2017. április 29., szombat

Book Tag: Dönts okosan! (Book Tag #17)

Hale, valshek! avagy "üdv, emberek!", ha normális dothraki szótárat találtam Mára egy Book Tag-gel jelentkezem, amit még múlthét szombaton láttam meg @reta09 weboldalán, a HaBár, a könyves kocsma blogon. A Dönts okosan megnevezésű kérdéssor nagyon kiemelkedő és különleges a Book Tag-ek között, a lentebbiekből pedig az is kiderül, hogy pontosan miért ;) Egyelőre annyit mondhatok, hogy bekerült a kedvenceim közé :D
 
created by HunHowrse Layout Generator on 2017-04-28 23:22:58
Ez nem egy szokványos Tag, épp ezért a kitöltésére is egyedibb menetrend vonatkozik, mint a legtöbbre. A lényeg az, hogy mielőtt nekiálltok, cetlikre felírjátok harminc tetszőleges könyvkarakternek a nevét, aztán ezeket a cetliket összegyűrve beleteszitek egy bögrébe vagy akármilyen szimpatikus edénybe, amit elő tudtok ásni. Minden kérdés előtt kihúztok kettő cetlit és a papíron szereplő karakterek közül kell kiválasztanotok azt, aki mellett az adott szituációban döntenétek/akire igazabb lehet szerintetek a kérdésben felmerülő feltevés. Nincs olyan, hogy mindkettő vagy egyik sem és lehetőségekhez mérten senki se csaljon, elvégre ez csak egy játék...:D


Most, hogy a menetrendet felvázoltam, hozzá is látok a kérdések megválaszolásához:

1. Már csak egy helyed van a helyesírási versenyre készülő csapatodban, kit választanál, hogy teljes legyen a csapat?
Elena Michaels (Kelley Armstrong: Bitten) VS John Wayne Cleaver (Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos)

A Bitten c. könyvben nekem a legnagyobb negatívum pont a főhősnő lett, akit a számtalan unszimpatikus vonása mellett túlzottan nagy észnek sem tartok, így biztos nem választanám be helyesírási versenyre se magam mellé. John viszont a dilijei ellenére egy nagyon okos srác, úgyhogy mellette teszem le a voksom.

2. Mindkét karakter meg akar ölni, kit ölnél meg először, hogy jobb túlélési esélyeid legyenek?
Aslan (C.S. Lewis: Narnia krónikái) VS Isobel Lanely (Kelley Creagh: Nevermore)

Egy oroszlán vagy egy pomponlány? Ha már mindenképpen ki kell nyúvasztanom szerencsétlen Aslan-t is, akkor nem kérdés, hogy ki megy elsőre a levesbe: Isobel. Az oroszlánok elméletileg dögevők is, úgyhogy remélhetőleg leköti majd a hullája annyi időre Narnia megteremtőjét, ameddig előnyhöz tudok jutni vele szemben... :D

3. Te vagy a hajadon (/agglegény) a Nagy Ő című műsorban, és döntened kell közülük. Kinek adnád a rózsád?
A Sárga Kártyás Ember (Stephen King: 11.22.63.) VS Albus Dumbledore (J.K. Rowling: Harry Potter)

A kérdéssor alatt ennél a pontnál fordult elő elsőként, hogy hangosan felröhögtem. Mind a két úriember annyira jó parti, hogy lehetetlen választani közülük... xD Maradjunk annyiban, hogy bármennyire is becsülöm Dumbi zsenialitását, nekem túlzottan pszichopata az öreg. Ezen kívül, mint utólag Rowling elárulta, meleg, így hosszútávon nem működne a dolog sajna... Marad a Sárga Kártyás Ember, úgyis őt és a kollégáit tartottam a legérdekesebb szereplőknek a 11.22.63.-ban. ^^

4. Téged választottak ki a körzetedből, hogy részt vegyél az Éhezők viadalán, melyik karakter jelentkezne helyetted a leginkább?
Pearl Torres Frank (Tammara Webber:Sweet) VS Éjúr (Leigh Bardugo: Grisa-trilógia)


Nehéz kérdés, ugyanis Pearl még van olyan rendes, van annyira jó barát, hogy egy ilyet bevállaljon, de valószínűleg már az elején meg is ölnék. A könyves háremem kivételezett tagja, alias Éjúr van akkora hatalom birtokában, hogy seperc alatt legyilkolna minden ellenfelet. Ő viszont nem az a típus, aki csak így jótékonykodik... Talán ha jóban lennénk... Legyen Éjúr! <3

5. Egy elhagyott szigeten ragadtál. Melyik karaktert áldoznád fel a
kannibalizmus oltárán?

Will Herondale (Cassandra Clare: Az angyal) VS Lena Morrissey (Kylie Scott: Lead)

Willt és Lenát is nagyon szeretem, úgyhogy egyiküket se vágnám le szívesen, mint egy disznót... de Lenát egy fokkal jobban bírom és már csak női szolidaritásból is inkább a szemüveges, temperamentumos, asszisztens lányt hagynám meg és Will lenne az, akiből végül egy jó kis ragu készül ugye fűszereket azért lehet találni azon a szigeten?

6. Te vagy a következő DC/Marver szuperhős (természetesen saját tv műsorral), ki lenne a segítő társad?
Artúr (On Sai: Scar) VS Enterno Ferrero (On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál)

Pont két On Sai szereplő... Egyértelműen Enterno! :3 Ravasz és fenomenális stratéga, tökéletes szuperhős-segítőtárs-alany. Artúrt nagyon utáltam a Szivárgó sötétség mindkét megjelent kötetében, úgyhogy ő maximum az lehetne, akit az első hőstettünk során kiiktatunk Calderon apjával :P

7. Egy Avokádó imádó céget vezetsz, kit rúgnál ki a kommunikációs képességek hiánya miatt?Adu (Rick Yancey: Az ötödik hullám) VS Kanin (Julie Kagawa: A halhatatlanság szabályai)

Adut. Nagyon szeretem a karakterét, vág az esze, mint a borotva és igazán tökös csaj, de ilyen téren nem ő a legnagyobb ász.

8. Épp befejeztél egy könyvet, amiben a kedvenc karaktered meghal, ki vigasztalna meg?
Edward Cullen (Stephenie Meyer: Alkonyat) VS Rebel Morrow (Ania Ahlborn: Vértestvérek)

A jelöltek között szerepel egy nyápic szépfiú és egy pszichopata. Nehéz ügy. Tudjátok, mit? Legyen inkább a pszichopata! Gyanítom, hogy egy Rebelhez hasonló sorozatgyilkossal is jobban járnék, mint szobortestű, pipogya mártír úrral.

9. Ugh, egy középiskolásban vagy. Melyik karakter lenne benne a népszerűek klikkjében?
Perselus Piton (J.K. Rowling: Harry Potter) VS Luc (J.L. Armentrout: Origin)

Ez kérdés? Naná, hogy Piton! :D Viccet félretéve, a Luxen sorozat maffiakölyke, az egyszerre lenyűgöző és ijesztő origin a természetét nézve biztos azonnal bandavezér lenne, ha bekerülne egy középiskolába.

10. Eljött a nap; végre egy évvel idősebb lettél! Melyik karakter felejti el a születésnapodat?
Alexia Tarabotti (Gail Carriger: Napernyő Protektorátus) VS Rule Archer (Jay Crownover: Rule)

Alexia egy nagyon gyakorlatias jellem, úgyhogy ő biztos nem követne el ilyet. Rule-nak, a szabadszájú, örök lázadó csajozógépnek, viszont a könyve nagy részében még erősen szoknia kellett a kapcsolatosdit, ezért feltételezem, hogy nála becsúszhat egy-egy elfelejtett jelentősebb dátum/esemény is.

11. Épp most találtál egy feltörekvő booktube sztárt, melyikük lenne az?
Daniel Wesley (Colleen Hoover: Losing Hope) VS Nikki Cruz (Simone Elkeles: Láncreakció)Daniel egy nagyon jópofa karakter, aki rendelkezik a megfelelő színpadi adottságokkal és drámai tálalásra való hajlammal, ezen kívül piszkosul könnyen meg is nyeri magának az embereket. Biztos azonnal rárepülnének az emberek a videóira.

12. Ottalvós buli! Sajnos csak egy embert hívhatsz át, kit választanál?
Anna Whitt (Wendy Higgins: Angyali kísértés) VS Khal Drogo (George R.R. Martin: Trónok harca)

Drogo! :D Fonogatnánk a másik varkocsát, nyelvleckéket adnánk egymásnak,nem rosszra gondolni! legyilkolásznánk a hangoskodó szomszédokat meg ilyenek... Szuper este lenne! Annát maximum két perc után agyoncsapnám az éjjeli lámpával vagy megfojtanám egy párnával.

13. Bumm, terhes vagy (/teherbe ejtettél valakit). Ki az apa (/anya)?

Rhysand (Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara) VS Alex Tree (Helena Silence: Enigma)

Itt a legfelül leírtak ellenére csaltam egy kicsit és a második embert újrahúztam, mivel elsőre egy női szereplő jött ki.
Rhysand! *o* <3 Egy gyereket megkockáztatom, hogy még ő sem tudna kisajtolni belőlem, de ő a legnagyobb könyves szerelmem, nyomatott viszonylatban a mindenem, szóval természetes,hogy őt választom :3

14. Elküldtél egy nagyon fontos üzenetet. Ki lenne az aki csak „látta”, de nem válaszol?
Penryn Young (Susan Ee: Angelfall) VS Cloé Beauchamp (Karine Giébel:Csak egy árnyék)

Cloé. Van annyira rátarti ő, hogy már csak azért se alapon nem válaszol azokra az üzenetekre, amiket nem tart életbe vágóan fontosnak, hadd egye a fene a másikat és idegeskedjen, miért nem ad életjelet magáról.

15. Most ébredtél, ideje reggelizni. Az anyukádat/apukádat valaki helyettesíti, de vajon ki?
Annie Wilkes (Stephen King: Tortúra) VS Ronan Lynch (Maggie Stiefvater: A hollófiúk)

Paul esetéből okultam, Annie gondoskodásából akkor se kérnék, ha halálomon lennék! :P Ronan mellett döntök még akkor is, habár ő a kedvenc karakterem, nem az a tipikus atyáskodó figura, ha emberekről van szó. A reggelikészítés megkockáztatom, kimerülne nála annyiban, hogy megmutatja merre van a hűtő, vagy, ha rossz passzban van, akkor elém vett néhány kukacot,ami Láncfűrésznek nem kellett. "~.~

A kihívottjaim:

- Levandra és Sol a Bookhunters blogról
- gergelydori, a molyról
- brygusz, az Egy olvasó lány naplója bloggerinája
- Hikari, az Írásaim Tárháza bloggerinája
- Wandamaci, a Wandamaci (könyv)birodalma blogról
- Firehart, a molyról
és
- lafayette, a molyról

Ennyi lett volna a TAG, forrásmegjelöléssel mindenki viheti, akinek megtetszett :)
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2017. április 28., péntek

Susan Ee: End ​of Days - A vég napjai (Angelfall 3)

Sziasztok! ^^ Ma a kedvenc angyalos sorozatom befejező kötetéről hoztam egy értékelést. A már megismert apokaliptikus világ egyre drasztikusabb fordulatot vesz, borzalmasabbnál borzalmasabb lények bukkannak fel, amikkel szemben az angyalok se védettek és a Hírvivői poszt megszerzéséért ők is megosztottá válnak. Egyértelműen közeleg a vég... De vajon meg is fog érkezni, vagy meg lehet fékezni?

Fülszöveg:

Az Angelfall trilógia befejező kötete.
A vég napjai Susan Ee bestseller trilógiájának záró kötete. Penryn és Rafi menekülnek, miután az angyaloktól sikerül megszökniük. Kétségbeesetten keresnek egy orvost, aki helyre tudná hozni azokat a változtatásokat, amiket az angyalok végeztek Rafin és Penryn húgán. Kutatás közben felbukkan valami Rafi múltjából, és olyan sötét erőket szabadít el, melyek mindkettejükre nézve végzetesek lehetnek.
Az angyalok által az emberekre szabadított apokaliptikus rémálomban mindkét oldal a totális háború felé sodródik. Valószínűtlen szövetségek köttetnek, a haditervek folyton módosulnak. De ki fog győzedelmeskedni? A Föld feletti uralomért folyó harcban Rafinak és Penrynnek döntenie kell, melyik oldalra álljanak, kit válasszanak: a saját fajtájukat vagy egymást?
Gonosz angyalok és egy talpraesett hősnő, aki nem nyavalyog. Üdítő változatosság.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-04-28 15:45:17
Méltó befejezése egy lélegzetelállító trilógiának, ami számtalan boldog és izgalomban égő pillanatot hozott a napjaimba. ♥
A második kötetet már több, mint egy éve olvastam és bár tavaly év végén majd’ kiugrottam a bőrömből az örömtől, amikor megjelent a fordítása magyarul és hasonlóan éreztem, amikor decemberben megszereztem, mégis viszonylag későn tudtam sort keríteni rá. Ennek meg az lett a kellemetlen következménye, hogy A vég napjai megkezdésére kiestek egyes részletek a fejemből. Nagyobb vonalakban tudtam, mi történt, de pont a fontos részleteket, pl. hogy konkrétan mivel és hogyan ért véget a történet, azt nem. Susan Ee írásaiban az egyik legjobb dolog, hogy hozzávetőlegesen ugyanott folytatja a cselekményt, ahol a korábbi részben abbahagyta és nem fecsérel arra hosszas fejezeteket, hogy felvázolja, mi is történt korábban. A már említett egy éves kihagyás miatt ez a pozitívum nálam hátrányként ütötte fel a fejét, jó néhányszor homályos volt, hogy Ennek most mi volt az előzménye?, Hogyan kötöttek ki ott, ahol éppen tartózkodtak?, persze semmi sem akadályozott meg abban, hogy kezembe vegyem a World After-t és pár helyen belelapozzak, de minek is oldanék meg valamit egyszerűen, ha lehet a sötétben is tapogatózni? viszont pár fejezet múltán felszínre kerültek az emlékeim és visszarázódtam az angyalok támadásától sújtott, lassan, de biztosan végleges pusztulás felé döcögő, Angelfall univerzumba.


