2016. április 30., szombat

Abbi Glines: Existence- A végzetem (Existence trilógia 1)

Sziasztok! ^^ Ezúttal Pagan és az ezúttal egy szemrevaló, gitáros és énekes tehetséggel rendelkező fiú bőrébe bújt Halál történetét véleményeztem.

Fülszöveg:

Mi történik, ha az ember nyomában van a Halál? Persze, hogy beleszeret.
Pagan Moore nem csapja be a Halált, hanem beleszeret.
A tizenhét éves Pagan egész életében szellemeket látott. Tudja, hogy azok az idegenek, a falon át közlekednek, mások számára láthatatlanok. Ezért úgy éli a mindennapjait, hogy nem vesz tudomást a bolyongó lelkekről. Ha nem adja a tudtukra, hogy látja őket, akkor eltűnnek. Ez csak addig működik, míg ki nem száll az autójából a tanév első napján, és meg nem pillant egy hihetetlenül szexis fickót a piknikes asztalnál álldogálni, aki őt bámulja szórakozott vigyorral az arcán. Az egyetlen probléma csupán az, hogy tudja: a srác halott. Nemcsak, hogy nem akar eltűnni, amikor úgy tesz, mintha nem látná, de olyan dolgot csinál, amit a többiek sohasem. Megszólítja. Pagant teljesen elbűvöli a szellem. Amit még nem tud, hogy elérkezett az idő, hogy meghaljon, és az az átkozottul helyes szellem, akibe beleszeretett, az nem csupán egy szellem.
Ő a Halál és készül megszegni a törvényt miatta.

created by HunHowrse Layout Generator on 2016-04-30 21:11:42
Kezdeném ott, hogy amikor megláttam az eredeti borítót és felismertem rajta Pepe Toth-ot, -akkor a nagy Obszidián-imádatom miatt- rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Szerencsére volt magyarul is, tehát minden „ happy” ^^ Az már egy dolog, hogy a magyar borító nyomába sem ér az eredetinek, de a fülszöveg miatt is nagyon kíváncsi lettem. Így előre megjegyezve azt én is nagy hibának tartom, hogy már itt lelőtték, hogy Dank a Halál. Sokkal izgalmasabb lett volna az egész, ha ezt nem tudják meg az olvasók. A történetet nagyon lassan sikerült olvasnom, nem alakultak nekem elég gyorsan a dolgok, DE a vége felé annyira felgyorsult minden, hogy csak kapkodtam a fejemet! Tehát lassan alakul az egész, DE ettől függetlenül MEGÉRI elolvasni és kivárni a dolgokat, mert fantasztikus! <3
Kezdeném Pagan-nal, az elején még kedveltem, egy semleges, nagyon szerethető főhősnő volt. A közepénél már nagyon bosszantott, amiért még mindig ragaszkodott Leif-hez úgy, hogy ő sem boldog és a srácot is csak kihasználja. A vége felé meg teljesen megértettem, hogy mennyire elkeseredve rá szeretne jönni, hogy mi folyik Dank körül és, hogy mennyire vele szeretne lenni. Onnantól kezdve már kezdtem kedvelni és nem idegesítettek annyira a korábbi hibái. Nagyon jól át lettek adva az érzései, amikor mélyponton volt, én is odakerültem, amikor örült meg ugyanannyira szárnyaltam, mint ő. De a hülye húzásaitól nem tudtam eltekinteni… és végül megmaradt a nehezen elviselhető főhősnő szintjén…
És, ha már korábban említettem, akkor rátérnék Leif-re. Nem volt vele különösebb bajom, de mégis kiakasztott valamiért. Az olyan srácok után, mint Alex Fuentes, Jude Ryder meg Daemon Black túlságosan „tökéletesen, hú de kedves, hú de aranyos” volt, ami határozottan nem tetszett. Az mindig hangsúlyozva volt, hogy nem olyan beképzelt szépfiú, mint amilyennek hiszik és nagy meglepetést okozott ezzel. Neki talán ez volt a fő szerepe meg, hogy ott legyen valaki Pagan-nak. Tényleg mindig mellette volt és odáig volt érte, így egy kicsit sajnáltam is, de mégsem sikerült túlzottan megkedvelnem őt.
Miranda egy igazi könyves barátnő, olyan akire lehet támaszkodni. A kelekótya természetével rengetegszer feldobta a hangulatot. Néha már kicsit sok volt nekem, de ettől függetlenül őt nagyon bírtam :)
Pagan anyja… Khm… Az elején szimpatikus volt a nő, de amikor Elmegyógyintézetbe küldte a lányát, akkor teljesen elvágta magát! Ilyenkor mondanák azt, hogy csak segíteni akart… De így?! Tudom, hogy a történet szempontjából lényeges az ott töltött idő, nagyon is. De ez a húzása, akkor is végig bökte a csőrömet! Aggódik a lánya miatt, bla-bla, de akkor ne tegye be olyanok közé, akik tényleg orvosi segítségre szorulnak úgy, hogy a lánya egyáltalán nem klinikai eset! Próbálkoznia kellett volna inkább megérteni Pagan-t és beszélni vele, akkor is, ha nehezen megy, ahelyett hogy beküldi egy nem túl elegánsan fogalmazva, diliházba, idegenek- problémás idegenek és egyáltalán nem oda való nővérek- közé. Szóval az egész könyv alatt őt sikerült a legjobban megutálnom ezért.
Gee… Vele voltak a legvegyesebb érzéseim. Szimpatikus volt, tetszett, hogy ennyire nagyszájú és kiböki, amit gondol a kissé őrült beütése miatt is. De amikor az erődben összefutott vele Pagan és elmondta, hogy miért jött, akkor megutáltam. Azt követően, amikor segített, hogy Dank megmeneküljön, akkor megint bekerült a kedvencek közé. Amikor a szobájában elmondta Pagan-nak, hogy mégsem menekült meg, hanem a Pokolba jutott, akkor megint sikerült kivívnia az utálatomat. Azt nem értettem, hogy minek győzködte Pagan-t ezek után, hogy ugyanúgy éljen tovább, de amikor kiderült miért, akkor megint megszerettem :D Főleg azért, mert a végénél még azt is megmondta, hogy van megoldás, hogy együtt maradjanak, mert én is őszintén elkeseredtem, amikor Dank mondta, hogy „mi lesz a jövőben”. Vele kapcsolatban akkora csavarok mentek a történetbe, hogy csak tátogtam :o. De végezetül bebizonyította, hogy nem hiába lett szimpatikus az elején :)
Dank…Dank…Dank… Hát mit is mondhatnék? Sokkal jobban felkeltette az érdeklődésemet, mint Leif :D Ez a rocksztár dolog nem volt gond, hogy megvolt az ő oldaláról, de nem is volt annyira szükséges. Ő is olyan rejtélyes és nehezen megfejthető szereplő, mint akiket úgy imádok ^^ Vigyázott Pagan-ra, megszegte miatta a törvényt és mindent megtett, ami a Haláltól kitelik. Az zavart, hogy nem akarta elmondani magától azt az iskola előtt, amit Gee hatására muszáj lesz megtennie… És, hogy annyi ideig egyedül hagyta Pagan-t- még ha az ő érdekében is- De meg van bocsájtva ;)
A végén örültem, mert végül meg lett a várva várt Happy End. Az utolsó mondat viszont kiverte a biztosítékot! Hogy lehet ilyen függővéggel lezárni valamit?! Most lehet a következő kötet magyar megjelenéséig idegeskedni és kaparni a tapétát, hogy micsoda Leif! :o Az Opálnál is nehezen viseltem az ilyen véget úgy, hogy az Origin már volt magyarul, de most… Hát… égek a kíváncsiságtól és próbálok türelmes lenni ;)
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Abbi Glines: The Vincent Boys- Ha az enyém lennél (A Vincent fiúk 1)

Sziasztok!  Ma egy könnyed kis nyári olvasmányról hoztam értékelést, ami bár lehűteni nem fog titeket a forró napokon, de biztosan eltereli a figyelmeteket a kilátásban lévő hőgutától, ha szeretitek a kisvárosokban játszódó romantikus sztorikat :D

Fülszöveg:

„Volt Beau-ban valami rossz, ami vonzott. Mi ütött belém? Miért akartam annyira vétkezni?”
Ashton kezd belefáradni, hogy folyton a jó kislányt kell adnia; alkalmazkodni szülei és barátja, Sawyer Vincent elvárásaihoz. A fiú maga is a tökéletesség élő szobra, a gimnázium bálványozott élsportolója, minden lány álma. Ám amikor elmegy nyaralni a családjával, Ashton szeme megakad udvarlója unokafivérén, Beau-n. Nála szexisebb srácot életében nem látott, és bár a fiú, a kisváros rossz hírű fekete báránya, végzetesen vonzódik hozzá. Beau a testvéreként szereti Sawyert, ezért százszor is meggondolja, mielőtt nyitni merne a tabunak számító Ashton felé. Igyekszik is távol tartani magát tőle, noha kislánykora óta szereti. Mikor azonban Ashton fel akarja eleveníteni a gyerekkori barátságot Sawyer távollétében, Beau tudja, hogy nemet kellene mondania. Egyikük sem szeretne fájdalmat okozni Sawyernek, ám minél inkább igyekeznek kerülni egymást, annál hevesebb lesz a vonzalmuk. Aminek egyre nehezebb ellenállni…

created by HunHowrse Layout Generator on 2016-04-30 21:03:12
Nagyon megosztottak voltak a korábbi kritikák, így kicsit féltem nekikezdeni. Minden létező infót elolvastam róla, de ugyanott tartottam. Végül úgy voltam vele, hogy kockáztatok és vagy jó lesz vagy nem. Nos az előbbi verzió teljesült és kb. 5 óra hossza alatt végig is mentem rajta, egy ültő helyemben végeztem vele.
Kezdeném Asthon-nal… Összességében szerencsére bekerült az elviselhető, de nem bosszantó főhősnők közé. Nem állítom, hogy nagyon belopta magát a szívembe a csaj, de legalább nem akartam két oldalanként leütni valamivel, ami egy elég jó kiindulási pont. Vele kapcsolatban azzal volt bajom egyedül, hogy a kezdetekben annyira érdekelte, hogy mit gondolnak róla mások. Könyörgök, a 21. században nem létezhet egy ilyen kisváros, ahol ennyire ragaszkodnia kell az embernek a rá kiszabott címkéhez, ha nem akar közellenség lenni. Manapság mindenkinek van jobb dolga azon kívül, hogy a város lakosairól pletykáljon- legalábbis szerintem. Attól, hogy a tiszteletes lánya még nincs sehol sem kőbe vésve, hogy tökéletes kis szentfazéknak kell lennie egy hasonló kaliberű krapekkal az oldalán. A visszaemlékezésekből előjött vagányabb énje sokkal jobban tetszett, ami egy idő után a jelenben is felbukkant. Azzal sikerült nagyon felbőszítenie, hogy azok után, amik a nyáron történtek, egy ideig ugyanúgy folytatta a dolgokat Sawyer-rel, mintha mi sem történt volna…. Amikor egyértelmű volt, hogy Beau-hoz illik jobban. Ezeknél a fejezeteknél nagyon felbosszantott. A vége felé egészen megkedveltem, amikor elszakadt Sawyer-től és komolyan aggódott amiatt, hogy Beau felszívódott.
Asthon családjával nem túlzottan voltam kibékülve, ha finoman szeretnék fogalmazni- egyedül a nagyit csíptem. Az apja elméletileg egy lelkész, akinek a belső ellentéteket el kell simítania meg azt kell hangsúlyoznia, hogy mindenkinek jár egy esély, senkit sem ítélhetünk meg a múltja vagy a családja alapján, mindenkit elfogadunk olyannak, amilyen. Nos, ehhez képest a kedves papa a regény nagy részében nem úgy bánt Beau-val, ahogy kellett volna. Egy jó pont neki, hogy végezetül megvilágosodott. A nagyi beszólásai tetszettek. Rajta érződött, hogy neki- mint Beau-nak- jó úgy Ash, ahogy van és nem akar belőle egy mintagyereket faragni. Egyszerűen csak azért szerette Ash-t, mert olyan, amilyen és ez lenne a normális. Egyedül a halálát találtam furcsának… olyan hirtelen jött és csak olyan kis mellékes információnak tűnt. Nagyon erősen lejött, hogy csak azért kellett, hogy Ash valahogy Beau karjaiban kössön ki.
Sawyer… Mivel ő a város tökéletes úri embere, akit mindenki istenít, ezért egyértelműen kapásból utáltam xD Valamiért egyenesen taszítom a hozzá hasonló karaktereket…. Az elején még ettől függetlenül egy bizonyos mértékig sajnáltam, hogy Ash megcsalta. De amikor az iskolában kimutatta a foga fehérjét… A minimális szimpátia is eltörlődött. Hagyta, hogy kínozzák a volt barátnőjét, akit elvileg szeret, pedig csak egy szavába került volna, hogy véget vessen mindennek- erről jut eszembe. Milyen tinédzserek járnak abba a gimnáziumba, hogy mindent megtesznek, amit Vincent Úrfi óhajt? O_o Nincs szabad akarat vagy mi a szösz? Mi motiválja őket abban, hogy a kedvére tegyenek? A Crash-ban Jude-nál még oké volt, hogy félnek tőle,de itt? Ő nem egy ijesztő figura….
És végezetül rátérnék a kedvencemre a regényben: Beau-ra :D Már az idézetek meg az értékelések alapján megkedveltem és tudtam, hogy ő lesz a befutó szereplő a könyvbe. Pont az olyan karaktereket szeretem, mint ő. ^^ Azt, hogy meg lett bélyegezve, mint a város szégyene, teljesen indokolatlannak találtam, mint ahogy korábban kifejtettem… Azon kívül, hogy egy igazi rossz fiú, nagyon aranyos is volt a belső gondolataiban. Totálisan átjött, hogy egyenesen odáig van Ash-ért. <3 Tudom, hogy nem lett volna belőle egy hosszú regény, ha a történet elején rájön a csaj, hogy ott kellene hagynia Sawyer-t, hogy Beau-val legyen. Az is tetszett benne, mint a nagyiban. Hogy ő a valódi önmagáért szerette Ash-t a hibáival együtt és nem azt a tökéletes Barbie babát, amit azért csinált magából, hogy megfeleljen Sawyer-nek meg az elvárásoknak.
Összességében nem egy akciódús pörgős történet, de ebbe nem is volt szükség ilyenekre, mert nem ezekről szól.Egy könnyed kis regény, amit gyorsan ki lehet olvasni. A fő csavart sem nehéz kitalálni, de ez nem az agyalásról szól. Egyszerűen csak kikapcsol. Ez a legjobb kifejezés rá :)
Borító: 5/3-4 Nem mondom, hogy nem lett jó vagy, hogy nem szép… A Lenyűgöző káosz mellett tök júl mutat a polcomon, de nincs benne semmi extra… Bár a többihez képest még ez a legjobb.
Történet: 5/4
Kedvenc szereplő: Beau
Legutáltabb szereplő: Sawyer
Kedvenc részek: a beszélgetés a nagyinál, amikor Beau biliárdozni viszi Ash-t
Mélypont: Ash sokáig kapaszkodott Sawyerbe
Szerelmi szál: Történik itt minden… nagyon részletesen leírva, eléggé sokszor. A 17-es karikába szerintem még belefér.
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Kami Garcia&Margaret Stohl: Beautiful Chaos- Lenyűgöző Káosz (Caster krónikák 3)

