásszerű monológok hozták azt a színvonalat, amit már megszoktam, nagyon tetszettek azok a gondolatok, amiket közvetített a világvége kapcsán az író, nem csak szimplán azt mutatta be, hogy minden romokban áll és, hogy a megmaradtak rettegnek, hanem ennél sokkal többet adott…

Az ember azt gondolná, hogy a közös ellenség rábírhatott volna arra, hogy félresöpörjük a nézeteltéréseinket és a különbségeinket, és együttes erővel léphettünk volna fel az egyre nagyobb méreteket öltő fenyegetés ellen. Ehelyett barikádokat építettünk. Élelmet, készleteket és fegyvereket gyűjtögettünk és halmoztunk fel. Elfordultunk az idegenektől, a kívülállóktól, a fel nem ismert arcoktól. Alig két héttel az invázió után civilizációnknak már az alapjai is megrendültek. Két hónap után pedig már úgy omlott össze, mint egy berobbantott építmény – az emberi civilizáció úgy roskadt össze, ahogy a hullahegyek mind magasabbra emelkedtek.” (69-70. oldal)

… és emellett a humora se hagyta el, tehát, ha kissé frusztrált is vagyok a zárást illetően, azokkal a sajátosságokkal semmiképpen sem spórolt Rick Yancey, amik miatt annyira imádom a stílusát. ^^

A történet indulásakor még Cassie, mint Casseopeia Sullivan volt a legjelentősebb főszereplő, a lány, akitől a hullámok során elvette a halál a szüleit, de feltett szándéka volt, hogy visszaszerzi a túlélők táborában elveszített kisöccsét, aki egy puskával és egy plüssmackóval járta a vidéket, naplót írt, amiben azt emlegette, ő az utolsó ember, véletlenül lelőtt egy szerencsétlen fickót, akiről azt hitte, fegyvert húz elő, közben csak egy feszületen csillant meg a fény, a lány, aki minden jel szerint beleszeretett az ellenség egy megtért tagjába és, aki előtt nincs akadály, ha cselekvésre szánja el magát. Cassie a maga kissé dinka módján egy igazi túlélő, nem a klasszikus fajtából, de szerintem méltán nevezhetjük harcos amazonnak. Mérhetetlenül nevetséges, mégis hihetetlen érzés a csaj szemszögében utazni, épp ezért sajnáltam, hogy habár rajta keresztül indult a sorozat, mostanra mégis nagyon háttérbe szorult. Amikor feltűnt a színen, akkor emberesen hozta a formáját…

A bacon még nem kizárt. Csak találnom kell egy disznót, fel kell vágnom, fel kell darabolnom, aztán érlelnem, pácolnom, füstölnöm a húst, és végül már meg is süthetem. Pusztán a bacon – a lehetőség – gondolata reménységgel tölt el.  Nem minden veszett el, ha a bacon még lehetséges.” (38. oldal)

… már-már fetrengtem a röhögéstől, ha kinyitotta a száját vagy, ha nekiállt lepörgetni magában a kis gondolatköreit, elképesztő tehetsége van ahhoz ennek a lánynak, aki első pillantásra lehetne akárki, ti, a szomszédotok, a bevásárlóközpontban előttetek sorba álló tini, de mégsem lehet utánozni hogy ironikussá és ezáltal valamennyire vidámmá tegyen olyan szituációkat is, amikben a legtöbben halántékukhoz szorítanának egy pisztolycsövet. Sajna pofátlanul kevés Cassie-t adott most a sztorihoz az író, inkább Adu vette át a helyét, mint No.1 főszereplő, amit olyan tekintetben nem sajnálok, hogy nekem mindig is Adu volt a szimpatikusabb a hideg számításával és racionális gondolkozásával, de akkor is Cassie-vel indult az utam, basszus! ’’>.< Még azt sem tudom felhozni ésszerű indokként Cassie mellőzésére, hogy nem volt jelen elég sorsfordító, lényeges jelenetkor, hogy akkor, ha több narrációt kapott volna, fontos részeknek kellett volna kimaradniuk. Ezer és egy alkalommal vethette volna be az író a Cassie-féle mókagyárat, mint mesélési mód, sőt, sok esetben szerintem már csak a hitelesség, a történések megfelelő átadása miatt is szerencsésebb döntés lett volna a sok egyedülléttől és bujkálástól valamennyire ütődött, egyszerre komoly és szeleburdi lány szemszögéből leírni, hogy mi is történik. Ezt az eljárást akkor hiányoltam a legerősebben, amikor ő és Adu elkezdték futtatni a Csodaországot, kívülről látva valószínűleg ijesztőbb képet mutatott a jelenet, de akkor is szívesebben néztem volna meg Cassie-n keresztül, úgy még jobb lett volna. Mint szereplő sokat is fejlődött a részek alatt, de meg is maradt annak a plüssmackóval diskuráló kiscsajnak, aki óriási szívvel rendelkezik és szorult belé bőven spiritusz, de nem egészen két lábbal áll a Földön. Voltak olyan megmozdulásai, amiket a maguk logikátlan bájával se tudtam hová tenni, ezek az ő szemszögét olvasva egészen jelentéktelennek tűntek, az Aduén keresztül viszont roppantul idegölőnek hatott. És itt jött főleg képbe a szemszögek ereje, amiről már fentebb beszéltem, ugyanis Yancey képes volt úgy fogalmazni, olyan érzelmeket és motivációkat megjeleníteni Cassie fejezeteiben, amivel totálisan érthető a viselkedése és olyanokat az Aduéban, amik alapján konkrétan futóbolondnak tűnik a csaj, ha komolyan meg akarja tenni mindazt, amit összehadovált.

Miért vagyok egyedül mindig a bolondok szigetén és a józanság tengerén? Miért mindig én vagyok az „inkább igen” mindenki más „inkább nem”-jével szemben? Az „én csinálom”, amely dacol a többiek „én kimaradok”-jával?” (168. oldal)

Ez egy nagyon érdekes elem és egy bizonyos pontig mindkettőjüket meg tudtam érteni, de többnyire inkább Adu meglátásai felé húztam. Cassie viselkedésében a leginkább furcsának számomra nem is az hatott, hogy a biztos életveszély ellenére is ki akarta menteni Evan-t Vosch és a kevésbé barátságok Azok karmaiból, hanem ez az irreális mértékű vallásosság, ami hébe-hóba megszállta, a kötet végének a környékén egyre gyakrabban. Mindenki abban hisz, amiben jól esik és, ameddig nem akarja leerőltetni a hitét másik torkán, addig nekem az is mindegy, ha egy tál spagettihez imádkozik az illető, de ezek között a körülmények között számomra furának hatott, hogy van, aki még hisz a felsőbb erőben… Disztópiákban szoktak alapulni apokalipszis-guru szekták, ezt megszoktam, de az még Cassie-től is esztelenség volt, hogy az Érkezés következményeinek a fényében is úgy gondolja, van valami odafönt az Anyahajón kívül. Ésszerűen mérlegelve, ha Yancey világában létezne ilyen, akkor hiába nem ártja bele magát az emberek ügyes-bajos dolgaiba a szakszöveg szerint, azt csak nem kellett volna hagynia, hogy Azok lemészárolják a „gyermekei” javát a lehető legszadistább módon, a többiekből meg paranoiás őrülteket faragjanak, akik mindenkire tüzelnek, akit nem ismernek, nehogy egy legyen Közülük. Ebből a szempontból nem tudtam átérezni Cassie álláspontját, de azt megértettem, miért tölti el ekkora viszolygással a tudat, hogy a pár hónapja még legózó öccse most bombákat gyárt és azt se tudja pontosan felidézni, hogyan nézett ki az anyjuk. Ott és akkor per pillanat nem is ez volt a legégetőbb probléma, de átéreztem miért böki ennyire a csőrét ez Cassie-nek, mert nemcsak a gyereket ölték ki a testvéréből, akinek még javában játszania kéne… hanem a felhőtlen életkedv jelentős százalékát is, azt, ami Cassie-nek még megadatott, amikor hasonló korú volt, mint Sam.

Mindenféle felszerelésre lesz szükségem, de csupa olyan holmira, ami elfér a zsebeimben, meg persze az uniformisom zsebeiben. Tartalék tárak a puskámhoz és a pisztolyomhoz, egy kés, egy toll-lámpa, egypár gránát, két palack víz, valamint – engedve Ben nyomásának- három müzliszelet. Parish valami egészen furcsa, szinte babonás hittel kapaszkodik az energiaszeletekbe, nem is értem ezt a hülyeséget, hisz ez csak kamu – nem mint az én megrendíthetetlen hitem a plüssmackók varázserejében ugyebár.” (177. oldal)

A közte és Adu között kialakult rivalizáláson jókat nevettem, bármennyire is különbözőek, bármennyire is az agyukra mennek a másik jellemvonásai, félelmetes csapatot tudnak alkotni és, ha nem is ugyanolyan szempontból, de mindketten nagyon erősek. A szokványos YA regényekkel ellentétben itt inkább ők ketten, a párosok lány tagjai, az erősebbek és inkább Evan, illetve Ben a hozzájuk csatlakozó fegyverhordozó brigád. Jól mulattam nagyon, ahogy kóstolgatták egymást, de egyúttal az is végigfutott a fejemben, hogy komolyan hihetetlen, még ilyen helyzetben sem, amikor bármikor a fejükre szakadhat az ég, se képesek túllépni az egymással szemben táplált ellenszenvükön. Ben és Evan erre valószínűleg valami olyasmit mondott volna, Hé, itt a világvége és mi vagyunk az utolsó emberek, nem kéne félretenni a civakodást és feltétel nélkül összefogni?, Cassie és Adu meg valahogy úgy foglalta volna össze a helyzetet, hogy Oké, itt a világvége, de ettől még miért kéne valaki olyannal bájolognom, akivel normális esetben két percig nem maradnék meg egy szobában, annyira rühellném?. Szintén patthelyzet van, mert mind a két verzió elfogadható, csak megközelítés kérdése. Cassie-ben, mint szereplőben, ha egy rendkívül bosszantó hibát kéne felhoznom, akkor azt említeném meg, hogy csupán azért fúj Adura, mert okosabb nála. És én a magam részéről nem igazán csípem az ilyen embereket, akik csak azért undokok valakivel és tartják okoskodónak, mert szégyen, nem szégyen, akármilyen jó pofa ember is lehet a másik ennek ellenére, agyilag nincsenek egészen egy szinten.

Tehát Adu jutott a legnagyobb rivaldafényhez, akit igaz, hogy sokkal jobban kedvelek, mint Cassie-t, az utolsó kötetben időnként furcsán viselkedett a személyiségéhez képest. Volt, amikor hozta azt a tökös csajt, akit megismertem még az első részben és, akit a második részben felturbózott, így még keményebbé tett Vosch, néha pedig felütötte a fejét valamiféle gondoskodó-roham, amit nem tudtam nagyon hová rakni. Lehet, hogy Yancey ezt az állapotával akart összefüggésbe hozni, de a korábbi magatartásához mérve nekem kissé furcsa volt, még akkor is, ha ritkán fordult elő. A kötet nagy részében azonban pontosan azt az Adut kaptam, akit annyira imádok, csak talán még betonosabb kivitelben, ami speciel engem egyáltalán nem zavart a 12. rendszer még inkább kiemelte azokat a vonásait, ami miatt Cassie és az olvasók egy része érzéketlennek/merevnek tartja, szerintem csak szimplán logikai-beállítottságú, mint érzelmi-beállítottságú. Most is ő volt a csapat esze, ha úgy tetszik összetartó ereje és hiába tűnt úgy egy-két fejezetben, hogy kezd kegyetlen fordulatot venni, a helyzetfelmérése a régi volt és jól látta a dolgokat, ha ez olvasói szemszögből vagy a többi karakter szemszögéből kellemetlen is volt, amit így felvázolt nekik.