Penryn és Rafi, Paige-nek és a kislány szolgálatába szegődött sáskáknak köszönhetően az előző kötet végén egy újabb fergeteges szökést hajtottak végre az angyalok Fészkéből, a túszként magukkal hurcolt Beliellel egyetemben. De ennek a csöppnyi napfénynek, ennek az időleges sikernek nem örülhetnek maradéktalanul, ugyanis a közvetlen életveszély elmúlása ellenére a problémáik nem szívódtak fel. A mezőnyt vezeti a már első kötet óta fennálló gond; Rafi szárnyainak a visszaszerzése. A démonszárnyak is betöltik a fő funkciót, azaz tud velük repülni, de egy arkangyalnak mégsem az igaziak és a többi angyal sem akaródzna maguk közé fogadni valakit, akinek a repülőszervén tollak helyett borotvaéles kampók meredeznek. Ameddig nem kapja vissza a régi szárnyait, esélye sincs visszatérni az övéi közé és azt már az olvasók megtapasztalták, hogy az angyalokat nem a magányos farkas életformára teremtették. Tehát Rafinak mindenképpen orvosra van szüksége. Mint ahogy Penrynnek is, csak neki a húga miatt. Feltett szándéka, hogy rendbe hozatja azt Paige-n, amit a Fészek orvosa, Doki, elrontott, amivel megfosztotta a normális élet lehetőségétől a testvérét, emberi hús evésére és fájdalmakra ítélte. Ezen kívül ott dübörög a kapunk az a bizonyos világvége is, amit Uriel szakembereket, időt és energiát nem sajnálva készített elő, hogy magához ragadhassa a Hírvivői hatalmat… A nyakukba szakadt, óriási zűrökön kívül persze képbe kerültek az ezekhez képest elhanyagolhatónak, de a karakterek nézőpontjából mégis nyomós terhek. A legkiemelkedőbb, ami miatt több YA töltetet kapott ez a rész, hogy mi lesz, ha Rafi visszakapja a szárnyait és, ha visszamegy az angyalok közé. Az Angyalok bukása nagy részében a kényszer miatt, a túlélés érdekében maradtak egymás mellett, de mostanra igencsak Penryn szívéhez nőtt az angyal és minden jel arra mutat, hogy ez valamennyire kölcsönös is. Ámde Penryn nem kerülhet az angyalok közé, a Földhöz van kötve, Rafit pedig sosem fogadnák be az emberek pláne azok után, amit az angyalok műveltek velük és ő is legalább annyira az éghez tartozik, mint a lány a talajmenti területekhez… Így első végiggondolásra igencsak csekély esély van rá, hogy az ő személyes történetük happy enddel végződik, akkor is, ha a világ elpusztulását kivételesen figyelmen kívül hagyjuk…

Némileg döcögősebben indult a zárókötet, mint a korábbi részek és eleinte Penryn magához képest több az átlag, középszerű főhősnőkhöz (akik között neki vitathatatlanul nincs helye) képest viszont kevés olyan lépést tett meg, amiben nem láttam sok logikát… de, ahogy előrehaladt a sztori, fokozatosan kikerekedett, aminek ki kellett kerekednie. Minél többet oldalt tudtam magam mögött, annál jobb lett az egész könyv, fokozatosan beleszerettem A vég napjaiba és a megfelelő időben az írónő pont olyan mennyiségben és pont olyan tempóban kezdte adagolni a már bevált trükkjeit, a rá jellemző, egyszerre csodálatos és hajmeresztő elemeket, hogy egy-két apróságtól eltekintve a harmadik rész is megütötte a többi mércéjét. Ugyanis, ha valamiben profi Susan, akkor az a világfelépítés és a rémálomba illő, hátborzongató szörnyetegek megteremtése, illetve az, hogy nem fél véres, durva, az apokaliptikus közegbe illő kegyetlen valósággal sokkolni az olvasókat. Ezt alapul véve nem is meglepő, hogy a regény legnagyobb durranásaivá azok a fejezetek váltak, amik a pokolban játszódnak. *-* Fenomenális lett! Imádtam minden sorát, ugyanúgy láttam magam előtt a sivár, minden négyzetcentiméteren veszélyt rejtő, válogatott rémekkel teli helyet, mintha én is szereztem volna egy angyalkardot, amivel egy kapun keresztül élvezhetem a lélekemelőnek vagy kellemesnek optimális körülmények között nem nevezhető városnézést.

„Az égbolt megváltozik, itt valószínűleg ez lehet a nappal megfelelője. A korábban látott lilásfekete derengés helyett most vörösen parázsló kupola borul fölénk, és színezi ördögi árnyalatokkal a sivatagot. Nincs igazán éjszaka, de nappal sem.”

A hely megjelenítésének a komplexsége volt az, ami a leginkább elnyerte a tetszésemet, a regény hosszához képest viszonylag rövid ideig tartózkodnak a hősök odalent, mégis részletes képet kap az olvasó arról az agóniáról, amire az oda kerülteket ítélték és kapunk egy kis ízelítőt a pokol történelméből még azelőttről, hogy Lucifer és a haverjai akcióba lendültek. A múlt ezen kis darabkája alapján pedig felvetődik, hogy talán, valamikor régen, a pokol is olyan volt, mint a mi világunk és, hogy bár förtelmesnek vannak bemutatva a pokolfajzatok, és azok is sokkal többen hasonlítanak az emberekre, mint ahogy azt elsőre sejthetnénk.

„A pokolban látott romok képe villan be. Vajon a pokol őslakói között is volt egy butuska, epekedő tinédzser, aki elárulta őket? A gondolat, hogy egy szoborszerűen tökéletes exangyal szerelembe esik egy pokolfajzattal, nevetésre ingerel. De lefogadom, hogy a pokolfajzat tinédzser nem így gondolta.”

Ha már a pokolfajzatok… muszáj megemlítenem a kötet szörny-készletét is, mivel az írónő túlteljesítette még saját magát is. Az előző részek veszedelmei, a sáskák a lehetőségekhez mérten háziasítva lettek Paige által, így szükség volt egy kis vérfrissítésre… olyan szerzetekre, amik kellően rémesek ahhoz, hogy a borzongás-faktor mérője ne csússzon lejjebb. Erről a vérfrissítésről mind a démonvezérek, mind az ostorokra erősített, testet kereső fejek, mind a hatosok a felbukkanásuk 90%-ában a Denazen sorozat hatosaira asszociáltam megjelenítésével mesterien gondoskodott Susan Ee. Mindegyik lényben megvolt az a tipikus, beteges feeling, amire szükség van egy ilyen sztoriban… ^^ A vég napjai sok eseményt és karaktert helyez új megvilágításba, olyanok lettek szimpatikusak vagy, ha azok nem is, de megértettek, akiket korábban utáltam, olyanok kerülnek vezetői szerepbe és birkóznak meg ezzel, akikről álmomba se feltételeztem volna, hogy egy játékhajót épp a Titanic megy a tévében, szóval ezt nem hagyhattam ki is el tudnak kormányozni egy fürdőkádban. Bőven lehet számolni váratlan fordulatokkal, az írónő mindent megtett, hogy úgy keverje a paklit, hogy az olvasó mindent megkérdőjelezzen magában, amit a sorozatban eddig az egyes emberekről, döntésekről gondolt. ’:D A nagy összecsapástól tartottam egy kicsit, mert manapság egyre többször bénázzák el a trilógiákban azt a nagy finálét, amire mindenki vár, de szerencsére most nem ez az eset állt fent, remek megkoronázása volt a kötetnek, nem okozott csalódást a harc. A befejezéssel és egyes szálak lezárásával viszont nem voltam ennyire maradéktalanul elégedett, nem lett rossz… de elbírt volna még egy vagy két fejezetet ez a rész, hogy minden normálisan el legyen varrva.

Penryn egy igazi amazon karakter, aki nem várja meg, hogy megmentsék, hanem nekiáll bunyózni a rosszfiúkkal és szét is rúgja a seggüket, nem keveredik a saját hülyesége miatt gödörbe, ahonnan másoknak kell kihúzni, talpraesett és kemény. Szóval számomra megtestesít mindent, amit egy könyv főhősnőjében keresek műfajtól függetlenül. Lehet, hogy vannak olyanok, akiknek ő már túl vad… de engem meg a gyermekien naiv,- magyarul életképtelen- érzékeny virágszálak kergetnek a sírba, akiket mindig pátyolgatni kell. :P Tizenéves létére már az első kötettől kezdve azon munkálkodott folyamatosan, hogy egyben és életben tartsa a családját, egy eltántoríthatatlan harcos volt. A leginkább talán az fogott meg benne, az emelte ki nálam a legtöbb disztópiás, tinédzser főhősnő közül, hogy nem akarta megmenteni egymagában az emberiséget, nem ő akarta elhozni a világbékét és a totális utópiát a Földre. Csak a húga és az időnként erősen kettyós anyja védelme számított neki, ez volt az, ami minden nap felkelésre és lefekvésre bírta. Mindig kell egy vezető és hasonló helyzetekben a tömegeknek is jobb, ha akad egy önjelölt hős, de nekem szimpatikusabb volt sokkal, hogy végre valaki önző volt és a sajátjai érdekelték. Épp ezért nem egy pozitív típusú fordulatként fogadtam azt, amikor az írónő nem árulom el, hogy mikor, de változtatott ezen. Szép és jó az, amit Obiék csinálnak, de nekem az is tökéletesen megfelelt volna, ha kivételesen nem a főszereplő tetszeleg Gandhi vagy Terézanyu szerepében és Penryn megmarad annak, ami volt, egy tizenéves lánynak, aki a számára fontos személyeket védi. Néhány oldal után megszoktam ezt a felállást, de elsőre idegen volt. Mint ahogy az a viselkedés is, amit a kötet elején tanúsított Penryn. Nem csapott át hál’ az égnek, visongatós, csöpögős liba üzemmódba, de nem is volt száz százalékban önmaga. Nem vallott rá, hogy így csőbe engedte magát húzni és ez a dilemmázgatás se illett a már megismert énjéhez. Gondolom Susan ezekkel akarta érzékeltetni, hogy a kilátásban lévő pusztulás ellenére még Penryn annak a korosztálynak a sorait erősíti, aminek a központi témája más könyvekben a pasizás, de attól még fura volt. Szerencsére nem esett át ezzel az érzékeltetéssel a ló túloldalára az írónő és az említett első fejezetek után vissza is tért az a Penryn, akit annyira bírok. :3 Magával a szerelmi szál szervesebb felbukkanásával nem volt bajom, ennyi minden után igenis járt főszereplőknek, hogy egymásra találjanak, hogy egy kicsit ellegyenek a másikkal. Vannak, akik szerint ez szürreális volt egy disztópiában, de én úgy gondolom, ennyi hétköznapiságra/boldogságra szükség volt különben is gyakran születnek válsághelyzetek alatt szerelmek… és vállalható keretek között maradt a dolog, édesek voltak együtt Rafiék <3 Néha elég ütődött arcukat mutatták meg, de nem váltak idegesítővé, páholyt kaptak a kedvenc párosaim között :)  Azt mondjuk értékeltem volna, ha kitalál menetközben az írónő egy kiskaput, hogy az élettartamuk, az öregedési léptékük hogyan egyeztethető össze vagy az olvasók elé dob erről valamikor egy magyarázatot… Mert így oké, hogy a közös jeleneteiknél ezerrel olvadozott az olvasó velük, de nekem mindig ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy de, ha ebből kimásznak, mi lesz 20 vagy 30 év múlva? Az Angelfall, a World After és a befejező rész alatt is számtalanszor ki lettek hangsúlyozva az angyalok és emberek közötti különbségek, ezért szükség lett volna a reálisság, a valószerűség kedvéért rá, hogy legalább felvázolja az írónő, hogyan működhet hosszútávon egy ilyen kapcsolat… :/  

