2017. március 30., csütörtök

M. Leighton: Up to me - Rajtam áll (Rossz fiúk 2)

Bonjour! ^^ A hónap utolsó könyves bejegyzéseként egy olyan regény folytatásáról hoztam értékelést, aminek az első részén anno sokat nevettem. Az írónő most a szerelmes részeken kívül egy krimis szállal is boldogítja az olvasóit, amiben egy olyan oldalát lehet megismerni az orosz maffiának, amit ezelőtt még soha.

Fülszöveg:
Olivia végre megtalálta az Igazit. Cash minden, amire-akire valaha is vágyott. Kiszámíthatatlan rosszfiú, de Olivia kedvéért felhagy zűrös életével, és hagyja magát megszelídíteni. Mert Olivia az a nő, aki elfogadja őt úgy, ahogy van.
Ám a múlt árnyéka kísérteni kezd. Valami van Cash birtokában, amit sötét bűnözők akarnak megszerezni. Mindenáron. És ha Cash nem adja, hát elveszik tőle azt, ami a legdrágább kincse.
Olivia mindig tudta, hogy ha beleszeret Cash-be, pórul járhat. De hogy ennyi veszélynek tenné ki magát, azt nem is sejtette. Most rá kell bíznia az életét a férfira… és Olivia az életét könnyebben bízza rá, mint a szívét.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-03-30 18:57:26
Akármilyen dögös pasi is Cash és bármennyire is kedvelem őt, többnyire egy ilyen döcögős és erőltetett történetet ő sem bírt egymagában elvinni a hátán.
Az első kötetet szerettem, nem egy világmegváltó olvasmány és Olivia úgy rágcsálta az idegszálaimat, ahogy haladtam előre a sztoriban, mint egy kutyakölyök a gazdája szekrényéből megkaparintott drága bőrcipőt, de kikapcsolt a könyv és vicces volt, nagyon sokat nevettem rajta. Ebben a részben is könnyen elmerültem, hamar beállt a külvilágra való süketség… de ezen kívül nagy csalódás volt. Jobban belegondolva ez nem is jó kifejezés, mert nem éreztem olyan lesújtottságot, mint amikor pofára estem egy bizonyos „disztópiával”. Hanem szimplán nem fogott meg, nem láncoltak magukhoz az események és egy alkalomra sem emlékszem, amikor olyan jóízűen felnevettem volna, ahogy az a nagykönyvben meg van írva ha nevettem is, akkor azt a második felétől inkább kínomban tettem. Langyos volt. Egynek elment és nem volt vállalhatatlanul borzalmas sem, de nem hagyott túl mély nyomot bennem. Amit elsősorban sajnáltam, hogy a humor nem ütötte meg azt a szintet, mint az előző részben. Kicsit olyan benyomásom támadt, mintha az írónő eldurrogtatta volna már az ütősebb petárdáit korábban és most csak a doboz alján megmaradt, gyárhibásokat sütötte el. Sejtettem, melyik részeket szánhatta ő poénosnak, de ezek nem viccesek voltak, hanem erőltetettek vagy gyerekesek az ilyen pillanatoknál kezdtem el azon agyalni, hogy nem-e egy tizenhárom év körüli, felajzott kiskamasz írta meg ezeket mondatokat Michelle helyett. Olivia filozofálásai az ő óriási problémáiról, a magasröptű, folyamatosan adagolt életigazságai és az ezekhez hasonlóan satnya, egyéb eszmefuttatásai nagyrészt szerencsére hidegen hagytak, a vége felé viszont egyre többször kaptam magam azon, hogy grimaszolok, látványosan forgatom a szemeimet vagy, hogy a te jó ég és társai típusú klasszikus, megbotránkozó monológokat mormogok az orrom alatt. Igen, a történet szerves része volt annyira lapos, hogy arra kényszerüljek, magamban beszéléssel teremtsek egy kis szórakozást. A Cash-sel lefolytatott andalgásait és flörtölését is jóval többször találtam kínosnak vagy ócskának, mintsem édesnek. A maguk módján ezek is el-elveszegettek a lelkesedésemből, amivel nekiláttam az olvasásnak, de az igazi mélypontot a cselekményt szolgáltató szál szolgáltatta, azaz az a bizonyos maffiás történet... A Down to you-ról szóló  kritikámban megemlítettem, hogy mennyire örültem annak a halovány, bűnözős résznek, amit az írónő beleépített a könyvbe. Kis dózisban érdekes volt és plusz egyediséget adott az alapkoncepciónak, bővebben kifejtve már közel sem volt ennyire csodálatos, inkább silány és egy cseppet képzeljetek el egy körülbelül harminc vagy negyven gallon űrtartalomnak megfelelő cseppet szürreális volt. Egy ezredmásodpercig sem éreztem azt, hogy a szereplőket komolyabb veszély fenyegetné vagy, hogy a kétes körökben mozgó emberek valóban rendelkeznek azzal a fajta tapasztalattal, amit állítanak a többiek. A „nagy krach” beütése után annyiszor hangzott el, hogy az ellenfelek mennyire kemény legények és mennyire megüthetik a főszereplők a bokájukat, mint ahányszor egy hosszabb misén a miatyánk, de valójában nem történt semmi, ami alátámaszthatná ezeket az állításokat. Amiből arra lehetne következtetni, hogy az orosz maffiának a felmérgesített, felsőbb beosztásba lévő tagjai veszedelmesebbek, mint egy házsártos szomszédasszony, aki az időben be nem vitt szórólapok és a fazonra nem vágott bokrok miatt nyivákol.



Nagy thriller és akciófilm rajongó lévén erősen elkenődtem, hogy M. Leighton úgy vitelezte ki ezt a maffiás szálat, ahogy. Első körben amiatt a bevett klisé miatt eresztettem el egy gondterhelt sóhajt, hogy megint az oroszokhoz kellett nyúlni, mint „fő gonoszokhoz”. Azt aláírom, hogy az ő maffiájuk áll az élen az egész világban, de azért a japánok Jakuzáját, a kínai Triádokat, a mexikóiak Sinaola kartellját sem kispályások alkotják és hasonló szervezetek terén az albánok is tudnak mit felmutatni. Jelentett volna némi felüdülést, ha kivételesen a felsoroltak vagy más ország maffiája közül választ az író és nem az oroszokat vonja bele a játékba vagy, ha jelen is vannak, akkor egy másik csapat összekötőjeként, alárendeltjeként vagy bármilyen más módon, ahogy némi egyediséget lehet beléjük tömni… :/ De ezzel még megbékéltem volna, ha legalább jól van felépítve a dolog és normális orosz maffiózókkal rukkol elő az író. Olyanokkal, akik a fenébe is méltóak arra, hogy az elsők legyenek, mert annyira dörzsöltek és elvetemültek! Erre mit kaptam? Néhány kigyúrt pacákot, félelmetes, kék szemekkel meg fura akcentussal. „-.- Komolyan mondom, még a 11.22.63.-beli Sárga Kártyás Ember vagy Molly Weasley is nagyobb félelemérzetet, borzongást váltott ki belőlem, mint ezek a kemény bűnözők. Az írónő nem mozoghat otthon a szervezett bűnözés világában, de az azért elvárható lenne szerintem, hogy mielőtt egy ilyen központú történet megírására adja a fejét, megnéz egy-két hasonló témájú filmet, beleolvas pár maffiákkal foglalkozó könyvbe vagy legalább utánanéz a Bratva-nak az interneten. Ha a három kapásból eszembe jutott kutatási módszer közül csak az egyiket is alkalmazza, máris reálisabb viselkedésű bűnözőket vetett volna papírra. Például bár nekem sincsenek ilyen fajta összeköttetéseim és nem is voltak abban biztos vagyok, hogy ha elrabolnának valakit és azt akarnák, csendben maradjon, akkor szimplán leragasztószalagoznák a száját. Ha pedig mégis elkábítják az illetőt, azt sem klorofomba vagy hasonló anyagba áztatott ronggyal tennék egy-két óránként. Hanem amint elkapják, belé nyomnának egy injekciót, aztán rákötnének a vénájára egy csövet, amin keresztül folyamatosan áramolhat bele az anyag. És nem izgatnák magukat véletlenül se azon, hogy a kábítás milyen utólagos, hosszú károsodásokat okoz a túsz szervezetében. A szereplők reakciói, lépései is nevetségesek voltak a problémát illetően, így a következő következtetéseket vontam le; vagy nincsen se eszük, se létfenntartási ösztönük, vagy a szívük mélyén ők is érezték, hogy ezek a papírmasébűnözők még egy piñatát sem tudnának normálisan eltángálni.

Ugyanis, ha egy értelmes ember tisztában van vele, hogy a földkerekség legveszedelmesebb fickói vannak a nyomában és folyamatosan figyeltetik, akkor meglapul. Nem hívogatja fel minden ismerősét az eldobható telefonon, amit pont azért szerzett meg, hogy ne legyen lekövethető és pláne nem szökik ki hajnalban a biztonságos helyről, hogy megmutassa ő milyen érett és talpraesett, amiért a védelmére odarendelt ember tiltása és az életveszély ellenére is bemegy az iskolába az óráira! Van valaki, aki szerint ebből nem volt borítékolható minimum egy elrablás vagy egyéb plusz procedúra? Fel a kezekkel! Ezen kívül a meglátásom szerint az is egy nehezen bekajálható momentum, hogy valaki tök nyugodtan fürdik, aztán meg olyan mélyen alszik, mint akit kupán vágtak, miközben vadásznak rá és a szerelme a védett zónán kívül van… O.o De ez már lehet, hogy csak szimpla szőrszálhasogatás a logikátlanabbnál logikátlanabb részletek végtelen tengerében.

Oliviát az előző részben még csak ribancnak tartottam, de bebizonyította, hogy képes felül vagy inkább alul? múlnia önmagát ő is, így ezalatt a röpke 256 oldal alatt nehéz felfogású és ostoba is lett a már meglévő alapvonása mellé. A Down to you-ban amúgy eleinte kedveltem, de fokozatosan elveszítette a rokonszenvemet, ahogy egyik iker karjából ugrott a másikéba és egyszer még azt sem tudta megállapítani, hogy melyikkel feküdt le. Ebben a részben is hozta ilyen téren a formáját, de legtöbbször azon kellett eltöprengenem, hogy milyen alapon akarta az író megetetni az olvasókkal azt, hogy ez a nő huszonvalahány éves, ráadásul okos amikor az agykapacitása, a szóhasználata és a gondolatmenetei alapján jóindulattal is egy butább, hebrencsebb hetedikes lehetne. Például mi volt az a jópofa jelenet, amiben fel sem tűnt neki, hogy kifordítva vette fel a pólóját, aztán vigyorgott rajta egy sort, hogy milyen vicces ez? O.o Nemrégiben megkaptam, hogy a humor és az irónia olyan távol áll tőlem, mint Ozzy Osbourne-tól a monogámia, úgyhogy nyugodtan világosítsanak fel kommentben, hogy mi volt ebben a poén, akik meglátták benne a rációt. Ezt még egy szemöldök összevonással és vállrándítással el lehetne intézni, előbb-utóbb a legtöbb íróval megesik, hogy unalmában leír egy bődületesen abszurd szituációt. De a lentebbihez hasonló szellemi sötétségre szerintem nem igazán létezik mentség:

Ha azt mondom neked, hogy „szeretlek”, az azért lesz, mert úgy is gondolom. Nem azért, hogy illedelmesen válaszoljak arra, amit mondtál.
Tehát azt mondta, hogy szeret? Vagy azt mondta, hogy ha szeretne, azt komolyan gondolná? Vagy csak arról beszélt, mi a véleménye a szerelmi vallomásokról általában?
Úristen, de zavaros!
Minél többet gondolkodom, minél inkább átrágom a szavakat, annál zavarosabb lesz a dolog.”