Sziasztok! ^^ Most a Caster krónikák harmadik kötetéről hoztam egy értékelést :)

Fülszöveg:

Néha nincs visszaút.

Ezúttal elmarad a happy end.

Ethan Wate azt hitte, képes lesz hozzászokni a déli kisvárosban, Gatlinben zajló furcsa és képtelen eseményekhez. Azonban amikor Lenával visszatérnek a Nagy Gáttól, a furcsa és képtelen új értelmet nyer. Sáskák, hőség és földrengések pusztítják a várost, mióta Lena kiválasztotta magát a Tizenhetedik Holdnál. Még a Lena családjában élő, hatalmas Igézőket is érinti a változás: kezdik elveszíteni az uralmat a képességeik felett. Ahogy múlik az idő, egyre égetőbbé válik a kérdés: mit, vagy inkább kit kell feláldozni ahhoz, hogy Gatlin megmeneküljön?
Bármennyire ijesztő ez a káosz, Ethan örül neki, mert eltereli a figyelmét a saját gondjairól. A fiút ugyanis újra rémálmok gyötrik, de most nem Lenával kapcsolatban: egy rejtélyes figura lép ki az álmaiból, és kezdi kísérteni napközben is. Közben Ethan egyre többet veszít el önmagából, nevek, telefonszámok, emlékek hullanak ki a memóriájából. Nem tudja, miért történik vele mindez, és retteg megkérdezni.
created by HunHowrse Layout Generator on 2016-04-30 20:51:04
Ez az első könyv, amit olvastam a sorozatból ( csak az 1. részből készült filmet láttam korábban) így volt egy kisebb… vagyis helyesen fogalmazva óriási zavar, hogy na akkor most ki-kicsoda és mi történhetett korábban… Szó szerint Lenyűgöző káosz volt nálam is… De ettől függetlenül megállás nélkül olvastam és nagyon tetszett az egész. Van egy külön hangulata, ami beszippantja az olvasót. Eathen jól meséli a történetet, könnyű azonosulni vele magával ragadott az igézők világa. ^.^ Jók voltak az úgymond visszaemlékezős részek Lena anyjának a múltjába, bírtam Link-et és Ridley-t. A lány elvesztette a szirén képességeit és halandó lett, de bebizonyította, hogy nem ejtették a fejére. A srác pedig az új képességeit tapasztalgatta, de közben alapjában véve önmaga maradt. Amikor kiderült, hogy miért hurcolja magával azt a skorpiós övet Ridley, akkor nagyot néztem. xD John Breed-et nagyon bírtam, alig vártam, hogy felbukkanjon. Szerintem összepasszolnak Liv-vel. Egyedül az zavart Eathen-ben, hogy folyamatosan fújt John-ra… -.- Szóval maga az alaptörténet az fergeteges lett a vége pedig… gyilkos :o Amikor olvastam, akkor meg nem is volt még a folytatás magyarul…
A.J.Á.N.L.O.M
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2016. április 27., szerda

Wendy Higgins: Sweet Reckoning- Angyali győzelem (Angyali gonosz 3)

Sziasztok! Ezennel bemutatom a trilógia záró kötetét, amiben szépen lassan minden a helyére kerül :)
Fülszöveg:

Eljött az idő a leszámolásra. A jóslat hamarosan beteljesedik, és bár egyre több szövetségese akad Annáéknak, de a fenyegetés is nő. A hercegek minden eszközt bevetnek, hogy megállítsák a lázadó óriásokat. Nem kímélve senkit és semmit, főképp nem saját gyermekeiket. És ahogy minden háború, ez is komoly áldozatokkal jár.
A helyzet egyre kiélezettebb, a nyugtalanság és a félelem lassan mindenkit felőröl. Miközben Anna menteni próbálja szeretteit, maga válik a fő célponttá. Minden percről percre változik körülötte, és senkiben sem bízhat. Mikor a Bujaság hercege ellene küldi szerelmét, Kaidan Rowe-t, el kell döntenie, mennyit kockáztat.
Ahogy az utolsó óra közeledik, úgy nő a feszültség. Anna egyre nagyobb kockázatot vállal, de ezzel a küldetés sikerét is veszélybe sodorja. Egyedül óriásbarátaira számíthat, de vajon elég lesz-e ez a maroknyi csapat, hogy a végső ütközetben győzelmet arasson?
A sorozat legérzékibb és legpörgősebb kötete újra összegyűjti az óriásokat, hogy kivívják szabadságukat.

created by HunHowrse Layout Generator on 2016-04-26 22:51:18
A sorozat korábbi köteteit nagyon megszerettem, rövid idő alatt végighaladtam rajtuk. A második rész kiolvasása után teljes lázban égtem, észvesztően kíváncsi voltam, hogy mi fog történni a fináléban. Összességében tehát nagy izgatottam kezdtem neki a zárókötetnek. Az Angyali gonoszra és az Angyali szövetségre jellemző stílus rögtön magával ragadott, könnyen visszarázódtam Anna és Kaidan világába. Mivel a második részben a főhősök végre összejöttek, aminek köszönhetően rengeteg közös jelenetet kaptam a párostól ^^ Wendy kitett magáért, pontosan olyanok lettek ezek, amilyenre Kaidan jelenlétéből adódóan vár az olvasó. Viszont ahhoz képest, hogy egy trilógia lezárása a könyv és ahhoz képest, hogy két köteten át a nagy összecsapás lett előkészítve, csak az Angyali győzelem vége felé került sor és viszonylag hamar lezavarta azt a részt az írónő. Anna többször is említette a könyv alatt, hogy kikészíti ez a sok bizonytalanság és várakozás. Így ebben a kötetben is inkább a feszült várakozás uralkodott jobban, mint az akció. Ez is sok izgalmat biztosított, a folyamatos bizonytalanságból adódóan, hogy vajon lebuknak-e vagy nem stb.
Anna a regények alatt gigantikus változáson ment keresztül. Ezért eljutottam vele arra a szintre, hogy ebben a részben egyáltalán nem idegesített. Már a második kötetben is sokat fejlődött, de itt nem volt egy olyan húzása se, amivel kiakasztott. Felnőtt a feladathoz, amit a prófécia kiszabott rá és tartotta az erőt a kis csapata többi tagjában. Néha egy kicsit elbizonytalanodott, de gyorsan összeszedte magát. Egyedül talán az zavart egy kicsit, hogy a gondolatain most is éreztem a kettősséget. Néha halmozza az olyan kifejezéseket, hogy „totál” (minden oldalon feltűnt talán), néha meg nagyon ünnepélyesen fogalmaz. Ez itt is fura volt kicsi :/ De, mint ahogy írtam, rengeteg szerelmes jelenetet kaptam vele meg Kai-val, édesek voltak együtt és nagyon be voltak sózva ^^ A részeges jelenetén pedig fulladoztam a nevetéstől.
Kaidan hozta ebben a részben is a megszokott formáját *-* Még mindig imádom ^^ Amellett, hogy oda van Anna-ért és bárkivel szembemenne érte, megmaradt a régi énjének egy része is. És ennek a kettőnek az ötvözésével ellenállhatatlan volt <3 Nem tudom jobban megfogalmazni… ez Kaidan Rowe a késeivel, a zafírkék szemeivel és a citrusos feromonjaival.
Imádom a citrom- és narancsillatot, így mikor azok lettek ecsetelve rám borult a rajongói köd. Amikor meg gitározni kezdett, akkor végképp kezdtem cseppfolyós állapotba kerülni a könyv előtt xD. Ahhoz mérten, hogy éppen melyikre volt szükség, felváltva került előtérbe a gondoskodóbb és a vadabb oldala is. Az utóbbi főleg a közös estéjükön meg azon a napon, amikor Patti házában voltak :D Az elmaradhatatlan beszólásai is ütősek voltak. A végén jót nevettem, amikor közölte, hogy feldobja Marissa-ékat. Remekül egymáshoz csiszolódtak Anna-val, amikor valamelyiküknek kétségei támadtak, a másik ott volt mellettük. Nagyon félt, hogy mi lesz, ha elbuknak és elveszíti Anna-t, de mégis tökéletesen eljátszotta Pharzuph előtt, hogy az ő oldalán van és, hogy bízhat benne. A csúcstalálkozón sem hazudtolta meg magát, rögtön kést rántott a párja védelmében és ismét szembeszállt az apjával.
Marna-t meg Ginger-t szintén nagyon szerettem, mindketten a megszokott természetük szerint viselkedtek. Ginger párszor harapós volt, de Patti társaságában kenyérre lehetett kenni :D A testvérpár mindkét tagja segített a többieknek, ahol tudott. Jó volt őket boldognak látni a párjuk mellett, bár sajnáltam, hogy Marna arra a sorsa jutott :/ Reménykedtem benne végig, hogy esetleg másmilyen vége lesz… Kope-val kapcsolatban a második kötetben voltak ellenérzéseim, de itt Z mellett megkedveltem. Blake lökött volt, mint ahogy azt el is várta tőle az olvasó xD De tudott komoly is lenni, ha kellett. Caterina-t a könyv nagy része alatt meg tudtam volna fojtani, de a végén, amikor már egy elveszett kislányként láttam, valamelyest megenyhültem az irányába. A Lopás Hercegének a fia nem okozott nagy meglepetést, végig éreztem legbelül, hogy melyik oldalon áll.
Patti aranyos volt és anyáskodó az összes jelenetében. Komolyan törődött az óriásokkal, a közös napjuk alatt is mindent megtett, hogy jól érezzék magukat. Egy nagyon melegszívű és kedves jelenség, de így sajnáltam, ami a csúcstalálkozón történt vele… De akármilyen furán is hangzik ez, valahogy mégis kevésnek éreztem, hogy egy ekkora horderejű dologban csak ő lett oda. Megértem, hogy az írónő nem szívesen öldösi meg kínozza a pozitív szereplőit, de eléggé megfoghatatlan volt, hogy miután elszabadult a VIP teremben a pokol, az összes főbb személy sértetlenül távozott. O_o Kicsivel fentebb Marna elvesztése miatt keseregtem, így ez ellentmondásosnak tűnik… de nála is más lenne a helyzet, ha abban a harcszerűségben maradt volna ott és nem egy ilyen miatt!
Anna apjának most a testcseréjéből adódóan rengeteg vicces jelenete volt, a Dromedár című fejezeten már könnyeztem a röhögéstől. Az Angyali győzelemben ugyan nem hozott össze semmi egetrengetően bosszantó dolgot az öreg, de a korábbi két kötetben produkált húzásait nem tudta jóvá tenni. Végig segédkezett a háttérből, de valahogy minden jó tulajdonsága és minden humoros jelenete ellenére sem tudtam megszeretni őt így a végére se.
A Hercegektől, főleg Pharzuph-tól végig a hányinger kerülgetett. A kivétel Kope apja és Jezebet voltak, ők ketten szerencsére időben felismerték, hogy mit kell tenniük. Az előbbiről hírből eddig is tudtam, hogy nem egy olyan vaskalapos s*ggfej, mint a többi Herceg. Amikor megmentette Kope-ot, akkor bizonyította be csak igazán, hogy ezerszer különb náluk és, hogy ő tényleg szereti a gyerekeit. És bár utálom Pharzuph-ot, abban kénytelen voltam egyetérteni vele, hogy a suttogók meg hülyék :/ Nem hiszem el, hogy az a szerencsétlen beárulta saját magát neki azzal, hogy közölte, nem volt végig ott Kai-val meg Anna-val, amikor kellett ~.~
Az Epilógus valahogy nem jött be… túl sziruposra sikeredett vagy nem is tudom, hogy igazából mi bajon volt vele… Azt sem mondom, hogy nem volt rá szükség, mert akkor nem lett volna rendesen lezárva a sorozat… de egyszerűen csak nem vagyok kibékülve a tartalmával.
Borító: 4/5- A csaj most nagyon szép és kivételesen a páros egyik tagja sem vág unott képet… És tudom, hogy csak ismételgetem magam, de ez a srác még mindig nem Kaidan! >.<
Történet: 5/4,5
Kedvenc szereplők: Kaidan, Marna, Ginger, Blake
Legutáltabb szereplők: Pharzuph
Kedvenc részek: Anna meg Kai kocsis meg öltözős jelenete, a Dromedár feltámadása, Anna részeges része Vegas-ban.
Mélypontok: A végső ütközet szerintem túl hamar elrepült és túl…enyhe volt, az Epilógus, Marna vége
Szerelmi szál: Anna meg Kaidan rendesen be voltak sózva a zárókötetben, így rengeteg sistergős jelenet van. De a YA keretein belül maradt az írónő
sajnos :3.
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2016. április 24., vasárnap

