2018. május 24., csütörtök

Top 5 Wednesday #28 - Nem születtem átlag embernek

Sziasztok! Ha csütörtök... akkor jó eséllyel még vállalható késéssel rukkolok elő a Top 5 Szerdás bejegyzésemmel, ami különösen elvárható abban az esetben, hogyha az adott héten éppen az általam kitalált témák közül lehet válogatni a résztvevőknek. ':D  A fő, hogy végtére is itt vagyok, kényelmesen a következő téma érkezése előtti idősávban és, hogy nem égetve magamat még tovább, a három ötletem közül ki is választottam egyet, amihez képes voltam összekaparni öt könyvet. De lássuk, mik is az e heti témák az eltűnt gyerekek világnapjához kapcsolódóan;

A) olyan könyvek, amelyek szinte teljesen eltűntek a boltok polcairól, nagyon nehezen lehetett beszerezni őket
B) emberrablós könyvek
C) olyan kedvenc könyveink, melyekben a főszereplőről kiderül, hogy nem átlagos; természetfeletti lény, különleges család sarja, varázsvilágból származik, mágikus képességei vannak stb, azaz a "természetes közegéből eltűnve" nevelkedett.

Mint a cím is mutatja, újfent az utolsó lehetőséget ítéltem a legvonzóbbnak, amire joggal rá lehet vágni, hogy végtelenségig kitaposott klisé, de én akkor sem bírom megunni :)



Figyelem! A bejegyzés a továbbiakban spoilereket is tartalmaz!


5.) J. K. Rowling: Harry Potter sorozat

Ugyan még nem olvastam az összes részét a páratlan kötetekkel az utolsót leszámítva valamiért nem voltam jóban és az olvasottak közül se értékeltem mindet a blogomon, de a mostani T5W témakör is egy olyan kategória, amiben a Harry Potter könyvek utolérhetetlen klasszikusnak számítanak. Harry történetének megismerését követően számtalan gyerek, és még jó néhány felnőtt is szívesen elfantáziált arról, hogy mi lenne, ha egy nap az ő házuk környékét is ellepnék a baglyok, hogy kézbesítsék a várva-várt levelet; felvették őket a Roxfortba, nem egyszerű muglik, hanem boszorkányok vagy varázslók. Ez a széria a legjobb példája annak, miben is rejlik a megunhatatlan varázsereje ennek az elemnek; az olvasó a mágikus körülmények között is egynek érezheti magát a főszereplővel, együtt fedezik fel a könyv természetfeletti vonatkozásait. Nem szigorúan csak a főszereplőt nézve, megemlíthető a példához akár Hermione is, aki ráadásul még csak nem is varázslócsaládból származott, hanem átlag emberektől, így számára talán még nagyobb "durranást" jelentett a varázsvilág létezése, ebből a szempontból pedig akkor megemlíthető Harry anyja, Lily is.



4.) Jennifer A. Nielsen: A hamis herceg

Gondolkoztam rajta, beletegyem-e ezt a könyvet a listámba vagy ne tegyem, mivel a történet egyik legváratlanabb fordulata az, ami miatt végül ebben a posztban kötött ki. De arra gondoltam, hogy mivel egy vörös pöttyösök között is nagy népszerűségnek örvendő, kevesek előtt ismeretlen trilógia első részéről van szó, mégse hagyom elveszni a megemlítési lehetőségét. Természetesen úgy, hogy azok kedvéért, akik még nem olvasták, nem fogom konkrétan leírni, a "nem születtem átlagosnak" kategória melyik szegletébe is tartozik Sage. Pusztán annyit jegyeznék meg, hogy kissé vegyes érzésekkel fogadtam a fordulatot, hogy milyen plusz előny miatt tudja Sage annyira meggyőzően alakítani azt a viselkedést, amit az emberek elvárhatnak Jaron hercegtől. Haloványan illúzióromboló volt nekem első nekifutásra még úgy is, hogy derengett más kritikákból, ilyesmi fog történni, de a kibontását megismerve visszavonhatatlanul meggyőzött vele az írónő.



3.) Wendy Higgins: Angyali kísértés

A főbb főszereplő ebben a kötetben Kaidan, aki mindig is tudta, hogy a Bujaság Hercegének a fia, azonban azért esett a választásom erre a valamennyire kiegészítő kötetnek tekinthető részre, mert a teljes trilógia összefoglalásra kerül benne, csak ezúttal más szemszögből. Azelőtt, hogy Anna találkozott volna Kaidannel, nem is sejtette, hogy mire vezethetőek vissza bizonyos szokatlan képességei, hogy olyan dolgokat érzékelt,  amik a legtöbb ember előtt rejtve maradnak - hacsak nincs valami probléma az agyukban egyes anyagoknak az arányával. Így került napvilágra, hogy Kaidanhez hasonlóan Anna is a Hét Főbűn hét démonhercege egyikének a lánya, akire az égiek veszélyes küldetést bíztak; a Föld megszabadítását a démonoktól. 