Ebben mégis mi volt zavaros, könyörgök?! Ezen miért kellett elkezdeni gondolkozni?? „ >.< Nem vagyok ideges, nem vagyok ideges, nem vagyok ideges... Nekem elsőre is sikerült felfognom, hogy Cash ezzel a nyomorult, két mondattal csak meg akarta nyugtatni az ő észkombájn barátnőjét, hogy ha azt mondja majd neki, hogy szereti, akkor azért mondja, mert tényleg szereti és nem azért, mert a szituáció megkívánja ezt a fajta kijelentést. Az egészben, pedig a legkínosabb/legjobban agysejt romboló, ahogy arra az olvasótársam rávilágított, hogy még később telefonos segítséget is kért a barátnőjétől a drága ennek a két mondatnak a megfejtéséhez, mert annyira hülye, hogy az idézetben felvázolt komoly agytorna után se sikerült egyedül dekódolnia ezt a bonyolult, titkos üzenetet, amit Cash szóban intézett hozzá. A megoldandó rejtélyek című listámhoz az is hozzáadódott, hogy hogyan kerülhetett be Olivia egy főiskolára, amikor a szövegértési készségeit alapul véve még általánosban sem engedték volna nyugodt szívvel felső tagozatba a tanárok. Talán a szülei megvették neki a helyét, más ötletem egyelőre nincs. A komoly értelmi leépülésen kívül összességében még az jellemezte most a főhősnőt, hogy sosem azt a problémát részesítette előnyben, sosem arra a gondra koncentrált, ami adott helyzetben a legfontosabb/a legnagyobb volt. Ott van például, hogy bármikor az életére törhetnek neki is a pasijának is, erre csak azon jár az esze, hogy:
A.) majd megőrül, annyira fel van izgulva és meztelenül akar fetrengeni Cash-sel.
B.) mi van, ha Cash is annyira mostohán fog bánni vele, mint a korábbi pasijai is, mert ő rosszfiú, mint ők és a rosszfiúk csak ilyen érzelemmentes szemétládák lehetnek, akik azért élnek is halnak, hogy összetörjék az ő pici szívecskéjét.
C.) szerelmet kellett volna vallania Cash-nek, mert ha véletlenül meghal, akkor nem távozhat el úgy az élők sorából, hogy nem tudott az érzéseiről, de mégsem kéne megejteni talán ezt a nagy vallomást a B pont miatt.
A legnagyobb dilemmát az a bizonyos B pont jelentette és piszkosul untam, hogy ugyanazt az agonizálást kell olvasnom még egy köteten keresztül, amit már egyszer végigszenvedtem. Az egyszeri felidézése még elment volna annak, hogy mennyire sanyarú, csalódásokkal teli szerelmi élet jutott Szent Oliviának, az elesett szüzek védőszentjének, de ennyiszer ez több, mint fölösleges volt. És nem csak ezen a téren futottam bele ilyen időhúzásszerű, de a történet szempontjából sok lényegességgel nem bíró ismétlésekbe. Most én is ezt teszem, mert ugyanazt a mondást sütöm el megint, de AZ OLVASÓ TOVÁBBRA SEM HÜLYE! Előfordul, hogy fáradtan vesszük a kezünkbe a könyvet vagy annyi ideig olvasunk, hogy már összefolyik előttünk egy-két sor, de gyengeelméjűek nem vagyunk. Nem kell ugyanazt röpke 60 oldal alatt minimum hétszer elismételni nekünk, mert elsőre is megértjük és memorizálni is tudjuk. Ez a Cash-is-kihasznál-aztán-eldob-mint-egy-rongybabát-mert-mindenki-más-is-ezt-tette-velem pörgés is csak erősítette bennem, hogy egy mennyire előítéletes nőszemély Olivia, az pedig, hogy minden férfikaraktert kimondhatatlanul jóképűnek talált, ugyanezt tette a könnyűvérűségéről bennem élő képpel. Ha ott van neki valaki, akit elvileg imád és altestben össze is van vele nőve, annyira nem bír magával, akkor miért ábrándozik másról? Az Oliviának szentelt bekezdésemet még annak a megemlítésével zárom, hogy kiderült, Olivia idegileg erősen instabil, ami alátámasztja az anyjának azt az állítását, miszerint nem képes önállóan élni. Már akkor padlón volt és kétségbe esett, amikor ezek a dühös, homokozós vödrüktől megfosztott óvodások vehemenciájával rendelkező bűnözők először hírt adtak magukról és nem érte semmilyen megrázkódtatás. Annyi történt, hogy Cash elmondta neki, hogy pár napig a hotelben kell lenniük. Ez tényleg nyomós ok arra, hogy annyira összeomoljon, mint egy anya, akinek a szeme láttára gyilkolták meg az újszülött gyerekét… -.-

Ha már az anyákra terelődött a szó… ebben a részben a bűnözőkön kívül egy igazi emberbőrbe bújt armageddon is színesíti a szereplők sorait: Olivia anyja. A nő valóban nem egy kedves természet, de bármekkora sárkánynak is festi le mindenki, neki is nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Ha viszont ettől eltekintek, az ő jóvoltából akkor is bekúszott egy nagyon illogikus dolog a történetbe, mégpedig az, hogy a karakterek 90%-a jobban be volt szarva ettől a nőtől, mint az orosz maffiától. Ha fele annyira komolyan veszik azt a fenyegetést, amit a bűnözők jelentenek rájuk nézve, mint amennyire tartottak Olivia anyjától, akkor máris logikusabb a történet menete és a szereplők jobban járnak, nagyobb biztonságban vannak. Nem volt normális, ahogy a lányával viselkedett, de a véleményének néhány részletével egyet tudtam érteni, például, hogy Olivia többek között szenved egy súlyosabb szintű Taylor Swift-szindrómában. Mindig azt állítja, hogy mennyire odavan a jelenlegi pasijáig, aztán csak szapulja, hogy micsoda undorító alak volt, amiért nem tette boldoggá, majd a következőnél kijelenti: de ő most más, tényleg ő az igazi. Ebben a folyamatban az volt a legnevetségesebb, amikor a Rettegett Sárkánynak a lánya megvilágosodott és rádöbbent, hiába gyűlölte az exeit, benne volt a hiba, mert sosem kötődött hozzájuk igazán, de majd most…! Talán én vagyok a koromhoz képest túl öreges, de az ilyen marhaságokkal kapcsolatban nem tudok minimális együtt érzést sem produkálni és megérteni se nagyon bírom az ilyen szituációkat.

A Gingerre vonatkozó rész begépelésétől ódzkodtam a legjobban, mert nem voltam benne biztos, hogy mennyire tudok az elfogadható fogalmazásmód keretein belül maradni, amikor ő szóba kerül. Nem kertelek, egyenesen undorodtam tőle. Amilyen közönséges ez a nő, egy pillanatra elszégyelltem magam, hogy ugyanannak a nemnek a sorait erősítjük. Ginger nem egy vadmacska, nem vicces és nem dögös, hanem egy mocskos kurva :P Nem túlzok, ennek a nőnek éjjel-nappal, ébredéstől elalvásig és még álmában is csak a szexen jár az esze, ekörül forog neki az egész világa és mindeközben annyira minősíthetetlenül vulgáris megjegyzésekkel gyilkolja a körülötte lévők intelligenciáját, amiktől kis híján felfordult a gyomrom. Oliviát sem lehet erényesség-túltengéssel vagy túlzott hűségességgel vádolni, de Ginger százszorosan túltesz rajta, nem is értem, hogyan nevezhet a legjobb barátnőjének egy ilyen mentalitású embert, amikor elméletileg ő egy rendes, értelmes, úrinő. A helyében azon is erősen elgondolkoztam volna Gingerrel kapcsolatban, hogy mennyire lehet durván gusztustalan, már-már beteges szintet súrolóan obszcén a stílusa, amikor még Cash-t is viszolygással tölti el a viselkedése, akire nem egyszer hivatkoztak szoknyavadászként. -.-  Az első kötetben ő volt az, aki arra biztatta Oliviát, hogy feküdjön össze mind a két ikerrel és amilyen gyakran tudja, váltogassa is őket. Most bekattant neki egy félreértés után, hogy micsoda buli lenne, ha hármas ikrekkel kavarna és megjegyezte, mennyire büszke is lenne Liv-re, ha ezt tenné. Nem akar esetleg magának 24 férfit egyszerre? Hogy a biztonság kedvéért a nap minden órájában legyen legalább egyvalaki a lábai között?! „-.- Hánynom kell az ilyentől. Ha ennyire nem bír magával, akkor keressen egy stricit vagy vonuljon be egy bordélyba dolgozni és, akkor biztos nem fog férfihiányban szenvedni…

Cash-t az első részben szerettem és még itt is ő volt talán a legelviselhetőbb, de ő sem volt teljesen önmaga, gyengébb teljesítményt nyújtott a nyitókötethez viszonyítva. Az ő szemszögén ezúttal nagyon szembeötlően érződött, hogy nő írta, aki mivel azt nem nagyon tudja megfejteni, hogy mennyiben gondolkozik másként egy férfi, mint egy nő, ezért töménytelen mennyiségű kanos állapottal igyekezett a tanácstalanságát kompenzálni. Először még egye-fene vicces volt, amikor Cash megjegyezte, hogy Marissa hangjára csoda, hogy nem esett le egy bizonyos testrésze. De, amikor kis változtatásokkal ugyanez a mondat el volt sütve ötször vagy hatszor, akkora kimondhatatlanul untam a leeső vagy lefagyó, intim testtájak emlegetését. „>.< Ez egyszerűen nem érdekelt, nem ezért vettem a kezembe a könyvet, úgyhogy felőlem a férfi szereplők golyói francia drazsévá is változhattak volna vagy szárnyat növesztve elrepülhettek volna egy kviddics mérkőzésre, ha azzal véget ér ez az ócska, pénisz-vicces széria. Olvastam már sok NA regényt és megértem, hogy ha a nagy, bezsongott szerelem közepette eleinte folyton egymásnak akarnak ugrani a párok… de itt semmi más nem történt, amikor kettesben volt Cash a nőjével. Nem beszélgettek, nem voltak szócsaták vagy akármilyen, a helyzetből kihozható közös elfoglaltság pl. a hotelben semmi nem akadályozta meg őket abban, hogy megnézzenek együtt egy filmet közöttük csak egyvalami. Ez alapján pedig nekem nagyon megcsináltnak, laposnak tűnt a szerelmük, gyakran kétségbe is vontam magamban a mélyebb érzelmek létezését, amik a hálószobán kívül is megmaradnak. Ha nagyon őszinte akarok lenni és miért ne akarnék? , akkor elárulom, hogy az sem volt nekem teljesen tiszta, hogy mit szeretnek ezek ketten egymásban, hogy min alapszik a szerelmük vagy egyáltalán mikor alakult ki. Az írónő a kötet elején köszönetet mondd istennek, tehát nagy valószínűséggel erősen vallásos, ebből kiindulva meg az is lehetséges, hogy az Olivia és Cash között fellángolt szerelmet is egy isteni csoda közbelépésének tulajdonította, azért nincs az eredetére logikus magyarázat. Azok a tulajdonságai, amik az első részben megszeretették velem Cash-t sem voltak túl sokat porondon vagy, ha igen, akkor is gyengén, elnagyoltan. A védelmező ösztönének a fel-felbukkanása egyenesen nevetséges formát öltött. Ezen kívül a Cash és az Olivia szemszögén keresztül is főleg Cash-ében felfedeztem egy enyhe szexista felhangot, ami enyhén szólva nem volt az ínyemre. M. Leighton sokszor tett egyértelmű célzást rá, hogy a nőknek folyamatos érzelgősségre és nyáladzásra van szükségük, míg a férfiaknak nem, illetve azt is kihangsúlyozta párszor, hogy a nők logikátlanul gondolkozó bonyolult észjárású hisztérikák és ember legyen a talpán az a fickó, aki képes megérteni őket. Szívből rajongok az ilyenfajta bugyuta általánosításért.

Nash felbukkanása egy nagyon kiszámítható fordulat volt, már akkor tudtam, hogy ő az, amikor belépett a Dual ajtaján és csak rejtetten utalgatott az írónő a kisugárzására. Jó lett volna, ha bővebben is ki van fejtve, hogyan telt el az a hét éve, ameddig halottnak hitték és, hogy Cash apja meg ő miért találták úgy, nem érdemes elárulni az ikertestvérének az igazságot. Ezzel kaphatott volna egy érdekesebb szálat és némi minőségi történést a könyv, ha már alapból ennyire ki lett spórolva ez belőle. De, mint arra a feltételes módból is sejteni lehet, nem így alakult Nash szála. Mint karaktert felváltva találtam kétdimenziósnak és egy érdektelen hólyagnak. Azon kívül, hogy „volt” nem tett semmit, alig beszélt akkor is csak ok nélkül bunkóskodott és nem is lehetett róla megtudni semmit.

Gavin egész rendes figurának tűnt, de, mint szereplő ő is annyira lapos és elnagyolt volt, mint Nash. Nem kapott személyiséget és pláne nem kapott kidolgozott személyiséget. Tényszerűen felsorolt róla és a múltjáról néhány adatot Cash, néha elismételte, amikor az írónő úgy gondolta, az olvasó elfelejtette a lényeget amiknek a hatására nem tűnt teljesen úgy, hogy csak úgy minden cél és előzmény nélkül zuhant bele a történetbe az ausztrál bérgyilkos és ennyivel meg is állt Gavin karakterábrázolása. Eleinte elejtett egy-két erőltetett, macsós poént, mint önálló személy, majd csak annyi szerepe volt, hogy segítsen Cash-nek.