Jus Accardo: Toxic- Mérgezés (Denazen 2)

Sziasztok! ^^ A legújabb értékelésemben a Denazen sorozat legfrissebb, magyarul is megjelent kötetéről írok.
Fülszöveg:

Mikor a Sumrun éjszakáján egy Hatos megmenti Kale életét, figyelmezteti, hogy ennek következményei lesznek. Egy csere. Valamit adniuk kell a fiú visszanyert életéért cserébe. De Dez nem is sejtette, hogy épp azt az egy dolgot veszíti majd el, amiért bármit megadna… És nem elég, hogy Dez elveszíti Kale érintése elleni immunitását, az a Hatos, aki segít megtanítani Kale-nek, hogyan tudja irányítani a képességét, az első pillanattól kezdve odavan a srácért. Jöhet még ennél is rosszabb? Igen, Jade meg tudja érinteni Kale-t. De most a csábító Dez legkisebb problémája.

created by HunHowrse Layout Generator on 2016-04-24 00:19:23
Az első résszel már megvett magának az írónő, szinte azonnal beleszerettem a könnyed, gördülékeny laza stílusával. A második résszel sem okozott csalódást, már az első sor megfogott a tipikus Deznee-féle mesélésmód. Rögtön beszippantott, nem tudtam és nem is akartam letenni azelőtt, hogy kiolvasom az egészet. Akciókban meg fordulatokban bővelkedett ez a kötet is, egy pillanatig sem unatkoztam, faltam a sorokat. Az új felállás, miszerint Kale nem tudja megérinteni már Deznee-t, kellően fellobbantotta az indulatokat és sok feszültséget szült. Főleg azért, mert azt a személyt,
aki mellesleg ezerrel teper nálameg tudja érinteni, aki arra tanítja, hogy szabályozhassa a képességét. Végig sejtettem, hogy nem Jade az igazi hunyó…
valahogy zsigerből éreztem, hogy ki az igazi bűnös és már a kezdetektől fogva arra az emberre gyanakodtam.túl kézenfekvőnek, egyszerűnek tűnt és Jus-ra nem jellemzőek az ilyen húzások. Szóval a regény egyik fő talányát sikeresen megfejtettem, de így sok sok meglepetést tartogatott a Toxic.
Mint fentebb említettem, igazi felüdülés volt újra Deznee szemszögén keresztül látni a világot. ^^ Egy igazi belevaló, vagány csaj, akit ebben a részben is legalább annyira imádtam, mint az elsőben. Megőrizte a helyét a kedvenc főhőseim között. Szinte tökéletesen tudtam vele azonosulni, megértettem, hogy mit miért csinál. Egy idő után kicsit bökte a csőrömet, hogy senkinek sem akar szólni a mérgezésről, de a fentiek miatt nem bosszantott. Megvolt rá az oka, hogy hallgatott.
akkor is, ha sajnos így is úgy is bekövetkezett a legrettegettebb végkimenetel. Közös erővel utáltuk Jade-t és haragudtunk Ginger-re meg a kétes szövegeire :D Nagyon tetszett, hogy a képessége is tovább fejlődött, a hajszínváltoztatás/ ruhaátváltoztatás ötletét imádtam *-* Sokat nevettem a belső monológjait, a Kiernan-nal végzett kémkedése alatt mosolyogtam talán a legtöbbet. És bár Kale nem a szívem csücske, nagyon sajnáltam Deznee-t, amikor a fiú hiánya vagy egy orbitálisan idióta húzása miatt szenvedett :/ Száz szónak is egy a vége, imádom a csajt <3
Dez anyukája Sue nem jutott egyelőre túl sok szerephez, igyekezett megszokni a Denazen-en kívüli világot. Egyszerre érezte magát szabadnak és bezártnak a Menedékben és jó pár furcsaságot tett ezért. A fehérneműk gumis részeinek eltávolításánál nagyokat pislogtam O.O De érződött, hogy igyekszik és, hogy mindent megtesz, hogy belerázódjon az anya-szerepbe. Dax-ot már az első részben is bírtam, így tetszett, ami közte és Sue között alakult :D
Jade-del szemben utálat volt első látásra, habár mint ahogy írtam is, tudtam, hogy nem ő lesz a főkolompos. Az ilyen kis kényszeredetten mézes-mázas nyávogós emberek sosem voltak a kedvenceim. Többször volt említve, hogy mennyire idegesítő hangja van. Fejben annak a sorozatszereplőnek a magyar hangját társítottam, akitől mindig megfájdul a fejem, amint megszólal. Így még tökéletesebben átjött, hogy Dez mennyire nem bírja. Ami nem is volt csoda. Nincs mit ezen szépíteni a csaj annyira kétségbeesetten tapadt Kale-re, mint egy jó minőségű bélyeg a borítékra. -.-
Ginger-rel kapcsolatban vegyes érzéseim voltak ebben a kötetben is. Ez a Maffia Nagyi feeling nagyon bejött meg úgy alapból a stílusa, de egyúttal nagyon fel is mérgesített az öreglány ezzel a „sorsot nem lehet befolyásolni” szövegével. >.< Inkább egy székben hátradőlve, a kis botját szorongatva végignézi, ahogy ártatlan Hatosok és az unokája veszélyben forognak?! A végén, amikor Deznee elolvasta a cetlit tartottam tőle, hogy odadobja a vérebeknek… Szerencséjére nem tette meg.
Kale-t már az Érintésben is eléggé ellenszenvesnek tartottam, itt sem sikerült megkedvelnem. Hiába lett hosszasan és részletesen ecsetelve, hogy hogyan csordogálnak a fekete hajáról a vízcseppek és, hogy milyen gyönyörű, jégszínű szemei meg tökéletes izmai vannak…. de mégsem javított a szimpátiámon. Túl idétlennek találtam…. Pont azokat a tulajdonságokat utáltam és utálom benne, amiért a többség szereti, a tisztasága, a gyermeki naivsága meg az a kis édessége, ahogy rácsodálkozik a dolgokra… Ez nekem nagyon nem jön be továbbra se. Az is párszor ki lett emelve, hogy milyen veszélyes gyilkos emellett… de az nem ő. Az az, amit Denazen tett vele. Sok megállapításánál komolyan kedvem lett volna megrázni. Rengetegszer gondolkoztam el rajta, hogy Dez-nek mégis hogyan van hozzá türelme. Nekem biztos nem lenne. Ezen kívül rendesen meg tudtam volna csapkodni azért az agyament logikájáért, amit a Jade-s, kertes esetnél alkalmazott! >.<
Alex-et viszont most is nagyon kedveltem *-* Igen, valamilyen szinten egy szemétláda
amit az első részben be is bizonyított párszor. De basszus. Nem érdekelt! Az ő személyisége sokkal szimpatikusabb nekem, mint Kale-nek, a hozzá hasonló karaktereket bírom. :3 Ezért minden hülyeségén elképesztően könnyen sikerült átsiklanom. A szurkálódásain, ahogy cukkolta Kale-t nagyon jókat nevettem :D Sajnos az egyénisége nem bontakozott ki annyira élesen, mint az Érintésben, de itt is remekelt. És végül is az ő nem túl finom noszogatásának köszönhető, hogy Dez beszélt a mérgezésről… Amikor képregényhősökről kezdtek vitázni, akkor hangosan felvihogtam. Ebben a körben neki sajnálatos módon semmi esélye :/ Bár szerintem jobban összeillenek Deznee-vel.
Kiernan-t a titkát leszámítva összességében egészen bírtam. Hasonló természetű, mint Dez, így jó csapat voltak :D Főleg annál a bizonyos kémkedéses esetnél. :D
Deznee apja újfent megerősítette a tényt, hogy egy érzelmektől mentes rohadék. A postás résznél már elkezdett bennem pislákolni, hogy esetleg szorult bele némi apai érzelem, de tévedtem. -.- Kár volt jót feltételezni róla, szemrebbenés nélkül képes lett volna hagyni, hogy meghaljon a lánya.
Able-től és Aubrey-től a hideg futkosott a hátamon, volt bennük valami hátborzongató. De a végén Aubrey-en őszintén meglepődtem.
Már alig várom, hogy megjelenjen a következő rész is magyarul ^^
Borító: 5/5- Nagyon jól ki lett választva a lány, hasonlóan képzeltem el Dez-t. És külön tetszett, hogy egy olyan ruhában volt, amit a regényben is viselt egyszer ^^
Történet: 5/5
Kedvenc szereplők: Deznee, Alex
Legutáltabb szereplők: Dez apja, Jade, Kale….
Kedvenc részek: Dez és Alex vitája a szuperhősökről, Dez és Kiernan kémkedése
Mélypontok: Kale-nek egy bizonyos egetrengetően ostoba húzása
Szerelmi szál: Vannak tüzesebb jelenetek, de mivel Dez és Kale nem érhetnek egymáshoz, ezért nem volt túl sok ilyen rész.
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2016. április 20., szerda

Jamie McGuire: Walking Disaster- Veszedelmes sorscsapás (Gyönyörű sorscsapás 2)

Sziasztok! Itt is a legújabb bejegyzésem :)

Fülszöveg:

Végre itt van a New York Times sikerlistás Gyönyörű sorscsapás nagy izgalommal várt folytatása! Lehet-e túlságosan szeretni? Travis Maddox két dolgot őrzött meg az anyja halálos ágyán mondott szavaiból: Nagyon szeress! És még keményebben küzdj! A Veszedelmes sorscsapásban Travis életét könnyűvérű lányok, illegális fogadások és az erőszak teszik ki. De éppen akkor, amikor legyőzhetetlennek érzi magát, Abby Abernathy térdre kényszeríti. Minden éremnek két oldala van: a Gyönyörű sorscsapásban Abby mondta el, hogy látja a szerelmüket. Most elérkezett az idő, hogy Travis szemén át lássuk kettejük kapcsolatát, és újabb részletekre is fény derüljön.