 
2.) Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

Ez a regény a hónap nagy felfedezettje, ami már csak azért is egy érdekes történet, mert huzamos ideig kézzel-lábbal kapálóztam az olvasása elől, ameddig az adaptáció meg nem adta a löketet, ami arra biztatott, adjak neki egy esélyt. A kritikámban bekezdéseken keresztül áradoztam a sztori lenyűgöző, sajátos atmoszférájáról, amivel nagyjából úgy találtunk egymásra két összeillő félként, mint ahogy a pálca választja a varázslót, a vérfarkasok bevésődnek, a tündérek megpillantják a lelki társukat... és erre a hangulatra nagyban rágyúrt, hogy csakúgy, mint a Harry Potter esetében, itt is a főszereplővel egy ütemben lehetett felderíteni az újdonságokat. Jacob mindig is unalmas életet élt, és mindig is kilógott a sorból, nehezen találta meg a társaival a közös hangot, amire rátett egy lapáttal, hogy miután a nagyapja fantasztikus történeteiről kiderült, nem igaziak, még inkább furának találták, a srácnak, aki hisz a tündérmesékben. Míg nem egy nap... bebizonyosodott, hogy különleges adottsága van. Látja a szörnyeket. Amik a hozzá hasonlóak és az emberek számára is halálos veszedelmet jelentenek.



1.) Demi Kirschner: Öld meg Jana Robinst!

Ha már a nagy felfedezettek kerültek terítékre, hiba lenne kifelejteni a sorból az év egyik legemlékezetesebb olvasásélményét, a megismerkedésemet Demi Kirschner műveivel, a sorskulcsokkal, és egy olyan lélegzetelállító világgal, ami megérdemelné, hogy világsikerré váljon, hogy a "nagyok" mellett emlegessék a YA-műfajban. Jana Robinst átlagos tinilányként él Lipcsében, akinek az életében a legabnormálisabb adalékadag csupán annyi, hogy az utazásai miatt eléggé ritkán sikerül bármiféle közös programba bonyolódnia az apjával. Tizenöt éves koráig, amikor legjobb barátja, majd egy titkos szervezet tagjai elrabolják és számára totálisan érthetetlen dolgokról faggatják, nem tud róla, hogy a családja egy különleges Rendnek a tagja, melynek a feladata az emberek sorskulcsának az őrzése, megakadályozása, hogy gonosz erők belepiszkáljanak a beavatatlanok sorsának a megváltozásába. Jana a csodálatos, föld alatti székhelyű szervezet életébe belecsöppenve megtudja, különleges sorsra rendeltetett, álombeli teremtményekkel ismerkedik meg, és egy fiúval, aki noha egész életét a Rendben élte le, legalább ugyanakkora kérdőjelek gyötrik a származását illetően, mint Janát. Már az értékelésemben is említettem, hogy az igazat megvallva én inkább Olivert tartom főbb főszereplőnek, mint Janát, hogy az ő családi rejtélye még inkább felcsigázta az érdeklődésemet, úgyhogy a megszabott kategóriába ez a könyv még duplázottan is beleillik :D


A Top 5 Wednesday többi résztvevőjének a posztjait megtalálhatjátok EBBEN a molyos zónában.

2018. május 23., szerda

Beth Revis: Across the Universe - Túl a végtelenen (Túl a végtelenen 1)

Bonjour! :-) Legfrissebb olvasási élményem Beth Revis írónőtől a Túl a végtelenen című, világűrben játszódó disztópia volt, melyben a tökéletes társadalom álcája és a hazugságok mögé rejtőzve egy könyörtelen zsarnok művel kimondhatatlan dolgokat az embereivel... Senki se veszi észre, hogy bármelyik cselekedete helytelen lenne az Űr-Hitlernek, vakon bíznak benne, ameddig bele nem csöppen az hajó életébe egy Földről érkezett lány, akit azonnal felháborodással töltenek el az Isten Áldásán tapasztalt állapotok és nem hajlandó csendben maradni... 2014-ben akkora imádat övezte, mint a Tüskék és rózsák udvarát, mostanra némileg eltűnt a köztudatból, de nemsokára érkező folytatás hatására remélem, újra visszatornázza magát ez a kötet a csúcsra.