Marissa hirtelen megváltozását is fájóan gagyi, valószerűtlen kivitelezéssel tárta az olvasói elé Michelle, nem láttam semmi hitelességet a kedvessé válásának a módjában, mint ahogy a karakterek sem. Olivia nem egyszer tért rá ki, mennyire ijesztő és bizarr az, ahogy Marissa személyisége 180 fokos fordulatot vett néhány perccel a rázós helyzet elmúlását követően és ebben kénytelen voltam igazat adni neki. De abban már nem, hogy ő és ezáltal az írónő viccet csinált belőle, hogy a jeges, idegesítő és utálatos Marissa egy szempillantás alatt ártatlan, segítőkész jókislány lett, aki bán minden aljasságot, amit korábban az unokatestvére ellen elkövetett. Ha valaki ilyen gyorsan ennyire nagy mértékben kivetkőzik önmagából, ennyire elütően kezd viselkedni a természetétől, akkor a környezetének minél gyorsabban el kell cipelnie egy neurológushoz vagy pszichiáterhez, mert valami komoly gond van a háttérben, ami a változásért felelős. Semmilyen körülmények között sem az a normális reakció arra, hogy bár csodálkozva, de elfogadják, hogy ez van.

Erős jóindulattal érdemli meg azt a pontszámot a sztori, amit adtam neki.

Borító: 5/4 - Az alap nem kifejezetten nagy szám, de nem is közönséges, betűk terén a kiadó most sem okozott csalódást *-* Képen nem látszik olyan jól, mint élőben,de nagyon jól sikerült a betűk árnyékolása és a domborodás kihangsúlyozása a betűk árnyalatának a megfelelő helyeken történő világosításával és sötétítésével.
Kedvenc karakterek: ? Kínosan érzem magam miatta, de nem tudok ilyet megnevezni, ha az első kötetet nem nézem.
Legutáltabb karakterek: Ginger, Olivia
Pozitívumok: Gyorsan lehet vele haladni és bár elég langyos, de könnyen beszippantja az olvasót és emiatt nem teszi le egy könnyen.
Mélypontok: fentebb már kifejtettem őket bőven, röviden az elnagyolt és összecsapott szavakkal fogalmazhatnám meg a történet gyengeségeit.
Szerelmi szál: Nagyon szűkösen még belefér a 16-os karikába.
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2017. március 28., kedd

Stephen King: 11.22.63

Sziasztok! ^-^ Hosszabb kihagyás után most egy könyvkritikával jelentkezek, ami nem is egy akármilyen könyvről, hanem egy King regényről szól! :D A Tortúrában "mester" felhívta a figyelmet az írói lét esetleges veszélyeire, most ugyanezt tette az időutazásra vonatkozóan, bár a jelenlegi veszélyhelyzetbe azért egyelőre nehezebben lehet beleesni, de jobb előre felkészülni... King főhősének a Kennedy gyilkosságot kell megakadályoznia, miközben a hírhedten csökönyös múlt igyekszik ott akadályozni ahol tudja. De vajon mi eredményez nagyobb csapást az emberiségre nézve, ha nem jár sikerrel, vagy, ha igen?


Fülszöveg:

Dallas, ​1963. november 22.
Három lövés dördül.
John F. Kennedy, az Egyesült Államok elnöke halott.

„Pörög egy tízcentes, és tótágast áll a világ. Ki tudhatja, mikor múlik egy pillanaton az élet, és miért?”
Jake Epping kisvárosi angoltanár, jóképű, művelt, harmincas fiatalember. Amikor a gimnázium felnőtt angol kurzusán „A nap, amelyen megváltozott az életem” címmel íratott dolgozatokat javítja, elé kerül a pedellus fogalmazása: Harry Dunning ötven évvel azelőtt valahogyan túlélte, ahogy az apja lemészárolta a tulajdon családját. Jake teljesen odavan… ám kisvártatva még nagyobb titok birtokába jut, amikor öreg barátja, Al, az egyik helyi bisztró tulajdonosa azzal a bizarr kéréssel áll elő, hogy előzze meg azt az eseményt, amelytől ő Amerika és a világ romlását datálja: akadályozza meg Lee Harvey Oswaldot Kennedy elnök meggyilkolásában. Hogy hogyan? Egyszerű. Lépjen át a bisztró spájzában nyíló időkapun, és térjen vissza a nagy amerikai kocsik, Elvis Presley és az általános dohányzás korába. Jake az idő előrehaladtával nem tudja eldönteni, áldja-e vagy átkozza Alt, amiért erre a küldetésre rávette, azt azonban egyre biztosabban tudja, hogy a múltban vagy a jövőben szeretne-e élni.
Stephen King regénye nem pusztán zseniális időutazás és páratlanul izgalmas, váratlan fordulatokban gazdag történet, hanem a véletlenről, a választásainktól és a sorsról szóló tűnődés is. Letehetetlen.
created by HunHowrse Layout Generator on 2017-03-28 15:21:25
Amikor kezembe vettem a maga majdnem 900 oldalával ezt a regényt első körben az futott át a fejemen: na, ez legalább kitart majd egy darabig. Jegyzőkönyvezzétek is nyugodtan, amióta blogolni kezdtem talán először mondom azt egy könyvre, hogy nevetségesen vékony volt. A Tortúrában King felhívta a figyelmet az írói lét esetleges veszélyeire, most ugyanezt tette az időutazásra vonatkozóan, bár a jelenlegi veszélyhelyzetbe azért egyelőre nehezebben lehet beleesni, de jobb előre felkészülni... :D Az időutazás szerintem egy olyan témakör, ami a legtöbb ember fantáziáját megmozgatja, közületek is sokaknak megfordulhatott a fejében, hogy milyen lesz majd vajon a világ 40 év múlva, milyen lesz a technológia vagy a környezetszennyezés mai állását nézve lesz-e levegő, amit egyáltalán be lehet lélegezni. Ugyanez a helyzet a múlttal is, mindenkinél megvan az a kor, amire kíváncsi, amibe ha nem is örökre, de egy-két napra visszatérne egy kis nyaralás kedvéért. Személy szerint pl. én örömmel elmennék egy igazi, régi Alice Cooper vagy Joan Jett koncertre és még valakiére, akit most nem nevezek meg konkrétan, mert így is úgy bukkan fel minden bejegyzésemben, mint a George név ebben a könyvben. King a múltra vonatkozó lehetőséget megteremtette, azonban a főszereplője közel sem egy olyan vakációzós helyzetbe kerül, mint amit felvázoltam, egy barátja megbízásából meg kell akadályoznia Amerika történelmének az egyik leghíresebb gyilkosságát és még jó pár eseményt, amit saját magától vállal időközben. Mit ne mondjak, már az első lapokon odaragadtam a kötet elé és a napi olvasási adag után kissé bedagadt csuklóm mielőtt belekezdtek, nyugodtan edzhettek egy kicsit karra, mert egy átlagos könyvhöz viszonyítva rohadtul nehéz :P a biztosíték rá, hogy nem is nagyon sikerült magam elszakítani előle. Alapjáraton kerülni szoktam az időutazást szerepeltető filmeket és könyveket, mert vagy annyira egyedit akarnak a készítők, hogy ők maguk is belezavarodnak az elméleteikbe vagy túl görcsösen törekednek a lehetőségekhez mérten valószerűt alkotni tervhez. A végeredmény viszont mindkét esetben ugyanaz: úgy röpködnek a logikátlanságok és a furcsa kivitelezések, mint a Mercedes utcában a petárdák. Stephen King nem is Stephen King lenne, ha trehány munkát végezne, jól kidolgozta a maga variációját a dologgal kapcsolatban, a szükséges információkat elárulta, de a kényesebb témákat, amik a fentebb említett bonyodalom-hullámokat indíthatták volna el, ügyesen kikerülte. Tehát nem mondja el, hogyan jelenhetnek meg vagy, ha már itt tartunk, hogyan létezhetnek a nyúlbarlangok, hogy mi a pontos működési mechanizmusuk, mert ezt Al sem tudja, csak azt, amit ő is megtapasztalt a kiruccanásai során. Így Jake és mi is kénytelenek vagyunk ugyanúgy tenni, azaz megbékélni azzal, hogy az útravaló adatok eddig terjednek. Menet közben persze rá lehet jönni még jó pár érdekességre, a végére arra is fény derül, hogyan vehette meg Al kis milliárdszor ugyanazt az adag húst és, hogy mennyire totális reset az a totális reset, de a tudományosabb vizeket érintő elemek végig homályosak maradnak. Nem olyan módon, hogy a világfelépítés összecsapott hatást kelt, ezzel véletlenül se lehet vádolni a 11.22.63.-at vagy az írót, sokkal inkább azt lehet mondani, hogy emiatt a típusú információhiány miatt végig körüllengi a sztorit egyfajta misztikum és rejtélyesség. Nekem ezáltal a legtitokzatosabb figurák a Sárga Kártyás Ember, majd a későbbi utódja, a Zöld Kártyás Ember lettek. Róluk és a feladatukról jótékony rejtélyesség ide vagy oda, azért szívesen olvastam volna még bővebben is… :D

Nektek is ismerős lehet az, az érzés, amikor az ember végzi a szürke mindennapjait kitevő, megszokott kis tevékenységeit, (bevásárol, beugrik egy étterembe, elmegy az iskolába és végkimerülésig koptatja a padot vagy, ha az Ania Ahlborn: Vértestvérek-beli Morrow családot vesszük alapul, akkor meggyilkol és megnyúz egy-két embert) aztán egyszer csak megérkezik derült égből a villámcsapás, a vízválasztó pillanat, ahogy a könyvben hivatkoztak rá, ami után minden megváltozik. Jake is egy ilyennek lett az áldozata, amikor a nem annyira közeli, de az egyszerű ismerős státusznál azért feljebb való barátjának,  Alnak a telefonjának a hatására beugrik a férfi bisztrójába. Első sokként az éri, hogy a cimborája a legutóbbi találkozásuk óta, ami előző nap volt, látványos leépülésen ment keresztül, ha úgy tetszik; évtizedeket öregedett és egy súlyos betegséget is összeszedett csak úgy a semmiből, második hideg zuhanyként pedig Al azt állítja, hogy a bisztrója kamrájában van egy időkapuféleség, ami visszavisz az ’50-es évek végére. Jake eleinte erősen szkeptikusan állt ehhez a hírhez, ami nem is csoda, mert ez azért egy meredek feltevés, még akkor is, ha utólagosan igaznak bizonyult. Miután hagyja magát rábeszélni egy rövid próbára és visszatér, Al megosztja vele a meghívásának a bővebb okát: hogy egy utódra bízza a múlt megváltoztatását, John Fitzgerald Kennedy amerikai elnök 1963-as meggyilkolásának a megakadályozását. Al okfejtése szerint ez volt az a történés, ami hazájuk történelmében elindított egy olyan lavinát, ami során többek között megölték Martin Luther King-et is, ezzel a feketék és fehérek közötti viszonyt és a férfi úgy érezte, ha már egy olyan erővel bíró helyre akadt, mint ami a kamrájában van, akkor jó állampolgárhoz méltón kötelessége tenni valamit a világért a kitűnő minőségi hamburgerei felszolgálásán kívül is. Mivel pedig ő ekkor már nem volt jó bőrben, ahhoz, hogy tovább próbálkozzon, arra döntött egy fiatalabb és kevésbé haldokló egyénre, azaz Jake-re hagyja a világmegmentő akció kivitelezését… Ehhez segítségként felruházza a tanárt a szükséges papírokkal, szóban ellátja néhány alaptanáccsal és ad neki egy füzetet, ami azokat a jegyzeteket tartalmazza, amit a balul elsült missziója során készített az általa feltételezett gyilkosról és a fontosabb eseményekről. Illetve figyelmezteti Jake-t, hogy nem lesz könnyű dolga, mivel a múlt, ha változtatni akarnak rajta, harap.