Életemben nem találkoztam még nála okosabbal. Vagy ijesztőbbel. Van valami ebben a lányban, amitől kiráz a hideg. Mindig is volt benne valami, ami halálra rémített, az első naptól fogva, amikor megpillantottam a kiképzőtáborban, amikor végignézte, ahogy ökölfekvőtámaszozom, miközben szivárog a vér az ujjaim közül. Ahogy az emberre néz, az a metsző pillantás, amely beléd hasít, és feltárja minden titkodat, úgy érzed magad előtte, mint egy megnyúzott, szétnyitott hal a vágódeszkán. És az a hűvös pillantás. Nem a mélyhűtő kamra fagyossága, nem ennek a rohadt, soha véget nem érő télnek a hűvössége. Hanem a szárazjég hidege. Az égető fajta hideg.” (139. oldal)

Alex, alias Penge emlegetésével feltépődtek azok a sebeim, amiket már a Végtelen tenger óta takargatok mindenféle cuki mintás sebtapasszal, nagyon hiányzott a csávó, továbbra is fenntartom, hogy Adu mellé ő lett volna a tökéletes :( A visszaemlékezésekből érződött, hogy bár Adu nem az a típus, aki szereti kiteregetni a fájdalomba beáztatott lepedőit, sőt egyenesen zokon veszi, ha valaki ilyen viselkedésformára akarja ösztönözni, de érződött, hogy mennyire kötődött Alexhez és, hogy hiányzik neki… Épp ezért volt egy érdekes fordulat, hogy a második kötet eleje környékén félbeszakadt Zombi/Ben-Adu szerelmi szál folytatva lett, mintha mi sem történt volna. O.o Alex és Adu között volt a levegőben valami, ami minimális közös fejezet alatt szerelembe fordulhatott volna át, Ben és Adu esetében viszont inkább éreztem azt, hogy Ben részéről van egy végletekbe menő rajongás, hiszen elsősorban Adu miatt indult el Dumbo-val is a keresőútra, hiába szerette volna megtalálni Porcelánykát is de Adu részéről nem egészen ilyen természetű kötődés áll fenn, bizalmasként tekintett Ben-re és becsülte azért, amiket érte tett… de nem úgy, mint ahogy Pengét.

Ben szája elnyílik, és úgy is marad. Én nem tudom, hogy van ez, de valahányszor Adu közelében van, úgy folyik el az értelme, mint a spagettiszűrőn keresztül a víz.” (169. oldal)

Ismételten örömmel fogadtam az igazi női Terminátoros jeleneteit Adunak és az agyalását azon, mit hogyan lehet megoldani, összességében tényleg egy nagyon belevaló nőszemély, nem csoda, hogy Vosch is a maga pszichopata keretei között megkedvelte :D

Evan és Ben azt nyújtották, amit elvárhat tőlük az ember, a lányok támaszai voltak és igyekeztek a maguk eszközeivel megmenteni a világot/ a társaikat. Evant nagyon sajnáltam azért, mert sokáig Cassie nem akaródzott rájönni, hogy nem csak, mint „ideát”, mint a tüzes és megállíthatatlan emberlányt szereti, hanem, mint személyt, nem azért kedveli mert ember, hanem mert… ő Cassie Sullivan. :/ Mikor Vosch-ék rejtekhelyén kijutott a Csodaország szobából, akkor azt hittem, meg fogok őrülni az idegességtől, nem bírtam szabadulni a meggyőződéstől, hogy itt valami oltári nagy katasztrófa fog kitörni. Bent jobban kedveltem, mint a második részben, minden megmozdulásából érződött, mekkora nyomás nehezedik rá, hogy még mindig kísérti a cserbenhagyott húgának az emléke és ezért minden követ megmozgat, hogy védje a megmaradt barátait, még nagyobb személyes kudarcnak megélve, ha ez mégse jön össze. Egy szerethető karakterként maradt meg bennem, aki krízishelyzetben képes komoly, megfontolt, igazi vezéralkat lenni, de a szépfiús feelinget se tudja teljességgel levetni magáról… Az például nekem eléggé mi a franc? pillanat volt, amikor úgy akarta megmosolyogtatni Adut, hogy hülyének tettette magát, annyira már megismerhette volna a lányt, hogy a tudatlanokon nem jól szórakozik, hanem seggbe rúgja őket ’:D Ben esetében az volt a legelkeserítőbb, hogy láttam, körmeszakadtáig igyekszik, a mindenen túl is megteszi, amit lehet, mégis csöbörből vödörbe esik, folyamatosan kerülnek a lába elé az egyre mélyebb árkok, szerencsétlen eléggé szélmalomharcot vívott, amit ő is érzékelt, de külső szemmel még feltűnőbb volt ez. Nem kellett sok idő, hogy szinte biztosra vegyem, ő lesz az, aki a főszereplők közül nem fogja túlélni a kötetet… :/

Sam, Cassie öccse egy nagyon határozott és kemény kiskölyök volt, sokszor még Bent is lepipálta, amikor a nyugalma megőrzéséről vagy a hatékony cselekvésről volt szó. Tényleg nagyon bírtam a srácot, egyedül az a „nem kisbaba vagyok, hanem katona” típusú kis mantrája volt a kötet feléig, ami nem konkrétan idegesített… annyira súlyos nem volt a helyzet, de felborzolta a tollaimat. Ez nem az író hibája, inkább egyéni szoc probléma, mivel hacsak nem fontosabb elemekről van szó, akkor ki nem állhatom, ha valamit akár kétszer is elismételnek rövid idő lefolyása alatt. Egyszerűen bosszant, ha azt olvasom újra és újra, amit már tudok. Megan karakterét valamennyire feleslegesnek éreztem, nem volt egészen tiszta, mi szükség volt a lányra, amikor nem is csinált semmi érdemlegeset, csak létezett és időnként visszahúzta a többieket. Mármint érthető volt a bizonytalansága és a rátörő félelem azok után, hogy azok, akikben a legutóbb megbízott, lenyomtak egy bombát a torkán… de nem tett hozzá a sztorihoz semmi pluszt, csak a többi karakter jóságának a szemléltetőeszköze volt.

A megszokotthoz képest most kevésbé bonyolódtam a részletekbe, aminek az az egyszerű oka van, hogy Az utolsó csillag esetében még az éppen olvasott fejezet is rohadtul spoileres lehet a következőre, ezeket a spoilereket pedig nem szeretném lelőni azok előtt, akik még nem olvasták el. De arra sem vagyok képes, hogy magamban tartsam a véleményemet a spoileres részletekről, ezért röviden a lentebbi kitakart felületben fejtem ki, mit gondoltam az ilyen elemek fontosabb csoportjáról. Tehát, aki NEM OLVASTA A BEFEJEZÉST ÉS NEM AKAR SPOILERBE FUTNI, UGORJA ÁT AZ ALÁBBI MONDATOKAT:
Adu terhessége elsőre furán hatott nekem, bár volt rá némi esély azok után, hogy Alexszel összemelegedtek az előző kötetben. A témát illetően viszont szerintem az határozottan természetellenes volt, hogy annyi minden után, ami Adut érte, 12. rendszer ide vagy oda, megmaradt ez a gyerek. Mielőtt félreértés esne, nem annak szurkoltam, hogy szegény csaj elvetéljen, de már csak akkor is, amikor Evan be volt kattanva, rengeteg sérülés érte. Többször nekicsapta Evan a falnak, basszus, eltörött a gerince is! O.O És persze ott voltak még a korábbi csapódások/ütődések, az élve eltemetés, a zuhanások meg a harcok, nem volt benne realitás, hogy ezeket kibírta a kicsi Cassie. A névválasztás egy szép gesztus volt, de tekintve, hogy Adu sosem kedvelte túlzottan Cassie-t. Ha már Cassie… az öngyilkossága/világmegmentő akciója várható volt olyan szempontból, hogy egy BTK-s értékelésben olvastam, hogy Yancey valami olyat lépett meg ebben a részben, amit nem sok író kockáztat be és ez alatt egyértelműen a főszereplő megölését szoktuk érteni könyves körökben. Mégis én arra láttam nagyobb esélyt, hogy Zombi fog meghalni a már említettek miatt. Cassie áldozatához még annyit fűznék hozzá az egyértelmű elkeseredettségem és mérgemen kívül, hogy nem volt értelme, nem hozta meg azt az eredményt, amit Cassie várt tőle. Oké, hogy nem robbantották fel a bolygót Azok, de a rend se állt helyre, az utolsó alrészből kiderült, ugyanúgy vadásznak egymásra a túlélők, mert félnek… Ergo Sam, Ben és Adu is ugyanúgy rettegni és bujkálni kényszerülnek, mint eddig, csak most az emberek miatt, akiknek hiába magyarázzák, hogy elmúlt a veszély… ekkora kálvária után nem hiszik el. Evan visszatérése és öngyilkos akcióra való indulása szinkronban volt Cassie utolsó tettével…de szintén nem láttam annyira sok értelmét.
SPOILER VÉGE.

A befejezés nem váltott be minden reményt, amit hozzáfűztem, de jól éreztem magam az olvasás alatt és a sorozat továbbra is nagy kedvencem, a disztópiák kedvelőinek csak ajánlani tudom ^^


Borító: 5/5 – Elsőre egyszerűnek tűnik, mégis részlet gazdag, ez a vöröses árnyalat nagyon tetszik.
Kedvenc szereplők: Adu, Cassie, Evan, Ben
Legutáltabb szereplők: A pap, Némító Nagyi
Kedvenc rész: Igen, most kivételesen egy momentumot említek meg a részletek spoileressége miatt… szóval a legjobban az tetszett ebben a kötetben, ahogy a vége felé megismétlődtek a bázison a hullámok. Na, az egy igazán ütős húzás volt! :D
Mélypontok: Maradtak homályos foltok, az indító okkal nem voltam teljesen kibékülve, továbbá ott van Cassie-t illetően az a dolog, amit a SPOILER rész alatt fejtettem ki.
Szerelmi szál: A YA berkeiben maradunk és habár nagyobb hangsúly helyeződik a szereplők szerelmi életére, mint az előző részekben, még mindig nem ez a cselekmény központja.

A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2017. június 24., szombat

On Sai: Miogin bázis (Szivárgó sötétség 2,7)

Sziasztok! ^^ Tegnap voltam olyan elvetemült, hogy elkövettem egy villámolvasást, most ennek az olvasásnak a tárgyáról, a Szivárgó sötétség sorozat második kiegészítő kötetéről hozok nektek egy kritikát, amely az idei Könyvhéten volt elérthető először. On Sai rajongóknak kötelező olvasmány és azoknak is bátran ajánlom, akik szeretnének egy kicsit ismerkedni a sci-fivel, önmagában is ugyanolyan élményt nyújt, mintha tősgyökeres Szivárgó sötétség-kedvelő venné kézbe.
A különleges élmény mellett hatalmas megtiszteltetés is volt olvasni, hiszen ez az a kis könyv, aminél a Könyvhetes beszámolómban megemlítettem, hogy a szavaim rákerültek a hátuljára ^^ Még mindig azt várom, hogy valaki mikor csíp meg, hogy csak álmodok :D