A harmadik részre végre megbékéltem Paige-dzsel, mert habár kedveltem a kiscsajt és sajnáltam azért, amit Doki művelt vele, egy vegetáriánusnak már csak azt is piszkosul nehéz lehet feldolgozni, hogy élete végéig csak húst ehet eddig párszor nem tudtam őt hová tenni. Mostanra valamennyire megerősödött és érzékeltem, hogy miért is áradozott róla az első részben annyit Penryn, hogy miért tartották annyira kis jólelkűnek. Ő valóban az a fajta ember, aki mindenben és mindenkiben képes meglátni a jót, de nem az idétlen, balek-kategóriás, akit kedvükre átverhetnek, akiknek csak kedvük szottyan ehhez. Ha a helyzet úgy adódik, ugyanúgy képes ő is küzdeni, mint a nővére, jó párszor ő húzta ki a többieket a szószból. Penryn anyja egy olyan szereplő, aki kész érzelmi hullámvasutat képes elindítani minden olvasóban, én a magam részéről eddig néhány normálisabb pillanatát leszámítva masszívan utáltam és csapnivaló szülőnek tartottam. Azokat a stikliket most sem sikerült jóvá tennie a nőnek, amik miatt kivívta az ellenszenvemet és egyértelműen nem százas, de összességében, amikor szükség volt rá… akkor ott volt. Nem a legelfogadhatóbb módszerekkel, de megpróbált gondoskodni róla, hogy Paige a megváltozott táplálkozási szokásai ellenére is élelemhez jusson és Penryn segítségére sietett, amikor kellett. Ha eléggé erősen a maga módján is, ami nem egyeztethető össze a szokványos vagy az elfogadott móddal, de szereti a lányokat és, ami kitelik tőle, azt megteszi, amikor már nagyon közel lebeg a fejük fölött a viharfelhő. Továbbra sem kedvelem, továbbra sem tudom sok döntését vagy akár őt magát megérteni, de emberibb volt az itteni szereplése alatt, mint az első két kötetben együttvéve. És, ami azt illeti, a megfelelő típusú embereket ügyesen tudja vezetni/megvezetni/irányítani.

Irányítás, irányítás… Ebben a kötetben még jobban központi témává vergődte ki magát az, ugyanis három formában is alakot öltött. Egyrészt a szekta által, aminek a beledolgozását a sztoriba lehet nevezni elcsépeltnek vagy klisésnek, de még inkább hihetővé tette annak a világnak a létezését, amiben a főszereplők élnek. A tömegek elkeseredettek, a legtöbben tisztában vannak vele, hogy eljön a vég és konkrétan semmi esélyük hosszútávon a túlélésre. Ilyenkor a hasonló szervezetek mit csinálnak? Lecsapnak az ingatag vagy kellően kétségbeesett emberekre, adnak nekik egy célt vagy egy megnyugvást arról, hogy a Nagy Spagetti szelleme, Hókuszpók vagy akárki  vigyázni fog rájuk/a haláluk után gondoskodik róla, hogy jó legyen nekik és ennyi. Megkaparintotta őket, úgy forgathatja őket, amerre csak akarja. Ebben az esetben az a mocsok nem bukkant fel, aki ennek az egész lepedős, hajleborotválós parádézásnak az első értelmi szerzője volt, de maguk a lepedős követők még ijesztőbbek voltak, mint a hatosok. Kevés dolog létezik, ami elvakult, fanatikus csürhéknél nagyobb károkat tud okozni, vegyük csak alapul azt a tömeghisztériát, ami az 1800-as években volt Salemben. Az angyalokat pedig hiába szeretem nagyon, főleg egy bizonyos angyalt, hiába felsőbb rendűek, mint mi és halálosan veszélyesek, ebben a cél/irányítás kérdésben ők sem különbek, mint a szektások. Kell nekik egy vezér, aki megmondja, hogy te most odalépsz, te pedig felállsz arra a kisszékre, különben el vannak veszve. Ezzel a nagy csordaszellemmel sosem tudtam és valószínűleg nem is fogok tudni azonosulni, nem látom benne  semmi rációt, hogy csak úgy kérdés nélkül mindenki teszi azt, amit mondanak neki és megvan a veszélye is az ennyire erőteljes birka-pásztor rendszernek… Mégpedig, hogy előbb-utóbb a szamárlétra lentebbi fokain ülők elfelejtenek gondolkozni, mert a fentebb lévők úgyis jobban tudják, mit kell csinálni. Ezt bizonyítja az is, hogy ameddig Rafi nem vezette rá az angyalokat, hogy milyen érdekes, pont akkor jelennek meg az apokalipszis jelei, amikor Uriel a közelben van vagy a közelben van és beszél is róluk, addig ez senkinek fel sem tűnt, nem fordult meg a fejükben, hogy ez nem varázsütésre történik, hogy nem lehet ennyi véletlen. Ha bennem nem is az merül fel, hogy az ügyeletes főnököm hazudik, annyi sütnivalóm van, hogy tudjam, nem akkor kezd el pirkadni, amikor az éjszaka közepén kiállok az erkélyre és elkiáltom magam, hogy „lőn világos!” Ha a felszólalásom eredményez is némi fényt, az is maximum a szomszédok udvaráráról származna, akik kimentek és felkapcsolták a kerti villanyt, hogy megnézzék, milyen idióta üvöltözik ilyen későn... Ez a birka-üzemmód az Ellenállás embereit is hasonló mértékben jellemzi, mint kedvenc, tollas barátainkat, teljesen Obira utalták magukat, tették, amit Obi mondott, mert Obi tudja. Azt pedig csak elméleti síkon se futtatták le magukban, hogy Obi is csak egy ember, aki ugyanannyira sérülékeny, mint ők, így mi lesz, ha Obinak meglövik a lábát, eltörik a karját vagy akármilyen más, komolyabb sérülést szerez, ami nem engedi neki, hogy fent álljon a pódiumon és irányítsa őket. Talán még Du és Dam számolt ezzel a lehetőséggel, de a többiek… olyan biztos pontnak vették, mint a reggelente felkelő napot, ami nagy hiba volt, hiszen, mint írtam, Obi sem sérthetetlenebb, mint ők.

Tehát az Ellenállás tagjai nem lettek a személyes kedvenceim, sajnáltam az embereket, amiért ezt tették velük az angyalok, de fejjel mentek a falnak vagy megtorpantak és csak álltak és vártak, nem is próbáltak meg önállóan tervezni vagy agyalni rajta, hogy mi legyen, illetve rögtön egymás torkának ugrottak, amikor valaki olyan keveredett közéjük, aki nem ugyanolyan volt, mint ők na, igen…van valami, ami nem változik… Akik kiemelkedtek közülük, azok az ikrek voltak, Du és Dam, rájuk semmi sem volt igaz abból, ami a többieket jellemezte. A bolondságukkal feldobták az oldalakat, amiken felbukkantak, sokszor eszméletlen hülyék voltak, de nem ostobák. Ha csináltak valamit, annak megvolt a célja és meggondolatlanságot követ el az, aki a lazaságuk és a viccelődéseik miatt lebecsüli őket, nagyon hatékony és valamilyen szinten veszedelmes csapatot alkotnak ők ketten. Nagyon szerettem őket, a stílusukat, azt, ahogy befejezték egymás mondatait. Eszméletlen arcok mind a ketten, akik képesek felrázni az embereket :D

A színpadon az ikrek vigyorogva parádéznak.
– Hölgyeim és uraim, és mindazok, akik nem tartoznak e két kategória egyikébe sem! Én vagyok a műsorvezető, Subiduuu! – Meghajol. – És itt van mellettem a segítőm, testvérem és életem megrontója, Subidaaam!”


Rafi az első kötet óta nagy változáson ment keresztül, leadott az angyalokra jellemző felsőbbrendűségéből, elkezdte jobban átlátni a helyzeteket és nem utolsó sorban, bármennyi gondot is okozunk mi, ember lányai, nem felejtette el egy pillanatra sem Penrynnek, hogy mit tett érte, hogy nélküle meghalt volna, miután az Angyalok bukásában megfosztották a szárnyaitól és az angyalok elfordultak tőle. Ehhez mérten pedig, bár Penryn nem egy folyamatos megmentésre szoruló kislány, ha olyan szituációba került, amiből az emberi mivolta miatt nem jöhetett volna ki győztesként, Rafi nem habozott a védelmére kelni. Még akkor is, ha a környezetnek olyanok a feltételei, amik egy angyal számára megtestesítik a földi poklot. Most már elismeri, hogy kötődik a lányhoz és ugyanannyira szeretne vele is lenni, mint a társaival, ha az angyal-szabályok, a szabályok, amik az ő csapatát is a pokolba juttatták anno, engedélyeznének egy ilyen kapcsolatot. A tiltott szerelemben mindig van valami izgalmas… de többnyire mégsem rajongok érte annyira, mert az írók túl sok lapot pazarolnak arra, hogy a szereplők azon szüttyögjenek, miért nem működhet ez, miért jobb, ha külön vannak, ahelyett, hogy bemutatnának egy hatalmas középső ujjat a világnak és együtt lennének. De ez nem egy átlagos sorozat és nem a szerelmi szál az, amihez társul egy cselekmény, hanem fordítva, ezért nem jelentkezik annyiszor ez a malmozás, hogy zavaró legyen. Érződik, hogy táplálnak érzéseket egymás felé a főszereplők és, hogy a búcsúzás mindkettőjüknek fájó lesz, de nem ez képezi a központi témát, nem e körül forog a világuk. Hanem például ott van a Hírvivő választás is, amin Rafi is esélyes a győzelemre a démonszárnyakon töltött idő és a többi, nem igazán tökéletes jelöltté tevő húzása ellenére is. Az angyalok választását egy nagyon egyedülálló, egyszerre véres és különleges folyamatként mutatta be az írónő, ami legalább annyi ponton hasonlít, mint különbözik, a mi választásainktól. Tetszett, hogy ezt az eseményt is részletesebben lehetett nyomon követni és nem csak ez van alapon lett ismertetve a végeredmény és a választás alatt történt fontosabb események. Rafi ebben a részben nagy választás elé kényszerül, hiszen azt már az elején is tudtuk, mindent még arkangyalság ide vagy oda, ő sem kaphat meg. Én Susan részéről egész ironikusnak is találtam, hogy a végén ahhoz, hogy megszerezze, ami igazán számít neki, pont arról kell lemondania, amit annyira akart, amit, ha úgy tetszik, korábban választott. Várható volt, hogy hogyan fog dönteni és örültem neki, hogy az utolsó pillanatokban ezzel kapcsolatban nem hozott be az írónő egy nem várt csavart, ha máshogy viselkedett volna Rafi, nem lett volna méltó arra a sok rajongásra és szeretetre, amit az olvasók tanúsítottak az irányába.

Ennyi idő és elvétve elejtett információ morzsa után igazán időszerű volt végre közelebbről is megismerni Rafi legendás csapatát, a Felvigyázókat. ^^ A neveik okoztak nekem néhány szemöldökráncolással és fintorgással vegyes percet, badass, szoborszépségű angyalkatonákhoz társítva ezek a nevek valamennyire nevetséges összhatást adtak… de végül is nem kaphat mindenki a Rafaelhez vagy az Urielhez hasonló, fenségesebb csengésű nevet… Néha-néha az a benyomásom támadt, mintha egy táborozó, tinédzserekből álló sportcsapatot alkotnának a fiúk egy elit angyalhadtest helyett, de szerethető kis csapat volt és feltűnően hamar belerágták magukat az olvasó szívébe. Látszott, hogy mennyire elhivatottak Rafi felé, mennyire bíznak benne és jó volt olvasni, hogy a pokolban átélt szörnyűségek után is képesek még feloldódottan viccelődni egymással. Penryn-t is azonnal a csapat teljes jogú tagjává léptették és ő is megkapta a maga részét a csipkelődésükből. A kedvenc jelenetem velük az volt, amikor először ültek kocsiban és mind szédelegtek és rosszul lettek, rögtön az ugrott be róla, amikor a GoT második évadában tengeribetegek lettek a dothrakiak. Biztos van ebben valami beteges, de valamiért mindig vigyorgásra késztet, amikor a hozzájuk hasonló nagy, erős férfiak hányinger miatt nyúlnak a padlón… xD

„Az a benyomásom, hogy mindjárt elhányják magukat. Nincsenek abban az állapotban, hogy repülni tudnának. Én is szédülök, de a gyomromnak semmi baja. Persze ők valószínűleg még soha nem utaztak anyámmal. Mondjuk valószínűleg autóban sem ültek soha.”