A nyúlbarlang megalkotásának sok részlete tetszett, de a leginkább az, hogy habár a jelenben lényegesen rövidebbnek érződik a múltban töltött idő, átlagosan 2-3 percnek, de az időutazást végző emberen nyomot hagy. Tehát, ha valaki gyerekként lemászik a nyúlbarlangba és lent tartózkodik az ottani dátumtól számítottam hatvan-hetven évet, leél egy életet, akkor a mi időnkben hiába csak két percre tűnik el, mégis egy öregemberként tér vissza. Ezzel valóságosabbnak tűnt a múltban eltöltött idő és nagyobb súlya is lett az egésznek. Ugyanígy éreztem a nem sokkal feljebb leírt mondatot érintő részleteket illetően, jó ötletnek találtam, hogy minél nagyobb változást igyekszik eszközölni valaki, annál nagyobb akadályokat gördít elé az idő. Elvette volna a dolognak a varázsát és a komolyságát, ha csak úgy meg lehetett volna például ölni egy embert a múltban, aki azóta keresztülment még bizonyos dolgokon és él valahol a jelenben vagy X évesen meghalt, de akkor is történt vele még ez-az, mielőtt ez bekövetkezett. Ez a „múlt csökönyös” szál persze egy idő után már kissé nevetséges fordulatot vett, amikor Jake igazából a tettek mezejére lépett… de ez elkerülhetetlen volt ezt az elméletet követve, mert bármennyire is abszurddá és röhejessé alakult a kép, az akadályokat növelni kellett. Ami azt illeti,  a valóságban is elérkezik egy pont, ami után az ember már csak röhög, amikor valami nagyon nem akar összejönni bár az igaz, hogy a könyvön kívül ezek az akadályozó tényezők általában nem lépnek ilyen magasságokba… jó esetben. A pillangó effektust is remekül beledolgozta King a történetbe, örültem, hogy ilyen formában bukkant fel, ezt a témát már régóta szeretem, kisebb koromban egyenesen rajongtam a Mennydörgő robaj filmért az már egy elhanyagolható, nem annyira fontos lábjegyzet, hogy akkor rendesen be voltam szarva még, hogy mire a vaksötétben végigbámult film után másnap felkelek, nálunk is ellepik az utcákat gyilkos gyíkszerű lények, a mérgező, őskori növények és a majomemberek.. :/ :D Itt az icipici változtatások nem eredményeztek azért olyan drasztikus következményeket, mint a filmben, - azért arra kíváncsi lettem volna, hogy mennyiben járult hozzá az egészhez az a tehenek között elásott mobil vagy a The Rolling Stones dal- de abban biztos voltam, hogy ha sikerül Jake-nek életben tartania Kennedy-t, akkor valami gigászi katasztrófára fogja fogadni, mikor visszamászik a bisztróba…  Mert igen, Kinget ismerve azt sem vettem készpénznek, hogy Jake meg tudja akadályozni a gyilkosságot.

Olvasás közben több verzió is alakot öltött bennem a végkimenetelt illetően, azt most nem fogom nektek elárulni, hogy valamelyik bejött-e, vagy, hogy ha igen, akkor melyik, viszont megosztom őket veletek… :’D Szóval első körben ragaszkodtam ahhoz az elképzeléshez, hogy JFK megmarad, de amikor Jake visszajön a jelenbe, akkor valami olyan kaliberű katasztrófa fogadja, mint ami a már említett, kedvenc dinoszauruszos filmemben volt. Másodjára a merénylő személyével kapcsolatban kezdtem el magamban variálni, megfordult a fejemben, hogy Oswald ott lesz, ahol lennie kell és Jake hatástalanítja, de a szemközti házból időközben valaki ugyanúgy kilövi az elnököt. Ezzel a verzióval Oswald valamennyire még igaz, hogy merénylőnek minősül… de szigorúan véve mégse, hiszen nem ő húzza meg a ravaszt. Utána, amikor sok visszautalgatás volt a Sárga Kártyás Emberre, akkor eszembe jutott, hogy talán nem Oswald, hanem a Sárga Kártyás Ember fogja várni Jake-t a tankönyvtár hatodik emeletén és a múlton nem lehet ilyen mértékben változtatni közlés kíséretében lelövi JFK-t, aztán Jake-t is. Ezt követően meg átfutott az agyamon, hogy maga Jake fogja meghúzni a ravaszt és küldi át a másvilágra az elnököt. Ezt pedig vagy valami olyan miatt teszi saját megfontolásból, mert időközben történik valami, ami miatt erre az útra lép avagy ismét belép a képbe a Sárga Kártyás Ember és ő veszi rá vagy Jimla, de róla végképp nem mondok semmi konkrétat, azzal sok vért csapolnék le a regény ijesztőbb vénájából. És a múlt csökönyös séma szerint az a lap is belekerül a paklimba, hogy a gyilkosság idejére Jake-t távol tartja valamilyen külső tényező a helyszíntől. Mint láthattátok, a legtöbb bizalmat az olyan verzióknak szavaztam, amikben Jake utazása az eredeti terv szerint eredménytelen lesz.

Még soha életemben nem olvastam ilyen terjedelmű regényt, a legtöbb 600 valahány oldal környékén megállt és épp ezért a pontozásnál nagy bajban is voltam. Nagyon tetszett a 11.22.63., izgalmas volt, lehengerlő, letehetetlen fűszerezve a Kingre jellemző zsenialitással, de lényegesen több volt benne a „töltelékanyag”, mint a Tortúrában. Néhányan már figyelmeztettek rá, hogy a hosszabb művei esetében az író szereti nyújtani a dolgokat, mint a rétestésztát, de azt vettem észre, hogy az úgymond unalmasabb részek alatt sem unatkoztam olyan nagyon. Nem mondom, hogy csömöltem be néha-néha a különféle reklámszlogenektől, mert ezekkel kifejezetten bőkezűen bánt most a mester, egyem a szívét ha nem is volt rájuk annyira eget rengetően nagy szükség. Inkább azt mondom, hogy megszoktam őket, mint a Trónok Harcában a fedetlen melleket és fenekeket, ha egy pont után már komolyan nem is értettem, konkrétan mi szükség van rájuk. A Derry-ben töltött hosszas, eseménytelen megfigyeléseknek és a Jodie-beli idilli, kisvárosi életnek is megvolt a maguk bája, de ezek, leginkább az utóbbi, annyira nem az én műfajom, így egy bizonyos oldalszám után önmagukban belőlük is elég volt. :D Viszont Kinget nem véletlenül istenítik világszerte, ugyanis elképesztő tehetsége van az íráshoz, annyira olvasmányosan és érdekesen tud elképesztő hosszúságokban, mégsem unalmasan írni úgy, hogy szinte nem is történik semmi érdemleges, hogy az hihetetlen! Ez az ember túlzás nélkül egy zseni és most már olyan szinten vagyok jelenleg vele, hogy ellenkezés és szájhuzogatás  nélkül elolvasnék egy olyan könyvet is tőle, amiben 800 oldalon keresztül ír a tehénfejésről vagy a matematikai egyenletekről. Egyik téma sem a gyengém, mielőtt félreértés esne. Sokszor fel sem tűnt, a cselekmény szépítés nélkül egy helyben toporog, annyira belemerültem a könyvbe és a mellékszálakba, amik előtérbe kerültek. Amikor pedig mégis kezdte enyhén szúrni az olvasó szemét, hogy nem igazán halad az, amiért ez az egész elkezdődött, akkor bedobott egy izgalmas csavart, egy kis utalást vagy valamilyen borzongató apróságot, ami felbirizgálta az olvasó fantáziáját és fellendítette a történetet. Ezt a kis pörgetést pedig mindig óramű pontossággal a legmegfelelőbb pillanatban eszközölte, az időzítésnek ez a típusa is szerintem egy olyan dolog, amit nem lehet felszedni minden tűzcsap mellől.

A fülszövegben meg van említve Jake egyik tanítványa, Harry, aki gyerekkorában valami igazán borzalmas „élményben” részesült Halloween éjszakáján. Ennek a történet szempontjából hatalmas jelentősége van, nagyobb, mint, amit az olvasó a Harry által benyújtott dolgozat olvasását bemutató résznél sejthet. Én magam sem tudom, hogy erre, hogy ezt eddig, hogy nem sikerült szóba hoznom, de akkor most be is pótolom, ha már megtörtént az a na, most valami kimaradt-féle megvilágosodás, ami akkor a legkellemetlenebb, ha közben egy csukott sütőajtó előtt guggoltok, ami mögött már növekszik a süteményetek a tepsiben. Jake-t, akit az exfelesége ha nem is így konkrétan kimondva, de érzéketlennek tartotta, nagyon megrázzák a dolgozatban  leírtak, hogy Harry alkoholista apja egy kalapáccsal támadt a testvéreire és az anyjára, akiket meg is ölt. Egyedül Harry maradt életben a családjából, de ő is mai napig viselte annak a horrorisztikus éjjelnek a következményeit. Mielőtt Jake belevág a Kennedy expedícióba úgy dönt, hogy kipróbálja, mennyire tud helytállni a múlt röghöz kötöttségével szemben és ennek keretében megmenti Harry-t és a családját a szörnyeteg apától Halloweenkor. Jake a tanítványa szülővárosába költözik, miután átbújik a nyúlbarlangon és Frank Dunning, a szóban forgó „apa” megfigyelésével tölti az idejét az október 31.-ei este előtt, hogy a legtöbbet tudhassa meg az áldozatáról és, hogy a legjobb pillanatban csaphasson le rá. Ennél a résznél tettem meg azt a felfedezést, amit a molyon már megosztottam a nagyvilággal, azaz, hogy Harry szülővárosának a nevét, a „Derry-t” már láttam valahol, mint ahogy az a bohócos gyilkosság is ismerős volt, amiről a helyiek beszéltek. Egy ideig agyaltam rajta, hogy pontosan hol is láttam már ezeket az infókat és végül rámentem King egy másik regényének, az AZ-nak a molyos adatlapjára, amivel már korábban szemeztem. És mit láttam a helyszíneknél? Hát Derry-t! :D Pár oldalt követően újabb ismerős nevekbe botlottam Beverly-ébe és Ritchie-ébe, akikről viszont 100%-osan biztosan tudtam, hogy az AZ főbb karakterei közé tartoznak az utólagos ellenőrzés is ezt igazolta. Eddig még nem találkoztam olyannal, hogy egy regényben mellékszereplőként felbukkannak az író egy másik könyvének főszereplői vagy egyes eseményei úgy, hogy nem spin-off sorozatról/kötetről van szó. Egyrészt meglepődtem, egyrészt piszkosul örültem neki, hogy „megoldottam a feladványt” és észrevettem ezt az utalgatást, összefüggés. Változatlanul nagyon jópofának tartom ezeket a kis átfedéseket ^-^ És mivel most már a többiek jóvoltából tudom, hogy King gyakran tesz bele ehhez hasonló utalásokat a könyveibe, amiknek a jelentőségét a „törzsolvasók” értik a legjobban, a jövőben célirányosan fogom keresni az ilyeneket :D

Jake kitartása és önuralma előtt muszáj lesz fejet hajtanom, ugyanis ahogy ismerem a természetemet, én biztosan nem bírtam volna ennyit várni a közbelépésekkel, Oswaldot a helyében valószínűleg már azért megöltem volna első adandó alkalommal, amit a feleségével művelt, ha bűnös lett volna később JFK lepuffantásában, ha nem. Jake is egy hasonló karakter, mint a Tortúra-beli Paul, nem vádolhatja azzal az olvasó, hogy lapos, de hogy is fogalmazzak… olyan simulékony. Azt hiszem ez a legjobb kifejezés rá. Elviszi a hátán a történetet, nem idegesíti fel az olvasót a hülyeségeivel, nem akadékoskodik, jobban belegondolva nem csinál semmit, amivel erős ellenszenvet válthatna ki abból, aki a kezébe veszi a könyvet, nem kiugróan badass és nem fájóan idétlen/elesett hanem csak teszi a dolgát és nem gerjeszt problémákat feleslegesen, aminek meg kell történnie, az megtörténik attól, hogy ő van és nem úgy, hogy szerencsétlen olvasó vért izzad, mire valami összejön. Jake-nek is megvannak a maga hibái, hiszen ő is ember, viszont szerintem még mindig ő az, akire rá lehet húzni azt az inget, hogy ő a tökéletes főszereplő. És abból sem a bosszantóan tökéletes, hanem egy okos, humoros, találékony fickó, aki nem malmozik a semmin és, akit legfontosabb tényezőként, nem akartok a sorokat fogyasztva kilökni egy vonat elé és akibe bőven szorult önirónia is. Ezt bizonyítja az is, hogy amikor elérkezett Frank Dunning kiiktatásának a napja és a múlt bevetette a nehéztüzérséget, bár szerencsétlennek szó szerint nyúlt a bele, meglátta a helyzetnek a nevetséges oldalát is. Mint, ahogy arra ő is rámutatott a könyvekben tényleg nem lehet találkozni olyan helyzettel gyakran, hogy a főhőst elkapja a hányás meg a hasmenés, amikor elérkezik a nagy cselekvések ideje… :D Alapjáraton sem volt egy olyan egyén, akit a fejére ejtettek, de minél hosszabb időt töltött a múltban, annál jobban kikupálódott, „felnőtt a feladathoz”, mialatt George Amberson bőrébe bújt rátalált önmagára. A kedvenc megmozdulásaim a részéről azok voltak, amikor megfenyegette De Morhenschildtet és, amikor helyre tette a Sadie elleni szóbeli támadások gerjesztőjét, illetve az, amit a vége felé alakított, amikor „meghallgatták.” Na, az valami eszméletlen volt, megérte volna, hogy befejezze és kiadja a regényét, ha hirtelenjében is ilyen történetet tud rögtönözni… :D A legvégéről is elengedhetetlennek tartom, hogy ejtsek egy-két szót, de ugyebár spoilerezés nélkül az lehetetlen… az utolsó jelenet a maga módján szép volt és kegyetlen is. Ott volt neki, amire vágyott és mégsem… :(