Fülszöveg:
Mit jelent az, hogy „légy önmagad”?
A Miogin szerelőbázis bajban van, hamarosan elfogy az élelem. A kalózok hitelbe szereltetnek, és egy nagyúr is elvesz a Ferringtonnak szánt adóból.
Márk és a szerelők isteni csodában reménykednek, ám Artúr inkább az entitások nélkül oldaná meg a helyzetet.
Artúr nyíltan kimondja a kétségeit, de ez nem várt következményhez vezet…
Mi történik, ha egy vezetőt nem követnek?
Márk megpróbálja megérteni Artúrt, aki látványosan a vesztébe rohan, és talán a bázist is magával rántja.
Vajon mennyire erős a kapocs kettejük között? Hol a barátság határa?
Mit tegyen, ha Artúr már Adalbert kispap titkát kockáztatja?
A háború zajlik, és lehet, hogy az álcázva élő keresztény csapatot nem csak a kalózok kerülgetik…
A kisregény a Szivárgó sötétség sorozat 2. kötete, a Lucy után játszódik.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-06-24 13:02:26
On Sai legutóbbi dedikálásán kaptam a kötethez egy gyönyörű könyvjelzőt, amit végül nem volt lehetőségem használni. Leültem, kinyitottam a könyvet és az utolsó oldalig egy másodpercre sem tettem félre.
Megint megszólal az örök elégedetlen bennem, de annak a bizonyos könyvjelzőnek a használatára maximum akkor lehetett volna esélyem ilyen akciódús, lehengerlő történetvezetés mellett, ha a kötet összoldalszáma mögött szerepel még egy nulla. Még most sem győzök rajta csodálkozni, hogy ekkora terjedelemben mennyire kerek és pörgős történetet tudott rittyenteni az írónő és ebben az is közrejátszik, hogy tudom magamról, ha értékelést írok sosem érzem teljesnek tíz oldal alatt, ha meg egy terv szerint könyvszerű formába gyúrandó irományról van szó még elfajultabb a helyzet…Tudjátok, mit? A legegyszerűbb az lesz, ha megnyugtattok, hogy még a 22. században is létezni fog az Aranymosás. Csakúgy, mint a Szürke szobák esetében, itt is komplett, 300-as lapszám feletti regényeket megszégyenítő minőségről van szó, ilyen teljesítmény mellett bizonyára nem véletlen, hogy az írónő következő könyvének a témái a mágusok lesznek. ’:D  Márkkal a Szivárgó sötétség fő részeiben körülbelül annyiszor értettem egyet, mint az elmúlt évtizedben Nikki Sixx, Gene Simmonsszal, de most igazat adok neki abban, hogy Artúr túlspilázza az entitások kérdését. Feleslegesen fecsérli az idejét arra, hogy kiderítse, léteznek-e az entitások egyáltalán vagy, mit akarnak. A válaszok Artúr kérdéseire egyszerűek:


~  Biztosan léteznek és az a céljuk, hogy az olvasók a kezükbe vegyék ezt a kisregényt.
~ A Jó azért csinálja ezt, hogy boldog, On Sai rajongókkal népesítse be a galaxist, akik a történet bűvkörében lebegés közben, olvadozva simogatják a borító gyönyörű betűit.
~ A Gonosz azzal tesz eleget a maga feladatkörének, hogy nem hagyja, hogy az olvasó szüneteltesse az olvasást, a befejezés előtt nem enged menekülni senkit.
~ A Kísértés pedig annyiból áll, hogy aki beugrik a Miogin bázisra egy rövid kaland erejéig, garantáltan újra akarja olvasni az előző köteteket is.
~ A Kísértésnek való behódolással meg ugyebár megérkezik a kedves unokatestvére, a Kárhozat is, aki minden naprendszert megmozgat, hogy még kétségbeesettebben várjátok a következő kötetet, ami még hónapokra van tőletek. Ezalatt pedig masszívan szenvedtek.
Csak sajna szegény Artúr nincs olyan helyzetben, hogy On Sai könyveket olvashasson, így a rögösebb út marad neki, amit bejárva nem csak a saját hitét veszítheti el, hanem azt is, amit a társai belé vetettek és nem lehet benne biztos, hogy egy mentál, istenségek és ördögök vagy kicsi, zöld algaszörnyek fenik rá a fogukat. Márk mellett persze, aki akkor is agyoncsapja, ha szűzen hal meg és akkor is, ha ateistán.

A sorozat főbb szereplőit mind a lehetőségekhez mérten megszerettem, voltak, akiket jobban, mint például Lucy-t, de a négyesből Artúr kivételével olyan karakter nem akadt, akit egyenesen unszimpatikusnak könyveltem el. A Scar végén történtekért dühös voltam rá a lány helyett is, pláne úgy, hogy az E/3-as mesélési mód keretein belül tudtam, hogy mit akart még tenni éés… nem felejtek könnyedén. Mélyre ásta magát nálam nagyon és, ha a Lucy alatt nem is nagyon tudta magát kijjebb kaparnia az ellenszenvesség gödréből, a Miogin bázis alatt némileg sikerült közelebb evickélnie a felszínhez. Drukkolok neki, hogy a saját kötetében ne támadjon kedve két szerelés közben Monopolyzni, hogy ezáltal visszaugorjon a start mezőre. Három okot vagyok képes megnevezni, ami miatt a Miogin bázis alatt megváltozott róla valamelyest a véleményem, méghozzá pozitív irányba. Az egyik, hogy most már erőteljesebben mállik róla az a többek között vak buzgóságot és az önálló gondolkozás hiányát eredményező vakolat, amit még az Astoron kentek rá, miután gyerekkorában befogadták. Cseppet sem veszi készpénznek, amit tanítottak neki az entitásokról és nem enged a Kérlelés vagy meggyőzés címen eladott érzelmi zsarolásnak sem, amivel a közösség megpróbálja újra engedelmes kis birkává nevelni és visszaterelni a nyájba. Ez a mentalitás, a kételkedés, a kézzelfogható magyarázatok keresése szerintem egyensúlyba hozta a személyiségét, sokkal jobban illik hozzá, ahhoz a munkához, amit a Miogin bázison végez, mint a vak fanatizmus. Elvégre Artúr bármennyire jól tud hatni a tömegekre, legbelül mégiscsak egy szerelő, egy szerelő pedig a tények alapján dolgozik, az előtte lévő, logikus, átlátható tervrajzot követi és nem úgy szerel meg egy hajtóművet, hogy gőzerővel hiszi „ez a két alkatrész most össze fog illeni és a végén működni is fognak.” A csodák közül is csupán azt hajlandó elhinni, amit a saját szemével lát, illetve amiről később kideríti, hogy pontosan mitől vagy kitől is származott. Amikor az utolsó oldalon kiderült, hogy minek/kinek a közreműködése is tette lehetővé azt, hogy az energiapajzs, amin Artúr dolgozott teljes legyen, mielőtt a kalózok megérkeztek, vagy két percig megállás nélkül nevettem. Kicsit ironikus is, hogy pont azután, hogy Artúr dűlőre jutott ideiglenesen, hogy minek a keze lehetett a dologban, kiderült, hogy pont az ellenkezőjéről van szó ’:D Elgondolkoztam ezen a fejtegetéses vonalon, amin Artúr is halad, számára Szent Péter a kiindulási pont, aki csak azután hitt, hogy meg lett gyógyítva az anyja, de ilyen alapon az is felmerül, hogy; Mi garancia van rá, hogy Szent Péter létezett vagy, hogy a kedves mamát valóban valamilyen csodálatos hókuszpókusszal gyógyították meg…? Hosszabb lesz ez a kutatás szerintem, mint ahogy azt elsőre gondolta…xD A másik jelentősebb ok az az, ahogy a már említett szereléskor viselkedett, megígérte azoknak az embereknek, hogy megcsinálják a védelmi hálójukat és esze ágában sem volt azért feláldozni őket, mert az ő és a Miogin vezetősége szempontjából az kényelmesebb lett volna. Ignácban meg a többi hívőben ismét csalódtam, ez a lépésük csak azt tükrözte, amit eddig is gondoltam róluk, hogy képmutatóak. Csak a duma megy, hogy segítenek, aztán mondvacsinált indokokkal kihátrálnak azért, mert veszély is adódik az egyenlethez és féltik a saját irhájukat. Örültem neki, hogy Artúr nem állt be a sorba és azon volt, hogy a társait is erre buzdítsa. És végezetül, de nem utolsó sorban… ott volt a kutya… :3 Nem röhög! Elvenném az eddigi mondandóm komolyságát, ha azt írnám, a Ferrington hajójáról kimenekített rotter nyomot a legtöbbet a latba… de nyomós érv volt :D Ameddig az ebbel foglalkozott, teljesen új arcát lehetett megismerni Artúrnak és ez az arc sokkal kedvemre valóbb volt, mint amit eddig mutatott. Szóval, ha kedvencem nem is lett a csávó és még mindig nem törölte ki, amit az elején elcsinált… de jó úton halad afelé, hogy alakulgasson lassan valami. Azt, hogy mennyire való ő vezetőnek… egyelőre nem tudom egyértelműen eldönteni, ugyanannyi eséllyel tartja vissza a csordaszellemben fürdőző tömeget a totális elmebajtól, mint amekkora valószínűséggel egy rossz pillanatában létrehoz egy olyan szektát, amihez képest a szcientológia emberei süteményt áruló, copfos kis cserkészlányok. Ha a későbbiekben is józanabb lábakon fog állni, elkerülhető ez, de ha Szilárd meg a többiek megint visszarántják, akkor nem kizárt, hogy baj lesz…

A kisregényben az a néhány oldalnyi Monás szál volt az, amikor megint eltávozott az Artúrral szembeni viszonyomból a felhőtlenség illúziója, nagyon nem tetszett a lány és az meg főleg nem, ahová ez az ág vezethetett. Ha Scar felbukkant volna, hogy valóban tarkón csapja Artúrt egy csavarkulccsal, mert a nagy szerelme közepette mást is nézeget, én lettem volna az, aki örömmel nyom a kezébe egy kifejezetten vaskos darabot. Érthető volt részben Mona viselkedése, amit a Navranon átélt az piszkosul nagy megrázkódtatás volt, de ez a beleesek a megmentőmbe úgy, hogy mint személyt nem is ismerem, számomra annyira dedós és valamilyen szinten szánalmas viselkedési forma. Nem láttam túl sok potenciált a nőben és bár nem lehet a sorozatban mindenki olyan tökös csaj, mint Scar vagy Lucy, ha valaki ennyire kis elesett és gyámoltalan, ennyire nincsen erő a személyiségében, az nem jön be. Ezért egy csöppet elkeseredtem, hogy Artúrnak pedig látszólag bejött, ami megmagyarázta, miért is ennyire döcögős a kapcsolata Scar-ral, miért van valamilyen szinten halálra ítélve kettőjük között ez a dolog… Ugyanis a Monával lefolytatott kínos pillanatokkal teli eszmecseréjéből nekem az jött le, hogy Artúrnak igazából nem egy egyenrangú partnerre van szüksége, hanem valakire , aki… pfú, de idiótán fog ez így kinézni, de nem tudom jobban megfogalmazni kevesebb nála, akit folyamatosan pátyolgatni lehet, mert legyünk őszinték, rá van erre szorulva. Scar egy belevaló lány, Mona meg egy szürke arc a tömegben, akiből csodás kellékfeleség lenne, aki főz, mos, takarít, felnevel egy kazal gyereket és közben hasra esik a gyönyörűségtől, ha a férje levegőt vesz a közelében.