created by HunHowrse Layout Generator on 2016-04-20 21:15:31
Imádtam! <3 Egyszerűen nem bírtam letenni! Nem foglalkoztam az idővel vagy bármilyen külső tényezővel, csak megállás nélkül olvastam. Le is maradtam tegnap miatta a Vámpírnaplók elejéről. Amikor először találkoztam szembe a könyvvel úgy voltam vele, hogy nem adhat túl sok pluszt ugyanaz a sztori attól, hogy nem Abby meséli, hanem Travis. Egy óriásit tévedtem! *-* Szerencse, hogy valamiért időről időre visszatértem a regény adatlapjára, hogy idézeteket olvassak belőle… Miről maradtam volna le, ha nem teszem! A történetben természetesen nem változott semmi, de Travis szemszögének köszönhetően eltűntek azok az apróságok, amik az előző kötetben bosszantottak. Azon kívül, hogy imádtam a fejében lenni és, hogy jó volt betekintést nyerni olyan jelenetekbe, ahol Abby nem volt jelen, óriási pozitívum volt, hogy SOKKAL kevesebbet szerepelt az a karakter, akit Travis-szel mindketten utálunk, azaz Parker Hayes. Jó érzés volt végigkövetni a már megismert eseményeket, a bunyókat és a Las Vegas-i, izgalmas részeket. A tűzesetnél is végig izgultam, hogy mi lesz, hiába tudtam már meg a Gyönyörű sorscsapásban meg a Gyönyörű tévedésben is, hogy megmenekülnek. A beszólásokon meg az érdekes hasonlatokon nagyon jót nevettem pl. „berúgott, mint egy albán szamár” xD
Abby
azaz Galambitt sem lett kedvencem, de elviselhetőbb volt. Bár az általa jó pár esetben feleslegesen generált drámák még mindig bosszantottak. Például az, amikor a közös estéjük után eltűnt meg a hálaadásnapi húzása, amivel megtorpedózta a békülést és hosszas szenvedést okozott mindkettőjüknek. Viszont jó volt Travis szemén keresztül látni és a Vegasi, pókerezős jeleneteit most is annyira szerettem, mint a Gyönyörű sorscsapásban :)
America ugyanúgy hozta a formáját, végig érződött, hogy mennyire jó barátnő és, hogy azonnal előjönnek a karmai, ha valaki ártani szándékozik Abby-nek. Miután rájött, hogy Travis tényleg szereti Abby-t és nem csak egy friss szeszélye miatt akar mellette lenni, úgymond az „áldását adta” és a háttérből segédkezett.
Az előző kötetben is elég sokat szerepelt Shepley, de itt lehetett igazán megismerni és nagyon megszerettem a karakterét ^^ Travis-szel unokatestvérek, de főleg barátok, nagyon jól kiegészítették egymást. Alapjában véve egy nyugodtabb típus, ezért remekül tudja kezelni Travis hisztisebb pillanatait, terelgeti és helyre teszi, ha szükséges.
Parker-t már korábban is utáltam, így Travis szemszögét olvasva jó érzés volt, hogy a mesélő nincs odáig tőle és, hogy keveset volt jelen. Amikor kiderült, hogy sportot űz belőle, hogy eljátssza ezt a „fényes páncélú lovagot, aki megmenti a lányokat Travis-től”. Az irányába táplált utálatomat csak még jobban fellobbantotta az SMS, amit Brazil küldött arról, hogy Mr. Porsche miket híresztel Abby-ről. >.<
Travis már a Gyönyörű sorscsapásban is megszerettette magát velem, de sokszor találtam ott túl szeszélyesnek vagy „túl soknak”. Most, hogy benne voltam a fejében, véglegesen megvett magának *-* Imádnivaló volt, ahogy igyekezett felhívni magára Abby figyelmét meg, amikor szerelmes volt. Az előbbiből az egyik személyes kedvencem az ajtónyitogatások voltak :3 Mindig jókat mosolyogtam, amikor kicsit elkenődve vette tudomásul, hogy Abby észre sem vette a figyelmességét. Így érződött csak igazán, hogy legbelül mennyire esélytelennek érzi rá magát, hogy a lány tartósan mellette maradjon és, hogy mennyire el volt keseredve, amikor éppen külön voltak. A szeszélyes természete itt is megmaradt, de most, hogy az ő szemén keresztül láttam a történéseket, néhány húzása érthetőbb volt.
Természetesen nem az olyan esetekre célzok, amikor összeszedett a Red-ből vagy innen-onnan egy-két bártündért vagy amikor részegen valami hülyeséget csinált.Amikor meg a fentebb említett reggelen annyira átrendezte a lakást, hogy még az ajtót is leszedte a helyéről…nem csak America ijedt meg. Minden egyes gondolatából sütött, hogy mennyire imádja Abby-t, nagyon édes volt *-* Továbbá neki köszönhetően nagyobb betekintést lehetett nyerni a Körön belüli verekedésekre meg a Las Vegas-i mérkőzésre. Nagyon szerettem ezeket a harcjeleneteket ^^ És örültem, hogy ebben a kötetben többet szerepelt a Maddox család és főleg Trent.
aki továbbra is a kedvencem a famíliából.
Összességében imádtam az első sorától egészen az utolsóig, bebizonyosodott az, ami a korábbi részben is. Hiába marja egymást Abby meg Travis sokszor, de mindent kibírnak együtt. Nem mondom, hogy nem tetszett a végén az epilógus meg, hogy nem volt jó látni, ahogy Benny megkapta a magáét…de azt már valahogy soknak éreztem… Szerintem már arra nem lett volna szükség.
Borító: 5/5- Csodás, remekül néz ki az első kötet mellett *--*
Történet: 5/5
Kedvenc szereplők: Travis, Trent, America, Shep
Legutáltabb szereplők: Parker, Mick Abernathy
Kedvenc részek: a bunyók és Vegas. Amikor Abby valami olyasmit mondd Travis-nek, hogy egy másik életben szeretni tudnálak és Travis azt mondja rá, hogy én ebben is szeretni tudnálak .
Mélypontok: a fentebb említett kettő feleslegesen generált dráma, az epilógus- továbbra is fent tartom, hogy az már nem kellett volna.
Szerelmi szál: NA regény és Travis szemszögéből van… Egyértelműen 16-os karika.
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2016. április 18., hétfő

Dan Wells: Partials- Részben ember (Részlegesek 1)

Sziasztok! ^^ Ebben a bejegyzésemben bemutatom Dan Wells, népszerű disztópia sorozatának nyitókötetét.

Fülszöveg:

Az emberi faj a teljes megsemmisülés szélén áll, miután a Részlegesekkel – az emberekhez megtévesztésig hasonlító, ám mesterségesen előállított szerves lényekkel – folytatott háború megtizedelte a népességet. Az ott bevetett RM nevű vírus néhány tízezerre redukálta a túlélők számát, akik Long Islanden rendezkedtek be, míg a Részlegesek rejtélyes módon visszavonultak. Bármikor lecsaphatnak újra, de ennél is sürgetőbb probléma, hogy egy évtizede nem született az RM-re immunis csecsemő.
Kira, egy tizenhat éves orvostanhallgató a saját bőrén tapasztalja meg, ahogy az RM miatt az emberiség maradéka lassan kipusztul, miközben a kötelező terhességi törvény a polgárháború szélére sodorja őket. Kira nem hajlandó tétlenül nézni az eseményeket, mindent elkövet, hogy megtalálja a vírus gyógymódját. Erőfeszítései közben döbben rá: mind az emberiség, mind a Részlegesek túlélése azon múlik, sikerül-e felfednie a két faj közötti kapcsolatot – amelyet az emberiség vagy elfelejtett, vagy soha nem is tudott róla.