Sadie-vel, Jake/George szerelmével eleinte nem nagyon tudtam mit kezdeni, olyan szempontból azonosulni tudtam a nővel, hogy mind a ketten törvényszerűen megbotlunk vagy hanyatt esünk mindenben, ami a lábunk elé kerül, de itt jó ideig megállt a tudomány és a szimpátia már, ha lehet valakivel azért szimpatizálni, mert ugyanolyan ügyetlen, ha mozgásról van szó, mint az olvasó. Az exférje miatt, akinek a gyógyszerei jó messzire gurulhattak, miközben azon volt, hogy mindent címkével kifelé, tökéletes sorokba állítson és eközben bacilusokat se szedjen magára, nagyon sajnáltam, szörnyű, hogy mennyi ilyen idegbeteg lófrál a nagyvilágban. :s Sadie esetében meg az a még szörnyűbb ebben a felállásban, hogy mivel a férjét fanatikusan imádó anyjától és a papucs apjától nem segítséget kapott csak hibáztatást és az ez a normális, ha már hozzámentél viseld típusú aranybeköpéseket, ezért ő maga is elbagatellizálta a veszélyt, ami tagadhatatlanul jelen volt. Erről egyáltalán nem Sadie tehet, módszeresen belenevelte a családja, a hasonló gondokkal küzdő ismerősei és a fenomenális férje, hogy hogyan kell látnia ezt az ügyet és, ha már itt tartunk, saját magát is. Egy bizonytalanabb személyiségű, folyamatos lelki terrorban tartott ember egy idő után elhiszi ezeket a tévképzeteket, bármennyire is nélkülözik a realitást. Elég thrillert és pszicho-thrillert forgattak le, ami ezt bizonyítja vagy elég belenézni a hírekbe, ahol még mindig az a sláger, hogy ha megerőszakolnak valakit, akkor az áldozat kihívó öltözékének elemzésébe fektetnek annyi energiát a megkérdezett illetékesek, amit a segítségadásra, a feladatuk végzésére kéne fordítaniuk. Sadie és Johnny története nem durvult volna el ennyire, ha hamarabb felé vetődik egy olyan ember, mint Jake, aki a jó szándékú, bár ilyen tekintetben naivabb és jóhiszemű embereket, mint amilyen Deke is, a megfelelő irányba fordítja. A nőt, mint a történtek elszenvedőjét nagyon sajnáltam, de mint személyt, a szereplése jelentős hányadában nem tudtam megkedvelni, néhányszor nem is nagyon értettem. Az utóbbi esetek közé tartozott az is, ahogy a sérüléseit lereagálta. Szerencsére nem kerültem ilyen helyzetbe, így nem tudom, csak elképzelni bírom, hogy ilyenkor mi futhat át egy embernek a fején. Nálam is beütött volna az, az állapot, amikor elkezdek az arcom miatt keseregni, de elsősorban… nem is tudom… örültem volna, hogy élek és, hogy nem egy „fontosabb” részemet érte ilyen kaliberű csapás. Annyi biztos, hogy kapásból nem az ugrott volna be, hogy minek éljek, amikor örökké megmaradó sebek lepik el az arcomat anno, amikor a körülöttem lévők először elkezdtek a pattanások és az elrejtésük miatt parádézni, azt is letudtam egy vállrándítással és egy a testemhez képest nem aránytalanul nagy a fejem, de akkora azért van, hogy elférjenek rajta típusú mondattal. Attól sokkal jobban elkeseredtem volna, ha a szemem, a kezem vagy a fülem károsodik ilyen mértékben és , így elszakadok a három kedvenc tevékenységemtől, az olvasástól, a zenehallgatástól és az írástól… Szóval ilyen szempontból nem igazán fért a fejembe, hogy Sadie miért gondolja úgy, hogy az a létező legrosszabb kimenetele az ügynek, ha nem tökéletes többé az arca. O.o Amikor elérkezett az a bizonyos november 11.-e, akkor gyökeresen megváltozott a Sadie-ről alkotott véleményem és az akkor tapasztalt tökössége rengeteget emelte a szememben és utólagosan bántam, hogy ez a belevaló csaj a korábbi fejezetekben nem bukkant fel. Egy olyan bátor, vagány és talpraesett oldalát mutatta meg, amit, ha az első, táncikálós jelenetek alatt említ meg valaki, akkor biztos kétségbe vonom. Úgy néz ki, Sadie is egy olyan karakter, akinek egy adott fokozatú krízishelyzet kell ahhoz, hogy kibontakozhasson.

Sadie exférje vitathatatlanul elmebeteg és, mint ilyen, a belső logikáját nem egyszerű meló megfejteni. Az American Horror Story-nak hála, lett egy hozzávetőleges gyakorlatom az őrültek észjárását illetően, de Mr. Clayton ennek is ellentmondott. Mármint… neki nem a fellegekben kellett volna járnia attól, hogy megszabadult attól a szörnyű, bacilushordozó ribanctól, aki képes még alvás közben véletlenül elmozdítania az ő szent seprűjét is?? Sadie anyja is minősíthetetlenül viselkedett a lánya házasságát illetően, megérdemelné, hogy egy ilyen pszichopatával éljen úgy, hogy annyi támogatást és megértést kap mellé, mint amit ő biztosított a gyerekének.

Deke, Mimi és Ellen mind nagyon szeretnivaló szereplők, olyan barátok, akikre a szíve mélyén minden ember vágyik, ők tették annyira otthonossá és kellemes légkörűvé Jodie-t. Mike Coslaw, Jake felfedezettje egy jó fej, csupa szív srác, de volt egy visszatérő „szokása”, ami miatt nem tudtam annyira megkedvelni… Ez pedig, az én és Bobbie Jill indítású mondatkezdése volt. Akkoriban nem ilyen idők jártak és másoknak lehet, hogy nem volt ez a négy szó akkora szálka a szemükben, de nekem mindig azt tanították, hogy intelligens, udvarias ember sosem kezd saját magával felsorolást… így ezzel a szóhasználattal már csak ezért sem bírtam sehogy kibékülni.:P  Pláne azután, hogy Jake többször is kijavította Mike-t és még mindig nem jegyezte meg, hogy ezen fordítania kéne. Egyéni szocproblémaként ugyanennyire sértette a látószerveimet és „a bőrszíntől, nemtől, identitástól függetlenül minden ember egyenlő” szellemiségemet a néger kifejezés is, bár azt értettem, miért volt rá szükség. Ha nem ezt a szót használja King, akkor nem tudta volna ilyen jól lefesteni azt a kort. A Jodie-i polgárok közül a legjobban az, az iskolatanácsbeli nő vívta ki az ellenszenvemet, aki még annyit se ér, hogy az olvasók megjegyezzék a nevét. Ő volt a megtestesítője annak a tipikus, konzervatív kisvárosi képmutatásnak, aminek az oltárán mindenkit kegyetlenül kiszarnak maguk közül az emberek, aki egy hangyányit is különbözni merészel tőlük és az eszméik alapján megalkotott normális emberektől. Az egészben meg az volt a legnevetségesebb és a legszomorúbb, hogy ő ítéli el és ő gerjeszti a rosszindulatú pletykákat Sadie, egy olyan személy ellen, akivel önhibáján kívül egy szörnyűség történt, akire rátámadt egy elmebeteg, miközben ő a nagy, erényes úrinő, tizenhat évesen összehempergett a szénásban egy gyereket „-.- Undorító egy viselkedés és King ezzel jól be is mutatott egy alapvető társadalmi problémát: mindig az olyan emberek ítélkeznek mások felett, látnak meg másokat, mint ez a nő, akiknek sokkal nagyobb csontvázak lógnak a szekrényében, mint a megítélteknek.

Lee Oswald szálánál voltam a legkíváncsibb, hogy mit fog belőle kisütni King, mert ahogy ő is kifejtette a regényen és az utószón belül is, annyi elmélet született meg a JFK gyilkossággal kapcsolatban az évek során, mint ahány unalmas, mondanivaló nélküli pop szám hasonlóan mély értelmű videóval. Azok alapján, amiket King elárult a kutatási folyamatáról, valóban abban a verzióban rejlik a legnagyobb valószínűség, amit ő is kiválasztott a 11.22.63.-on belül. Lehetett sejteni végig, hogy Lee megpróbálja-e megölni Kennedy-t vagy nem, de az író bőven adott okot kételkedésre is az olvasónak, az egyik ilyen fő kételyforrást jelentette De Mohrenschildt személye, aki nem csak Jake-nek okozott fejtörést. Az ő közbenjárásával is Lee lett volna az, aki elvégzi a lövést, de ha ő az értelmi szerző, akkor valamennyire elfogadhatónak mondható Oswaldnak az a mondata a kihallgatásán, hogy átverték/bepalizták. Egyébként Lee-t, mint karaktert és embert csak megvetni tudom, nagyon szorítottam neki, hogy Marina ki tudjon szabadulni a karmai közül. Ő az a fajta egyén, akinek egy-egy imposztorával már biztosan találkoztatok ti is, az a nagypofájú „pukkancs” embercsoport prototípusa, akinek folyton jár a szája és hatalmasnak képzeli magát, amikor nála gyengébbel áll szemben, de rögtön fülét-farkát behúzva bemenekül a sarokba az esetek nagy részében, amikor bizonyítania kéne, hogy mennyire nagy legény/lány is ő. Lee anyjáról is hasonlóakat tudok mondani, mint a fiáról… nem egészen normális finoman fogalmazva. Marinát egészen megkedveltem :) Nagyon elveszett volt Amerikában már csak a hivatalos nyelv miatt is, de minden erejével azon volt, hogy megálljon a lábán és egy nagyon bájos nő benyomását tette, aki a sarkára is tud állni, ha kell. Sokkal több türelmet érdemelt volna a férjétől és a mamocskától egyaránt, a kezdeti szakaszban meg főleg. Nem azt, hogy kiröhögjék, üvöltözzenek vele vagy nekiálljanak püfölni, amikor nem ért vagy félremond valamit, elkeserítően kiszolgáltatott szituációban volt az új otthonában. :/ George De Mohrenschildt irányába kialakult haloványan valamiféle szimpátia bennem, jókat röhögtem, ahogy folyamatosan hülyét csinált Lee-ből, ő is hasonlóan jól szórakozhatott közben… xD

Az, az idős hölgy, aki Marina és Lee szomszédságában élt, nagyon rövid ideig szerepelt, de ennyi elég is volt ahhoz, hogy megszeressem :D Igazi kemény, temperamentumos, belevaló nőszemély és fogadok, ha segédeszköz nélkül tudott volna járni, akkor nekiugrott volna Lee-nek, amikor elkezdte a házuk előtt bántalmazni Marinát. A sok málé marha csak állt és nézett, de ő cselekedett volna, ha tud. Jót vigyorogtam, amikor rápirított Jake-re, hogy micsoda gyáva alak, amiért csak tétlenül nézi a jelenetet és ekkora nagy ember létére nem tesz ellene semmit. Alberta persze azt nem tudta, hogy Jake milyen, már évekkel korábban megkezdett akció tartja vissza.