Márkot úgy tudnám jellemezni, mint a mostani időjárást, egyszer akkora a kánikula, hogy mindenki ropogósra sülhet a saját zsírjában, máskor meg szakad az eső, dörög és villámlik és sikítva rohanunk a vastag takarókért. Van, hogy annyira laza, ami az adott helyzetben katasztrófához vezethet, máskor pont ez a lazasága hoz rendbe mindent, néha roppantul idiótán viselkedik, időnként olyan bölcs dolgokat tud összehordani, hogy csak pislogok a meglepettségkor, máskor meg kezébe veszi az irányítást és se perc alatt rendet tesz. Nem könnyű eligazodni rajta és eléggé hangulatember, de alapjában véve mindig arra törekszik, mint Artúr és a Miogin bázis többi lakója, hogy annyira jól alakuljanak a dolgok, amennyire csak lehet. A módszerei sokszor nem a legjobbak, nem a leglogikusabbak, például halogatni közölni Artúrral, hogy fogyóban van az élelem, ritka nagy ökörség volt, de azért hallgatta el az információt, hogy ne idegesítse ezzel is a barátját, hogy ne növelje a rajta lévő terheket. Én is úgy gondolom, hogy célravezetőbb lett volna előbb szólni, hiszen akkor több idő lett volna a megoldáson is gondolkozni, de Márk ott, abban a pillanatban azt tartotta a legjobb döntésnek, ha közben szem előtt tartja Artúr érdekeit is. A barátságuk már a kezdetektől fogva érdekes eleme a sorozatnak, amennyire ráfér az egyikre a másik lazasága, könnyedsége, annyira szüksége van a másiknak az egyik komolyságára és megfontoltságára, jól kiegészítik egymást. Az együtt töltött idő alatt elképesztően összecsiszolódtak, annyira különböző, mégis egységes síkon mozognak, annyira tökéletes és mély ez az egész… hogy volt egy időszak a köteten belül, amikor szent meggyőződésem volt, hogy ez közöttük többről szól, mint egy két srác közötti barátság. Főleg Márk néhány eszmefuttatása után… De mivel a későbbiekben nem találtam megerősítést az elméletemre, vagy csak épp ebből a részből maradt ki lehetséges, hogy ezt nagyon benéztem és csak beképzeltem magamnak… O.O Úgyis többen is mondták mostanában, hogy biztos megsütötte a nap a fejemet, benne lehet a pakliban, hogy tényleg ennyire megsütötte…

Adalbert bevetése kockázatos, de kétségkívül K.O. szinten ütős ötlet volt Artúr részéről, szinte izzad a tenyerem, ameddig azokat a sorokat olvastam és nem csak a meleg miatt. Most bizonyosodott be előttem csak igazán, hogy a kispap mekkora átalakuló mester, még gyorsabban ölti fel és dobja el az éppeni szerepéhez szükséges személyiséget, mint Scar, pedig ő is igazi profi ebben. Bár az írónő blogjára feltöltött ízelítőből már tudtam, hogy meg lesz egyszer említve Késes a Miogin bázisban, aki az Artúrban is visszatér, szóval úgy repesek a boldogságtól gyerekek, hogy kerítsetek egy lasszót és kapjatok el vele, mielőtt elszállok a mélyűrbe mégis annyira örömmel töltött el annak az egy mondatnak a látványa, mint legelőször ^^ Vicces volt az a kis szösszenet Artúr születésnapi partijáról, mivel az első oldalakon is pont arról volt szó, szépen keretbe foglalta a történetet.

Ebédkor Márki kiugrott egy dobozból, és előadott egy asztalon egy hastáncot. (…)Az astori barátok se akartak lemaradni, Márk tánca után előadtak egy spontán csűrdöngölőst, szintén az asztalon, de a közepénél leszakadt alattuk.”

Borító: 5/5 – Mint mindig, most is gyönyörű, szerelmes vagyok a Márkot jelképező srác mögötti háttérben *.* A színe kellemes, hűsítő hatást kelt, a benne elrejtett elemek pedig magukért beszélnek.
Kedvenc szereplők: Kócos, Adalbert, Artúr de, hogy teljes értékű kedvenc legyen, még bizonyítania kell, Márk. Az csalás, ha hozzáteszem a listához Késest is? Oké, személyesen nem szerepelt, de említés szintjén igen… :3 ~.~
Legutáltabb szereplők: Ignác, Szilárd és a többi vakabb felfogású egyén
Kedvenc részek: amikor Adalbert felöltötte az álcáját, amikor Artúr a kutyájával játszott, amikor a pajzs szerelése zajlott és jöttek a kalózok, amikor „elfogatták” magukat a Mioginon tevékenykedő emberek, amikor kiderült, mi/ki okozta az űrben a csodát
Mélypontok: az a kínos jelenet Artúr és Mona között, amikor Szilárdék vezetékekkel csapkodták magukat, Ignácék húzása
Korhatár: Nem történt semmi nehezen emészthető esemény, egyedül az időnkénti káromkodások lehetnek veszélyesek a tizennégy év alatti korosztály pehelypaplanos kis lelkére :’D

A kisregény a sorozat fő köteteinek az ismerete nélkül is olvasható, szóval, ha megtetszett nektek, ne habozzatok megrendelni, amit ITT tehettek meg.
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2017. június 23., péntek

Maggie Stiefvater: The ​Dream Thieves - Álomrablók (Hollófiúk 2)

Sziasztok! Mialatt durván kínlódok a meleg miatt és nagyban átkozom az időjárás kánikuláért felelős minden elemét, összedobtam egy értékelést a legutóbbi olvasmányomról, egy ajándékba kapott könyvről, a Hollófiúk sorozat második részéről :) A hangsúly ezúttal a kis csapat ügyeletes morgójára, Ronanre helyeződik és az ő álmaira, amik felett jóval nagyobb tudatossággal bír, mint az átlag emberek, annyira, hogy a szó szoros értelmében meg is valósítja őket.

Fülszöveg:

Varázslat és romantika különös keveréke. Minden rajongó erre várt!

Miután Cabeswater körül életre keltek a Ley-vonalak, Ronan, Gansey, Blue és Adam élete gyökeres fordulatot vesz. Ronan például egyre mélyebbre merül az álmaiban, és az álmai is egyre erőszakosabban tolakodnak be az ébrenlét óráiba.
Mindeközben néhány velejéig gonosz ember ugyanazt a mozaikdarabkát keresi, amit Gansey…

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-06-23 15:49:02
Igazából nekem csak egy kérdésem maradt, így a kötet befejezése után: Hol tanulhatnám meg, hogyan raboljak az álmomból magamnak egy Ronant? Vagy legalább egy hollót.
Azzal a tudattal álltam neki ennek a könyvnek, hogy képben vagyok az előző rész tartalmát illetően, aztán kipukkadt a lelkesen dédelgetett rózsaszín buborékom és kénytelen voltam rádöbbenni, hogy azon kívül, ki-kicsoda és milyen háttérrel rendelkezik, eléggé nagy homály uralkodik bennem, pláne az utolsó jelenetekkel kapcsolatban. Szóval megindult a sötétben tapogatózós kirakósozás, mert ugyebár április óta sem vált kézenfekvőbbé a visszaolvasás, mint lehetséges taktikai megoldás. Hőseinknél elkezdődik a nyári szünet jobb alkalmat nem is választhattam volna az olvasáshoz és habár továbbra sem tesznek le Glendower megtalálásáról, azóta, hogy a Ley-vonalat felébresztették, ami mellesleg komoly anomáliákat okoz a henriettai áramellátásban inkább csak egy helyben toporognak, minden elszántságuk ellenére se igazán akaródzik haladni a nyomozás. Olyan szinten, hogy még a legtöbb iránymutató potenciált ígérő Cabeswater is felszívódott azóta, hogy a karakterek legutóbb ott jártak, mintha csak egy vándor-Bermuda háromszög nyelte volna el. Gansey-t rettenetesen bosszantotta, hogy nem jut egyről a kettőre, de én örömmel fogadtam, hogy az írónő ezt a témát valamennyire jegelte és mást helyezett a középpontba ebben a részben, nevezetesen a Lynch családot és ezáltal a kedvenc szereplőmet, Ronant. <3  Az ő házuk táján már korábban is az átlagosnál jóval több szokatlan, zavaros tényező ütötte fel a fejét, de az Álomrablókban ezek a tényezők még hajmeresztőbb fordulatot vettek. Az álmai elfajulásával Ronan előtt világossá válik, hogy a körülötte folyó furcsa, megmagyarázhatatlan dolgoknak, mint amilyen a hollófiókája, Láncfűrész megszerzései is volt, akit egyszerűen csak „megálmodott” az, az oka, hogy ő is olyan, mint az apja. Akiről bár a fiai sem tudták volna megmondani, pontosan milyen szakmában is tevékenykedik, tisztes vagyont halmozott fel a családjának, rengeteget utazott a munkája során és, amikor visszatért a birtokra, többször is különös tárgyakat hozott magával. Ám egy nap, még a nyitókötet kezdete előtt Ronan holtan talált rá, a közelében egy véres csavarkulccsal, így a képességei felismerése után Ronan kénytelen azt is elfogadni, hogy minden esély meg van rá, hogy ő is hasonló sorsra jusson… A Ronannek kitalált adottságért, az álomrablók megteremtéséért csak gratulálni tudok az írónőnek, aki eddig talán csak egy másik, egy kötetből álló történetének, A Skorpió Vágtának a tengeri lovaival nyűgözött le ennyire. ^^ Ezt a szálat sokkalta érdekesebbnek találtam, mint a sorozat alapvonalát és bár erősen nem válik el ez sem a Ley-vonalaktól, a misztikusságának a fajtája jobban magával ragadott, addiktívabb, borzongatóbb volt, pedig, ha tíz-tizenöt embert beterelnek egy szobába és valaki álmos könyvet vagy hasonlókat kezd emlegetni, garantáltan én leszek az első, akiből kitör a röhögés. Annyira megfogott ez az új világ, hogy nem egyszer zavarónak találtam a többi szálat, amik az olvasás közbeni felfogásom szerint, csak azzal az ördögi céllal léteztek, hogy eltérítsenek a Ronan körüli eseményektől. A fő elemmel tehát maximálisan elégedett voltam, Adam-ről és Blue-ról, illetve, amit ezek ketten műveltek… viszont már nem nyilatkozhatok ilyen pozitívan, a viselkedésük, az általuk előre mozdított történések szinte kivétel nélkül szálkát képeztek a szememben és csak azt hajtogattam magamban, hogy nem, nem, nem és nem „>.<. Kérem szépen, aki ilyen fantasy történetet talál ki és ilyen jól meg is valósítja, annak semmi szüksége arra, hogy idióta vergődésekkel húzza az olvasóit.