A mellékszereplők közül Beliel helyeződött a leginkább új megvilágításba, valamilyen szinten ő vált az Angelfall-trilógia Perselus Piton-jává, akit nagyrészt megvetettek vagy unszimpatikusnak találtak az emberek, de a teljes története megismerése után már máshogy vélekedtek róla. Nagyon utáltam azért, amit Rafival meg úgy összességében minden mozgásképes karakterrel művelt, de a korábbi énjének a megismerésével sokkal árnyaltabb lett a személyisége. Értelmet nyert, hogy mit miért csinált és ettől nem lettek ezek a dolgok helyesebbek vagy elfogadhatóbbak, de azt kell, hogy mondjam, megértettem. Megértettem, hogy miért utálja annyira Rafit és a többi angyalt, megértettem az indokait. Nemrég néztem a Szupercellát újra és ott mondta Sly Stallone karaktere, hogy egy embert meg lehet ölni, de ha kitépik a szívét, ha elveszik tőle, ami fontos neki, akkor szenved a legjobban. Nos, Beliellel a feljebb valói, az angyalok döntéshozói pontosan ezt tették, mint ahogy a többi Felvigyázóval is. A különbség annyi közöttük, hogy míg a Felvigyázók ugyanúgy szerették Rafit és nem tartották ludasnak a bukásukban, addig Beliel őt is felelősnek tartotta azért, hogy oda jutott, ahová, a számára fontos illetővel együtt. Ezek nem mentik fel őt azért, amit az első két kötetben művelt, viszont szörnyű belegondolni, hogy a régi és a jelenbeli énjét nézve, mennyit kínlódhatott, mennyi borzalmon mehetett keresztül, hogy ennyire megváltozott, hogy ennyire kifordult abból az önmagából, ami még megvakítva küzdött a pokolban a túlélésért és segítő kezet nyújtott az új jövevénynek.

Józsiás okozott még egy kisebb meglepetést, amikor felbukkant, biztosra vettem, hogy hátba fogja támadni Rafiékat, amint tudja és ez az egész csak csel… de viszonylag kellemesen csalódtam benne a jelenléte nagy részében. Sőt, azt kell mondanom, az emberekkel szemben nem kicsit lekezelő a stílusa, de a maga módján egy egész jópofa, józan, két lábbal a földön álló karakter. Annyira, hogy még a vége felé el is kezdtem shippelni Penryn anyjával… nem, nem állok semmilyen tudatmódosító szer hatása alatt Érdekes párosítás lennének, annyi biztos… de szerintem jól megférnének egymást mellett… :D

Még ejtenék pár szót arról, amit még az irományom elején megemlítettem, azaz a befejezésről. Nem lett rossz, de tartom magam ahhoz az elképzelésemhez, hogy meg kellett volna toldani pár fejezettel. Nem összecsapott vagy függővég és az utolsó jelenet viccesre is sikeredett, de hasonló volt a zárás, mint az előző kötetekben. Azaz a fő jelenetvonal le lett zárva és valamennyire a többi is, de hosszasabban ez nincsen kifejtve. Az utolsó résznél pedig erre szükség lett volna, ugyanis hiába ért véget a harc és egyúttal maga a történet is, de az nem derül ki még az Epilógusból sem, hogy mi volt később. Hogy A vég napjai után, milyen lett a világ, hogy hogyan és hol élnek az életben maradottak, hogy mennyiben változott az élet az apokaliptikus felálláshoz képest. Lehet mondani, hogy ez az olvasó fantáziájára van bízva, de én szívesen fogadtam volna azért az írónő verzióját is a sejtelmesség helyett… Hátha kapunk még valami 80-100 oldalas novellácskát, amiben ezt a homályos foltot kiélesíti… :D

Nagyon örülök, hogy anno rábukkantam erre a sorozatra egy könyves blogon és, hogy úgy döntöttem, el is fogom olvasni. Nem vetem meg, szeretem Cassandra Clare könyveit, az Angyali gonosz trilógiát és a Csitt, csitt sorozatot, de számomra ez a No.1 angyalos sorozat, amit nem lehet felülmúlni <3 :3

Borító: 5/5 – Szavakba önthetetlenül gyönyörű, csakúgy, mint az első és a második kötet borítója is. Nem is tudok kedvencet választani közülük, mert ugyanannyira nagy kedvencem a nyitókötet sötét, borongósabb lilás borítója, mint ez az aranyszínű, világos és a második rész kékes, denevérszárnyas borítója. Nagyon tetszik, ahogy az egyes tollakon megcsillan a fény, kétségkívül királyi *-*
Kedvenc karakterek: Penryn, Rafi, Du és Dam, Beliel, Józsiás, Paige
Legutáltabb karakterek: Uriel, a kopaszok, Doki
Kedvenc részek: a pokolban játszódó fejezetek, amikor először felbukkantak a hatosok, a nagy összecsapás, amikor a Felvigyázók rosszul lettek, Penryn és Rafi közös jelenetei, az angyalok választása, Tündérmackó új funkciója, amikor Paige a sáskáiért harcolt, amikor Penryn anyja Penryn megmentésére sietett, Penryn és Beliel küzdelme, Penryn és Józsiás párbeszédei
Mélypontok: Penryn eszetlenebb lépései az elején, a helyenként hiányos lezárás, a csoportok csordaszelleme, az, ami Beliellel történt
Szerelmi szál: Van néhány perzselőbb jelenete a főszereplőknek, de minden marad a YA keretei között… sajna…
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2017. április 25., kedd

Könyvfesztiválon jártam (2017)

Sziasztok! ^-^ Egy apró technikai probléma nem találtam meg az utazás/mozgás/életképes bőrömet, csak a kínlódva ágyban döglős verziót miatt egy nappal később, mint az eredeti elképzelésem szerint, de  KIJUTOTTAM A KÖNYVFESZTRE! <3 <3 Tegnap előtt a hazaérkezésem után negyed óra erejéig Nikki Sixx-é alakultam nem, nem basszusgitározni tanultam meg varázsütésre, pedig jó lett volna... :P és készítettem egy kisebb hadseregnyi fotót a szerzeményeimről. Ebben a bejegyzésben ezeket a képeket mutatom be, illetve összedobtam egy élménybeszámolót is az eseményről; a találkozásomról két mollyal (@gergelydori és @AliceBertrand) és az On Sai-s könyveim dedikálásáról. ^^
created by HunHowrse Layout Generator on 2017-04-24 17:32:10
Az idei volt az első könyvfesztiválom és ez egy gigantikus mérföldkő egy könyvmoly életében!  Olyan, mint az első regény, amit önerőből olvas el az ember vagy nem könyves témában a középiskolába menetel, a jogosítvány megszerzése, az első odaégetett ebéd... Rövidre fogva piszkosul nagy dolog! ':D Majdnem akkora, mint Roxfort ostroma, aminél bár tövig rágta a körmét az olvasó az izgalomtól, mindenki tudta, hogy Rowling nem fogja hagyni, hogy Voldemort és a brancsa nyerjen. Ehhez mérten rendesen fel voltam spanolva az indulásomat megelőző éjszakán, sokáig nem is bírtam elaludni, részben azért, mert gőzerővel rágódtam, hogy mi lesz, ha megint nem sikerül szalonképes állapotba ráznom magam és lemaradok az egészről pedig tudtam hogy ajánlott lenne minél hamarabb sort keríteni a dologra, ha nem úgy akarok majd a standok között keringeni, mint a Trónok Harca-beli Mások. Amikor már úton voltam, akkor valamelyest sikerült eljutnom arra,- hála a Mötley Crüe-nek, a Lordi-nak, Marilyn Mansonnak és a többi kedvencemnek, akik végig biztattak a fülhallgatómon keresztül- a most már nem lesz baj, minden és mindenki sínen van, mint József Attila szintre.

Nem szoktam a Millenárisnál mászkálni,- legutóbb a decemberi Skillet koncertkor jutottam hozzá a legközelebb- nem is nagyon foglalkoztatott korábban, hogy ez a hely hány épületet takar. Ezért egy pár másodpercre megtorpantam, amikor már területen belül voltam és a kajás bódékon kívül azok az illatok... szinte minden építményen ott lebegtek a hurrikánhoz közeli szellőktől a Könyvfesztes molinók. Ennek köszönhetően első körben majdnem sikerült a játszóházba berontanom könyvvásárlási szándékkal fene figyel a többi plakátra, amikor ki van írva nagy fekete betűkkel, hogy Könyvfesztivál... Ne mondjatok semmit.  A félreértés tisztázása után kiszúrtam a két fesztiválos zóna közül a kisebb épületet- valahogy annak az információnak is sikerült addig elkerülnie, hogy a feszt egy nagyobb és egy kisebb épületben zajlik. Mit ne mondjak, amikor beléptem és láttam, hogy a standok száma igen csekély és a felük ráadásul gyerekkönyvekkel van megrakodva, amik körül tömegével nyüzsögnek a maximum 6 éves porontyok, kissé ledöbbentem. Ez lenne az év legnagyobb könyves bulija, amit több óra alatt sem tudtak a többiek körbejárni? Aztán érkezett @AliceBertrand a felmentő telefonjával, hogy merrefelé keressen...

Nekünk ez afféle vakrandi típusú találkozás volt, ugyanis a molyon már hónapok óta tartjuk a kapcsolatot, a Book Tag-ekre kihívogatjuk egymást, ugyanazokban a Projekthetekben is veszünk részt, de egyikünk se látta még a másikat, a decemberi Skillet koncerten mindketten ott voltunk és sikeresen el is mentünk egymás mellett nagy vonalakban tudtuk, miről ismerhetjük meg egymást. A telefon után mindketten kimentünk az előtér részlegbe, hogy megejtsük azt a nagybetűs első találkozást. Ő szúrt ki engem előbb, méghozzá hátulról azóta se sikerült rájönnöm, hogy ezt hogyan hoztad össze... O.o ! Az elengedhetetlen kínos csendek, köszönések és egymásra nézegetések után elindultunk a nagyobb épületbe, ahol már jelentősen ideálisabb mennyiségű volt a kínálat... <3

Több okból is a szombati napot pécéztem ki eredetileg, ezek közül a legnyomósabb érvek mezőnyét On Sai dedikálásai és az azt követő Galaktikus Fanklub találkozó vezették. Tudjátok, hogy mennyire oda vagyok az írásaiért, a Calderon sorozat világméretű kedvencem, a nemrég kiolvasott Esővágyért is teljes mértékben oda voltam, a Szivárgó sötétség sorozat részeiről nem is beszélve.... Akkor is majd' elájultam az örömtől, amikor a Lucy-ról szóló értékelésemet csillagozta a molyon On Sai,  a dedikálás lehetősége meg felért nálam egy lottó ötössel! *-* Szombaton lezajlott bennem egy kis világvége, amikor az említett eseményekről lemaradtam, de este még egy próbát megér alapon rákérdeztem, hogy vasárnap is kint lesz-e és a válasz igenlő volt. A Könyvfesztre érkezésem után nem sokkal, történt egy olyan véletlen, ami 100 évenként csak egyszer esik meg; összefutottam vele a mosdóban. Rövid mérlegelés után arra jutottam, hogy mégsem szólítom le kéz mosás közben, hogy az orra alá nyomjak egy tollat és öt könyvet, így az aláírással való bepróbálkozás akkora csúszott, amikor már Alice-szel a nagyobb épületben bolyongtunk. Végül a kis drágáim mind szignózva lettek *-* Még egyszer nagyon, nagyon, nagyon köszönöm On Sai, hogy aláírtad őket <3 A dedikálás alatt On Sai átadta Alice-nek a kabátját, hogy tartsa meg egy percre, mire az utolsó könyvem is alá lett írva, addigra pedig annyira hozzá nőtt a fekete ruhadarab, hogy majdnem magával is vitte... xD Így Alice kis híján a Nem vagyok sorozatgyilkos mellé szerzett egy Kurt Cobain, ikonikus szürke kardigánja kaliberű ereklyét az írónőtől és egy lakást is - már ha benne maradt a zsebben a kulcs.