A Kártyás Embereket már megemlítettem az irományom elején, ahol olyan hatvan-hetven évvel ezelőtt járhattatok körülbelül… :D Arra, hogy mit is tud a Sárga Kártyás Ember a nyúlbarlangról és az ő idejéhez képest a jövőből érkező szerzetekről, sokáig foglalkoztatott, de mivel Al és Jake is nagy vonalakban letudták annyival a kérdést, hogy nem érdemes vele foglalkozni, mert annak az embernek nincs egészen rendben a szellemi épsége, aki előállhatna a válaszokkal, így egy idő után én is ejtettem a témát. Miután Rosette és a tábla által belekerült az egyenletbe „JIMLA” is, akit végig körüllengte valamilyen baljós légkör, de nem tudhatta meg az olvasó az utolsó oldalakig, hogy konkrétan ki vagy mi is lenne, újra elkezdtek a rejtélyes alak körül forogni az agyamban a kis fogaskerekek. Ennek a regénynek nehéz egyértelműen meghatározni a műfaját, mert vegyes elemeket tartalmaz, amik alapján lehet thrillernek,  disztópiának és egy kis részben sci-finek is tekinteni. A misztikus, természetfeletti légkört adó oldal java részét a Kártyás emberek nyújtották, akiket meg is lehet ismerni meg nem is. Ők azok a megfoghatatlan csodabogarak, akik ebben a koszos ablakon keresztül szemlélt, homályos nézőpontból a legütősebbek, mégis többet szeretnétek róluk megtudni. Annyi kiderült, hogy emberek, de nagyon érdekeltek volna a pontosabb meghatározások. Például, hogy mi a teljes feladatuk és, hogyan kerülhetnek bele ebbe a feladatkörbe vagy, hogy hogyan végezhetik egyáltalán, amikor elvileg ők szimpla emberek… Na, mindegy… A Kártyás Emberek is örökre olyan jelenségek maradnak, mint a Bermuda Háromszög és társaik… :D

Borító: 5/5 – Tökéletesen passzol a sztorihoz és még ez az elsőre egymástól fájóan elütő narancsos is zöldes árnyalat is egész jól mutat együtt. Az érmék külön tetszenek rajta, amiknek nem csak azért van nagy jelentőségük, mert Kennedy arca díszeleg rajtuk… ^^
Kedvenc karakterek: Jake, Alberta, Deke, Mimi, Sadie, a Kártyás emberek
Legutáltabb karakterek: Frank Dunning, Johnny Clayton, Lee Oswald, Lee anyja és Sadie szülei
Kedvenc részek: az utolsó „rész”, amikor Jake megfenyegette az iskolatanács gyöngyét és De Mohrenschildt-et, Alberta első jelenete, amikor Marina megpróbált kiállni Lee mellett az anyósával szemben, Mimi és Jake első találkozása, amikor Jake megpróbálta kiiktatni Dunning-ot és közbeszólt a múlt, amikor Jake a kórházban volt és össze-vissza beszélt, amikor telefon érkezett Jake meghallgatása alatt és maga a meghallgatás, az, hogy bele lett dolgozva részben az AZ is a történetbe
Mélypontok: amit Dunning tett a családjával, amit Sadie-nek és Marina-nak kellett elviselniük a férjeik miatt, Sadie utolsó jelenete a múltban, a múltban élő mellékszereplők begyepesedett okoskodása
Korhatár: Szerintem itt nem lehet nagyon ilyenről beszélni, mert olyan „hű, de durva, megrázó” részek nincsenek benne.

A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2017. március 20., hétfő

Guillotine alól szabadult borítómodellek ("What the hell?" 3. rész)

Helló-helló! :) Ma a What the hell? posztsorozatomhoz hoztam egy bejegyzést, amiben egy mostanában nagyon népszerű, elterjedt borítótípusról fejtem ki a véleményemet, aminek a képviselőivel bizonyára már ti is több ezerszer találkoztatok... Az ezeken szereplő modellek a fej nélküli/részben fej nélküli, nők esetében általában nagy mellű vagy férfiak esetében rémisztően kisportolt, kockahasú invázió tagjai... :P 


created by HunHowrse Layout Generator on 2017-03-20 18:19:0
"A nyaktilót vagy guillotinet egy francia orvosról, Joseph-Ignace Guillotin-ról nevezték el, aki 1789. október 9-én javasolta a francia nemzetgyűlésnek, hogy a halálra ítélt embereket az addigi módszerekhez képest kevésbé fájdalmas eszközzel, nyaktilóval végezzék ki." - Wikipédia.

Lehet, hogy a nagy történelem-imádatom az oka, de a fentebbi képeken szereplő modelleket én mindig a guillotine-nal szoktam összekapcsolni gondolatban... :D És lássuk be, az embereink pont úgy is festenek, mint akik nemrég kászálódtak ki egy ilyen pengéje alól. Persze a fejük hiányára is megvan a szakmagyarázat: "azért nem látható a modell feje, mert így az olvasó képzelheti el, hogyan néz ki a főszereplő". Nem mondom, hogy nem látom ebben a rációt és annál, minthogy valaki olyannak az arcát nyomják az olvasó képébe, aki több ponton is különbözik a szóban forgó főszereplőtől, mindenképpen jobb. De optimális esetben, amikor a sötétbarna hajú, kék szemű Kaidan Rowe helyett nem állítanak egy világosbarna hajú, barna szemű "Kaidan Rowe"-t a rajongó elé, akkor személy szerint jobban szeretem, ha nem ment át csonkításon a modell.

Ennek leginkább az, az oka, hogy ennél a típusnál a kis részleteket túlnyomó többségben nem dolgozzák ki olyan szépen, mint pl. a 6-os számú képen lévő, Cassandra Clare: Üvegváros c. regény eredeti borítójánál. Hanem a kevesebb, több! felszólalással lekattintanak egy fedetlen vagy erősen fedetlen felsőtestet valami egyszerű betűtípussal, - mert egy mutatós betű még egy zátonyra futásra ítélt alapot is megmenthet- ami még ráadásul nem is domborodik ki vagy fénylik. :/

Elkeserítő, de az erotikus könyvek birodalmának borítótervezői abban a tévhitben vannak, hogy az is elég a sikerhez, ha egy, az 1. képen lévő csávóhoz hasonló testfelépítéssel bíró ember pózba vágja magát és befeszíti, amit be kell feszíteni. Az, hogy mekkora példányszámban kelnek el a tinglitangli történettel rendelkező, hasonló küllemű regények is, azt bizonyítja, igazuk van. Bár még mindig szürreálisnak tartom azt a képet, amikor bespanolt nők összevásárolnak egy csomó kockahasas borítót, aztán meg otthon nagy sóhajtozások közepette bámulják a szerzeményüket... ':D Biztos, hogy szebb látványt nyújtanak a 4. képen lévő pasas adottságai, mint egy nagy, szőrös pókhas a Trónok Harca Robert királyának hála volt szerencsém teljes képernyőn egy olyanhoz a közelmúltban. Nálam viszont ilyenkor nem indul meg a szerelmetes fejjel végzett nyáladzás, mert nem bírok szabadulni a gondolattól: Milyen lehet ennek az illetőnek a feje, ha azt már nem merték rátenni a borítóra?

Mivel attól, hogy olyan a felsőteste, amilyen, még simán járulhat az összképhez egy olyan fej, mint amilyen Alekosznak van vagy Swarzeneggernek, vagy Rondaldónak. Meglincselhetnek a kommentben rajongóik nyugodtan, de nincs olyan rövidlátóknak fenntartott pofavizit, ami alapján férfiszépségnek lehet őket nyilvánítani :P. Akkor meg már a nagy adonisz fújhatja az óriási bicepszét, tricepszét és a sakktáblányi kockát a hasán... A nőket illetően is hasonló a helyzet, a 2. képen vékony a modell és kerek a melle oké... de ez egyáltalán nem fontos, az arca lenne a lényeg.

Benne van a pakliban, hogy az én nézetem megbocsájthatatlanul kifordult, de szerintem egy modell nem attól néz ki jól, ha kisportolt vagy kifogástalan az alakja. Nem azt mondom, hogy nincs munka benne, hogy valaki vékony vagy izmos legyen, de hacsak nem olyanok a szövetei vagy a csontozata, hogy ezt nem engedik, nem élesen különböző a vágyott kinézettől a testfelépítése genetikailag, akármelyik futóbolond lehet Muszkli Bajnok vagy XS-es méretű. Ezt az elméletemet bizonyítják az itthoni és a külföldi modellipart ellepő tucatemberek is, akiket gyakran még a hajszínük se különbözteti meg.

Általánosítani sose szeretek így a Guillotine Módszer borítóit sem kaszálom el egyszerre, de nagyon könnyű beleesni velük a snasszság csapdájába.

Nektek mi a véleményetek a nyaktiló alá került modellű borítókról? :) Ha meg szeretnétek ezt osztani a blogon, nyugodtan használjátok a hozzászólás szekciót.
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2017. március 15., szerda

Book Tag: Fa imádat (Book Tag #15)


Sziasztok ^^ Ismét belevetettem magam Narnia világába, így jobb alkalmat nem is találhatnék annak a Fa Imádat Book Tag-nek  a kitöltéséhez, amire Wandamaci, a Wandamaci (könyv)birodalma bloggerinája hívott ki. :)

 
created by HunHowrse Layout Generator on 2017-03-15 23:40:45
1.) „Ha én fa lennék, semmi okom nem lenne rá, hogy szeressem az embereket.”/Maggie Stiefvater: The Raven Boys – A hollófiúk/
~ Avagy egy könyv utálatos szereplőkkel
Lisa Jane Smith: Vámpírnaplók - Ébredés.
Azt szögezzük le, hogy magát a tv sorozatot nagyon szeretem, de a könyvek, legalábbis az első két kötet, amit elolvastam, messze nem ütik meg a mércét. Elena egy beképzelt hisztérika, aki talán még részben szociopata is, mert nagyon erősen tárgyként kezeli maga körül az embereket. Stefan még nagyobb mártír, mint a sorozatban, a folyamatos önsajnáltatós monológjaival "milyen borzalmas is a vámpírlét és milyen borzalmas vagyok én magam is" még egy csupa napsugár felfogású emberből is kiszívja a pozitív energiáit. Meredtih, Bonnie, Matt és a többi mellékszereplő csak úgy van, egyedüli létezési céljuk, hogy Elenát körbeugrálják, nincsenek kidolgozva. Damon-ben láttam még némi potenciált, de ő meg csak említés szintjén jelent meg hébe-hóba.


2.) „Annyi növény van itt, erre pont egy olyanba ütközünk, ami visszaüt.”/J.K. Rowling: Harry Potter és a Titkok Kamrája/
~ Avagy egy igazán ütős könyv
On Sai: Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál
Nem hiába áll a molyon a sci-fi kategóriában az első helyen, lehengerlően izgalmas történet, amiben az űrcsaták és a szóbeli, hatalmi játszmák is ugyanannyira a lapok elé szegezik az olvasót és mindehhez erős, kemény karakterek járulnak, akik mesteri szinten űzik a manipulációt. Ezzel a kötettel az olvasó egy komplex világba csöppen, amiben ugyanannyira magától értetődően vannak jelen az űrhajók és a szamurájok is. Ezzel tudom, hogy csak ismételgetem magamat... de tényleg nem találkoztam még egy könyvvel sem, amiben az extra modern és hagyománytisztelő elemek ennyire harmonikusan egyesülnek... :D


3.) „Tudtad, hogy minden elkapott levél egy boldog napot jelent?” /Maggie Stiefvater: Shiver – Borzongás/
~ Avagy egy boldogságosan boldogságos könyv, minden dráma nélkül
Nagyon hosszasan böngésztem az olvasmánylistámat és mégse találtam egy könyvet sem, amire igazából rá lehet húzni ezt a meghatározást. Nem szoktam olyan regényeket olvasni, amiben "minden szép, minden jó" és szerintem igazából nem is lehet nagyon ilyet leakasztani egy varázsfáról sem, mert valamilyen konfliktus, valamilyen dráma minden könyvben van. Másképp nem is lenne történet, ha azt olvasná valaki 500 oldalon keresztül, hogy mennyire idilli minden az utolsó, szőnyeg közepén hagyott koszos zokniig... :D


4.) „A fák élnek, a műanyag nem.” /Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos/
~ Avagy egy élő, lélegző sztori, ami nem hagy nyugodni
Sarah J. Maas: Tüskék és rózsák udvara
Pont most olvasom újra és ugyanannyira imádom, mint elsőre, ha nem jobban. Nagyon vártam már a megjelenését és, amikor megszereztem, egy percre se engedtem ki a kezeim közül. Még a Skillet koncert után is folytattam az olvasást, annyira tudni akartam, mi fog történni.


5.) „A fák között elvész a perspektíva. Meg az irány. Talán maga az élet is ilyen.” /Charles Martin: Hegyek között/
~ Avagy egy könyv, amiben elvesztél
A.O. Esther: Gombnyomásra 1
Itt az elveszést szó szerint kell értelmezni, ugyanis annyi, az elméleti síkon alapcselekményként tengődő szál szempontjából felesleges drámát, vívódást, plusz szálat és plusz embert hozott bele az írónő a történetbe, hogy komolyan nem tudtam, hogyan fog majd visszatalálni az auraátalakító medálokhoz és az ennek a hatását megszüntető Gombhoz... O.o


+1. „Úgy rémlett, mintha az összes fák suttogva beszélnének, híreket és mindenféle fondorlatokat közölnének egymással valami ismeretlen nyelven; az ágak meg ide-oda hajladoztak és markolásztak, pedig nem is fújt a szél.” /J. R. R. Tolkien: A Gyűrű Szövetség/
~ Avagy egy párbeszédekben gazdag könyv
Blake Crouch: Sötét anyag
A kvantum-szuperpozíciós elmélet ilyen formájú belevonása a történetben valami eszméletlen volt, egy nagyon elgondolkodtató téma köré épül az egész történet és kétségkívül izgalmas is... de azt be kell ismerni, hogy nem a leírások jelentik Blake erősségét... :'D Szinte az egész könyv párbeszédekből és két-három szavas mondatokból áll. Nagyon kiemelkedő történet, de aki kézbe veszi, annak el kell engednie néhány formai megszokást/elvárást.