Blue-ra A hollófiúkról írt kritikámban viszonylag tűrhető, semleges főhősnőként hivatkoztam és az emlékeimben is egy szerethetőbb karakterként maradt meg. Na, most vagy az, az eset áll fenn, hogy az első rész olvasása alatt fölöttem uralkodó nátha meglágyította az ítélőképességemet, vagy ennyit változtam több, mint egy év alatt. Mindenesetre most cseppet sem maradt számomra semleges Blue, szerethetőnek meg pláne nem találtam. Folyamatosan idegesített a hisztijeivel, egyre drasztikusabb mértékben és még mindig nem bírom felfogni, hogy nem működik közte és Adam között ez a kapcsolatosdi, amikor ugyanolyanok mind a ketten, tökéletesen összeillenének avagy megérdemelnék egymást. Nagyon nem értettem a hozzáállását, mint ahogy az se, ilyen magatartással miért nem küldik el a fiúk melegebb éghajlatra- talán azért, mert a gondolataiba éppen nem láttak bele… Blue egy Látókból, valódi tehetséggel bíró jósnőkből álló családban él egyedüli olyan személyként, aki nem képes a jövőbe látásra, de a rokonai képességeit felerősíti, ami azért valamivel több, mint a semmi. Emiatt jogosan érezhette valamilyen szinten kívülállónak magát, de az anyja és a „nénikéi” sosem sulykolták azt belé, hogy kevesebb lenne, mint ők emiatt, sőt… ezért megmagyarázhatatlan maradt a számomra, hogy hogyan gyűlhetett fel egy fiatal lányban ennyi megkeseredettség. Indokolatlan mértékű rosszindulat munkálkodik benne, ráadásul pont azok irányába, akik törődnek vele és kedvelik. Előttem a lapok fogyásával kezdett átalakulni egy kis pukkancs libává, aki jó módjában nem tudja, mihez kezdjen magával. Folyamatosan azon nyafogott, hogy a fiúk nem tekintik egyenrangúnak magukkal. Az, hogy éppen miért is nem, fejezetenként változott, vagy a neme miatt, vagy azért, mert ő nem úszkál a pénzben vagy, mert ő nem abba az elit suliba jár, mint a srácok, de mindig Blue Sargent volt a kitaszított, pedig Blue Sargentet egyedül Blue Sargent lökte bele ebbe a szerepbe. A fiúk se azért nem tartották kevesebbnek, mert lány, se azért, mert egy „sima gimibe” jár, se azért, mert átlagos körülmények között él, mégis az volt a rögeszméje, hogy lenézik. Főleg Gansey, aki a csapat két pénzesebb tagja közül a legpénzesebb. Ehhez képest viszont Blue volt az, illetve Adam, de őt valamivel később boncolom fel rendesen aki annyira fene nagy önérzettel bírt úgy, hogy nem volt semmi alapja, megfogadtam, hogy nem káromkodok… de Adam és ő kurva sokat képzeltek magukról csak azért, mert ők nem kacsalábon forgó palotából érkeztek, nem márkás ruhákban jártak, dolgoztak az iskola mellett és, mert önerőből húzták fel magukat oda, ahol vannak. Nincs is semmi baj azzal, ha valakinek nincsen annyira elit háttere, mint Gansey-nek vagy Ronannak, hiszen nem ez határozza meg, hogy valaki milyen ember, de azért lenézni és folyamatosan szekírozni Gansey-t, mert volt mersze gazdag családba születni, miközben mindenkivel nagyon rendes és 100%-osan a barátaiért van, ritka szemét dolog. Nem Gansey volt a nagyképű, hanem Blue, aki megállás nélkül savazta többnyire magában, időnként hangosan Gansey-t az öltözékéért, ami szerintem szintén egy kifejezetten otromba és gyenge szellemi készségekre utaló viselkedési forma. Ha Gansey vitorláscipőben, galléros pólókban és vászonnadrágban érzi jól magát és nem dörgöli a többiek orra alá, egy-egy darab mennyire sokba került, akkor minden joga megvan rá, hogy ezeket hordja anélkül, hogy bárki is belekötne. Ennyi erővel meg, ha visszaültek volna az oviba, akkor Gansey meg mondhatta volna, hogy Blue cuccai meg tiszta szedett-vedettek és slamposak. Amikor a tónál voltak és Blue ráköpött egy adag saras vizet az egyik ilyen gyűlölt cipőre csak úgy poénból, akkor már tényleg szívesen lecsaptam volna egy evezővel. Óhatatlanul is bekoszolódhatott volna és Gansey-ék bizonyára akkora kupac vitorláscipőt tudnának venni, mint maga Gansey, de akkor is szánt szándékkal megrongálni másnak, egy barátnak a holmiját? Ez nem csak gyerekességet, de a rongáló értékrendjének a hiányát jelenti, ami arra is kiterjed, hogy a másik személyt sem értékeli/becsüli. Blue papolt arról folyamatosan, hogy Gansey milyen magas lón ül és, hogy nem tiszteli a kis dolgokat, amiért másoknak meg kell dolgozniuk, ezt figyelembe véve róla se mondható el az ellenkezője annak, ami miatt problémázott. De, ha Blue fél éves pincéri fizetését összegyűjtve vett volna valamit, amit Gansey piszkít be vagy tesz tönkre direkt, akkor leszakadt volna az ég is… „-.- Ezek után a megmozdulások után azt se igazán volt tiszta, hogyan gondolhatja azt Blue, hogy kezd beleszeretni a fiúba. Aki csak kedvel is valakit, nem így viszonyul hozzá, mert itt nem valamiféle kölcsönös adok-kapok, csatározós kis játékról volt szó, ami alatt mindkét fél jól szórakozik, hanem szimpla gonoszkodásról.

Apropó gonoszkodás, még felküldöm egy kicsit a kritikám kínzópad részlegére Adamet, aztán tovább is ugrok a lényegesebb, pozitívabb dolgokra, azokból ugyanis lényegesen több volt, de előtte elengedhetetlennek tartom, hogy említést tegyek a problémás területekről is, hiszen bár ismétlem, nem ezek tették ki a sztori túlnyomó hányadát, mégis kellő mennyiségben csepegtettek az élménybe annyit a Blue-t és Adamet jellemző megkeseredettségből, hogy a totális felhőtlenség odavesszen. Adamet az előző részben nagyon sajnáltam és bekerült a kedvenc jeleneteim közé az a néhány oldal, ami alatt Ronan megjelent Adamék lakókocsijánál és megmutatta a fiú faaprítóba való apjának, hogy mihez tartsa magát, de továbbra is fenntartom, sokkal hamarabb is kitörhetett volna ebből a pokolból, ha nem ennyire fafejű és engedi a barátainak, hogy segítsenek, hiszen itt már nem csak a testi épsége forgott kockán, hanem az élete is, ami azért szerintem többet ér, mint a büszkesége, amit így minden nap egy konyhaasztalnak vagy lépcsőnek tudtak csapni. Az Álomrablókban nyújtott teljesítménye alapján egyrészt azt tudom mondani, Adam kezelésre szorult volna azok után, amin átment, másrészt pedig, most már hellyel-közzel adottak voltak a lehetőségek a felemelkedéshez, mégis durva mélyrepülésbe kezdett. Még intenzívebben vált utálatossá, mint amilyen alapjáraton is volt, Adam is ugyanazzal az én vagyok a kismadár, akit kilöktek a fészekből komplexussal küzdött, mint Blue és csakúgy, mint a lány, ezt is egyedül ő generálta saját magának. A kis csapatuk egyik tagja sem különböztette meg hátrányosan vagy törekedett a kitúrásával, Adam szeparálta el saját magát. Nála is adottak voltak ugyanazok a tévképzetek, mint Blue-nál, egy idő után megfordult a fejemben, hogy Blue titokzatos apja, akit sosem látott, de attól nagyon szeret, azonos lehet Adam elmebeteg, cséplőgép apjával csak nála ezek abból álltak, hogy;
- Gansey és Ronan megvetik, amiért szegény és titkon folyamatosan éreztetik is vele ezt
- Gansey azt hiszi, hogy ezért hatalmaskodhat felette és az irányítása alá vonhatja az életét, ezt az álnok tervet pedig azzal leplezi, hogy a barátjaként csak segíteni szeretne neki, hogy könnyebb legyen az élete
- Gansey egy bábnak tekinti, akit ki lehet használni, ugráltatni lehet, majd miután megunták, ki lehet dobni a kukába
- A banda tagjai és az egész társadalom (!) sosem fogja befogadni, mert érződik a kezein a gépzsír szaga és, mert a vaskos „parasztos” kiejtését se tudja leplezni, ami mellesleg abban a városban minden helyinek ugyanolyan
- Blue is kevésnek tartja magához, azért nem akarja megcsókolni
Összességében az egész bolygó azért forog a tengelye körül, sőt, ha jobban belegondolunk, talán a többi is hogy megkeseríthesse a rajta élő minden életforma Adam Parrish életét, aki nem is rest emiatt nyavalyogni, duzzogni és mindenkibe nagyot rúgni, ha olyan kedve van. Igyekeztem megérteni a srácot, de ilyen szintű paranoiával már komolyan nem bírtam mit kezdeni, csak megerősödött bennem, hogy ide nagyon el kellene egy pszichológus, mielőtt súlyosbodik ez és visszafordíthatatlanná válik… O.o Hozzá sem tudok túl nagy meglepetést írni csak azt, amit Blue-nál is ismertettem, hogy azért kimondhatatlanul nevetséges ez az elesett mártír-üzemmód, mert a hülye szülein kívül senki sem akart Adamnek rosszat, Ronan, Noah, Gansey és még Gansey családjai is csak jót akartak neki. Az utóbbiakat is elvből megvetette, pöffeszkedő hólyagoknak állította be őket, akik tudatában vannak, hogy Adam Parrish egyáltalán nem olyan, mint ők vagy bármelyik pillanatban rájöhetnek és ezért a háta mögött kigúnyolják, jót nevetnek rajta. Ezzel szemben a Gansey család minden tagja, Gansey nővére, a mama meg a papa, mind kiemelkedően normálisak voltak, rögtön csapot-papot eldobtak a kedvéért és majd’ összetörték magukat, hogy hozzátehessenek valamit  a fiú életéhez, hogy valahogy egyengethessék az útját, ha már azok, akiknek ez a kötelessége lett volna, ennyire degeneráltak. Nem azért, hogy basáskodjanak felette vagy megalázzák, hanem, mert azzal, hogy Gansey barátja, rögtön családtagnak tekintették és értékes embernek tartották. Az előítéletesség semmilyen formáját nem bírom tolerálni, ha bőrszínről, ha nemről, ha nemi identitásról, ha vallási/világnézeti kérdésről, ha vagyoni helyzetről van szó, ez szerintem egyszerűen nem egy olyan dolog, ami a modern világban, a 21. században elfogadható. Adam meg hiába dolgozott azon gőzerővel, hogy a Gansey családot tüntesse fel olyan színben, mint akik előítéletesek vele szemben, fordított helyzet állt fenn és Adam volt rohadtul előítéletes a vendéglátóival szemben. Azoknál a pillanatoknál végképp elveszett minden feléje táplált reményem, amikor nem csak elgurult a gyógyszere, hanem olyasmiken kezdett gondolkozni, hogy most már érti, miért nem tudta az apja sem kordában tartani az indulatait, hogy miért olyan nehéz az… „-.- Komolyan, még sajnáljuk is meg az öreget, amiért ott ütötte a fiát, ahol csak érte. Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor a kötet vége felé összekapta magát és újra civilizált, értelmes lényhez méltón kezdett viselkedni a havi bajos kislány öntudatra ébredt magánszáma helyett. Kíváncsi vagyok, hogy az ő kezébe adott hatalommal mit fog kezdeni a későbbiekben az írónő és remélem, a kattos Adamnek ezzel a kötettel végérvényesen búcsút mondtam.

Illetve abban is bízok, hogy Ronan álomrablós szála nem fog a süllyesztőben kikötni, miután ilyen precízen kibontotta ebben a részben az írónő, piszkosul sajnálnám, ha csak ennyi jutott volna neki és a továbbiakban jelentéktelen mellékágként tengődne, mert még ezek után is rengeteg lehetőség rejlik benne. Mindannyian szoktunk álmodni, néha förtelmes történések zajlanak le, amikből minél hamarabb szabadulni akarunk, miközben azt mantrázzuk, hogy ez nem valóság, máskor olyan dolgokról álmodunk, amiket meg szeretnénk szerezni és ébredés után bánjuk, hogy ez mégsem jött össze. De mi lenne, ha valami úton-módon kivitelezhetővé válna a kivitelezhetetlen, ha tegyük fel, egy álmunkban kézbe fogott autogramos papír ott lenne mellettünk, amikor felébredünk? Nos, ehhez olyannak kellene születnünk, mint amilyen Ronan is, ugyanis ő bír ezzel a különleges adottsággal, amiről mások csak álmodni mernek. Jó-jó, elcsépelt poén volt, nem lesz több Ronan először akaratán kívül hoz át a valós világba bizonyos tárgyakat az álmaiból, később a folyamatot már tudatosabban végzi, de, hogy mi is lesz nála, amikor felébred, ugyanannyira képlékeny, mint amikor még a folyamatot se irányította. Egy valami közös a tárgyakban, egyik sem hétköznapi, sokkal többek annál; egy repülőgépmodell, ami elemek nélkül is képes felszállni, egy toll, ami mindenkinek a kezében gyönyörű, elegáns betűkkel ír, egy doboz, ami négy nyelven tud fordítani. A lehetőségek számának egyedül az álmodó, jelen esetben Ronan fantáziája szabhat csak határokat. Ez a fantázia pedig nem csak csupa szivárvány és napfény megjelenítésére képes, a fiút álmában szörnyetegek üldözik, olyan démonok, amiket se nem embernek, se nem mai madárnak, se nem Theropoda dinoszaurusznak nem lehet egyértelműen nevezni. Van, hogy vérző tagokkal tér magához és idővel bizony olyan is előfordult, hogy a mesébe illő tárgyak kíséretében egy-két ilyen teremtmény is átkelt a valóságba…

„Rásziszegett a fiúkra. Közben nagyokat pislogott vörös pupillás szemeivel. Egy madár. Egy dinoszaurusz. Egy démon.
Nem csoda, hogy Ronan nem bír aludni.”