A Maxim Kiadó kinti standjához indultunk éppen, amikor rám csörgött @gergelydori, hogy merre talál, vele a felismerés hellyel-közzel azonos időben történt. Kint álltunk a nagyobb épület előtt maximum öt méterre egymástól és, miközben telefonnal a kezünkben sasoltunk, hogy merre lehet a másik, pont egymásra néztünk. Miután egy fővel gyarapodott a csapat jó néhányszor körbejártuk a standokat, beszélgettünk arról, ami éppen az eszünkbe jutott - Mr. Grey és az ütője, idióta főhősnők, a Luxen sorozat, az idegennyelvű könyvek, megtépett zsákba macska csomagok, Books From Iran, pszichológusok- és megindult a vásárlás is. ^^ Nagyon élménygazdag percek voltak és a csúcspontok között mindenképpen szerepel az, amikor lekapcsolt minket egy lélekbúvár könyvet ajánlgató nő,  az én karomat még valamiféle jámbor mosoly kíséretében meg is simogatta és mondta, hogy keressem fel a weboldalukat... O.o Na, igen, ha valakinek piercingjei vannak és acélbetétes bakancsban jár, az csak lelki roncs lehet, egyértelmű amikor némi időbeli késéssel, de majdnem mind a hárman hanyatt estünk és, amikor Alice szó szerint szórni kezdte a pénzét... Ismételten nagyon köszönöm lányok, hogy vasárnap is kidöcögtetek a kedvemért és, hogy nem tiltakoztatok, amikor huszadjára is körbejárattam veletek a nagyobb épületet, terepfelmérés címszó alatt.... :D Neked, @gergelydori, pedig külön köszönet a kis meglepetésért, miután elmulasztottam Pepe Toth Budapestre érkezését, nem gondoltam volna, hogy lesz olyan könyvjelzőm, amit aláírt. ^^ Tényleg nagyon örültem, hogy összefutottunk ^.^ Nem is rólam lenne szó, ha nem alakítottam volna valami fájóan nagy durranást. Miután a lányokkal már elváltunk egymástól, a rakományommal leültem az egyik padra egy kicsit kifújni magamat. Eddig nincs is ebben semmi hajmeresztő, de a pad rosszul volt rögzítve/a lábai nem voltak teljesen egyformák, a lényeg; amikor felálltam és megkapaszkodtam a falban, a háttámla vas része nagy lendülettel nekicsapódott a kisujjamnak. Hirtelen annyira égni kezdett, hogy először még felkiáltani vagy káromkodni se volt kapacitásom, csak fogtam a csuklómat és néztem, ahogy az ujjam szépen, lassan nekiáll dagadni. Annyira fájt, hogy még azt is megkockáztattam magamban, hogy eltört... Tehát, ha vasárnap kint jártatok a Könyvfeszten és a bejárat környékén láttatok egy Slash pólós csajt, aki vadul rázza és fújkálja a kezét, majd a kacsás tóhoz rohan, térdre esik a peremén és, aztán belenyomja az ujját a vízbe, akkor az én voltam... :P

A napot a Burger Kingben zártam, a plázába belépve azonnal visszatértek a már megszokott megbotránkozott pillantások. Kellemes meglepetésként ért, hogy a Könyvfeszten a lélekbúváros nőn kívül senki sem bámult úgy, mintha csőre töltött fegyverrel hadonásznék az orra előtt... de a Mammutban sétálók rögtön visszahozták ilyen téren a komfortérzetemet...

Ééés... most jöjjenek a rövid bevezetésben emlegetett fotók a szerzeményeimről ^.^



Ezt a képet már vasárnap feltettem a molyra, nagyjából az összes Könyvfesztiválos zsákmányom jól látszódik rajta.



Egy másik csoportkép, amin helyet kapott az a dekoratív papír tasak is, amiben a Maxim kiadó standjánál adták át a könyveimet.



Az összes On Sai regényem, mindegyikük dedikálva van <3 Már csak az Apa, randizhatok egy lovaggal? hiányzik a gyűjteményemből.



A dedikált Szürke szobák.



A dedikált Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál.



A dedikált Calderon, avagy hullajelölt kerestetik, ami egyben az első On Sai regényem és az első arany pöttyös könyvem *-*



A dedikált Scar.



A dedikált Lucy, a csokikkal, amiket a Könyvmolyképző Kiadó standjánál adtak a Szürke szobák mellé.



A dedikált Esővágy.



A kinyithatós, könyves medál, amit a Könyvmolyképző Kiadó standjánál adtak a Szürke szobák és a csokik mellé.



Az Oblivion 3 és a Pepe Toth által dedikált könyvjelző, amit @gergelydori-tól kaptam.



A már fentebb említett, dedikált könyvjelző, a Nem vagyok sorozatgyilkos-os könyvjelző, amit a Fumax Kiadó standjánál adtak, egy csomag a feszten osztogatott Haribo-s gumicukorból és a KMK-s csokik.



A Trónok harca. Mindegyik új könyvem megszerzésének nagyon örülök és egytől-egyig imádom őket, de ő különösen nagy kedvenc. Egyrészt, mert az Alexandrás balhé miatt konkrétan lehetetlen megszerezni, másrészt pedig, mert a megvásárlása érdekesen alakult. A forgós állványon szúrtam ki, és miután nem láttam rajta árat,a  lányok elé tartottam egy csak, én vagyok ilyen vak, vagy tényleg nincs beárazva? kérdéssel. Miután ők is megforgatták a kezükben, odavittük a stand Főnix Könyvműhelyes feléhez, hogy megkérdezzük, mennyi az annyi. Ők pedig mondták, hogy ez a könyv a Fumax-osokhoz tartozik, így átirányítottak a stand másik felére... :D



A Gyönyörű lángolás. A Maxim 2+1-es akciójának a keretén belül szereztem be és, bár a könyves világnak kezd a hócipője is tele lenni a Maddox-okkal, én még ezt, America-ék kötetét és a Beautiful Funeral-t el fogom olvasni.



A Modern boszorkány, szintén a Maxim 2+1-es akciója által.



A Sötét elmék (a Maximos ámokfutásom harmadik áldozata) , a Trónok harca és a Gyönyörű lángolás.



A legelső Könyvfesztes vásárlásom eredménye, a Szürke szobák.


A vasárnapi utam összes gyümölcse, feltornyozva.

Tömören ez történt az első Könyvfesztiválomon, ezeket a szépségeket szereztem meg és a felsorolt személyekkel futottam össze. :) Még egyszer és valószínűleg nem utoljára köszönöm @gerelydori és @AliceBertrand, hogy eljöttetek, On Sai-nak pedig azért vagyok nagyon hálás, hogy annak ellenére, hogy a dedikálásos napról lemaradtam, aláírta a könyveimet :3 @gergelydori, az említetteken kívül azt is nagyon köszönöm, hogy annyi korzózás után még az indulásod előtt eljöttél velem megkeresni On Sai-t, hogy alá legyen írva a Szürke szobák is. :)
Most már kereken 140 könyvem van, a közeljövőben eszközölni fogok egy teljes körű polcrendezést is és epekedve várom a Könyvhetet ^^
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2017. április 17., hétfő

On Sai: Esővágy

Sziasztok/Kellemes Húsvétot! ^^
Az ünnepi értékelésemet On Sai novelláskötetéről, az Esővágyról hoztam, amelyben az olvasók 13 vicces, fantáziadús és mégis jelentős üzenetet hordozó történetet élvezhetnek végig a Szivárgó sötétség sorozat írójának tollából.

Fülszöveg:
Exkluzív válogatás On Sai novelláiból
Bölcsesség, derű, kínzó önvizsgálat, rakoncátlan, pajkos humor, hatalmas vállalás.
On Sai világokat alkot számunkra, hogy megkönnyítse létünket a teremtett világban, és hogy ablakokat nyisson világainkra, ajtókat belső útjainkhoz.
Hol képet kapsz, hol gondolatbonbont, nyugtalanító kérdést;
hol egy üde ötletet, felszabadító élcet.
Tizenhárom történet, tizenhárom feledhetetlen élmény, mely elkísér!
Boldogan nyújtjuk át számodra, Kedves Olvasó.
Csemegézz, érezz, érts!

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-04-17 19:40:36
A véleményemet a szokásos rutinmondattal kezdtem, amit az On Sai művekkel kapcsolatban elejtek: túl rövid volt.
Na, most, hogy a menetrendnek eleget tettem, jöhet maga az értékelés. Ebbe a kis novelláskötetbe a molyos frisseim által futottam bele, a könyvek között feljött a címe és, amint megláttam az író nevét csak az a mondat lebegett a lelki szemeim előtt, hogy nekem ez kell bármiről is szóljon. A könyv adatlapját pásztázva pedig már nem egyedül On Sai neve volt a húzóerő, hanem maga az előre vetített tartalom is. Illetve már csak azért is kíváncsi voltam rá, mert korábban nem olvastam novellás köteteket. Ezek után képzelhetitek, milyen fejet vágtam, amikor tegnap megkaptam Húsvétra, körülbelül olyan kitörő öröm járt át, mint a Ferrerókat, amikor új, mindent felforgató játszmába kezdenek :D Rögtön lecsaptam rá és nem mostanában volt ilyen, de kevesebb, mint 24 óra alatt át is rágtam magam a tizenhárom történeten. Erre a kötetre bátran lehetne használni azt a szlogent, hogy minden, ami On Sai, ez a könyv egy tökéletes csomag mindabból, amit mi olvasók annyira imádunk az író munkáiban; a sci-fis elemek keverését a hagyományosakkal, ha valaki azt mondja nekem tegnapelőtt, hogy Jézus. az időutazó ügynökök és természetfeletti lények összegyúrhatóak egy pár oldalas történetbe, biztos kiröhögöm a mindent elsöprő humort és a komolytalannak tűnő szituációkban is megbúvó, nagyon is komoly üzenetet. Mindez pedig igazán gyönyörű, a sztorira utaló illusztrációkkal van díszítve/kiegészítve minden novella elején és az oldalszámok alján. <3 Minden egyes történetet olvasva olyan érzetem volt, mintha a Mötley Crüe – If I Die Tomorrow klipjébe kerültem volna, megálltam egy festmény előtt és betekintést nyertem egy, a többitől különböző, mégis az előzőekkel összeillő, új világba, amiből szívesen láttam még többet is, de a „vászon” mérete gátat szabott. Egyszerre volt csodálatos élmény és frusztráló is, amiért nem kaphatok többet. Ezek a kis sztorik emberesen felpiszkálták a fantáziámat. Többől örömmel fogadnék akár egy komplett sorozatot is, annyira…^-^ Nem ösztönzésként vagy célzásként, csak úgy minden cél nélkül megjegyeztem. Az újdonságok, a vicces és világos, vagy egyenesen sötét és borús világok mellett nagyon örültem annak a cseppnyi ismerősségnek, amit a Szivárgó sötétség sorozathoz kapcsolódó novella adott. Scar nem hazudtolta meg magát, még ilyen terjedelemben is igazán figyelemfelkeltő, különleges jelenség. Minden On Sai rajongó polcán ott a helye az Esővágynak és akárki, akármit mondd, megfelelő elrendezéssel igenis passzol a fehér gerincű példány a fekete testvéreihez :D Könyvfesztivál vigyázz, mert most már hat könyvvel támadok a dedikálásokon!



Ezúttal sem szeretnék felületes munkát, ha már leültem a billentyűzet elé és feltartóztathatatlanul ki akar belőlem robbanni, amit a novellák váltottak ki belőlem, így mindegyikről írok egy keveset. Szigorúan röviden, nem szeretném senkitől sem elvenni az élményt, amit az Esővágy történetei ígérnek.

Jóvágású vérfarkas nősülne
Az indító sztori a poénosabb novellák táborát erősíti. Olvastam Abbi Glines-től, A végzetemet, úgyhogy nem ez volt az első alkalom, hogy olyan esetről olvastam, amikor a Halál megjelenik könyvszereplőként, de erről az erről a fajta Halálról való olvasást jobban élveztem, mint a választottját álomba gitározó, kockahasú kiadásáról. Nagyokat nevettem, amikor a Halál az istenekről panaszkodott vagy, amikor Dan, a vérfarkas megijedt, hogy mindenki hozzá hasonló lehet a faluban, így bárki lehet „álmai szukája”. A nevetségesebb szituációk mellett voltak komolyabb töltetű részletek is, például a Halál panaszkodása alatt ki lettek gúnyolva a vallásháborúk és rá lett világítva, bár alapjában véve minden lényben dolgozik az élni akarás, vannak olyan szituációk, amikor ez a csirkecombot eszegető Halál mentőövet jelent.

Scar első bálja
Úgy imádtam, ahogy volt. <3 *-*  Scar indulási kedvét látva, mintha csak magamról olvastam volna, én is mindig utáltam az ilyen kötelező jellegű bulikat mennyi olvasásra vagy írásra fordítható, elfecsérelt idő… :D A táncfelkérést is a rá jellemző stílusban rendezte le, nagyon jó fej csaj, aki igenis hamar be tudja magát lopni az emberek szívébe, fel tudja dobni azokat, akik kirekesztve érezhetik magukat. A cukrászt nagyon megkedveltem és Gertrúd néni is mutatott némi rejtett emberséget a fésülködéskor. Artúr most is kinyitotta a zsebemben a bicskát, a bókjai már ennek a karácsonynak az idején is annyira elragadóan otrombák és lekezelőek voltak, az egész viselkedésével együtt, hogy érdemelt volna egy szigonyt a hátsó fertályába :P Ha valakinek, akkor nekem nem szokott bajom lenni az arrogáns karakterekkel, de ő már inkább a paraszt kategóriába esik és nem a földműves félébe. Egyébként nem tudom, Scar hogyan szerethetett bele, amikor már ekkor is azt magyarázta, hogy ő milyen fasza gyerek, amiért nem veri az „engedetlensége” miatt… O.o  A szerelem valószínűleg megöli a logika és a létfenntartási ösztönök egy részét.