A kihívottjaim:

- Alice, alias Szerencsecsomag :D, a Feel Invincible bloggere
- molly_ ,  a Coffee and Manga bloggere
- AniTiger, a Hagyjatok! Olvasok! bloggere

A Tag-et természetesen viheti mindenki, akinek megtetszik, ha a bejegyzéséhez hozzápárosít egy forrásmegjelölést ;)
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2017. március 10., péntek

Nikki Owen: The Spider in the Corner of the Room - Pók a sarokban (Terv-trilógia 1)

Bonjour! ^^ Egyre szélesebb körben evickélek a KMK kínálatának a tengerében, elolvastam az első, Fekete Macska Regénytár válogatásba tartozó könyvemet. A Pók a sarokban egy olyan thriller, ami hasonlóan szegezett a lapokhoz, mint januárban a Csak egy árnyék. Ránéztem a molyos értékelésekre és értetlenül pislogtam, hogy ezt még, hogyhogy nem olvasta előttem senki? Annyira hihetetlennek tűnt, amikor egy ilyen fergeteges történetről van szó. Amiben sokáig hasonlóan tapogatóztok a sötétben, mint Maria és úgy válik fokozatosan minden egyre világosabbá, mint ahogy egy pók alkotja meg a hálóját. Már csak az a kérdés, hogy fel vagytok-e készülve a teljes háló megismerésére... Ördögi összeesküvés? Vagy mindez csak a főszereplő fejében létezik? Egy a lényeg: ne bízzatok senkiben. És ne fogadjátok el a kávét, amivel kínálnak titeket...

FÜLSZÖVEG:
MIT HIGGYEN EL?

KIT ÁRULJON EL?
MIKOR MENEKÜLJÖN?
Dr. Maria Martinez plasztikai sebész, aki Asperger-szindrómában szenved. Miután elítélik egy katolikus pap meggyilkolásáért, börtönbe kerül, ahol teljesen magára marad, de ami a legszörnyűbb számára, hogy semmilyen emléke nincs a gyilkosságról.
A bűntett helyszínén talált DNS azt mutatja, hogy Maria ott járt, ám ő határozottan állítja: ártatlan. Majd egyszer csak emlékezni kezd…
Egy különös szoba. Különös emberek. Állandóan figyelik. Ahogy Maria egyre közelebb kerül az igazsághoz, egy titkos nemzetbiztonsági cselszövés hálójában találja magát, és már nemcsak azért kell küzdenie, hogy tisztára mossa a nevét, hanem hogy életben maradjon.

created by HunHowrse Layout Generator on 2017-03-09 18:48:11
Ezzel a könyvvel olyasmire vetemedtem, amit nem emlékszem, hogy valaha is megtettem volna: a fülszöveg ismeretét leszámítva teljesen vakon, védőkötél és úszógumi nélkül kivételesen csak a felfújható fajtát vegyük számba  belevetettem magam a habokba azaz a vásárlásba  a kötettel a kezemben. Az olvasás megkezdése előtt részben féltem, részben izgatott voltam, hogy mennyire fog tetszeni, ugyanis komoly utánajárásokkal is előfordul, hogy egyszerűen felsülök- legékesebb, avagy legdurvább példa erre a Gombnyomásra. Már az első mondatok után megnyugodtam, nem lesz tragédia, valahogy éreztem a zsigereimben, hogy erre maximum pontot fogok adni. Kicsi olyan érzés járt át, mint a Csak egy árnyék olvasása alatt aminek az istenítése már a figyelőim könyökén jön ki és piszkosul sajnálom, hogy nincs még a sorozat másik két része lefordítva. :-/ Jó ideig csak kérdések kattogtak a fejemben, mert azon kívül, hogy alapból adott nekünk egy spanyol nő,  aki elméletileg megölt valakit és ezért börtönbe került - a gyilkosságból nem emlékszik semmire, viszont minden mást megjegyez, amit valaha hallott vagy látott- és, akit kérdezget valaki… nem lehetett tudni szinte semmit. Akkora volt a homály, hogy őszintén szólva gőzöm sem volt, hogy mi fog kisülni ebből, hogy hogyan futnak össze a múltban és a jelenben játszódó szálak és, hogy egyáltalán hogyan került oda a főhősnő, ahol jelenleg tartózkodik mert az életfogytosok azért nem szoktak csak úgy mindenfelé rohangálni, bár még nem voltam eddig az, így nincs személyes tapasztalatomNikki Owen nevét egy életre megjegyeztem és mostantól gondolkodás nélkül rárepülök mindenre, amin meglátom a nevét, mert akinek az első regénye is ennyire ütős… annak a későbbieket nem is lehet megfelelő jelzőkkel illetni, pedig ez egy nagyon szinonimákban gazdag nyelv. Nagyon ügyesen adagolta hozzá ehhez az óriási, elsőre kuszának látszó, de összetett rendszeren alapuló pókhálóhoz a szálakat . Mindig csak annyit árult el, hogy az olvasó úgy érezze, közelebb került a megoldáshoz, aztán meg két-három mondatban felébressze benne a kételyt: bakot lőtt. Fokozatosan előre haladva érzitek, itt valami nagyon komoly, több ember erején is túlmutató dolog húzódik a háttérben és hinni akartok a főszereplőnek, de aztán az író mégis bedob valamit Maria kérdezőjén keresztül,  amitől az, az egyetlen logikus válasz, hogy Maria pszichéjével nagy gondok vannak és szerencsétlennel csak a képzelete játszik.  Foggal-körömmel harcol a főszereplő azért, hogy bizonyítsa az igazát és az így felszínre került tények magukért beszélnek, de egy füst alatt át lehet fordítani olyan nézőpontba is a szituációt, amiben egy szimpla „mindenki engem akar elkapni” rögeszme lesz a végeredmény. És valahol ez is az igazság. Csak arra kell rájönnie az olvasónak, hogy milyen értelemben… A végkifejlet, a történet mozgatórugója, a pók, ami elkezdte szőni ezt halálos hálót, amibe Maria szerencsétlenségében belekeveredett, briliáns lett! Lehengerlően izgalmas sztori, ami nem engedi szabadulni az olvasókat az utolsó oldalig, amiből kiderül, hogy „csodabogárnak” lenni veszélyesebb lehet, mint ahogy az átlagember képzelné.