 Ronan előtt idővel feldereng, hogy a családi birtokukon is több hasonló portéka található, ahová az apja végrendeletének az értelmében se ő, se a testvérei nem léphetnek be, ameddig be nem töltik a tizennyolcadik életévüket vagy, ameddig nem változik a végrendelet tartalma, különben elesnek mindattól, amit a családfő a nagykorúvá válásukkor rájuk hagyna. Ronan viszont sosem volt az a típus, aki a szabályokat tiszteletben tartja, a csapatból ő a legfogékonyabb a balhézásra, többek között a gyorsulási versenyeket is kedveli, de a barátaihoz a végsőkig hűséges, így az apja végrendelete sem gátolja meg abban, hogy kiderítse, mi áll a háttérben, pláne, hogy minden jel arra mutat, Cabeswater felszívódásának ügyében is válaszokat találhat az otthonában. A Lynch család birtokán játszódó jeleneteket imádtam, különleges atmoszférája volt a helynek és a Ronan anyjával kapcsolatos titok is nagyon ütősre sikeredett, a történet egyik fénypontja volt a Blue „nénikéinek” hozzáfűzött kommentjeivel együtt :D A birtokon tett látogatások során újabb információk kerülnek a felszínre az álomrablókkal kapcsolatban és az kiderül, mennyire kelendő árucikk is Ronan képessége… Számtalan kincsvadász és egy vérprofi bérgyilkos érkezik Henriettába, mind egy különleges, Greywaren nevezetű tárgyat keresnek, amivel el lehet mozdítani bizonyos dolgokat az álmokból. Miután Ronan bátyját támadás éri, a hollófiúk gyárbeli otthonát felforgatják és a Lynch család birtokára is betörnek, világossá válik, hogy se Ronan, se a közelében lévők nincsenek többé biztonságban…

Voltak elejtve jelek, amik a másik álomrabló kilétére utaltak, így nem lepődtem meg annyira, amikor kiderült, ki is az és azt kell, hogy mondjam, elégedett voltam a választással ^^ A többiek szidhatják, ahogy akarják, nekem már a felbukkanása pillanatától szimpatikus volt ez a bizonyos karakter, alig vártam, hogy többet is megtudhassak róla azon kívül, hogy ő a történet fekete báránya. Ha nem is igazán józannak mondható körülmények között lógtak együtt Ronannel, szerintem jó csapatot alkottak és bár a végén az bizonyos összecsapás felhelyezte a koronát a történetre, mégis egy kicsit furcsának hatott nekem először tekintve, hogy ő volt az, aki megtanította Ronannek, hogyan is kezelheti az adottságát, hogyan hozhatja el az álmából pontosan azt, amit lefekvés előtt kigondol. Előbb számítottam volna arra még az okítós részek alatt, hogy szövetségre lépnek, minthogy ellenségek lesznek, de nagyon izgalmas lett ez a már említett, álmodó az álmodó elleni küzdelem és azt is bebizonyította, hogy Gansey jól mérte fel Ronant.

Ekkora akciófaktor mellett, az eseménydús fantázia elemek tengerében már-már nem is találtam szükségesnek a szerelmi szálat, pedig a romantikus regényeket is nagyon szeretem a véres thrillerek és a fantasy mellett. Okozott bőven bonyodalmat a Blue születése óta fennálló jóslat, miszerint azzal, hogy megcsókolja a szerelmét, meg is öli majd a szóban forgó fiút, de nekem kicsit erőltetett volt megint előhozni ezt a „nem csókolózhatok” vonalat és az Adam-Gansey-Blue triászt, amibe egy epizód erejéig beugrott még Noah is. Az előző kötetben már le lett tisztázva, hogy Blue és Adam között ez nem működőképes, nem volt semmi értelme még egy köteten át húzni ezt a „vele kellene lennem, mert annyira összeillünk” agybajt, elég lett volna, ha pusztán Ganseyre és Blue-ra koncentrálódnak a romantikának szentelt oldalak. Bár azt fenntartom, hogy Gansey és a lány nincsenek egy súlycsoportban, a fiú sokkal érettebb gondolkodású, jobb. Ha belegondolok, az első rész elején mennyire ódzkodtam Gansey-től, amikor még Mr. Mobilcézárként tetszelgett a főhősnő bemutatása által, de már akkor is kezdett megtöredezni a jég, amikor jobban meg lehetett ismerni Gansey-t és ezáltal arra is rálátás nyílt, hogy a kis bogaras dolgai ellenére még mindig rejtély számomra, miért nevezi Jane-nek Blue-t :D egy nagyon jó fej srác, aki tűzön-vízen keresztülmenne a barátaiért. Gansey a sorozat második részében is főként ebben a mindenkit védő, óvó bácsi szerepkörben tetszeleg, annyi megoldásra váró gubanc szakad a nyakába, amit gyengébb ínszalagokkal nem is lehetne bírni. Szeretne segíteni Adamnek abban, hogy ne kelljen annyit dolgoznia és elindulhasson a karrierje is, gőzerővel töri a fejét rajta, hogyan bukkanhatnak Glendower nyomára, amiatt is aggódik, hogy Noah a Ley-vonal felébresztése óta el-eltünedezik, Ronan álmos ügyében is igyekszik támaszt nyújtani és még a szülei is Washingtonba rendelik, hogy a felső körökből származó ismerőseiket könnyebben lenyűgözhessék. Gansey otthonosan mozog azokban a körökben, amiktől Adam és Blue szívből irtóznak, de attól még nem szívesen végzi ezt a mozgást, a nagyvárosi csillogás nem az ő világa, Henriettában érzi magát igazán otthon, ahol ott vannak neki a barátai, végezheti a kutatásait és az egyedi hangulatot árasztó, de minden egyes beindításával, feltartóztathatatlanul a roncstelep felé döcögő, narancssárga Camaro autója. A sokoldalúsága mellett azonban Gansey is csak ember, akinek a feje felett időnként feltornyosulhatnak a hullámok annyira, hogy neki is szüksége legyen valakire, akivel megbeszélheti, ami nyomja a szívét, akinek a kétségeit is bevallhatja. És ezzé a személlyé lép elő Blue, fokozatosan, egyre közelebb kerülnek egymáshoz, összecsiszolódnak annyira, hogy ha beüt valami krach vagy nem bírja már a nyomást, akkor a lány az, akit Gansey elsőnek tárcsáz.

Noah keveset szerepelt, amit bántam, ugyanis Ronan mellett őt bírom a legjobban ebben a különleges baráti társaságban, amikor jelen volt, akkor mindenesetre okozott pár vicces jelenetet. Remélem, hogy a következő részekben többször is láthatom majd, lehetőleg tömörebb formában. :D Blue bolondos, egytől-egyig a maguk módján különc figurákból álló családja mindig képes feldobni a hangulatot, a lánya szerelmi életénél sokkal jobban lekötött a Mauráé, érdekes volt, ami közte és Szürke között alakulgatott, akit szintén megkedveltem. A kétes hírnevű, parti király Kavinsky-t is a szimpatikus szereplők közé soroltam, vannak olyan karakterek, akiknek jól áll, ahogy szemétkednek, ő is ezeknek az egyéneknek a palettáját színesítette :))

Borító: 5/4 – Remekül szemlélteti, hogy mi is ennek a kötetnek a lényege és passzol az első rész borítójához, de nekem jobban tetszett, amikor egy nagyobb figura volt a fehér alapon, mint sok kicsi.
Kedvenc karakterek: Ronan, Noah, Kavinsky, Láncfűrész
Legutáltabb karakterek: Blue, Adam, Szürke testvére
Kedvenc részek: amikor a két álomrabló együtt szerepelt, Szürke mobiljának az eltulajdonítása, amikor Gansey és Ronan megküzdöttek Ronan egyik álombeli lényével, a Lynch család birtokán játszódó jelenetek, amit Adam és Persephone csinált a végén, azok a részek, amikor Noah állapotán poénkodtak
Mélypont: Blue és Adam we are the outcast hadjárata
Szerelmi szál: Kissé nyögvenyelős, de a YA keretei között marad, ölelkezésig terjed a szerelmesek kapcsolata.
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2017. június 21., szerda

Book Tag: Kit választanál? (Book Tag #21)

Halihó! Elfogadható hosszúságúnak mondható kihagyási stádium után komolyan próbálok én leszokni ezekről a kérdéssorokról, de nagyon nehéz, ilyen nehéz ellenfél a heroin se lehet ismét gyarapítottam a blogon fellelhető Book Tag-ek készletét az egyik kedvenc fajtámmal, egy kihúzós taggel! :D Csakúgy, mint az előzőeket, ezt is Réta, a HaBár, a könyves kocsma bloggerinájának gyűjteményéből kölcsönöztem/loptam. A Kit választanál? TAG kérdéseire adott válaszaimból kiderül többek között, hogy ha lecsuknának, melyik könyvkaraktert fogadnám fel ügyvédnek, illetve, hogy kivel tanulnék tangózni :D
created by HunHowrse Layout Generator on 2017-06-21 14:58:43
A szóba jöhető karaktereket anno még az éjszaka közepén húztam ki, ezért kivételesen nem készítettem fotót magáról a húzásról/a kiválasztott edényben lévő, összegyűrt papír fecnikről. A TAG kitöltési menete a következő:
~ felírjátok cetlikre kétszer annyi, tetszőlegesen kiválasztott könyvszereplőnek a nevét, mint ahány kérdés van
~ fogtok egy szimpatikus bögrét/edényt/kalapot/akváriumot és minden kérdésnél kihúztok 2 nevet
~ Fontos, hogy mindenképpen választani kell, nincs olyan lehetőség, hogy "mindkettő" vagy "egyik sem".

                             Kivel kávéznál együtt reggel?
Valentine Morgenstern (Cassandra Clare: Hamuváros) VS Cassie Sullivan (Rick Yancey: Az ötödik hullám)

Valentine sosem volt kifejezetten a kedvencem és a kávé sem, szóval ilyen szempontból kitűnő párosítást képeznének. Cassie a hibái ellenére egy jópofa csaj és olyan szintre fejlesztette a túlélést, hogy felléphetne vele a cirkuszban is, de elég sok mindenben hasonlítok Adura, akit Cassie  nem kedvel, ezért valószínűleg hamar a képembe öntené az italát. Legyen akkor már inkább Valentine, reggel még lennék annyira kába, hogy röhögés nélkül és ép ésszel végighallgassam a fajelméletét.


Ki tudna rávenni, hogy együtt csináljatok csínyeket (pl házakba csöngetni)?


Fleur Delacour (J. K. Rowling: Harry Potter) VS Deznee Cross (Jus Accardo: Érintés)

Fleur alapjában véve nagyon büszke és többé-kevésbé rátarti személyiség, nem nézném ki belőle, hogy ilyen dolgokra kapható lenne... Deznél, viszont szánt szándékkal sem húzhattam volna megfelelőbb embert erre a feladatra, vagány csaj, aki minden őrültségbe szívesen fejest ugrik. Biztos remekül szórakoznánk együtt :D

            Lecsuktak bankrablásért, ki lenne az ügyvéded?
Marilyn Manson (Marilyn Manson & Neil Strauss: Nehéz út a pokolból) VS Genevieve Lefoux (Gail Carriger: Szívtelen)

Fogas kérdés, szívem szerint Mansonra voksolnék, hiszen rajongok a munkásságáért és egy nagyon intelligens fickónak tartom. Garantáltan kihozna a börtönből... De félek tőle, hogy már a tárgyalás elején beköpne valamit, amivel vérig sértené a teljes bíróságot vagy, hogy az öltözéke miatt már azelőtt kizavarnák a teremből, hogy hozzáláthatna a védésemhez... xD Genevieve egy hasonlóan briliáns elme, biztos neki sem okozna gondot tisztára mosni, de nagyon necces helyzetben még bevethetné az egyik találmányát. Tehát Genevieve-t választom.