Hogyan ölne Jung?
Nagyon érdekes történet, egyrészt, amiatt a pszichológiai felfedezés miatt, aminek a hatására Simon emlékei felszínre törnek és cselekvésre szánja el magát, másrészt megmutatja, hogy bármennyire is jók a különféle szerepjátékok, mennyire a rabjukká tudják tenni az embereket. Illetve azt is, amit Slash is mondott egyszer: „…Az ember lakhat a legdrágább hotelekben, lehet a franc tudja, milyen rocksztár, lehet világhíres, (…), de amikor az ember bemegy a budiba, a WC papír csak WC papír.” Azaz jelen esetben hiába jól menő sebész valaki és van meg neki mindene, amire egy átlagos fickó vágyhat, elismerés, egy szép, modern lakás és dekoratív barátnő, mégis ugyanolyan buktatók lehetnek az életében, mint akárki másnak. Vagy még nagyobbak. Simonnál azok a mesés javak csak egy mázat képeznek, amin belül üres és sivár az élete, egyedül a játék visz bele színt. A Szivárgó sötétségben többek között a robotokat is nagyon szerettem, főleg azt a takarítórobotot, ami az első részben jelent meg a mosdóban, így nagyon örültem neki, hogy itt pedig felbukkant egy imarobot :D

A mágia ára
Ebben a novellában a legjobban a mágusok megjelenítése tetszett, a szabályok, amik korlátozzák őket, az, hogy a varázslat használata a szó szoros értelemben kivesz belőlük valamit. Csellét nagyon utáltam már az elején is, nem értettem, hogy a normális beszéd helyett miért volt jobb ez a hisztis, szentimentális elrohanás. Ha már elméletben szereti a másikat, akkor jár neki egy bővebb magyarázat és nem csak egy krokodilkönnyek közötti ez van, ami után el is rohan, hadd főjön a szerencsétlen másik fél a saját levében. A végeredményt lehet úgy is értelmezni, hogy mindegy, hogy milyen a segítő, a cselekedet számít, nem a külső, de itt a lány részéről inkább arról volt szó, hogy az a nyerő, akiből nagyobb hasznot lehet húzni, az másik próbálkozó érzelmei pedig mellékesek, ha nem lehet őket valahogyan kamatoztatni.

Az emlékkufár
A legtöbb emberben felmerül az élete során számtalan, mi lett volna, ha…? kezdetű kérdés, legyen szó apróságokról vagy nagyobb horderejű dolgokról. Abban a világban, ahol ez a történet játszódik, nincsenek vakfoltok, egy emlékkufár, alias a Sátán segítségével a szerencsések megismerhetik egy másik verziójuk életét, egy másik síkon. Hasonló helyzet áll fenn, mint a Sötét anyagban és bár ott nagyobb katasztrófa lett az eredmény, itt sem marad következmények nélkül, ha valaki olyanba ártja bele magát, amibe nem lenne szabad. Ha a saját verzióid életét kavarod fel, akkor saját magadnak ártasz vele ami mindenkinek szíve-joga vagy másoknak, hiszen ők leváltak tőled egy döntéskor? Ebben az elméletben nekem ez is nagyon érdekes volt, hogy a főszereplő egyelőre mennyire tekinthette magával azonos személyeknek azokat, akiknek az életébe bepillantást engedett neki a kufár.

Sose szólj be varázslónak!
Ez mintapéldája az olyan történeteknek, amikben senki sem normális. Ez nem negatívum, van egy sajátos bája annak, ha még a legjózanabbnak ítélt szereplő sem teljesen százas. Fő szerepet játszanak a félreértések, a nyilvánvalóra való vakság és azok a hátsó segítségek, amiket magától lehet, hogy nem vesz észre az ember, de sokat segítenek – itt érzékeltem egy kis Ferrero-hatást :D A három elvégzendő feladattal és az állattá változtatott lánnyal, aki a herceg mellé szegődik, volt egy népmesés feelingje a dolognak, de mivel ezek sem az átlagos formájukban jelentek meg, egyáltalán nem zavartak. Amikor a kedvenc zöld gyíkunk nevét elolvastam, egy pillanatra lefagytam… női karakternek kissé érdekes választás… :D

Ébredés
Itt is egy új fajjal örvendeztetett meg az írónő, ami az előzőekhez hasonlóan nagyon tetszett, ha röviden is lett bemutatva. Ashák, tündérek, démonmesterek… Ennél a novellánál gondoltam úgy, hogy nem csak azért szorulna bővebb kifejtésre, mert élveztem az olvasást, hanem a teljesség kedvéért is. Így egy kicsit tömör volt az egész. Az új világon és az alapkonfliktuson kívül a nyakamba ömlött egy eddig ismeretlen faj és annak ősi szokásrendszere, ami meghatározza az egész életüket. Ilyen mélységű bemutatással is érhető volt a lényeg, néhol kellett volna csak talán egy hangyányit több információ. Maga az alaptörténet a sorsfordító pillanatok köré épül, azt mutatja be nagy vonalakban, hogy mennyi mindent megváltoztathat egy jelentéktelen apróság is.

Csak mi, lélekharcosok
Mélyebb és valamennyire nyomasztó sztori egy nem átlagos pszichológus-páciens kapcsolatról. A társadalom oszlopainak is szüksége van időnként egy saját oszlopra, amire támaszkodhatnak, a pszichológus igyekszik egyben tartani a páciensei pszichéjét, könnyíteni a lelkükön, de néha ő is pátyolgatásra szorulhat ilyen téren, a pap ugyanezt teszi kevésbé módszeres, logikus formában azokkal az emberekkel, akik befogadóak erre, de ő is rászorulhat ugyanerre a támogatásra. Azon a részen elvigyorodtam, amikor a pszichológus megjegyezte, hogy a legnagyobb hibát követte el szakmabeliként, hiszen megerősítette a beteget a hallucinációiban. Logikai beállítottságú emberként a magam részéről nagyobb esélyt láttam arra, hogy Gábornak pszichiátriai betegsége van, mintsem képes társalogni egy felsőbb erővel. Ennek a vonalnak a fennköltsége és a pszichológusok dilemmázgatása talán épp az előbb említettek miatt nem fogott meg annyira, nem ejtett annyira mélyen gondolkozóba.

Nyolc négyzetméter a világ
Talán az összes novella közül ezt lett az egyik legnagyobb kedvencem ^^ A címet olvasva nem igazán volt tippem, hogy miről is fog szólni a 9-es számú történet, de a rajz ismét segített. Jókat derültem az egymással társalgó, egymást ugrató műszaki cikkeken, Mama, a hűtőszekrény tyúkanyóskodásain és Holo, a tévé beszólásain. Ő volt a legnagyobb „arc” a csapatban, ha néha nyers is volt az esténként rajta futó, erőszakos csatornák miatt. Mivel úgymond ő jut a legjobban kiterjedt mozgástérhez, ezért nem is csoda, hogy ő lett a gépek között a vezéregyéniség. Kíváncsi voltam, hogy Szenzi, a fürdőkád mennyire engedi magát felbujtani általa, az ő féltékenysége is igazán vicces volt. Hogyha valóban lenne öntudatuk ezeknek a tárgyaknak, pont ilyenek lennének. Mindegyikük személyisége annyira összeillett a funkciójával… ez az igazi fantázia. 

Öld meg a nőt! – tört ki belőle.
Micsoda? – szikrázott a felháborodástól Mama is. Leejtettek az állványodról, fiam?”

                                                ****

Összetapasztják? Ennek semmi értelme. Akkor nem kap Bart levegőt. Tudom, mert egyszer vizet nyelt, és nagyon köhögött. Aggódtam érte. Mit csinál ez a nő?
Igen, az emberek szokták egymás nyelvét enni – merengett Mama.- Meg a férfiaknak van egy alsó fogantyújuk, mit a nő bekap. Nem eszi meg, csak lenyalja, mielőtt a férfi beleteszi. Sohase értettem, miért nem mossák le, hiszen itt a csap, rögtön a konyhapult mellett. Akkor nem kéne annyit nyalogatni.
Holo röhögött. Valamit tudott, amit mi nem. A többiek persze nem vették észre, hogy ez másmilyen nevetés.
Pedig itt van mosószer meg dörzsi szivacs is – tűnődött tovább Mama.
Holo alig bírt magával.”

Pont azelőtt fejeztem be ezt a történetet, mielőtt kifolyt a fürdővizem és mit ne mondjak, nem tudtam teljesen úgy tekinteni a saját, nem annyira extravagáns „fehér teknőmre”, mint a Nyolc négyzetméter a világ előtt. :D

Orkszar-és barackillat
Az előző novella mellett ez lett a másik fő kedvencem, a világfelépítés itt nyerte el a legjobban a tetszésemet, lenyűgözően sokrétű, abszurd, vicces és mégis megvan benne a rendszer. Alig találtam benne olyan információmorzsát, ami nem késztetett mosolygásra, On Sai mesterien változtatta Budapestet egy fantasy-vasútállomássá, ahol megfordulhatnak halott diktátorok, természetfeletti lények, életre kelt könyvszereplők, más, általunk már ismert, kitalált karakterek és összességében akármi, ami egy ember fejéből ki tud pattanni. Erről a történetről tudnék a leghosszabban áradozni és ez az a novella, amiből egy lehetőleg minimum négy részes sorozatot is el bírnék viselni, de mégsem nagyon árulhatok el többet. Minden egyes felfedett részlet elvenne abból, amit a sztori tud nyújtani, ami igazán kár lenne. Még annyit mondok, hogy bár a Büszkeség és balítéletet nem olvastam, a róla hallottak alapján ilyen szerepben nem tudtam volna korábban elképzelni Mr. Darcy-t :D

Mentsd meg Krisztust!
Időutazás, űrlények, a keresztény vallás legnagyobb „ikonja”… nem egy átlagos alapfelállás, annyi biztos :D Ennek a történetnek is több üzenete van, de a legszembeötlőbben azt mutatja meg, hogy ha jóval reálisabb keretek között is, de mennyit kell ugrálniuk bizonyos figuráknak teszem azt egy biztonsági szolgálat embereinek , hogy egy eseményt fennakadás nélkül lezavarjanak, egy fontos embert megvédjenek, megakadályozzanak egy merényletet úgy, hogy a háttérben maradjanak közben ráadásul. Az időutazásos témákban mindig az a legszebb és az ilyen történetbe került karakterek feladatai közül az a legnehezebb, hogy nem szabad feltűnést kelteni, mert ha ezt megteszik, akkor változtatnak a múlton és ezáltal a jövőn is. Az a jelenet, amikor megejtettek egy „embercserét” az kifejezetten tetszett és sajnáltam, hogy végül nem került sor arra a magyarázatkörre, amiben beadagolják Jézusnak, hogy a többiek miért látnak mást, a mellette ülő nagydarab fickó helyett… :D

Dajkamese
A legrövidebb novella, ami elénk tárja a világűr meghódításának a folyamatát és rávilágít, hogy néha a nagy célok közepette az emberek elfeledkeznek valamiről, ami máshoz mérten jelentéktelenebbnek tűnhet, mégis fontos. Ilyen például az is, amikor valaki minél nagyobb hadsereget akar toborozni, hogy legyőzze az ellenfelét és végül annyi embert halmoz fel, amennyit nem tud etetni/itatni, szükség esetén orvosi szempontból se ellátni. Aztán pedig fújhatja a 20 000 fős sereget, ha egy ilyen pitiáner probléma miatt két hét után csak a negyedük marad meg.

Esővágy

A novíciák világa már az első rendelkezésre bocsájtott adatokkal magával ragadott, ez a fantasy lett a legmisztikusabb, a hangulat a görög mitológiai történetekét idézte. Már az elején sejtettem, mi lesz a végeredménye ennek a választásnak. Ezüst és Ölyv esete ékes példája annak, hogy aminek eleve nyögvenyelősen, nem szívesen, hanem muszájból kezd neki az ember, abból vagy egyáltalán nem kerekedik sikeresség vagy nem olyan mértékű, mint amit várnak. Faramuci egy helyzet, mert mindenkinek vannak úgynevezett kötelességei, dolgok, amiket meg kell tenni, bármennyire is nincs az ínyünkre, de az koránt sem biztos, hogy ez a mások által kijelölt „elvárt” út a jó út, sőt. Ami X-nél bevált arra nincs garancia, hogy Y-nál is használ, egyenesen rosszat is tehet. Sokakban van megfelelési vágy/kötelességtudat, de sokszor célravezetőbb nem azt tenni, amit mások szerint tenni kell, hanem, amit jónak érzünk. Akkor, ha nem is kedvezően alakulnak a következmények, elmondhatjuk, hogy legalább saját megfontolásból léptünk le a járdaszegélyről valahol és nem azért, mert valaki azt mondta, hogy ott kell és pontosan abban a szögben, délkeleti irányban.