És eljött a saját nyomozási készségem dicsőítésének az ideje! Bár az írónő mindent megtett, hogy megizzassza a könyvet forgató önjelölt detektíveket, így utólagosan kijelenthetem, viszonylag magas hatásossági faktorral fedeztem fel a fontos jeleket. Ezekből már a fele előtt összeállt bennem egy elmélet, amihez eltökélten ragaszkodtam és epekedve vártam, kiderüljön, hogy jól kombináltam-e. A rejtély fő pontját nézve a válasz igen lett, a kávéval kapcsolatban pedig gyorsabban kiraktam a kirakóst, mint Maria a Rubik-kockát, úgyhogy minden okom megvolt az elégedettségre :D
A főszereplő, Maria azonnal szimpatikus lett és ez a benyomás a regény végéig sem változott, megfogott vele, hogy mindent ilyen alaposan megfigyel és, hogy ennyire lexikonszerű ismeretei vannak szinte mindenről. Ezek persze a betegsége, az Asperger-szindróma járulékai,  de szerintem nagyon érdekessé és jópofává tették a személyiségét a személyes kis „megszokásai”, a benne lévő ellentétesség. Hiszen bár egy kimagaslóan magas IQ-jú, gyors észjárású nőről van szó, a nem szó szerint értelmezendő mondásokkal és az inkább érzelmekre, mint logikára épülő helyzetekkel meggyűlt a baja, ilyenkor többnyire egy elveszett kislánnyá vált és ehhez mérten az ilyen szituációkban kezdte nagyon hiányolni az apját. A kis szokásai közön azon nevettem a legtöbbet, amikor a legabszurdabb pillanatokban elkezdte valakinek elemezni a nevének az eredetét. :’D Amikor még nem derült ki, hogy mi miért van, akkor erősen furcsálltam, hogy egy embert, akinek egy ilyen betegsége van, akinek az állapotának a fenntartásához  különleges igények kielégítése szükséges, akinél ennyire figyelni kell az őt érő ingerekre, mégis hogyan dughatták be egy olyan börtönbe, amit egészséges, átlagos raboknak terveztek. Mármint nem vagyok annyira otthon ebben a témában, de úgy tudom, hogy azokat az embereket, akiknek valamilyen pszichiátriai betegségük van, nem szimpla börtönbe zárják, hanem valamilyen intézetbe. Mariánál hamar jelentkeztek is a megszokottól eltérő ingerekből eredő következmények, a szindrómája felerősödött, még gyorsabban pörgött az agya és még görcsösebben szüksége volt a megszokott dolgaira, hogy egyben tartsa magát. A megszokott dolgai közé tartozott a füzete is, amibe a változatos időközönként, az elméjébe betörő információkat, ismeretlen matematikai képleteket és  első ránézésre értelmetlen kódokat írta le. Már kiskora óta alkalmazta ezt a módszert, hogy úgymond „kiürítse” a fejét, mielőtt túlterhelődne, de a börtönben egyre többször kellett írnia és egyre több olyan adatot körmölt le, amit soha életében nem tanult még, amikről még nem is hallott… Ha pedig ez nem lenne önmagában megterhelő a számára, idővel beléptek a képbe bizonyos betörő emlékképek is, olyan dolgok, amikre korábban nem emlékezett vagy, amikre korábban azt mondták a körülötte lévők, hogy csak képzelgések. Az új tudás rakódása közben Maria azon kapja magát, hogy már nem csak az új helyzettel való megbirkózás a legnagyobb problémája és az, hogy bizonyára teljesen ártatlanul ítélték életfogytra, de még a börtönön belül sincs biztonságban, mert valakik el akarják tenni láb alól azért. Nem tudja, hogy kik, nem tudja, hogy miért, de valószínűleg az a tudás az oka, ami a birtokában van, ami a füzetében van. Az a rengeteg adat, ami talán nem is akkora értelmetlen katyvasz, mint amekkorának tűnik. Maria egyre nagyobb veszélybe keveredik, egy olyan veszélybe, amiben a titkosszolgálat keze is benne lehet. Legalábbis a jelek arra mutatnak… azok a jelek, amik Maria állapotát figyelembe véve egyet jelenthetnek a valóság torzított érzékelésénél- azok szerint, akik a kezükben tartják az életét és döntő szavuk van az épelméjűségét illetően. Ha minél több embertől hallja valaki, hogy őrült, minél nagyobb a valószínűsége, igazuk lehet és az őrültek egyik ismérve, hogy rögeszmésen tagadják az egyik őrültségüket. Tehát, ha mindenki azt mondja, veletek van a baj és ti tökéletesen elutasítjátok ezt a feltevést, akkor veletek van a baj a bevett logika szerint, vagy mégsem? Létezik, hogy valaki ellen tényleg szó szerint „mindenki” összefogott és, hogy mindenhová be is szivárogtatják a sajátjaikat ezek az emberek, ahol igazolhatná ez az egyén az igazát?
Hatalmas csillagos ötöst érdemel az írónő azért, ahogy Maria karakterét megalkotta, látszik, hogy fektetett bele energiát és munkát bőven. Többek között nagyon jól bemutatta az Asperger-szindróma jellemzőit, a főszereplő produkált minden olyan főbb tünetet, ami az aspergeres embereknél megjelenik. Az is tetszett, hogy Maria spanyol származását sem csak úgy bedobta a könyvbe „nesze neked fogd meg jól, igen, spanyol, mert miért ne?”, hanem kidogozta annyira, amennyire egy ilyen mellékszálat szükséges. Maria sokat gondolt az otthonára, Spanyolország jellemzőire, megjelent rajta keresztül egy-két jellegzetes étel és a népe történelmének egy-két momentuma is Franco tábornok idejéből. Ugyanígy fel lett vázolva a modern kori politikai helyzet és az, hogy erre mekkora befolyással van a vallás náluk.   Maria családját az apján kívül úgy utáltam, ahogy voltak, pedig a kedves papát csak a főhősnő visszaemlékezéseiből lehetett homályosan megismerni. Az a szemléletmód, amit Alarico vagy Maria anyja és testvére követett, tökéletesen ellentétes, a nő apja már az ő kiskorától kezdve nem érezte a különbözőségét problémának. Elfogadta olyannak, amilyen – ami zárójelben megjegyzem, hogy minden rokonnak a kutyakötelessége- és nem úgy tekintett rá, mint egy flepnisre, aki sajna a nyakukon maradt, aki fejfását okoz, hanem egy teljes értékű embernek. És Asperger-szindróma vagy akármilyen más betegség, „különcség”, ide vagy oda, ez is Maria. Egy olyan ember, mint mindenki más. Azt már az elején tudtam, hogy Maria anyja és Ramon is benne vannak valamennyire a buliban, de azért még így is viszonyulhattak volna másként Mariához. Járhattak volna egy olyan úton is, amin nem akarják kétpercenként bolondnak titulálni -.-
Patriciát, Maria cellatársát nagyon megszerettem és sajnáltam is szegényt, ha valaki akkor őt tényleg csak egy minden alapot nélkülöző, mondvacsinált indokkal juttatták rács mögé :( A családja egytől- egyig szar alakokkal van tele, amiért ennyire tönkretették az életét csak azért, mert egy haláleset miatt ő kapott több pénzt. -.- Egy nagyon kedves, szerethető karaktert ismertem meg benne, bízott Mariában és törődött vele, akkor is mellette állt, amikor horribilis dolgokat hallott tőle, amikor pedig betelt nála a pohár, akkor megpróbálta lenyugtatni, amennyire neki ez sikerülhetett. Ó, és a zoknik… :( Nagyon hülyének éreztem magam, hogy nem jöttem rá, mit is akart velük… :/
Bobbieról nehéz spoiler nélkül beszélni, nagyon keveset szerepelt és akkor is kulcsfontosságú tetteket hajtott végre. Annyit tudok mondani, hogy én egy pillanatig sem hittem azt, hogy pszichopata.
Kurtre, a Mariát kérdező férfire már fentebb röviden kitérten, az írónő egy jól ápolt figura képét festette le róla az első jeleneténél, de bennem azonnal gyökeret vert a kérlelhetetlen ellenszenv. Nem tudom, hogy ennek az-e az oka, hogy sok thrillert láttam már, de egyszerűen nem akarta bevenni a gyomrom, hogy ő az, akinek mondja magát és ő az, akinek a főszereplő élete fontos. Ezzel kapcsolatban a könyv elolvasása után sem lehet egyértelmű döntést hozni, hiszen vannak olyan esetek, amiben a közös cél, hogy két fél ugyanazt akarja még nem jelenti azt biztosan, hogy jót is akarnak a másik szempontjából klasszikus értelemben, pedig szigorúan véve egy oldalon állnak. Létezik az a megközelítés, amiben Kurtre nem lehet ráhúzni a gonosz címkét, de nekem nem igazán ment ebben a megközelítésben maradnom. Általa jelenítődött meg a legélesebben a regényben, hogy egyesek mi mindenre hajlandóak a „nagyobb jó” érdekében, hogy mennyire könnyű agymosott idiótákká változtatni az embereket, akiknek nem számít semmi „csak a nagy cél” és végül eljutnak arra a szintre, hogy bizonyos tekintetben semmivel sem különbek, mint azok, akik ellen megkezdték a harcot.
Ez nem köthető annyira élesen Kurthöz, de ott történt meg, ahol Mariának tette fel a kérdéseket, így azt hiszem, ennél jobb helyet nem találok a megemlítésére… szóval minden alkalommal egyfajta katartikus élmény, amikor az olvasó előtt értelmet nyer a könyvcím, amikor rájön, hogy miért pont ezt választotta az író. Ez erre a regényre különösen igaz, fenomenális ötlet volt Nikki részéről a pókos szál! *.* Finoman célozott rá egyszer, hogy egy frissen festett szobában nem lenne helye pókhálónak… mégsem volt konkrét tippem, mit akar majd ebből kihozni. Eléggé meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy ezért volt ott a kis nyolclábú a sarokban… :D
dr. Lauren Andersson a börtönbeli pszichiáter sem keltett bennem onthatatlan bizalmat a felbukkanásával, de azt is meg kell azért jegyeznem, hogy igazából Marián kívül egy karakterben sem bíztam meg 100%-osan, mindenkinek megvoltak a gyanút keltő stiklijei. Azok a cselekedetei, amikkel az írónő igyekezett beleültetni a bogarat az olvasók fülébe, hogy a képet, amit addig kialakított róluk, olyan zavarossá tegye, mint amilyen a víz felszíne lesz, ha belehajítanak egy követ. Olyan szélsőséges volt Andersson viselkedése is, mint a márciusi időjárás, egyszer úgy tűnt, valami rohadtul nem kóser vele, aztán meg az sütött a mozzanataiból, hogy tényleg segíteni szeretne Marián. A nő szereplésének eleinte nem volt annyira nagy jelentősége, de mégis rengeteget hozzáadott a történethez, a Mariával lefolytatott beszélgetései alkalmával lehetett a legjobb rálátást kapni a főhősnő képességeire. Előtte is lehetett rá hozzávetőlegesen következtetni, mekkora lángész is a mi plasztikai sebészünk, de a Rubik-kocka kirakásával ezt a következetetést számbeli adatok is erősítették. A számítógép útmutató nélküli gyors szétkapása és összeszerelése pedig arra engedett még nagyobb rálátást, hogy mennyi bonyolult feladat megoldására képes Maria, amit nem is tanítottak neki, hogy mennyire könnyedén átlát egy összetett rendszert is. Később viszont egyre furcsább lett a viselkedése és, mint kiderült, jó pár olyan eljárást alkalmazott Andersson, ami nem tartozott bele az ő hatáskörébe…
Balthusszal, a börtönigazgatóval először ugyanúgy megvolt a rossz előérzetem, de idővel ez némileg enyhült, végül olyan mértékben, hogy fenntartások nélkül kapott egy klubtagságit a „jók táborába”. Neki is erős fenntartásai voltak az elméletekkel szemben, amikkel Maria előállt és nem igazán hajlott az elfogadásra, de azt becsültem benne, hogy bármennyire is nem látott értelmet abban, amit hallott, a lehetőséget megadta rá, hogy a nő megpróbáljon bizonyítékkal szolgálni. Lehet, hogy ezt csak azért tette, mert anno barátok voltak Maria apjával, ez több, mint valószínű, de azzal akkor is szimpatikussá vált, hogy nem húzott fel szemellenzőt. Mikor meg a felülírhatatlan tények megjelentek, akkor nem is tehette volna meg azt, hogy nem fogadja el a probléma létezését, azt viszont igen, hogy egy „jól van, ez a helyzet, de az nem az én dolgom” felszólalással kilép az ügyből és inkább a saját irháját menti, minthogy ezt a segítségre szorulóéval tenné. Balthus tisztában volt vele, mibe ártja magát, látta a saját szemeivel, mennyire súlyos helyzet ez, de mégsem hátrált ki belőle, hanem Maria mellé állt, amivel újból kivívta a megbecsülésemet. Volt egy hülye húzása az öregnek, amit nem tudtam hová tenni… nem értettem, minek céltáblát festeni a hátukra, amikor úgy tűnik, néhány másodpercre kiásták magukat a szarból… de ezt még döcögősen el lehet nézni. Nem ártani akart vele… csak nem mérte fel, hogy ha ezt teszi, több veszélylehetőséget teremt, mint javulást. Annak külön örültem, hogy az írónő nem sütötte el azt tipikus thriller-es/krimis  klisét, miszerint  romantikus vizekre tereli a Maria és közte kialakult kapcsolatot a „kaotikus helyzetben legyen valami szép is” címszó alatt. Nem vagyok szerelemellenes, de ebben a felállásban ez nem működött volna jól :P Maria Balthusban egy olyan szövetségesre és apapótlékra lelt, akiről nem csak a thriller könyvek szereplői álmodnak. :)
Egy hasonlóan jellemezhető figura volt Harry is, Maria új ügyvédje, aki nem is egy „szimpla ügyvéd”, hanem egy igazi sztárügyvéd. Vele azért voltak egy darabig fenntartásaim, mert… valahogy túl jó, túl normális volt ahhoz, hogy igaz legyen. Komolyan meglepő, hogy mennyire le bír az ember azon csodálkozni, hogy vannak akik nem ártani akarnak és nem hülyének nézik, miután mindenki más sorozatban azt tette… O.o  Ő egy fokkal nyitottabban állt ahhoz a kalamajkához, amibe Maria keveredett, a munkája során valószínűleg több abszurd szituációval is találkozott, mint Balthus a börtönben. Minden követ megmozgatott, hogy kihozza a börtönből Mariát, az ő felbukkanásával törnek felszínre a főszereplő emlékei a gyilkosság időpontjának tájáról, ekkor kezd fokozatosan kiderülni, hogy Maria ölt-e meg azt a papot vagy sem. A tárgyaláson játszódó jeleneteket nagyon élveztem olvasni és Harry tényleg egy igazi varázsló a szakmájában, nagyon ért ahhoz, amit csinál, bármennyire is próbált kukacoskodni a vádat képviselő ügyész és egy nagyon egyenes, melegszívű ember. Ő nem az a típus, aki mondjuk egy válási procedúránál leüvölti az ügyfele fejét, hogy „mégis hogyan lehetett olyan hülye, hogy X-et, Y-t és Z-t csinált, amikor elvette/hozzáment?!”, a példaként felhozott esetet tegnapelőtt csíptem el egy tévéműsorban  hanem elkezdi törni a fejét, hogyan lehet kiutat találni a problémából. Ő, Balthus és Maria nagyon jó kis triót alkottak, a két férfi a latin gengszteres filmek „nagybácsijaihoz” hasonlóan védelmezte a főhősnőt. :) Épp ezért kaptam annál a bizonyos lépcsős jelenetnél egy ahhoz hasonló sokkot, mint, ami Mariát érte :c Sejtettem, hogy előbb-utóbb meg fog történni ez, de akkor is nagyon letaglózott.
Nagyon-nagyon-nagyon tetszett, ennél jobban nem is indulhatott volna a közös történetem a Fekete Macska Regénytár köteteivel :’D Az írónő nem egy idegtépő függővéggel zárta le a trilógia első részét, de azért elég sok szálat hagyott elvarratlanul, félretéve. Már csak ezeket nézve is hasonlóan izgalmas második és harmadik kötetre lehet számítani… ^-^ A thrillerek és krimik szerelmeseinek mindenképpen ajánlom és azoknak is, akik ismerkedni készülnek a műfajjal vagy kíváncsiak egy java részt börtönben játszódó regényre, összeesküvés elméletekre.


Borító: 5/5- Nehéz dönteni az eredeti és e között, mert mindkettő illik a maga módján a történethez. Az eredeti nagyon zavaros képet mutat, visszatükrözve azokat a belső állapotokat, amik eleinte Mariában uralkodtak. Ez meg egyszerre sugároz komor és rejtélyes hangulatot, nagyon tetszenek ezek a mélyebb, szürkés állapotok. Az egyetlen szépséghibája, hogy habár a nő nagyon illik az alapkompozícióhoz... bennem nem hiszem, hogy felmerülne, hogy spanyol.
Kedvenc karakterek: Maria, Balthus, Patricia, Harry
Legutáltabb karakterek: Kurt, Lauren, Michaela, Ines, Ramon
Kedvenc részek: amikor Maria kielemezte dr. Andersson nevét, Maria és Bobbie első beszélgetése, amikor Maria meghekkelte a számítógépet és később rátaláltak arra a weboldalra, a tárgyalás, a pókhoz kapcsolódó szál, amikor Maria támadásba lendült a terápiás szobában, Maria, Balthus és Harry közös jelenetei, amikor Balthus eltávolított a börtönből néhány ominózus személyt.
Mélypontok: az, amikor Michaela Mariára támadt, Maria családjának a viselkedése, a Projekt tettei.
Durvasági fokozat: Nem egy olyan regény, ami után csak úgy meritek majd éjszaka megközelíteni a klotyót, ha kivilágítjátok az egész lakást és nem is ver úgy pépesre idegileg, mint a már sokszor emlegetett Csak egy árnyék, de a nagyon galamblelkű emberek azért inkább kerüljék… :D

HA FELKELTETTE A FIGYELMETEKET (AMIT KÉTSÉGKÍVÜL MEGÉRDEMEL), AKKOR ITT TUDJÁTOK MEGRENDELNI :)
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01