     Zenekarodba hiányzik egy basszusgitáros, kit választanál?
Matthew Sobol (Daniel Suarez: Daemon) VS Jáspis (Melissa Grey: A lány éjfélkor)

Matthew egy kicseszett számítógépes Batman, egy igazi zseni, de egy rockbandában semmilyen körülmények között nem tudnám elképzelni. Jáspis rendelkezik kellő színpadi adottságokkal, tökéletesen beillene a basszusgitárosi szerepbe és már csak az avián mivolta miatt is nagy sikere lenne a csapatnak. Végül is melyik rockbanda mondhatja el magáról, hogy a tagok sorait erősíti egy humanoid madárember is? :D

               Ki védene meg az iskolai bántalmazásoktól?
Vee (Jeanne Ryan: Idegpálya) VS Maria Martinez (Nikki Owen: Pók a sarokban)

Ennél gyönyörűbb párosítást lehetetlenség lett volna összehozni. Vee egy tipikus beteg veréb karakter, legalábbis, ameddig nem kezdődött el a MERSZ utolsó fordulója, ha pedig néhány seggfej rám száll, akkor nincs időm azt kivárni, hogy összekapja magát. Mariát szerettem a  regényben, de Asperger-szindrómás, szóval a társas érintkezés... pláne a badass fellépés nem az erőssége... ">.< A legjobban valószínűleg akkor járnék, ha saját magamat védeném meg, de mivel a kihúzottak közül kell választani, Maria mellett döntök. Hátha a rejtélyes számsoraival és a számítógép szétszerelő/összeszerelő s képességével elriasztja a mocskokat. :P

          Ki venne rá, hogy együtt bungee jumping-ozzatok?
Corr (Maggie Stiefvater: A Skorpió Vágta) VS Kate Daniels (Ilona Andrews: Pusztító mágia)

Mindketten? Corr egy vérszomjas, tengeri ló, Kate Daniels meg egy zsoldos harcos, aki a Gyilkos nevű kardjával természetfeletti lények tömkelegét is játszi könnyedséggel kaszabolja le. Választani fogok, választani fogok... Azt mondom, hogy Corr-ra teszem a voksomat. Kate sem sokáig rimánkodna nekem, hogy "jó buli lesz, próbáld már meg",  de mivel Corr nem tud beszélni, ő rögtön belecsapna a lecsóba és átrúgna a korláton. Az már más kérdés, hogy ő hogyan követne vagy, hogy engednének-e egyáltalán egy lovat bungee jumpingozni... :'D

                  Kitől kérnél korrepetálást a vizsgádhoz?
Bruce Nobit (Kelly Creagh: Enshadowed) VS Esme Cullen (Stephenie Meyer: Twilight)

Arról, hogy Esme mennyire iskolázott, mennyire gyors észjárású nem sok információ kerül az olvasók birtokába hát igen, Meyer nem ad túl sok teret a mellékszereplőinek. Brucenak, viszont egy kis könyvesboltja van, így bőven tudna anyagot szolgáltatni a tanuláshoz és már csak abból ítélve is nagy koponya az öreg, ahogy egy szempillantás alatt a földbe döngölte Varen idióta apját.

             Kivel írnál könyvet a delfinek kommunikációjáról?
Sansa Stark (George R.R. Martin: Trónok harca) VS Mrs. Collins (Katie McGarry: Feszülő húr)

Sansáról nem feltételezem az első kötetben elejtett megnyilvánulásai alapján, hogy egyáltalán tisztában van vele, mik is a delfinek.... De Mrs. Collins, a rendetlen, csupa szív iskolapszichológus, szerintem örömmel segítene egy ilyen könyv megírásában. ^^

Ha életre kelne az egyik kihúzott karakter, melyikük lenne az?
Rhysand (Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara) VS Parzuph (Wendy Higgins: Angyali kísértés)

Természetesen Rhysand édesem! <3 *-* Kaidan apja amúgy sem a szívem csücske, de ha ott van Rhys, akkor kinek kell egy kivénhedt démonherceg? :P Azt már, hogy mit is csinálnánk Rhysszal, miután életre kelt, a fantáziátokra bízom... :3

             Ki tudná kérdezés nélkül is, hogy mit szeretnél?
Carmine DeMarco (J.M. Darhower: Sempre) VS Dr. Henry Jekyll (Robert Louis Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete)

Carmine a vérmérsékletéből kifolyólag eléggé ide-oda kapkodós alkat, hacsak nem Haven-ről van szó, így nagyobb bizalommall fordulok ilyen téren dr. Jekyllhez. Ő mégiscsak rájött arra is, hogyan teremthet magának egy alteregót, feltételezem a gondolataimmal is képes lenne megbirkózni.

Autóbalesetet szenvedtél és kórházban kell maradnod több    hónapig. Ki ápolna?
Arya Stark (George R. R. Martin: Trónok Harca) VS Du (Susan Ee: A vég napjai)

Egyiküket sem tartom kifejezetten anyáskodós/atyáskodós típusnak, de akkor már inkább Du, ha magával hozná az ikertestvérét is, biztos fel tudnák dobni az ágyhoz kötött napjaimat, édességeket csempésznének be és a bolondosságukkal az őrületbe kergetnék az ápolónőket meg az orvosokat. Velük gyorsan elrepülnének azok a hónapok. Aryát nagyon kedvelem, de sanszos, hogy nem lenne türelme annyit pátyolgatni és Nymeriát se engednék be a dokik a kórterembe, a kisebbik Stark lány pedig, ha tehetné, inkább a rémfarkasával maradna.

         Elutazol egy hónapra Hawaii-ra. Kire bíznád a házat?
Jacqueline Wallace (Tammara Webber: Egyszeregy) VS Anne Rollins (Kylie Scott: Futam)

Csakis Jacquelinere! Anne története pont úgy kezdődik, hogy hazatér a tök üres lakásba, mert a lakótársa megpattant a bútorokkal és a pénzzel. Nagyon szeretem az ágyamat, a polcaimat és a szekrényeimet, úgyhogy köszönöm szépen, de ezek után az ő lakásfelügyeletéből semmiképpen sem kérek!

                            Ki tanítana meg tangózni?
Jason Dessen (Blake Crouch: Sötét anyag) VS Tywin Lannister (George R.R. Martin: Trónok Harca)

Jason egy fizika ágon tevékenykedő zseni, Tywin pedig Tywin... Mármint ő a Lannister ház feje, a Hét Királyság legrettegettebb ura, a félelmetes, merev hadvezér. Egyikükről se nagyon tudnám elképzelni, hogy egy olyan intenzív és szenvedélyes táncot járjanak, mint a tangó. De Tywint választom, mivel ő is INTJ remélhetőleg simulékonyabb párost alkotnánk és hatékonyabb is lesz a vállalkozás, ha mind a két fél úgy tekint rá, mint egy furcsa lépésekből álló stratégiai játszmára. Már csak azért kell fohászkodnom, hogy ne nagyon tapossak rá a lábára,  az ő korában nehezebben forrnak össze a csontok... és nem tenném rá a nyakamat, hogy nem küldené rám a katonáit, ha bottal bicegő tatát csinálnák belőle a kurzus végére.

Végezetül, de nem utolsó sorban pedig következzenek azok, akiket a Book Tag keretében meginvitálom egy kis nyári, házi feladatra:
- Ligeia, a molyról
- Riszperidon, a molyról
- Ákos, a molyról
- Amalthya, az Enchanted by Pages bloggerinája
- HippyHelena, a molyról
- Kizi, a molyról
Illetve a meglátni és megszeretni típusú esetekre a következő érvényes: mindenki viheti, ha megjelöli a forrást.
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2017. június 18., vasárnap

Könyvkarakterek, akiket a Hollóhátba osztana a Teszlek Süveg (Roxfortosok a HP-univerzumum kívül 1)

Sziasztok! ^^ A mai nappal elindítok a blogomon egy négy részes bejegyzés-sorozatot, amelynek mindegyik posztjában kiválasztok egy-egy Roxforsot házat és felsorolom benne rövid leírással az eddigi természetesen nem a Harry Potter világába tartozó olvasmányaim azon karaktereit, akik a tulajdonságaik alapján az adott házba kerülnének. Ez az ötlet már egészen hosszú ideje érlelődött bennem, de a kivitelezéssel vártam addig, ameddig összegyűlt elegendő megfelelő szereplő ahhoz, hogy tartalmas irományokkal szolgáljak.
A Roxfortosok a HP-univerzumon kívül névre keresztelt sorozatom első részében a saját házamat helyezem a rivaldafénybe, azaz a Hollóhátas testvéreim után kutatok a könyveimben. ;)

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-06-15 12:21:53
Kezdésként ejtenék néhány szót a házról, amibe a Pottermore oldal kérdőíve beosztott. :) Már a kiértékelés előtt éreztem, hogy a Hollóhátban fogok kikötni és úgy gondolom, hogy a négy Roxfortos ház közül ide is illek be a legjobban, az ő mentalitásuk a legszimpatikusabb mind közül.  Szóval a Hollóhátasoknál tömören összefoglalva a fő értékek  az ész, az egyéniség és a tanulás szeretete. A jelmondatuk is az utóbbira utal: "Magadat azzal ékesíted, ha az elmédet élesíted."  A Pottermore-s üdvözlőlevélben a prefektus úgy nyilatkozott, hogy ebben a házban vannak a legokosabb és "legfurcsább" szerzetek. Valószerűtlen elméleteitek vannak? Hóbortos vagy éppen extravagáns az öltözködésetek? Vannak rigolyáitok, amiktől képtelenek vagytok elszakadni, hiszen ezek is ugyanúgy a részeitek, mint a két karotok vagy a fejetek? Semmi gond. A Hollóhátban az ilyen embereket nem kigúnyolják vagy a hátuk mögött röhögnek rajtuk, hanem örömmel fogadják őket.  Nem látják értelmét annak, hogy beleszóljanak, mások hogyan vélekedjenek a világról, miben higgyenek vagy éppen mit viseljenek. Az egyes elméleteik tesztelésében szívesen segítenek is egymásnak, de csak vizsgaidőszakon kívül! Ha a Hollóhátba kerültök, ne számítsatok arra, hogy valaki megírja helyettetek a házi dolgozatokat vagy súgni fog.
És most jöjjenek azok a karakterek, akik a különcök és zsenik gyülekezetébe kerülnének, ha a Teszlek Süveg nyerne egy álomutazást a Karibi-szigetekre és én ugranék be a helyére :D             

                             Ashara Komajd
         (Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa)

Shara egy hihetetlenül okos, kissé hűvös fellépésű főszereplőnő, aki lexikonszinten ismeri Bulikov történelmét, mitológiáját és ezt a tudást briliánsan kamatoztatja is, amikor a város elfeledett múltja megelevenedik. Sokszor beszél úgy, mintha éppen kiselőadást tartana, ha belevág egy munkába, akkor a maximális teljesítménynél kevesebbel nem elégszik meg és akárhová szabadul be, azonnal rendet tesz. Ha be is üt a krach nem toporog és pánikol rajta, hogy jaj, most mi lesz, jaj most mi lesz? hanem higgadtan gőzerőre kapcsolva járatja az agyát és a megoldáson dolgozik, amit az esetek döntő hányadában hihetetlenül hamar meg is talál. Ezen kívül, ha nem is szánt szándékkal, de a tudásával és az elszántságával előbb vagy utóbb minden normális karakter szívét meglágyítja.

                     Amon Dollond professzor
         (On Sai: Apa, randizhatok egy lovaggal?)

Amon egy agykutató, világszerte ünnepelt zseni, akire szigorúan titkos problémák megoldását bízzák a főnökei. A professzorban érvényesülnek bizonyos "fura" vonások, amik leginkább annak tudhatóak be, hogy Asperger-szindrómája van. Szociális téren nincsen túlzottan eleresztve, nem tudja mit tegyen, ha társas érintkezésre kerül sor, hiába ragyogó elme a gyereknevelés is egy olyan szintű kihívást jelent neki, amit szakkönyvek nélkül nem tud megoldani. Ő csupán a kutatás izgalmának és a nagy felfedezéseknek él, sokszor rideg, de ez nem jelenti, hogy szívtelen... csak többnyire nem tudja, mihez kezdjen az emberekkel. A mentalitása hagy kivetnivalót, ha támad egy ötlete, amit meg akar valósítani vagy egy komolyabb krízishelyzet alakul ki körülötte, akkor nem akadályozzák meg a terv kidolgozásában az olyan apróságok, mint a személyiségi jogok áthágása. A módszerei néha-néha kifejezetten bizarrok... de hatékonyak.