Borító: 4/5 – A rajz hasonlóan gyönyörű, mint amik a köteten belül vannak, de az én főképp feketéből és sötét színekből álló ízlésemnek az összkép túl világos, túlságosan „steril fehér”.
Kedvenc novellák: Scar első bálja, Nyolc négyzetméter a világ, Orkszar-és barackillat, Hogyan ölne Jung?
Legkevésbé kedvenc novellák: Mi, lélekharcosok, Ébredés
Korhatár: Főleg az Esővágy elnevezésű sztori miatt helytálló az a tizenhat éves kortól ajánljuk felirat, amit a borító hátuljára biggyesztettek. Szerintem 14-15 éves ettől függetlenül kézbe veheti, de a YA-s alsó korosztálynak azért annyira nem való néhány részlet miatt.
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2017. április 15., szombat

Dan Wells: I Am Not A Serial Killer - Nem vagyok sorozatgyilkos (John Cleaver 1)

Sziasztok! ^^
Egy ideje nem már nem jelentkeztem, így ideje bepótolnom a legutóbb olvasott könyvemről a kritikát, de mielőtt erre rátérnék, két dolgot szeretnék. Először is, nagyon-nagyon köszönöm nektek azt a rengeteg megtekintést, amivel "Most már lelki ikrek lehetünk..." című posztomat jutalmaztátok! <3 Egy nap alatt összesen 110-en kattintottatok rá! :D Amikor néztem a statisztikákat, azt hittem leesek az ágyamról a döbbenettől, óriásiak vagytok! Még egyszer köszönöm :)) Azóta 178-ra emelkedett a szám, így eddig az lett a Goodbye Agony legnépszerűbb bejegyzése.
Másodszor pedig felfedem a rövid eltűnésemnek az okát, az ajakkarikám miatt gyenge hangon kiütődtem. Aki azt merészeli mondani nektek, hogy egy ilyennel úgy lehet folytatni az életet, mintha mi sem történt volna és, hogy a betételtől számított egy hónapban nem fáj úgy reggelente és lefekvés előtt, hogy majd' kifolyik a szemetek, az egyszerűen hazudik :P
És végül jöhet a lényeg is: a Nem vagyok sorozatgyilkos. A mostani értékelésemet egy különleges történetről hoztam, amiben egy olyan fiú ered a városa lakóit tizedelő sorozatgyilkos nyomába, aki maga is megszállottan érdeklődik az ilyen emberek iránt... és tart tőle, hogy a nyomdokaikba lép...

Fülszöveg:

John Wayne Cleavernek hívnak.
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim.
A terapeutám szerint szociopata vagyok.
De nem vagyok sorozatgyilkos.

John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…
Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket.
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-04-15 18:47:35
Jó egy éve még nem gondoltam volna, hogy valaha kezembe fogok venni olyan könyvet, aminek a fülszövegének már a harmadik mondatából kiderül, hogy a főszereplő szociopata és nem csak később, a zsákbamacska kicsomagolása után döbben rá az olvasó, hogy megszívta, mert ismét egy olyan kattant főhőssel van dolga, mint amilyen például az Alkonyaté. Az meg pláne nem jutott volna eszembe álmomban sem, hogy ennyire fogok szeretni egy ilyen könyvet pedig nekem aztán van fantáziám!

Ez a második olvasmányom Dan-től, az első a Részlegesek trilógia nyitókötete volt, ami nem nyűgözött le maradéktalanul, rövid időn belül az agyamra ment az a sok terhesség körüli hiszti, ami benne volt. Az egyiknek az a baja, hogy kötelezik rá, ezt még 100%-osan meg is értettem , a másiknak az a baja, hogy a barátnője nem akar gyerekgyár lenni, a harmadik a képviselő úr szülőgépe óhajt lenni, a negyedik amiatt sipákol, hogy meg fog halni a gyereke a születése után, amit pontosan tudott, mielőtt teherbe esett de a köztes időben bizonygatja, hogy ő csak azért is anya akar lenni, ezért megéri. Úgyhogy… valószínűleg nem az én idegrendszeremhez szabták azt a történetet. :P Ezek után a felkapottságán kívül emiatt a nem egészen pozitív élmény miatt is tartottam a Nem vagyok sorozatgyilkostól. Mire megkaparintottam a könyvet, a kétségeim nagy része eloszlott, de az olvasás megkezdésekor szabályszerűen leesett az állam még így is. Nem akartam elhinni, hogy a két könyvet ugyanaz az ember írta, annyira égbekiáltó volt a különbség. Tehát, kedves Mr. Wells, ha lehet hanyagolja a tizenéves/húszas éveik elején járó nők agonizálását és maradjon a személyiségzavaros tinédzser fiúknál :D
Ez a regény számtalan tekintetben különleges, meg egy icipicit beteg sok olyan elemet vitt bele az író a történetbe, amiről nem gondoltam volna, hogy megférnek egymás mellett. Ennek ellenére nem ütöttek el egymástól az egyes részletet, nagyon egyben volt a sztori, sosem olvastam még hasonlót sem. Aki egy nagyon egyedi történetre vágyik, megtalálta a tökéletes könyvet! ^^ Mielőtt belemennék a részletekbe, nézzük az alaphelyzetet: Van egy főszereplő fiúnk, John Wayne Cleaver, aki egy nagyon okos, gyors észjárású, jó humorú, kicsit magának való srác. Egy bökkenő van csak vele kapcsolatban: szociopata. Az érzelmeit nem tudja úgy kifejezni, ahogy szeretné és az érzelmi központú szituációkban is el van veszve, a többi tini között furán érzi magát és a társas érintkezés szinte minden formája nagyon kínos a számára. Az emberek érzelmi okokból meghozott döntéseivel sem tud mit kezdeni, mert nem lát bennük ésszerűséget. Akkor érzi magát felszabadultnak, akkor érez igazán, ha sorozatgyilkosokról beszélhet, ha a családi hullaházban tartózkodhat vagy, ha azt tapasztalja, hogy félnek tőle. De attól függetlenül, hogy tudja, valami nincs vele rendben, nem akar szörnyeteg lenni, minden erejével azon ügyködik, hogy olyan szinten normális legyen, hogy csak a fura srác a suliból címet birtokolja és ne vegyék át felette az uralmat a hajlamai. Így például nem figyel sokáig egy embert, ha pedig mégis megteszi, akkor hetekig kerüli, nehogy elkezdje komolyan felmérni, úgy kukkolni, mint a rendezett sorozatgyilkosok az áldozataikat. Eredetileg épp azért is kezdte kutatni Ted Bundy-nak és társainak a „pályafutási” történetét, hogy ha jelentkezik valamilyen hasonló „tünet”, akkor tudja milyen stádiumban van és meg bírja tenni a szükséges ellenlépést. Azonban, amikor a helyi autószerelőt holtan találják, a beleit pedig mellette egy kupacba halmozva, akkor minden megváltozik. John biztosra veszi, hogy egy sorozatgyilkos ólálkodik a városukban, egy olyan figura, mint akikről olvasott, mint Ed Gein vagy, mint Pogo, a bohóc, de az anyja és a nagynénje nem hisznek neki, csak belemagyarázza, hogy erről van szó alapon lelegyintik. És így tesznek akkor is, amikor meghal egy második, egy harmadik és egy negyedik ember is. John képtelen tétlenül nézni, ahogy lassan mindenki kipusztul körülötte, elhatározza, hogy megtalálja a gyilkost és hatástalanítja. Miután elolvastam egy pár értékelést, tisztában voltam vele, hogy van misztikus szál a könyvben, a felbukkanásakor mégis meglepődtem. A korábbi tapasztalataimhoz mérten nagyon hamar lett lerántva a lepel a titok oroszlánrészéről, annyira hirtelen és természetesen, ez van módon robbant be a tény, hogy elsőre elég idegennek éreztem. A főszereplő érzelmi süketségét nézve logikus és  briliánsan kivitelezett dolog volt, hogy John nem borult ki és nem produkált hatalmas meghökkenés köröket a természetfeletti létezésének felfedezése miatt… de kellett egy kis idő, hogy megszokjam ezt. A gyilkos cselekedeteinek mozgatórugóját azonnal kitaláltam, mégis rengetegszer vártam izgalommal, hogy mi fog történni, eközben számtalan elméletet gyártottam a végkifejletet illetően ezek egyike, hogy John megkegyelmez a gyilkosnak, akiből aztán a fiú„mestere” lesz. Sokat mosolyogtam a főszereplő belső monológjain és beköpésein, a khm… érdekes pillanatait leszámítva nagyon bírtam a gyereket azt inkább ne kezdjük el elemezni, hogy pontosan mit árul el rólam, hogy szimpatikus lett egy szociopata…Köszönöm! :D A holttestek temetésre való előkészítését részletesen leíró jelenetek nélkül viszont meg tudtam volna lenni, ha nehezen is, de fel bírtam volna dolgozni a hiányukat… Na, de most már legalább ilyen téren se vagyok tudatlan csak arra kell rájönnöm, mikor és milyen körülmények között tudom hasznosítani ezt a tudást.

Ennek a könyvnek számtalan erőssége van és a legkiemelkedőbb mind közül John karaktere. A többi szereplő elhalványul mellette, felületesen vannak kidolgozva. És ez nem azt jelenti, hogy az író lusta volt vagy trehány, hanem épp ellenkezőleg, a mellékes karakterek részletesebb bemutatásának a hiányával pont azt érzékeltette, hogyan tekint rájuk John, hogy a fiú szemszögéből ők az idő java részében csak úgy vannak. Lehet, hogy csak a nagy American Horror Story és thriller imádatom az oka, de nekem óriási élmény volt egy antiszociális ember fejében lenni! :D Egy olyanéban, aki bár eléggé a szakadék szélén táncol, de nem menthetetlenül elborult, még. Nagyon érdekes volt és boldogan fogadtam, amikor John produkált valami olyan „tünetet”, amiről már olvastam korábban. ^^ Ezek közül a legszembeötlőbb maga ez a mentőakció volt, aminek a keretében le akarta vadászni a gyilkost, ugyanis ez neki nem szimplán hősködésből állt, hanem jó ürügyet is képezett. Egy indokot, egy fedő sztorit arra, hogy kiengedje a falak mögül a sötét oldalát és elintézze a gyilkost, hiszen a közjó érdekében teszi ezt és nem ártatlanoknak árt. Az olvasó, a regény szemszögéből persze emiatt valóban ő lett a hős, de a másik oldalról megközelítve, ez is egy olyan keressünk valamit, amivel takarózhatunk típusú történet volt, mint ami Gacey-re és a legtöbb sorozatgyilkosra is jellemző. Bár ezt a mellékes információt pont John árulta el a sorozatgyilkosokra vonatkozóan, ő maga mégsem volt tudatában, mennyire követi ezt a mintát. Nehézkesen vetemedett rá, hogy szabadjára engedje a szörnyeteget a hatékony munka érdekében, de a döntés meghozatalakor ez az „ürügy” sokat segített neki. A cselekmény nem váltotta volna ki a bele fektetett reményeket, ha John nem lendül a brutálisabb énjét is csatasorba állítva akcióba, de ez is egy remek átfedés volt szerintem az író részéről. Ügyesen hintett el ilyen apróságokat és még zseniálisabban mutatta be, ahogy a nyomozás előre haladásával egyre jobban széthullik John önkontrollja, egyre jobban szétesik ő maga is. Az, hogy a vége felé nem billent teljesen át, nem történt katasztrófa, az dr.Neblin érdeme, akit nagyon kedveltem, a pszichológus ezerszer rendesebb volt Johnnal, mint a hozzátartozói. A közbelépése pedig óriási szerencse, ugyanis John adottságait nézve, az eszét, a precizitását és az óvatosságát, igazán félelmetes sorozatgyilkos lehetne belőle.

Az antiszociális személyiségzavar egy olyan dolog, amit nem lehet megszüntetni és, ami miatt többet kínlódik a beteg környezete, mint maga a beteg, de a regény nagy részében nagyon haragudtam John hozzátartozóira. Az anyján hébe-hóba látszódott, hogy igyekszik, de az még messzebbről ordított, hogy nem tudja, hogyan kéne viselkednie a fiával, hogy nem tudja kezelni. Órainga szerűen ingázott a heves tagadás, a tegyünk úgy, mintha minden rendben lenne és az erőltetés között és egyik sem volt nyerő taktika. Vagy görcsösen akarta megváltoztatni a fiút vagy úgy viszonyult hozzá, mint egy átlagos tizenéveshez, nem gondolva arra, hogy John nem átlagos:

„– Egyáltalán honnan tudsz ilyeneket? – csattant föl. – Még csak tizenöt éves vagy, az isten szerelmére! Még a lányokat kéne hajszolnod, vagy videojátékokkal játszani.
– Azt mondod egy szociopatának, hogy hajszoljon lányokat?”