created by HunHowrse Layout Generator on 2016-04-18 18:17:13
Sokat olvastam erről a könyvről mielőtt nekiálltam és rengeteg jót hallottam róla, de mégis sikerült meglepnie, nem ilyenre számítottam. Nagyon szeretem a disztópiákat és a jó disztópiához szerintem négy dologra szükség:
– egy egyedi alapötletre (ami esetleg tartalmaz valamilyen különleges lényt is)
– egy tökös, bátor főszereplőre
– egy rossz vezetőségre és
– egy csoportra, ami belátja, hogy az irányítás rossz és erős ellenállást tanúsítanak.
Az alapötlet rögtön megfogott. Dan Wells egy igazán egyedi felállást teremtett meg a Részlegesekkel. A mesterségesen létrehozott szuperkatonákról, akik fellázadtak az emberiség ellen és szinte mindent elpusztítottak. Sajnos nem lehetett annyira sokat megtudni róluk csak annyit, hogy mindenkit megöltek meg, hogy félni kell tőlük. Szívesen olvastam volna kicsit többet is róluk, mert a foszlányok alapján, amikre fény derült, nagyon érdekes lények. Tehát az első feltétel már adott.
A főhősnőt Kira egy nagyon talpraesett, erős, kitartó és emberséges karakter, így azonnal megkedveltem. Nagyon szeretem az ilyen szereplőket, de sajnos nem sokat lehet belőlük találni. Tette, amit tennie kellett és nem elmélkedett ostobaságokon egy évig, mint ahogy a társadalmának az „érett, vezető beosztású felnőtt tagjai.” Neki volt elég bátorsága hogy megvalósítsa az elképzelését és tegyen valamit azért, hogy az RM-nek megtalálják a gyógymódját. Minden éles helyzetben gyorsan kapcsolt és nem hagyta cserben a barátait, folyamatosan érződött, hogy mennyire fontosak neki. Ezen kívül Kira egy nagyon okos lány is, hamar átlátta az összefüggéseket, példát vehettek volna róla a felnőttek. Nem voltak hisztis, idegesítő pillanatai. Egyetlen egyszer sikerült felhúznia, amikor ki volt borulva és mérgében elkezdte azt fújni, mint a Szenátus. De szerencsére, miután lehiggadt, megint a régi volt. Az egész könyv alatt sejtettem valamilyen szinten, hogy micsoda, így örültem, amikor végül beigazolódott a gyanúm ^^ Kíváncsi vagyok, hogy a továbbiakban mi lesz majd vele :) A második feltétel is adott volt Kira-nak köszönhetően.
A harmadik feltétel is nagyon jól meg lett írva, de nagyon felbosszantott. Az emberiség kihaló félben van egy RM nevű vírus miatt, ami sorra öli a csecsemőket, ezért mit csinál a Szenátus? Kötelezi a nőket, hogy X kor után váltsanak át gyerekgyártógépbe, „mert az emberiség sorsa fontosabb, mint az emberi jogok meg mások kényelmessége”. A korhatárt meg folyamatosan csökkentik. Undorítónak találtam a Szenátusnak meg a felnőtteknek ezt a gondolkozási módját, inkább abba kellett volna „energiát fektetniük”, hogy találjanak valamilyen gyógymódot. Vagy, hogyha ennyire jók az orvosok, mint ahogy mondták, akkor miért nem jutott eszükbe kifejleszteni valamit, amivel a férfiak is hordhatnak ki gyereket? Hát azért, mert az a nagy részben férfiakból álló Szenátusnak, akik „mindent az emberiség érdekében tesznek és nem tartják fontosnak az emberi jogokat kényelmetlen lenne”…. Mindegyikük mocskos alak és a végén szerintem egyik sem érdemelt volna kegyelmet azok után, amiket tettek…
Kira mellett a másik nagy kedvencem Xochi lett. Imádtam a stílusát, a beszólásait és tetszett, hogy ennyire szerette a zenét. Ő volt az, aki már a kezdetektől átlátta, hogy a Remény törvény mekkora marhaság és nyíltan kifejtette mennyire szorul végzi a dolgát a Szenátus. Sajnos ezért sokszor bolondnak is tartották, de igaza volt. És nagyon jó barát is, rögtön félretette a Részlegesek irányába táplált ellenérzéseit, hogy segítsen Kira-n, Madison-on és a többieken. Rendkívül bátran viselkedett és bár nem volt kiképezve, mint pl. Jayden, mégis remekül helyt állt.
Jayden egy darabig elvakultan állt a Szenátushoz, de szép lassan sikerült megvilágosodnia és nem akadékoskodott. Ha nem is állt annyira könnyen kötélnek, mint Kira, de lehetett rá számítani és a végsőkig kitartott. Épp ezért lett idővel ő is szimpatikus. A végén sajnáltam :/
Azok alapján, amit eddig leírtam tökéletes ez a könyv minden tekintetben, de egy valami hiányzott…mégpedig a negyedik pont és végül ezért vontam le tőle egy csillagot. Egy felet Madison miatt és egy felet az emberek miatt. Itt nem volt adott az az erős ellenállás a rendszer előtt nagyon sokáig, ami a hasonló műfajú könyvben benne van. Xochi fogalmazott valahogy úgy, hogy „A Szenátus azt mondja, hogy ugorjunk, mi pedig kérdezzük, hogy milyen magasra”. Tökéletesen igaza volt. A Szenátus akármit csinálhat, fegyveres embereket küldhet ki az utcára, akik a járókelőket faggatják és nevetségesen alacsonyra csökkentheti a Remény törvény alapkorhatárát- amit korábban engednek beiktatni-, ők tűrik, nem csinálnak semmit. Akármit mondd a Szenátus, elhiszik. Pedig nincs rá semmi okuk, hogy minden csak úgy készpénznek vegyenek, amit Hobb meg a többiek állítanak. A Hang nevű csoportot, akik Xochi-hoz hasonlóan felháborítónak találják a Remény törvényt, pedig elítélik. Sokszor gondolkoztam, hogy miért nyelnek folyamatosan, főleg a nők. Miért nem állt ki minden nő a hozzátartozóikkal együtt és mondták, hogy „Nem, ezt mi nem csináljuk”. Vagy miért nem léptek fel egységesen az emberek a változtatásokért? Ha mindenki összefog és elveszíti a Szenátus a követőiket, akkor nem tudnak mit csinálni. Ők is csak négy-öt vagy mit tudom én hány ember, egy dühös tömeggel szemben. De nem… mert az emberek annyira birkák, hogy az már sokszor fájt -.- Durván fog ez hangzani, de hogyha ennyire idióták, akkor megérdemlik, hogy kihaljanak vagy, hogy lemészárolják őket a Részlegesek.
Madison is egy nagyon gyenge láncszem volt a történetben, néha azért nem folytattam a könyvet, mert túlzottan felbosszantott. A terhességével kapcsolatos információk úgy értek, mint egy fejbevágás. Tudtam, hogy terhes lesz, de nem gondoltam, hogy így . Valami olyasmit hittem, hogy belép abba a korba, amitől kezdve a Remény törvény miatt kötelező és szegény nem tud ellene mit tenni. DE! Madison nem volt annyi idős és nem lett volna kötelező, ő akart terhes lenni és erről nem tudott senki se, még a párja sem. Amikor ezt kifejtette, akkor meg tudtam volna csapkodni Xochi egyik lemezlejátszójával. Hogy lehetett ilyen hülye? Hogy letett ilyen önző? Mert igenis önző volt. Rájött egy szeszély, miszerint ő anyának született és teljesen egyedül eldöntötte, hogy ő gyereket fog szülni. Tudja, hogy minden csecsemő meghal maximum három vagy négy nap után, tudja, hogy egyre több anya is belehal a szülésbe. De neki ez bekattant és ő ezt meglépte. Idegeskedjen csak a testvére, a férje meg a barátnői, hogy mi lesz vele, túléli-e vajon vagy nem, vagy, hogy hogyan fogja feldolgozni, ha meghal a gyereke. Mert az akkori felállás szerint igenis, biztos meghalt volna. Nem is értem, hogy volt képes rádobni egy ekkora érzelmi terhet meg az ezzel járó egyéb gondokat a családjára, akiket elméletileg SZERET!
Ilyen szempontból a drága egy szívtelen dög…. Továbbá még struccot is játszott és homokba dugta a fejét, mert azt hitte, hogy az a gyerek meg fog menekülni, elnevezte stb.- pedig mint ahogy írtam is, tudta, hogy meghal és mondták is neki- Utána meg sipákol, hogy „jajj, meg fog halni a kisbabám… Meg mi lesz, ha meghal a kisbabám…”. Nem tudtam sajnálni egy pillanatig sem. Egyetlen normális lépése volt az egész regény alatt, az hogy nem hagyta a férjének, hogy lelője Kira-t.
Madison férjét, Haru-t először kedveltem. Tetszett, hogy meg szeretne tenni mindent, hogy élhessen a gyereke és, hogy belátta, ha nem fognak el egy Részlegest, erre semmi esély. Azonban, amikor a kórházban rá akart lőni Kira-ra a regény vége felé, akkor rendesen fel ment bennem a pumpa. Pont az ő gyereke miatt tört ki ez az egész kálvária, amibe volt, aki bele is halt, a többiek meg majdnem belehaltak, erre amikor megérkezik a segítség, nem hagyja, hogy segítsenek. Logikus…
Ezen a ponton értettem meg, hogy miért vannak együtt Madison-nal. Két gyagyás egy pár.
Marcus-szal kapcsolatban vegyes érzéseim voltak. A könyv nagy részében bírtam, nagyon sokat nevettem a beszólásain, színt vittek a történetbe. De, amikor nem akart segédkezni Kira első tervében, akkor kikerült a kedvelt zónámból. Később szerencsére beismerte, hogy tévedett és, hogy gyáván/hülyén viselkedett és a továbbiakban támaszt nyújtott a barátnőjének. Mindenben segített neki a későbbiekben, de nem jutott vissza a kiindulási szintjére
erőltetettebbnek láttam utána a poénjait isTalán majd a második kötetben :)
Isolde-t először szerettem, de amikor kiderült, hogy terhes lett, méghozzá az agyonmagasztalt Hobb szenátorától és, hogy akarta is… akkor akkorát süllyedt a szememben, mint a Titanic az óceánban. Tudja, hogy miket csinál a Szenátus és, hogy Hobb is milyen ember, de úgy tűnik, ez nem nyomott sokat a latba. Nincs mit ezen szépíteni, hiába segédkezett pár dologban Kira-éknak, de Hobb első csettintésére a „Szenátor úr” nőcskéje lett…
Samm-ről a Részlegesről nem derült ki túl sok dolog, de a vizsgálatok alatt szimpatikus volt és ez a szimpátia folyamatosan növekedett. A robbantás alatt elmenekülhetett volna, de mégis inkább maradt és megmentette a főszereplőt attól, hogy agyoncsapja az áram. Amikor a Részlegesek kórházában nem segített először Kira-nak, akkor mérges lettem rá. De később beláttam, hogy végül is ez nem az ő hibája, mert akkor nem volt szabad akarata, kénytelen volt engedelmeskedni és jóvá tette azzal, hogy végül csak ellenszegült a parancsnak. Több fantáziát látok benne, mint Marcus-ban, érdekel, hogy a második és harmadik kötetben hogyan alakulnak majd a dolgai…
Owen Tovar-t
remélem nem írtam el a vezetéknevétbírtam, Dolly-val együtt :D Amikor kiderült, hogy kicsoda is ő… nagyon meglepődtem.
Onnantól, hogy szervesen is felbukkant az egész regény alatt vágyott ellenállás, a Hang, nagyon megszerettem a könyvet ^^
Borító: 5/5- Nagyon szép, illik a sztorihoz a hangulata *-*
Történet: 5/4
Kedvenc szereplők: Kira, Xochi, Tovar
Legutáltabb szereplő: Madison
Kedvenc részek: Amikor kiderült, hogy Kira micsoda, a Hang élénkebb bekapcsolódása a történetbe.
Mélypontok: azok a részek, amikor szerepelt Madison. Az, hogy az emberek úgy követték a Szenátust, mint a kisbirkák a pásztorukat
Szerelmi szál: A fentiekből kiderült, hogy itt „nem volt nagyon idő a szerelemre”. Kira meg Marcus egy pár, de nagyon minimálisan voltak ilyen típusú pillanataik.
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2016. április 12., kedd

Cassandra Clare: Clockwork Angel- Az angyal (Pokoli szerkezetek 1)

Szép napot! Megírtam az értékelésem a Pokoli szerkezetek első kötetéről, jó olvasást. :)

Fülszöveg:


A mágia veszélyes – de a szerelem még veszélyesebb!
Amikor a tizenhat éves Tessa Gray megérkezik a viktoriánus Angliába, valami rettenetes vár rá a londoni Alvilágban, ahol vámpírok, boszorkánymesterek és más természetfeletti lények járják az utcákat a gázlámpák alatt. Tessának nincsenek barátai, és egyetlen pillanatra sem érezheti magát biztonságban, ezért menedéket kér az Árnyvadászoktól, akiknek egyetlen célja, hogy megszabadítsák a világot a démonoktól.
Ahogy egyre mélyebben merül el a világukba, a lány azt veszi észre, hogy egyszerre varázsolja el két legjobb barát, és nem sokára rá kell döbbennie, hogy a szerelem a legveszélyesebb varázslat mind közül.