                              June Iparis
                (Marie Lu: Született tehetség)

June a hazája üdvöskéje, a Próba elnevezésű képességfelmérő tesztjükön maximális pontszámot ért el, már nagyon fiatalon felvették az ország legjobb akadémiájára és mind az iskolai követelmények teljesítésében, mind a szabályok megszegésében hihetetlen eredményeket ért el. Bár a hazájával szembeni, agymosott engedelmességet nem tudja hamar elengedni, de folyamatosan mérlegeli a lehetőségeket, hogy a Köztársaságból és az ellenállásból mit lehet kihozni és ez alapján választ tömböt. Ésszerűen cselekszik, logikai beállítottságú lány és komolyabb erőfeszítések nélkül átver egy hazugságvizsgáló gépet is.

                         Haven Antonelli
                  (J. M. Darhower: Sempre)

Haven egy isten háta mögötti kis farmra született egy rabszolga nő lányaként, ezzel már a létezése első pillanatától kezdve megpecsételődött a sorsa: belőle is rabszolga lett. Az élete felér egy pokollal, ameddig nem menti ki dr. DeMarco, de ő nem olyan, mint a legtöbb társa, ő többre vágyik, ő ha egy pici lehetősége adódik rá, olvasással próbálkozik vagy éppen rajzol. A számunkra megszokott világ ijesztő és egyben újdonságokkal teli a számára a szabadulása után, de rendkívül gyorsan tanul, hamar kiszúrja a fontos részleteket, továbbá onnantól kezdve, hogy lehetősége van könyvek között lenni, még inkább azon van, (Carmine biztatását élvezve) hogy fejlessze az olvasási készségeit. Összességében azt tudom róla mondani, hogy ha bár a vele történtek egyértelműen nyomot hagytak rajta, képes kiállni magáért és azokért, akik fontosak neki. Egy nagyon okos, szeretetre méltó lány.

                        Genevieve Lefoux
                 (Gail Carriger: Változatlan)

Genevieve meglehetősen botrányos jelenség a könyvben bemutatott viktoriánus Angliában, ugyanis nem csak akkoriban érdekesnek/nem éppen elfogadottnak tartott magánéleti érdeklődése van, hanem férfi ruhákban is jár és ahelyett, hogy az agyát vegetálásra fogva bálokba futkározna és arra várna, hogy valami félnótás feleségül vegye, feltalálóként dolgozik. Méghozzá egy kifejezetten nagyszerű feltalálóként, aki előtt nincsen lehetetlen, addig dolgozik, ameddig meg nem valósítja az elképzeléseit és óvatosan egyensúlyozik a két nagy természetfeletti front: a vámpírok és a vérfarkasok között, illetve a szimpla halandók között. Talpraesett, már-már lángelme, aki a szakmai tudásán kívül tele van szenvedéllyel is, nem rest felforgatni a találmányaival egy egész várost sem, ha veszélyben forognak a szerettei.

                    John Wayne Cleavaer
         (Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos)

Talán ő a társaság eddigi legérdekesebb tagja, John mindössze 15 éves és szent meggyőződése, hogy szociopata, bár a korára való tekintettel a terapeutája nem szívesen tűzi a homlokára ezt a cédulát. A szociopata mivoltja miatt az érzelmi kérdésekben tanácstalan, de betéve tudja a híres sorozatgyilkosok életútját és akármilyen feladat elé állítják, félelmetes precizitással dolgozik. Amikor a lakhelyén egyre több embert gyilkolnak meg, rögtön összerakja a kirakóst, miszerint egy Ed Gein rohangál az otthona környékén és a gyilkos nyomába ered. Pontosan megtervezi minden lépését, a legkisebb kockázati tényezővel valósítja meg a terve részleteit. Johnnak bővebben vannak rémisztő pillanatai, de nagyon éles eszű a kölyök és humora is van, ha az átlagosnál egy árnyalatnyit betegesebb is.

                                   Adu
             (Rick Yancey: Az ötödik hullám)

Adu egy olyan karakter, akit egyszerre utálnak és csodálnak a környezetében lévők, csöppet arrogáns, de szerintem is mire fel. Egy talpraesett vagány csaj, aki az eszével is az öklével is fergetegesen harcol és azonnal két vállra fekteti azokat, akik netán szívózni, gúnyolódni próbálnak vele. A logikát részesíti előnyben, amikor valóban nagyon indokolt lenne berezelni, ő akkor is higgadt marad és töri a fejét. Amikor a megszálló idegenek vezérével kerül szembe, azt is úgy fogja fel, mint egy sakkjátszmát, egy hatalmas szellemi kihívást. Sokan ridegnek gondolják, de ettől még ő sincsen fából, csak annyiról van szó, hogy nem jópofizik mindenkivel csak azért, mert az az elvárt viselkedésforma.

                          Varen Nethers
                  (Kelly Creagh: Nevemore)

Varen egy halk szavú, gót srác, akinek nagyon nehéz a kegyeibe férkőzni, az ostoba emberek halálra idegesítik és ezt nem is rejti véka alá. A cinizmus és a szarkazmus állandó fegyverei, azokkal, akik idegesítők, elég lekezelő tud lenni. Az ő bizalmát és megbecsülését nem készpénznek kell venni, hanem keményen meg kell érte küzdeni, mert csöppet sem egyszerű folyamat a falai mögé kerülni. Ameddig fel nem oldódik valakivel, inkább csak méregeti, nem szereti a felesleges fecsegést és az értelmetlen kérdezősködést. Erősen művészi beállítottságú, felváltva rajzol, fest és ír, van is egy vaskos, már-már könyvnek is beillő füzete, ebbe alkot. Rengeteget olvas, főleg Poe-tól, behatóan ismeri a munkásságát, nagyon választékosan fogalmaz és odafigyel az apró részletekre is.

                       Pearl Torres Frank
               (Tammara Webber: Édesem)

Pearl fiatalabb korában osztályt ugrott, így az iskolában nagyrészt nála idősebb diákok vették körbe, de őket is lepipálta a teljesítményével. Gond nélkül bejuthatna akármelyik orvosi egyetemre, hiszen az esze és a jegyei megvannak hozzá, de őt az óceán érdekli igazán. Tengerbiológus akar lenni és az otthonához közeli területek élőlényeinek a tanulmányozásának szeretné szentelni az életét. Ezt az ötletét az anyja nem nézi jó szemmel, de ő kitart az elképzelése mellett és mindent megtesz, hogy megvalósítsa az álmát. Előszeretettel tanulmányozza a körülötte lévőket, nem egy kezdeményezős típus, inkább távolról figyeli az embereiket, fejti meg a szokásaikat. Néha-néha elgondolkozik olyan témákon is, amikkel más nem foglakozik gyakran, mint például a mulandóságról, az emberi élet jelentéktelenségéről a nagy gépezetben, de akik ismerik, azok tudják ez nem szuicid hajlamokat vagy elkeseredést jelent csak egyszerű filozofálást ':D

                          Henry Branwell
        (Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek)

Henry bőven bír olyan vonásokkal, amik miatt a többi árnyvadász hóbortosnak, különcnek vagy egyenesen bolondnak titulálja, de Henry-t ez nem érdekli. Ha harcra kerül a sor, akkor sem használhatatlan, de őt igazából nem az árnyvadászok klasszikus életútja érdekli, hanem a tudományok. Feltalálók és az Intézetben éjjel-nappal a találmányait bütyköli vagy éppen új szerkezetek megalkotásáról fantáziál. Ha el kell hagynia a kis műhelyét, akkor nagyon szórakozott szokott lenni, előfordul, hogy csak bámul ki a fejéből és nem veszi észre, ha hozzá beszélnek, mert akkor is épp az egyik ötletének a tökéletesítésén töpreng, de ez nem azért van, mert nem törődik a körülötte lévőkkel, csak elkalandoznak a gondolatai. Ha kifejezetten erős fellépésre van szükség, akkor nem ő az, akihez elsőként fordulni lehet, mert a szétszórtságából kifolyólag is többnyire hallgat, de a feleségét nagyon sokra tartja és a maga félénk módján odáig van érte.


                              Rhysand
       (Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara)
                               

Hm... hm... most néhányan bizonyára a szemöldökötöket vonogatjátok, hogy miért pont ebbe a házba osztottam be Rhys-t. Bevallom őszintén, a drágaságomat (<3) eredetileg én is a Mardekárba szántam, de mégsem tudtam tökéletes nyugalommal oda helyezni. Rhys szerintem egy olyan karakter, aki a jelleme alapján pont fele-fele arányban Hollóhátas és Mardekáros. Nagyon intelligens és folyamatosan játszmázik, addig kevergeti a lapokat, ameddig úgy nem állnak, hogy neki a legjobb legyen és akármit tesz, annak mindig jól kigondolt célja van. Nagyon ravasz, szívesen gyötri azokat, akiket nem kedvel és nem riad vissza attól sem, ha piszkos módszerekhez kell nyúlnia, hogy elérje, amit akar. Igazából a Hollóhát esetében nincsen kőbe vésve, hogy a megszerzett tudást csak az egyenes úton való lépkedésre lehet hasznosítani és bőven szükség van óvatosságra meg gógyira ahhoz, hogy Rhysand ne bukjon bele a játszmáiba. Emiatt és, mivel szerintem Rhys nem igazán tudná tolerálni a Crack-ékhoz hasonló bugyutább közeget, akiknek ambícióik lehet, hogy lennének a fejlődéshez, de az eszük hiányzik hozzá helyeztem végül mégis a Hollóhátba.


                          Samwell Tarly
           (George R. R. Martin: Trónok harca)

Sam jelentkezik az Éjjeli Őrséghez, de igazából senki sem érti, mit keres a Falon, amikor egy bevallottan gyáva és mindenféle rosszindulat nélkül kövér, tohonya mozgású fiú, aki nem ért a kardforgatáshoz. Sam pont ezek miatt a tulajdonságai miatt kötött ki a Falon, az apja válaszút elé állította, vagy felölti a feketét vagy balesetnek álcázva az esetet, megöli, amikor legközelebb kilovagolnak. Ennek pedig annyi az oka, hogy nem váltotta be az apja reményeit, nem tudott belőle erős, harcra kész férfit faragni, mert a fegyverek helyett mindig is jobban érdekelték a könyvek. Szívesebben töltötte az idejét az anyja közelében vagy tanulással egy nyalánkságokkal teli helyen. Eszes fiú és lojális barát, ha valaki törődik vele, meghálálja és aranyból van a szíve.
                     
                       Lisbeth Salander
              (Stieg Larsson: A tetovált lány)

Lisbeth piercinget hord a szemöldökében és az orrában, a testét tetoválások borítják, motorozik és azonnal magára vonja a figyelmet, amint belép egy helyiségbe. Svédország egyik legzsniálisabb hackere és kiváló kutató, a memóriája fotografikus, egy A4-es oldalt másodpercek alatt elolvas és meg is jegyzi szinte szóról szóra, amit látott rajta. Van benne egy kis "menjünk fejjel a falnak" hajlam, de amikor ez előtérbe kerülne, akkor inkább mérlegre teszi a lehetséges következményeket és csakis azután cselekszik. Nagyon alacsony termetű, de nem kell félteni, simán elbánik egy nála kétszer nagyobb fickóval is, Lisbeth nem az a típusú lány, aki hagyja, hogy fenyegessék vagy netalán félelemben tartsák. Távolságtartó teremtés, nem bajlódik felesleges udvariassági körökkel, csak ha érdemesnek találja rá a beszélőpartnerét.

Ők lettek volna a Hollóhátasaim :) Ha ti is tudtok olyan karaktereket, akik Süvegként ebbe a házba osztanátok, ne habozzatok kommentelni. Következő körben a második kedvenc házamhoz, a Mardekárhoz fogok diákokat toborozni.
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01