Szerencsére az esetek nagy részében az ötleteit vagy komment nélkül vagy a fentebbihez hasonló, szarkasztikus, öniróniával is rendelkező megjegyzéssel elvetette John, de abba már belegondolni is ijesztő, mi lett volna, ha az anyja valamelyik tippjét megfogadja… Lehet, hogy az anyjának vagy a nagynénjének bizarr, horrorisztikus volt azt hallgatni, ahogy John a sorozatgyilkosokról beszél, mellesleg nincs semmi borzasztó abban, ha róluk olvas, az AHS után én is rákerestem azokra az emberekre többször, akik a karaktereket ihlették, pedig tudtommal nem vagyok egyáltalán kattant de szerintem sokkal kedvezőbb eredményt hozott volna, ha nem hurrogják le folyton. Lehet, hogy John érzelmei máshogy vannak beállítva, mint az övéik, de attól ugyanannyira szarul esett neki, hogy nem oszthatja meg azt senkivel, ami érdekli, mint akárki mást. Azt a dobálózós incidenst is el lehetett volna kerülni, ha nem úgy viszonyulnak a sráchoz, mint aki egyáltalán nem érez, hanem csak máshogy érez. Mert, amiket sokszor a fejéhez vágtak, igenis bántotta, az anyjáéknak nehéz lehetett elhinni, de ilyen szempontból pont, hogy elég érzékeny is volt sokszor. Ezt alapul véve pedig, ha kicsit türelmesebben, kicsit óvatosabban és, ha nem erőltetetten, hanem csak finoman, több érzelemmel fordulnak John felé… akkor sokkal jobban kordában lehetett volna tartani az állapotát, nem lett volna ilyen ingadozó a kapcsolatuk. Az elmélet helyességét  bizonyítja, hogy az apja karácsonyi ajándékának is az érzelmi oldala volt az, ami jobban feldobta Johnt, mintsem maga az iPod, hogy fektetett bele elméletben az öreg annyi energiát, hogy rátegye a zenéket neki. A kedves mama bizonyos idő elteltével kezdett megvilágosodni… de az elején nagyon el lett rontva az egész.

Ha már az elrontásnál tartok, a hullaházban való segédkezés is ebbe a kategóriába esik. Erre már többen is kitértek és én is úgy gondolom, hogy egyszerűen nem normális, hogy egy gyerek minden nap hallottak közelében van és „bennük turkál”. Ez egy olyan gyerek fejében is sok mindent összekavarhat, aki olyan, mint John, hanem átlagos. A halottasházakat is kell üzemeltetni, az elhunytakat szépen elő kell készíteni a temetésre, ezt aláírom, de ez nem egy gyerek feladata még közreműködési szinten is. Ez John rokonainak a munkája, az ő vállalkozásuk, a FELNŐTTEKÉ. Ha valakinek a családja vegyes boltot üzemeltet, akkor még azt mondom, oké, lehet engedni a gyereknek, hogy ezt-azt kipakoljon a polcokra, besegítsen. De egy halottasház üzemeltetése nem ez a kategória, egy szívsebész, egy tűzoltó, egy bíró, egy rendőr vagy egy útmunkás anya/apa sem viszi el a csemetéjét a munkájába, mert nem ott van a helye és a munkakör sem olyan feladatokkal jár, amikbe tanácsos belevonni a gyereket. Sokszor meg lett említve, hogy John nagynénje és anyja nem készülne el olyan hamar a munkával, ha ő nem működne együtt velük, de ez is egy ócska kifogás, a lehető legrosszabb megoldás. Ha nem tudják ketten elvégezni a munkát és kell egy harmadik ember, akkor vegyenek fel valakit, a fenébe is! >.< Valakit, aki felnőtt és úgy lépett a pályára, mint ők. Egy fejlődésben lévő gyerekre nézve semmilyen körülmények között nem egészséges, ha folyton hullák között tölti az idejét. Mint, ahogy az sem hat túl jól rá, ha kvázi ebben a közegben nő fel, aztán egyik nap gondolnak egyet a felnőttek és úgy döntenek, mostantól kész, vége, nem jöhet oda hozzájuk, amikor dolgoznak. Nincs ebben semmi logika vagy következetesség… Hamarabb kellett volna rájönniük, hogy ennek nem kedvező következményei lesznek és akkor megvonni Johntól a halottasházbeli tevékenységet, nem akkor, amikor már annyira a napi rutinja része, mint másnak az, hogy felkelés után elugrik a vécére és megmossa az arcát. -.-

Akármilyen történetről van szó, a gyilkos az a figura, akit mindig könnyű megítélni, akinek az elbírálása nem okoz gondot, hiszen hogyan is lehetne minimális szimpátiát is táplálni valaki iránt, aki sorra gyilkolja az embereket? Egy sima thriller, pszicho-thriller és krimi esetében valóban pofonegyszerű a döntést, a gyilkos az, akit mindig utálunk. De, ha képbe kerül egy fantasy szál is, akkor bonyolódik a képlet, a természetfeletti véna hatására az egyén tetteihez olyan „indokok” járulhatnak, amiket figyelembe véve, már nem is annyira egyszerű sötétnek vagy világosnak bélyegezni őt. Ott vannak például a vámpíros könyvek. Viszolyog az olvasó kapásból azoktól a karakterektől, akik ebbe a fajba tartoznak azért, mert vért isznak és, így gyilkolnak? Az esetek nagy részében nem, sőt. A többség velem az élen pont az olyan vérszívókat szokta szeretni, akik normális vámpírhoz méltón viselkednek és vadásznak, mert az életben maradásukhoz és az ösztöneik kielégítése végett erre van szükség, nem úgy, mint azok a kiherélt klón példányok, akik előbb ugranak hasast egy nyárfa karókkal kibélelt verembe, minthogy egy ártatlan lénynek is ártsanak. Épp ezért, én ezt a gyilkost sem tudom igazán hibáztatni azért, amiket tett, mert hülyén hangzik, de kénytelen volt rá. A zombik agyat esznek, a vérfarkasok teliholdkor átváltoznak és az emberi énjüket elveszítve vadásznak, a teke-teke levágja az útjába kerülők lábait, nem tudnak ezek ellen mit tenni. Sok szempontból még annak ellenére is, hogy szépen megtizedelte Clayton lakosságát, sokkal emberibb, sokkal empatikusabb mint a legtöbb ember. Ahogy arra a kék bálnás ügyre is rengetegen reagáltak… Á, tudjátok mit? Inkább nem is idegesítem magam rajta fel újra. Az ilyen típusú könyvekben a fő gonoszt illetően az szokott ütni a legnagyobbat, amikor kiderül, ki is áll a dolgok hátterében, ebben az esetben is érdekesre sikerült ez, de az igazi nagy durranás az a folyamat volt, ami során John becserkészte a gyilkost. Hiánytalanul nem tudnám összegyűjteni a kedvenc részeimet a Nem vagyok sorozatgyilkosból, de ez a gyilkosra vadászás mindenképpen dobogós helyezést érdemel. Fenomenális volt ez az üzengetés. Kapásból Marilyn Manson életrajza jutott róla az eszembe, én tényleg próbáltam megállni, hogy kivételesen ne őt hozzam fel példának annak idején az ismerőseivel „pszichológiai teszt” címszó alatt ő is rengeteg hasonló cetlit dobogatott be random postaládákba meg egyszer karácsonykor a templom előtt felállított jászolból kiszedték a Jézus figurát és egy sonkát tettek a helyére, de ez már végképp nem tartozik ide… xD Manson esetében elmaradt a reakció, biztos nagyon halvérű környékében próbálkozott, de itt a gyilkos nem okozott csalódást, minden egyes üzenet után egyre idegesebb és szétszórtabb lett. Ezzel arányosan növekedett John merészsége is, bár már szinte paranoiát súrolóan óvatos, jó sokszor került meleg helyzetbe, ahonnan meglepően ügyesen dumálta ki magát :D

Az elején már említettem, a főszereplő a veszélyes hajlamok elzárására tett hadműveletet már sikeresnek ítélte, hogyha csak különcnek tartják. Az iskolai életéről nagyon keveset tudhatott meg az olvasó, de az egyértelműen kiderült, hogy John mozog annak a fazonnak a státuszában, akit minden nagymenő büntetlenül rugdoshat. Ez őt nem is zavarja, levegőnek nézi őket, ameddig egy Halloween bulin, ahová az anyja unszolására megy el, meg nem ismerkedik valakivel, akinek a jelenlétében már nem tűri el a leégetését. Meg lehet botránkozni rajta, hogy mennyire ráijesztett az illetőre, de nem John ütött először és bár ördögi, szemét húzás volt, nagyon jól szórakoztam rajta :D Nem kell félni, nem vagyok amúgy szadista. És, hogy ki ez a személy, aki miatt megszakította a tűrésszériát? Egy lány… Sokan megjegyezték, hogy ez a halvány szerelmi szál nem illett bele túlzottan az alapkompozícióba, hogy felesleges volt. Szerintem, ha nem is volt akkora jelentősége a történet előmozdításában, kellett azért a sztoriba. Egyrészt Brooke által jó volt látni, hogy végre valaki normálisan viszonyul Johnhoz és próbál értelmesen közeledni felé. Másrészt, ezzel is komplexebb képet lehetett kapni róla, hogyan gondolkozik egy szociopata, hogyan gondolkozik, ha megtetszik neki valaki. Egyszerre volt az érdeklődése valamennyire aranyos és ijesztő, az utóbbi alatt pedig azt még nem is értettem, hogy pontosan mit akart csinálni a csajjal John, az… azt jobb, ha egy külön csoportba osztom.

„– Hogy van Brooke? – halkította le anyu a tévét. Én még mindig a képernyőt néztem.
Jól van, köszöni – gondoltam. – Mindjárt itt a szülinapja, és kihalásztam az ottalvós buli teljes vendéglistáját a kukájukból. Szereti a lovakat, a mangákat, a nyolcvanas évek zenéjét, és mindig későn indul el, ezért futnia kell az iskolabuszhoz. Fejből tudom az órarendjét, az adószámát, a jelszavát és az e-mail címét.”
Illetve, harmadrészt, ez a szál erősítette azt, hogy a főszereplő is csak egy ember, bármennyire különbözik is a legtöbb embertől, legbelül ő is egy egyszerű tizenöt éves fiú.
John egyetlen és „legjobb” barátjához fűződő kapcsolata szintén nem mindennapi, ha úgy tetszik, kölcsönösen kihasználták egymást. Maxnek szüksége volt valakire, aki meghallgatja a szófosásait, valakire, akihez ebédkor oda tud ülni, akivel tölthet némi időt. Johnnak meg kellett egy ember, aki a barátságával, a jelenlétében még inkább arra ösztönözheti, hogy két lábbal álljon a földön. Elvégre az őrülteknek nem szoktak barátaik lenni. Mindkettőjüket sajnáltam valamilyen szinten, ugyanis Maxnek nagyon fájó volt azzal szembesülni, hogy John csak azért van vele, hogy ne legyen annyira egyedül, mint a kisujja, hogy csak azért lóg vele, mert más nincs és nem maga miatt. Johnnak meg kétségbeesetten kellett ez a Maxszel töltött idő, az amit a fiú tud neki nyújtani, akkor is, ha az ifjabb John Wayne finoman fogalmazva szar barát volt. Ha a kihasználási mércét nézzük, ő élősködött erősebben Maxen, mint fordítva, de őt is meg lehet érteni. Mint ahogy Max csalódottságát és haragját is meg lehet érteni, John szemszögéből bármekkora érvágás is volt ez.

Sokat bosszankodtam rajta, hogy milyen rövid ez a könyv, igen, tudom, hogy van olyan kiadás, amiben együtt van az első három rész, de a második és harmadik kötet borítójára is fáj a fogam… :D de legalább rendesen le lett zárva, függővég nélkül. Ha nagyon kötekedni akarnék, és miért tenném ezt pont a legújabb kedvencemmel? akkor a végével kapcsolatban annyi negatívumot tudnék felhozni, hogy az ügy nagyságához mérten elég könnyen került sínre. Alig várom, hogy olvassam a következő kötetet, a Szörnyeteg urat és a napokban meg fogom nézni a belőle készült filmet is ^.^

Borító: 5/5 – Nagyon tetszik, hogy füzetszerű benyomást kelt a könyv és a betűk is nagyon mutatósak, ötletesek -> bár véresebb sztorira engednek következtetni, mint amilyen.
Kedvenc karakterek: John, a gyilkos, dr. Neblin
Legutáltabb karakterek: John a kettyósabb pillanataiban , John rokonai, a srác, aki a Halloween bulin rászállt Johnra
Kedvenc részek: az, ahogy John becserkészte a gyilkost,a Halloween buli, a beszélgetés Maxszel az ebédlőben, John szabályai, amikor dr. Neblin és John Brooke-ról beszélte, dr. Neblin utolsó jelenete, John elmés megjegyzései
Mélypontok: az, ahogy John  családja megközelítették a fiú problémáját, a két részletesebb hullaházas jelenet
Korhatár: Van egy kissé beteges felhangja a történetnek, de erősebb gyomorral 14-15 évesek szerintem gond nélkül kézbe vehetik :)
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01