created by HunHowrse Layout Generator on 2016-04-12 16:44:16
Sokszor elmentem a könyvesboltban meg itt a molyon emellett a regény mellett, de csak az utóbbi időben keltette fel az érdeklődésemet. Akkor még nem is tudtam, hogy miről maradok le… Egyszerűen imádtam! *--* Elvarázsolt az 1878-as London, a mechanikus lények és az árnyvadászok világa ismét a bűvkörébe kerített. A Végzet Ereklyéinek csak az első három részét olvastam, de így is bőven találtam átfedéseket a két sorozat között, aminek nagyon örültem. Például Church-öt,
bár azt még mindig nem tudom, hogy hogyan élhetett annyi ideig az a macskaa szenzort-amit ezek szerint Henry talált fel- és Magnus-t. ^^ Még a másik két kötetet nem olvastam, így nem tudok rendesen viszonyítani, de eddig- mint sokaknak- nekem is jobban tetszik ez az „előzmény sorozat”, mint a jelenben játszódó TMI. Cassandra ismét remekelt a különféle helyek leírásával és a fantasy-világgal, habár itt nem a démonokon volt a hangsúly. De nagyon tetszett, hogy most ebbe az irányba vitte a történetet :) Ezek a mechanikus teremtmények meg a megteremtésüknek a körülményei sokkal borzongatóbbak, mint csak szimplán a démonok.
Eredetileg öt csillagot szerettem volna adni, de egy felet mégis levontam, méghozzá Tessa miatt. A regény nagy részében egész szimpatikus volt, tetszett a képességének az ötlete. Nagyon egyedi lett ez az alakváltós dolog. Viszont ahogy egyre többet olvastam, egyre többször voltak olyan gondolatai/meggyőződései, amiktől a falnak mentem. Például az, hogy „egy nő nem lehet harcos, mert egy nőben nincsen vérszomj meg vadság”. Az intézetbe kerülésénél az ebből adódó ledöbbenéseket a részéről nehezen tudnám összeszámolni. Ezzel a gondolatával egyáltalán nem értettem egyet. Ilyenkor megfordult a fejemben, hogy ez a csaj eddig egy buborékban élt? Rengeteg nő sokkal keményebb, életrevalóbb meg vadabb, mint egyes férfiak. Nem akarom bántani Henry-t, mert egészen megkedveltem, de ha rajta múlt volna minden, akkor már 20 oldal után oda lett volna az Intézet és kitört volna a káosz. A másik meg szintén ebből a férfi-nő mizériából adódott. „Hogy egy nőnek az a dolga, hogy meleg, szerető otthont biztosítson a férfinak, boldoggá tegye, támaszt nyújtson neki, gyerekeket szüljön neki és tisztelje. De persze ne ejtsen csorbát véletlenül se a tekintélyén és tisztában legyen vele, hogy hol a helye”. Ezen pár percre szintén felkaptam a vizet, mert alapból robbanok az ilyen típusú általános megkülönböztetéseken. Tudom persze, hogy abban a korban még nem volt „egyenjogúság” és ez lett belenevelve, de akkor is… >.< Aki ennyit olvas, az lehetne valamivel haladóbb gondolkodású, az istenért! -.-Amikor Sophie-val kapcsolatban vont le pár következtetést, akkor is szívesen megráztam volna. „Hogy mer így beszélni vele/Hogy meri így tegezni, hiszen CSAK egy cseléd!”. Elég sokszor előfordult Tessa-tól ez a monológ is és meglehetősen lenézőnek éreztem. Mivel lenne különb vagy felsőbbrendű bárki is Sophie-nál? Végül is ez csak azon múlik, hogy ki hová születik. Ha szegényebb helyre születik vagy valami komoly anyagi gond éri a családját, akkor ő is csak egy Sophie lenne…. Ami még az ő részéről ominózus pont volt az az, ahogy Nate-hez állt, pedig tudta ő jól, hogy milyen -.- A nénikéjével szenvedtek miatta egy csomót, de azért óvni kellett a bátyja kis lelkét… Igazából akkor volt Tessa-val probléma, amikor nem volt éppen akció, nem támadott senki vagy nem volt valamilyen krízishelyzet, ami miatt nem tudott ilyen hülyeségeken merengeni. Mert, hogyha baj volt, akkor nagyon bátran viselkedett, főleg ahhoz képest, hogy egyik pillanatról a másikra csöppent bele az új világba. Hogyha „nyugalmi állapot” van, akkor van vele probléma…
Charlotte-t meg Henry-t rögtön megkedveltem, bár a páros férfi tagját sokszor találtam túlzottan elvarázsoltnak/idétlennek. Néha úgy tűnt, mintha inkább a gyereke lenne Charlotte-nak. De, amikor harcolni kellett vagy komolyan szükség volt rá, akkor szerencsére összekapta magát :) Charlotte-t meg végig nagyon szerettem, erős, talpraesett nő, aki remekül vezeti az Intézetet, hiába hiszi az ellenkezőjét. Ezenkívül meg kedves és anyáskodó típus, úgy tekint Will-ékre, mintha a gyerekei lennének.
Jem-et először nem bírtam, olyan kis semmilyennek, esetlennek találtam, aki csak úgy van. Ahogy haladtam a könyvben kezdtem megkedvelni. Will mellé pont egy ilyen barát kell, aki nyugodtabb és el tudja simítani az éles helyzeteket :) Amikor megtudtam, hogy miért is betegeskedik, akkor nagyon sajnáltam :/ És főleg azért, mert az Enklávé legtöbb tagja ahelyett, hogy támogatná, inkább ujjal mutogat rá a „problémája miatt”. A már alakuló szerelmi háromszögből ezek ellenére nálam semmiképen sem ő lesz a szimpatikus. Mint barátot, szeretem, de mint pasit…. úgy nem. Sokszor találtam túl kedvesnek/túl nyugisnak, túlontúl… szelídnek.
Nate-t, Tessa bátyját egyenesen utáltam, nehéz szavakba önteni, hogy mennyire irritált a karaktere. Még mielőtt bevitte a kegyelet döfést az árnyvadászoknak meg Tessa-nak, már akkor is éreztem, hogy valami nagyon nincs vele rendben. Amikor Tessa visszaemlékezett rá, hogy mennyit kellett a szerencsejáték-mániája miatt gürcölniük Harriet nénivel meg, hogy mennyit hallgatott miatta és mennyi gondot okozott, akkor végképp betelt a pohár. Főleg azért, hogy Tessa meg Harriet néni ezt egyszer sem tette szóvá neki, hogy „óvják a kis lelkét”. Nem hiszem el, hogy nem lehetett leültetni egy székre és mondani neki, hogy „Na akkor most már szedd össze magad, édes fiam, mert ez így nem mehet tovább!”. A könyv elején szinte istenítve lett, erre mire jobban szerepelt kiderült, hogy egy idióta, elkényeztetett fajankó. Undorító, amit az árnyvadászokkal, a húgával és Harriet nénivel művelt. Nem is értem, hogy a történtek után hogyan állíthatta azt Tessa, hogy még szereti… -.-
A Magiszterre nem szeretnék túl sok szót fecsérelni, mert egyértelműen elmebeteg az ürge. A lelepleződése előtt pár fejezettel sejtettem már, hogy ki is lesz a hunyó.
Will Herondale rögtön beférkőzött a kedvenc szereplőim közé <3 A Végzet Ereklyéiben nem szerettem túlzottan Jace-t, féltem, hogy Will-lel is így lesz, de végül alaptalan lett a félelmem. Tipikusan az a fajta szereplő, akikért bolondulni szoktam ^^ Nem egy egyszerű természetű szereplő… az egyik pillanatban még viccelődik és kezd egészen kedves lenni, a másikban meg bunkó és mindenkit elüldöz a közeléből, de- mint a legtöbb olvasó- én sem szeretem annyira a könnyű eseteket :) Sokat nevettem a beszólásain, nagyon bejött a stílusa :D A múltjával kapcsolatban nagyon homályos infók voltak a kötetben és elvarratlan szálak, így nagyon várom a következő részt, hogy kiderüljön pontosan hogyan került az Intézetbe és miért csinálta azon a bizonyos estén azt, amit. Nagyon bátor és tetszett az, az erős kötelék, ami közte meg Jem között van. Ott segítenek egymásnak, ahol csak tudtak, tényleg igazi barátok. De nagyon úgy néz ki, hogy a későbbiekben ez a barátság gyengülni fog Tessa miatt… :/ Az úgymond hülyébb pillanatai nem akasztottak ki annyira, mint a főhősnőt. Kivéve a tetős jelent… akkor én is szívesen felpofoztam volna.
Thomas-t meg Sophie-t bírtam, mindketten jó fejek voltak. Magnus megjelenésének meg nagyon örültem ^^ Jessamine-t sokáig nem tudtam hová tenni… végül megmaradt róla ez a véleményem Valamilyen szinten utáltam is meg nem is.
Borító: 5/5- Egyszerűen gyönyörű *o* Talán ez a sorozat legszebb kötete.
Történet: 5/4,5
Kedvenc szereplők: Will Herondale, Magnus Bane, Charlotte
Legutáltabb szereplők: Nathaniel meg talán… Tessa….
Kedvenc részek: A könyves idézetek meg utalások, Will beszólásai, a vacsora, amikor Henry félreszedte a borsót
Mélypontok: A Tessa-t körüllengő rózsaszín köd a bátyját illetően meg a fentebb részletezett gondolatai
Szerelmi szál: Tökéletesen a YA keretei között marad, pár csókból áll ez a rész
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2016. április 7., csütörtök

Elizabeth Richards: Wings- Szárnyak (A Fekete Város krónikái 3)

Üdv, Kedves Olvasók! ;) Itt az értékelésem A Fekete Város krónikái zárókötetéről.

Fülszöveg:


Ash, a kevertvérű sötétfajzat és menyasszonya, a félvér szívű Natalie elszakadnak egymástól. Mindkettejüknek szembe kell nézni saját démonaival, és megtalálni a kiutat és egymást.
Ash, az Ember az Egységért polgári kampány jelképe, hazamegy Fekete Városba, hogy rendezze sorait. Közös célpontjuk a Tizedik, az a koncentrációs tábor, ahova Tiszta Rózsa a vámpír sötétfajzatokat és a velük szimpatizálókat börtönözte be. Emberi és nem emberi szövetségeseikkel ott találkoznak újra. Ash-nek rejtőzködnie kell, de nem hajlandó lemondani Natalie-ról, sem arról, hogy megdöntse Tiszta Rózsa borzalmas uralmát, és lerombolja a falakat, amelyek mögé a népét zárták.
Eközben Natalie váratlanul ismét találkozik a szüleivel, akik kulcsfigurái az őrök Tiszta Rózsa elleni lázadásának. Velük, valamint egy barátjával, Elijah-val bujkál a lázadók föld alatti főhadiszállásán. Bár biztonságban és kényelemben él, Natalie másra sem vágyik, mint hogy megkeresse Ash-t, de az őt túlzottan óvó szülei nem hajlandóak kockára tenni a biztonságukat. De Natalie megesküszik, hogy felkutatja a fiút.
És a történéseket már nemcsak Ash és Natalie szemszögéből látjuk, hanem bekapcsolódik egy harmadik elbeszélő is: egy mélyen elrejtett, sötét titokkal élő, magányos fiú, Edmund, aki egy személyben ellenség és áldozat. A története harminc évvel ezelőttre nyúlik vissza a múltba, még a Tiszta Rózsa előtti időkbe…
created by HunHowrse Layout Generator on 2016-04-07 16:49:54
Alig találok rá szavakat, hogy mennyire imádtam a zárókötetet! <3 Az írónő ismételten bebizonyította, hogy miért is lett akkora kedvencem ez a sorozat, Elizabeth-nek ismét sikerült felülmúlnia magát. A történet azonnal beszippantott, pörögtek az események, jöttek a kétségbeejtő helyzetek és az óriási fordulatok, én meg egyszerűen nem bírtam letenni.
Sajnos- mint ahogy az az olvasási időtartamon is látszódik- az utóbbi időkben volt egy kis olvasási válságom és nem volt kedvem egy könyvhöz se, de amint ennek az állapotnak vége lett, gőzerővel olvastam tovább és fejeztem be. Ez a nő egy zseni! Egy zseni, aki a különféle csavarokkal rendesen falhoz vágja szerencsétlen olvasót többszörösen is.
Az első részben főleg a sötétfajzatokon, illetve az Ash-hez hasonló kevertvérűeken volt a hangsúly, a másodikban pedig a bászteteken. Itt viszont előtérbe kerül a harmadik természetfeletti faj, azaz a hegyifarkasok. Örültem, hogy jobban meglehetett ismerkedni velük, az őket bemutató leírások bámulatosak lettek. Amennyire ellenszenvesnek tűntek Tisza Rózsa követőiként a második kötetben, itt annyira megszerettem őket. Ettől függetlenül Elizabeth Richards természetfeletti lény-tárházából még mindig a básztetek a legnagyobb kedvenceim ^^
A Főnixben Natalie-nak elég sokszor sikerült felmérgesítenie, a Szárnyakban szerencsére talán csak egy ilyen eset adódott. Visszatért az a karakter, aki bátor, erős és imádja Ash-t a többi szerettével együtt, akit A sötétség városa végére nagyon megkedveltem. Tetszett az elszántsága Natalie-nak, hogy a betegsége meg a szülei akadályozása ellenére is mindent megtett, hogy újra együtt lehessen Ash-vel és, hogy nem adta fel. és, hogy ő nem hódolt csak úgy be a lázadók nagy részének számára totál ismeretlen Parancsnok előtt, akit Tisza Rózsa helyébe akartak tenni. Továbbá a sajnálatos módon már halott nővére irányába táplált erős szeretete is végig érződött. A szörnyű, veszélyes helyzetekben is rendkívül bátran viselkedett, nem nyavalygott vagy hisztizett feleslegesen és nem blokkolt le. Hogyha szükségük volt valamire még a golyózápor ellenére is visszarohant érte. A végén őszintén aggódtam, hogy mi lesz vele- ugyanis mostanában kezd divat lenni ebben a műfajban, hogy az írók megölik a főszereplőt-, de szerencsére megmenekült ^^
A szüleivel nem sikerült szimpatizálnom, főleg az anyjával. Hiába tűnt úgy, hogy Siobhan változott az első rész óta és ment pozitív irányba, segédkezett az ellenállásnál, voltak egészen emberi pillanatai stb. De ezekkel sem oszlatta el az ellenszenvemet. Az apja nem sok vizet zavart. De ami mindkettőjükben bosszantott a könyv nagy részében az a Parancsnok magasztalása. Ha rajtuk múlt volna, akkor be is ültették volna Tisza Rózsa helyére anélkül, hogy kicsit utánanéztek volna bizonyos ügyeinek…
A korábbi részben a Natalie-val kapcsolatos ellenérzéseim Ash-nél is visszaköszöntek, de itt ő is a nyitó kötetben lévő formáját nyújtotta. A párjához hasonlóan, végig bátran viselkedett és ő is legalább annyira igyekezett visszaszerezni Natalie-t, mint a lány őt. Jó kis csapatot alkotott a különlétük alatt Marcel-lel meg Acelot-tal, nagyon sokat nevettem a kis beszélgetéseiken. Az ő irányából is nagy pozitívum volt, hogy nem támogatta, hogy Az Őrök Szövetségi Államának a helyére kerüljön egy, Az Örök Szövetségi Állama.02. Szerencsétlent most is érte egy pár veszteség, az újdonsült barátai, az apja…. Őszintén megértettem, amikor nem ment bele a szívátültetésbe és fel is voltam háborodva, hogy a többiek nem vették először észre a nyilvánvaló indokokat, hogy miért is nem. Rengetegszer bebizonyította, hogy mennyit jelent neki a népe, hogy mennyire szabaddá szeretné tenni a sötétfajzatokat és, hogy mennyit jelent neki Natalie. Az utóbbit főleg a végén tette, amikor habozás nélkül mondott le a számára egyik legfontosabb dologról a lány érdekében. Még most is fenntartom, hogy ők ketten nagyon jó párost alkotnak :)
Elijah-t korábban nagyon megkedveltem, itt nem volt annyira élesen jelen a sok esemény miatt. Így az új, saját személyiségét sem lehetett annyira megismerni, miután már nem a mostohatestvérét, Marcel-t utánozta. Bár nekem az a finnyásabb, folyton flörtölős énje is szimpatikus volt :D Erre a kötetre végre sikerült visszaszereznie az anyját, bár a családjának a többi tagját rövid idő alatt elveszítette. Igyekezett ott támogatni Natalie-t, ahol tudja és az Ash és közötte lévő feszültség is véglegesen megszűnt- főleg akkor, amikor sikerült szert tennie egy párra. Szerintem jó öltet volt Evangeline-vel összehozni, kettőjükről nem lehetett sokat megtudni, de jók voltak együtt, összepasszoltak
és szívesen olvasnék a párosukról egy kis novellát :D. A végén jót mosolyogtam, amikor megkapta az új pozícióját.
Elijah féltestvéreit, Marcel-t és Acelot-ot nagyon megkedveltem az Ash-vel közös utazásuk alatt, mindkettőjüknek jó beszólásaik voltak. Marcel-nek kissé nehezére esett az átállás az új helyzetre, hogy most nem szolgálják ki, hanem segítenie kell. A néha már nevetséges finnyássága mellett volt egy bizonyos félénksége is, ami még viccesebbé tette a jeleneteit. Acelot hamar felnőtt ehhez a felálláshoz és ott támogatta Ash-t, később meg Elijah-t, ahol csak tudta. Egyaránt a Tizedikbe való bejutás és az ott töltött idő alatt, illetve addig az ideig, ameddig Natalie-ékkal egyesült a kis csapatuk. Mindkét básztet fiút nagyon megszerettem, iszonyúan sajnáltam, hogy végül meghaltak ;(
Edmund-ot először nem tudtam hová tenni, nem ért meglepetésként a szemszöge, mert a kritikákban már hallottam róla, hogy bekapcsolódik mesélőként. A részleteket, amiket ő mesélt élveztem, érdekesnek találtam. Tetszett, hogy nagyobb bepillantást nyerek a hegyifarkasok világába. De nem túlzottan kedveltem és igazából nem értettem, hogy mégis mi szükség van rá. A Tisza Rózsa előtti időkről mesélhetett volna bármelyik random, elég idős természetfeletti lény. Sokáig gondolkoztam, hogy neki, a meglehetősen szerencsétlen sorsa ellenére szinte teljesen hétköznapi alaknak Ahs-ékhez. A lelkész rokon és az égésnyomai után arra jutottam, hogy biztos valami távola rokona lehet Ash-nek.
amivel végül nem is fogtam mellé. Amikor kitört a földrengés a hegyekben, akkor már kezdtem sejteni, hogy ki lehet igazából ő. De amikor teljesen világossá vált, kiderült
és ismét beigazolódott a gyanúmmégis földhöz vágott a hír, de nagyon erősen. Egyszerűen nem tudtam mit csinálni, csak tátogni meg pislogni. Hirtelen minden megvilágosodott, értelmet nyert, hogy miért pont ő lett a harmadik mesélő.
Ugyanekkora horderejű csapásként ért, amikor fény derült rá, hogy Tisza Rózsa miért játszadozik úgy milliók életével, mint egy kislány a Barbie-jaival, hogy mi a célja. Fogtam a könyvet és folyamatosan csak azt kérdezgettem magamtól, hogy: Ezért csinálta ezt az egészet?! A fene enné meg! Nem az a bizonyos személy, aki miatt elvileg véghezvitte ezt a szörnyűséget, beszélt neki a megbocsájtásra meg arról, hogy mekkora hiba az előítéletesség? Ez az ember tényleg nem normális! Bebizonyosodott, hogy a szó szoros értelemben nem komplett. Korábban Hitler-hez hasonlítottam, de amikor kiderült, hogy szokott képzelődni, akkor felfedeztem egy enyhe párhuzamot Sztálin és közötte. Valamilyen szinten sajnáltam, hogy Ash elrángatta Natalie-t, amikor meg akarta ölni.
Ehhez hasonló elképedés volt, amikor fény derült rá, amikor elmondták, hogy mi
inkább ki?az Ora. Amikor kiejtették Kieran-ék azt a bizonyos nevet, akkor már tudtam, hogy miről lehet szó. Nem az a fegyver volt, amire még a Főnixben gondoltam, de hatásos lett, az biztos… Tartottam tőle, hogy végül Ash lesz a hordozó, amikor ő is rábólintott. Végig az járt a fejembe, hogy ha már egy kevertvérű szükséges, akkor miért nem kerítik elő valahogyan Evangeline-t. Erre a következő oldalon ki toppan be azzal, hogy Sigur odahívta? Hát Evangeline :D Úgy tűnik, hogy erősen egy rugóra járt az agyam Sigurral
és az írónővel:D. Meglepett, hogy a lány ilyen könnyen kötélnek állt, hiszen az első részben sok fejfájást okozott. Itt sokkal szimpatikusabb volt, hogy végre beletörődött az Ash-es-vértársas mizériába. Jó volt látni, hogy ennyi minden után, amin átvergődött végül ő is megtalálta a párját :)
Ha már így felsoroltam a gyilkos fordulatokat, akkor még azt leírom, hogy a totális kegyeletdöfést Destiny adta meg. Végig nagyon szimpatikus volt, így ezzel a húzásával nagyon meglepett.
Sebastian hozta a formáját, ugyanolyan mocskosan és undorítóan viselkedett, mint az egész sorozat alatt. A szó szoros értelmében felfordul tőle a gyomrom. Egy agymosott „mintakatona”, aki hiába van már fél lábbal a sírban, akkor is azon van, hogy ártson valakinek. Dr. Craven se a kedvencem enyhén szólva, de azért sajnáltam :/ Nagy csapás lehetett neki, hogy a saját fia meg akarta ölni.
Day, Cékla, Roach, Sigur és Amy jófejek voltak. Edmund részeiben megkedveltem Kieran-t és Theora-t. A Parancsnok meg egy gusztustalan alak.
Ha sok vesződés meg gyötrődés árán is, de helyreállt a rend és meglett a Happy End. A főbb szereplők nagy része megmaradt, méltó befejezése a sorozatnak ez a kötet.
Borító: 5/5- Gyönyörű csak úgy, mint a többi.
Történet: 5/5- Fantasztikus, talán ez sikeredett a legjobbra ^^
Kedvenc szereplők: Elijah, Natalie, Ash, Acelot, Marcel
Legutáltabb szereplők: Sebastian, Tisza Rózsa, a Parancsnok, Siobhan Buchanan
Kedvenc részek: Ash meg a básztet fiúk repülőútja, Amikor Natalie meg Ash újra találkoztak és az addig vezető „mentőakció”, Elijah részei
Mélypontok: Acelot meg Marcel halála, Sebastian felbukkanása a könyv végén
Szerelmi szál: Totális volt a zűrzavar a regény alatt,nem nagyon volt idő romantikázni, így minden a YA keretein belül maradt.
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2016. április 5., kedd

True Blood: Inni és élni hagyni tv sorozat

Sziasztok! :) Mostanában elég sokat kísérletezgetek a fantasy sorozatokkal, igyekszek belenézni minél többe. Nagy vámpírrajongó lévén választásom ezúttal az HBO saját gyártású sorozatára, az Inni és élni hagynira esett, aminek alapjául Charlaine Harris könyvsorozata szolgált. A Golden Globe- és Emmy-díjra jelölt történet során a Louisiana állambeli Bon Temps városban élő vámpírokkal és emberekkel ismerkedhetünk meg. A sorozat meg közöttem koránt sem alakultak zökkenőmentesen a dolgok, mivel hosszas- több, mint háromnegyed órás- keresgélés árán sem nagyon sikerült találnom egy linket, amit le tud játszani a számítógépem. Végül @Hópihe segítségével neki tudtam kezdeni az első rész nézésének,- hálám örökké üldözni fog a reklámszűrőért is- a lentebbi értékelésemből kiderül, hogy megérte-e ennyit vesződni a sorozatért.
created by HunHowrse Layout Generator on 2016-04-05 20:14:11
Az értékelésem

A sorozat már az ismertetőjével azonnal megfogott, ugyanis egy nagyon egyedülálló vámpíros történetről van szó. A világ folyamatosan fejlődik, egyre modernebb lesz, a technológiának egyre bővülnek a határai. Ennek az egyik terméke a tömeg gyártott szintetikus vér, amit a legtöbb boltban meg lehet vásárolni, mint pl. egy üveg tejet. Ez megoldást nyújt a vámpírok és emberek közötti fő problémára, vagyis a vámpíroknak nem kell többé embereket ölniük ahhoz, hogy táplálékhoz jussanak. Így véget ér a rejtőzködésük is, szabadon sétálhatnak az emberek között, megkezdődhet a beolvadásuk. A bökkenő csak ott kezdődik, hogy több évszázados beidegződésektől nem lehet pillanatok alatt megszabadulni, sok helyen viszolyogva, egyenesen gyűlölködve fogadják a vámpírokat. A főszereplő lány, Sookie azon kevesek közé tartozik a városukban, aki nem táplál ellenérzéseket a vámpírokkal szemben, ugyanis valamilyen szinten ő is különc. Le tudja hallgatni az emberek gondolatait. Tehát összességében minden adott volt hozzá, hogy tetsszen a True Blood. De valahogy mégsem sikerült úgy megszeretnem, mint ahogy azt egy ilyen egyedi alapötletű sorozattól várni lehetne. A problémát talán az okozta, hogy úgy éreztem mégsem a fantasy szál az, amin a fő hangsúly van. Hanem az, ami miatt ekkora korhatárjelzést kapott. Annyi olyan témájú utalgatás, teljesen nyílt közlés, illetve "cselekvés" - khm kikötözéses videó meg az előzményei...-sűrítődött bele az első részben, hogy elnyomta a misztikus szálat. Mielőtt nekikezdtem, persze nem érdekelt, hogy minden tv műsoros oldalon meg a wikipédiában majd kiszúrja a szememet a 18-as karika. Úgy voltam vele, hogy biztos azért került az mellé, mert"véres", "ijesztő" stb. Néhány perc után szembesültem vele, hogy tévedtem... Persze az American Horror Story-ban sem fukarkodnak ilyen elemekkel, de egyszer sem nyomták el benne ezzel a lényeget.
A másik gondot a színészek képezték. Nem olvastam a könyvet, de Sookie-n, Tara-n, Sookie testvérén kívül szinte mindenkit túl korosnak találtam, méghozzá szembeötlően- kivétel persze a nagymama. Nem tudom, hogy Sookie például hány éves lenne a történet szerint, de nekem ő olyan 20-asnak tűnt, maximum 25-nek. A főnöke- aki egyértelműen epekedik utána- meg Bill- akivel elvileg összejön- pedig minimum tíz évvel idősebbek nála...Ez pedig egy kicsit furává tette a romantikus részt kiindulásnak.
Magukkal a karakterekkel is meggyűlt a bajom. Sookie-t nem sikerült megkedvelnem. Pozitívumként felírható, hogy ő nem viselkedett előítéletesen az étterembe betévedt vámpírral. De ezen kívül nem találtam túl sok kedvelhető tulajdonságot a csajban, már túlontúl közvetlen volt. Akármennyire is barátságosan viselkedett Bill-el, neki akkor is egy idegen. Erre amikor beszéltek, akkor mindig teljesen belehajolt az arcába. És nem csak képletesen, olyan távra volt tőle, hogy könnyedén megszámolhatta volna, hány szőrszálból áll a pasi szemöldöke. Ez a csaj még nem hallott arról, hogy "személyes tér"? O_o
Bill... így első benyomásra ő is a szelídebb vámpír kategóriába került. Nem jött le nekem, hogy kicsit is veszélyes lenne vagy egy olyan lény, aki embereket ölt.
A kettőjük között a későbbiekben kialakuló szerelmi szál előzményeiben éreztem egy enyhe Twilight- beütést. A csajnak van egy képessége, amivel meghallja másik gondolatait, de a másik félét persze nem hallja. Természetesen a páros ember tagjára veszélyes a vámpír is meg a közösség többi tagja, de ez az embert nem érdekli. Az egyik fél halálos veszélybe kerül, ahonnan a másik kimenti. A csajban meg mély nyomot hagy a találkozás, rögtön a pasiról kezd álmodni.Az utóbbi három felelhető a legtöbb regényben és sorozatban, így az nem bökte annyira a csőrömet. De a négy így együtt meg a sok apróság kicsit erős volt.
Sookie testvére meg Sam az első pillanattól ellenszenvesek lettek. Az utóbbit be is lehetne perelni munkahelyi zaklatásért, amiért megpróbált rámozdulni Sookie-ra.
Tara-t viszonylag kedveltem, tetszett benne, hogy ennyire nagyszájú. De néha kissé nyersnek hatott a stílusa.
A legszimpatikusabb szereplő az egészben a nagymama volt. Nem volt jelen túl sokat, de egész aranyos volt. Sokkal nyitottabban állt a vámpír-témához, mint sok fiatal lakos. Az ő keretei között igyekszik, hogy elfogadják a vámpírokat az ember a kis könyvtáros ötletével. :)
A mellékszereplők nagy része meg khm...közönségesen viselkedett kissé... :/
Tudom, hogy az első részek bevezetések szoktak lenni, de itt a szó szoros értelmében alig történt valami. Átlagban intő jel szokott lenni egy sorozatnál, hogy nem éri meg folytatni, hogyha unatkozik rajta a néző. Ez elég sokszor megesett az első rész alatt, annyira vártam, hogy végre történjen valami... és mire izgalmasabb lett a dolog, véget ért. Nagyon szerettem volna, hogy tetsszen, de ez most nem jött össze. Nem tudom, hogy a későbbiekben mennyire fog változni a sorozat, mennyire kerül nagyobb hangsúly a természetfeletti szálra. De egyelőre biztos nem fogom folytatni. Már ha  folytatom valamikor...
Nem mondom, hogy tetszett, mert akkor hazudnék, de egy próbát megér.
A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

2016. április 3., vasárnap

Simone Elkeles: Rules of Attraction- A vonzás szabályai (Perfect Chemistry 2)

Sziasztok! A legújabb értékelésemben a középső Fuentes fiú, Carlos történetét véleményeztem :)

Fülszöveg:

A szókimondó, és meglehetősen szabadszájú középső Fuentes testvér, Carlos, nem találja a helyét Mexikóban, ezért a család visszaküldi Amerikába Alex és Brittany közelébe, hogy távol tartsák a bajtól. Ami természetesen Coloradóban is rátalál. Már az első hetekben összeakasztja a bajszát a helyi kábítószer kereskedőkkel, ráadásul megismerkedik egy különös lánnyal, aki szabadidejében hegyet mászik, autót szerel, és meleg a legjobb barátja. Carlos úgy gondolja, hogy Kiara Westford túl jó hozzá, ezért igyekszik érzelmileg nem belebonyolódni a kapcsolatba. Kiarát viszont elvarázsolja az a néhány pillanat, amikor Carlos az igazi énjét mutatja meg. Szó szerint fájdalmas az egymás felé vezető út. Vajon mindketten túlélik a közeledést?

created by HunHowrse Layout Generator on 2016-04-03 18:32:41
Az első részt egyszerűen imádtam, ezért nagy örömmel kezdtem neki a következő résznek. Először is nagyon tetszett az új helyszín, rengeteg volt a szép leírás Colorado-ról. Izgalomból is volt bőven, ugyanis a Fuentes-fiúk előbb-utóbb, ha nem akarattal is, de belekeverednek valamibe. A váltott szemszög továbbra is adott, így mindkét főhősünk fejébe bele lehet látni. Egyedül a spanyol szótárral kapcsolatban ért negatívum. Jobban tetszett, amikor hátul voltak összeszedve a szavak/kifejezések, úgy minden megvolt egy helyen. Utólag is lehetett belőle kicsit tanulgatni.
Kiara Brittany-val ellentétben egy viszonylag fiús lány. Túrázik, autót szerel és fut. Egy félénkebb, kevesebb önbizalommal rendelkező karakter, ha ideges dadog is, ezért sem mer túl sokat beszélni. De ezt a félénkséget a legjobb barátja, Tuck ellensúlyozza. Mivel én enyhén szólva sem vagyok egy mozgós fajta (a sportolás nálam kimerül a könyvek lapozásában), így nem annyira tudtam vele azonosulni.
Az előbb említette Tuck-ot, rajta rengeteget lehetett nevetni xD Egy ilyen haver pont a Kiara-hoz hasonló lányok mellé kell, jól felrázta a hangulatot az egy-egy megszólalásával.
Carlos-ról az első részben már hallottunk, de csak itt lehetett teljesen megismerni.Egy iskolai incidens miatt beköltözik Kiara-ékhohz. Egyenesen utálja a szabályokat, a saját feje után szeret menni, ezért enyhén szólva is rosszul érintették a házban rá váró kikötések. Miközben próbál belerázódni ebbe az újfajta rendszerbe, azután nyomoz, aki miatt bajba keveredett. A szálak végezetül egy nagyon veszélyes emberhez vezetik, akinek köszönhetően a fentebb említett akció, borítékolható. Carlos-t az elején kifejezetten idegesíti Kiara, nem is tetszik neki. De egy idő után elkezdenek közeledni egymáshoz és a vitatkozások meg a kölcsönös szívatás most sem marad ki ebből az ismerkedésből. Az előző kötetben Alex-nek sem kellett önbizalomért a szomszédba menni, Carlos lekörözi. Nekem ő már túlzottan nagyképű volt, sokszor besokalltam tőle xD Pedig tényleg szeretem a hozzá hasonló, rosszfiús karaktereket, de az ő egója már sok volt nekem. A Fuentes-fiúk közül marad Alex az örök kedvencem.
Akinek tetszett az első rész, annak mindenképpen el kell olvasnia :D

A  kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01

Simone Elkeles: Perfect Chemistry- Tökéletes kémia (Perfect Chemistry 1)

Sziasztok! ^^ Most az egyik legnagyobb kedvencemmel, Simone Elkeles bandaháborúkkal és romantikával fűszerezett regényéről hoztam egy értékelést.

Fülszöveg:


Chicagó külvárosában, a Fairfield gimiben mindenki tudja, hogy a kerület északi és déli negyedeiben élők között kibékíthetetlen ellentétek húzódnak. Így amikor a pomponlányok csapatkapitánya, Brittany Ellis mellé Alex Fuentest, egy helyi bűnbanda tagját osztják be tanulópárnak kémiaórán, az eredmény borítékolható: ezek ketten robbanékony egyveleget képeznek.
A fiatalok egyike sem számol azonban egy meglepő kémiai reakcióval: a szerelemmel.
Vajon sikerül-e legyőzniük saját előítéleteiket és családjuk, barátaik ellenszenvét a másik iránt? Sikerülhet-e a látszólag lehetetlen?

"– Ellis kisasszony? Ön következik. Mutassa be Alexet az osztálynak! – Ez itt Alejandro Fuentes. Ezen a nyáron, amikor éppen nem utcasarkokon lődörgött ártatlan embereket zaklatva, a város börtöneiben turnézott. Gondolom, mindenki érti, hogy mit akarok ezzel mondani. Van azonban egy titkos vágya, amit senki sem sejt róla… A titkos vágya… A titkos vágya az, hogy főiskolára mehessen, és kémiatanár legyen, mint ön, Mrs. Peterson.
Brittany diadalmas mosolyt villant felém, azt gondolja, hogy ezt a kört megnyerte. Azt te csak hiszed, gringa!
– Ő Brittany Ellis – mondom a szemek kereszttüzében. – Ezen a nyáron elment a bevásárlóközpontba, és új ruhákat vett, hogy felturbózza a ruhatárát, és apuci pénzén felkeresett egy plasztikai sebészt is, hogy felturbózza… izé… amit fel kell. Az ő titkos vágya pedig az, hogy egy mexicanóval randizhasson az érettségi előtt."

A játszma elkezdődött.
created by HunHowrse Layout Generator on 2016-04-03 18:22:48
A molyon találtam meg még tavaly április körül ezt a könyvet. Nem szerettem az olyan regényeket, amiben nincsenek természetfeletti lények, de ez az a „bizonyos kivétel, ami erősíti a példát” és, ami elindította a lavinát. Sokat keresgéltem a könyvesboltokban, de éppen nem volt raktárkészleten,így nekikezdtem egy digitális verziónak (hozzáteszem, hogy nem kedvelem ezt a megoldást, hogyha a kezemben van és tudom lapozni az teljesen más…). Magával ragadott és bekerült a kedvencek közé. Sokan írták, hogy zavarta őket a spanyol szótár elhelyezkedése. Én nem értek velük egyet, igaz, hogy olvasás közben hátra kell lapozgatni, de hogyha végeztél és még kíváncsi vagy a szavakra, akkor könnyebben megtalálod, annál, mintha végig kellene pörgetned az egész könyvet. A második kötetnél zavart is az a változás… Na, de inkább visszatérnék az első részre. Adott nekünk egy pomponlány (már megint) és egy vagány srác. A többséget valószínűleg nem a női főszereplő fogja megfogni- mint ahogy engem sem. Már az első oldalakon kiderül, hogy Brittanny élete korántsem olyan tökéletes, mint amilyennek látszik. Az anyja egy nagyon bűbájos nőszemély, aki körülbelül egy jégkockatartó érzelmi szintjén áll, az apja pedig folyton dolgozik és amikor otthon van, akkor sincs túl sok hangulata a családjához. És ott van Shelley is, aki a betegsége miatt rengeteg figyelmet igényelne, amit nem kap meg senkitől- még a gondozótól sem, akit elvileg azért fizetnek- csak Brittanny-tól. A testvére problémája miatt nagyon magas elvárásai vannak vele szemben a szüleinek- filmekben meg könyvekben is pont az ilyen apa-lánya párosok szoktak kiakasztani. Néha akadtak a leányzónak olyan húzásai, amik teljesen kikészítettek >.< Pl. az, hogy miért ragaszkodik ennyire Collin-hoz. Az ilyen „a suli nagymenői” típusú tuskók sosem voltak a kedvenceim és nem is lesznek. Adja Mr. Tökéletes-t, akiért mindenki oda van, de amikor nem látja tanár, akkor elég szépen odavág pár embernek (meg Alex-nek). A megnyilvánulásaitól is szabályszerűen rosszul lettem néha. Meg attól is, hogy Brittanny azt szajkózta, hogy „én vagyok a pomponkapitány, ő meg a focicsapat sztárja, mindenki szerint együtt kellene lennünk”. Az sem tetszett tőle túlzottan, hogy becipelte Alex-et abba a bizonyos galériába… Lehet, hogy az-az ő világa, de nem mindenki érezheti magát abban a környezetben. Megértem, hogy ezzel azt akarta éreztetni a sráccal, hogy „ nem kívülálló és beillik ilyen helyekre ő is”, de nem sült el jól. Van, aki egyszerűen nem szereti az ilyen dolgokat, ha beillik, ha nem. Egy idő után elkezdett kikupálódni, de nekem akkor is túl Barbie-szerűnek tűnt. Az-az egy dolog viszont tetszett benne, hogy bármennyire is nyaggatta Collin, ő tartotta magát ahhoz, amit elhatározott.
Darlene tipikusan az a fajta barátnő, akire az embernek még akkor sem lenne szüksége, ha fizetnek érte/ önkínzó. A folyamatos kavarása kiakasztott. Sierra pont az ellentéte, lehet rá számítani és vannak vicces megszólalásai is.
Aki szimpatikus volt a mellékszereplők közül, az „a fehér gyerek”, akivel Alex a börtönben találkozott. XD A komoly családi hátterével ő is megérdemelt volna egy novellát. Biztos vicces lett volna olvasni egy ilyen kivételes esetről. Legalábbis olyat én még nem láttam sehol, hogy a saját apja feljelenti az embert kocsilopásért csak azért, hogy az ügyvéd anyját bosszantsa, akitől elvált…
Most pedig rátérnék Alex Fuentes-re… <3 <3 <3 Igyekszek visszafogni magamat, hogy ne csapjon át nagyon áradozásba az értékelésem rá vonatkozó része. Az ő szemszögéből lévő fejezetek nagyon tetszettek, egyértelműen ő a kedvenc szereplőm a három testvér közül és az egész könyvben is. A Latin Vér elnevezésű bűnözőbandának a tagja. Azért csatlakozott, hogy meg tudja védeni a családját és, hogy pénzzel is besegítsen nekik,de a komolyabb balhékból kimarad. Az elnevezés, amivel Collin-t illette, nagyon tetszett xD Meg a vitatkozásai Brittanny-val és az eszmecseréi Paco-val. Amikor a nadrágszerzést tárgyalták meg az egyszerűen eszméletlen volt :D Persze neki is voltak olyan húzásai, amik nem tetszettek annyira… pl. a fogadás meg amiket mondott miután felébredt a kórházban. Az ő részeit a spanyol kifejezések is még jobbá tették- persze a legtöbbjük káromkodás, de ez mellékes.
Összességében egy kicsit rövid volt, de nagyon tetszett, főleg a bűnözős feeling miatt. Az instant romantikát nem bírom, így jó volt az a kis akció benne :) A várt Happy End meglett, de anélkül nem is lett volna annyira jó a könyv.
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01