Fülszöveg:
Mi ​kell ahhoz, hogy valaki életben maradhasson egy hazugsággal teli űrhajó fedélzetén?
A tizenéves Amyt lefagyasztották, hogy az Isten Áldása űrhajó fedélzetén évszázados út után eljuthasson egy távoli csillag bolygójára. A fiatal lánynak mindenről le kellett mondania. Hátrahagyta a fiúját, a barátait és az egész bolygóját, hogy a szüleivel együtt a Csillagközi Életbárka Program résztvevője lehessen. Azzal a szilárd meggyőződéssel merültek el a fagyasztómedence dermesztő folyadékában, hogy három évszázad múlva egy új bolygón, a Centauri Földjén ébresztik fel a családot. Mielőtt azonban az Isten Áldása célba érhetett volna, valami történt a lefagyasztott testeket őrző raktárban. Valaki titokzatos módon hozzányúlt a negyvenkettedik számú fagyasztótartályhoz és Amy kis híján meghalt, amikor erőszakosan kirángatták fagyott álmai közül. Ötven év magány vár rá.
Ráadásul valaki meg akarta gyilkolni.
A földi tizenéves egy különös, zárt világban találta magát. Az űrhajó fedélzetén minden értelmetlennek tűnik. Az Isten Áldása 2312 utasa vakon hallgat zsarnoki, félelmetes vezetőjük szavára. A könyörtelen kiskirály lázadó utódját, Korost viszont valósággal lenyűgözte a lány. Az ifjú arra is szeretne rájönni, hogy alkalmas-e az űrhajó vezetésére.
Amy annyira szeretne megbízni Korosban. De hát hogy a csudában bízhatna meg egy olyan fiúban, aki még sosem járt a hajó hideg, fém falain kívül?
A kétségbeesett lány csak abban lehet biztos, hogy barátjával együtt halálos versenyfutás előtt állnak. Ki kell deríteniük az Isten Áldása rejtett titkait, mielőtt újra lecsapna rá a gyilkos, aki már egyszer megpróbálta megölni.


A Túl a végtelenen mesteri trükkösséggel tévesztett meg a kiváltott elő-és utóbenyomások kontrasztjával már csak a borítójával is. Én egy aranyos, világűrben játszódó, dominánsan YA-s kis szerelmes sztorira készültem fel a lila-rózsaszín csillagözönt és az egymáshoz hajoló párt látva, erre megkaptam az év egyik legfélelmetesebb könyvét társadalmi szinten.
Háborgok-e emiatt a váratlan fordulat miatt? Már, hogy a manóba is tenném?! Nem szívlelem a meglepetéseket tény és való, viszont az ehhez hasonlóan kellemes meglepetésekkel szemben már úgyszólván megengedőbb vagyok. Kicsit furdal is a lelkiismeret, tudom-tudom, nekem is szokni kell még a gondolatot, hogy van ilyen alkatrészem amiért szegény regényt valamelyest lebecsültem, noha az általam várt változatot is nagy lelkesedéssel kutattam a boltokban, míg nem ahelyett, hogy még határozatlan ideig az ő készletükre hagyatkoztam volna még, hozzácsaptam tavaly októberben egy előrendelésemhez. Viszont talán a lenyűgözöttségem intenzitásához  az is hozzájárult némileg, hogy a főszereplő lányhoz, Amy-hez hasonlóan másra számítottam, amikor belevágtam a kalandba, így azért annyira mégse bánom, hogy nem disztópiára rendezkedtem be. Már az első fejezet is sokkolóan megdermesztett a létező legjobb értelemben, még megkockáztattam, hogy néhány nanoszekundumra az ütő is megállt bennem, annyira… ütős, bizarr és szokatlan nyitójelenetnek lehettem a szemtanúja; annak, ahogy az Isten Áldása űrhajó új lakható bolygót megcélzó útjára jelentkező utasokat a nem éppen leghumánusabb, legfájdalommentesebb módszerekkel lefagyasszák indulás előtt, miközben Amy-t erős kétségek gyötrik, valóban fel akarj-e adni a Földön az életét azért, hogy a szüleivel 300 éven keresztül mirelit áruként éljen egy tartályban. Valami pazar módon sűrítette bele már ebbe a néhány oldalba is a fejbevágóan erős érzelmeket az írónő, a fájdalmat, a félelmet, a vívódást… mégse keltette azt a hatást, mintha egy pánikrohamos ember a nyakamba öntötte volna minden nyűgét, ez a remek érzés-megfogás pedig a teljes történetet elkísérte, nem tudtam közömbös lenni semmivel szemben se. Meglehetősen szoba-központú életforma vagyok, ezáltal nem zavar, ha a négy fal között kell lennem, de szűk helyeket rühellem, Beth Revis ezt meg sikeresen csillagászati magasságokra emelte a bennem. Éreztem, ahogy az űrhajó falai körbezárnak, és egyre jobban rám ereszkednek… miközben nincs kitörési lehetőség sehol… Nem mondtam még ilyet eddig, de ez a könyv maga a húsvér klausztrofóbia megtestesülése. Meghintve egy olyan módszeresen, piszkos, emberi jogokat sárba tipró eszközök között nem válogatva utópiának hazudott diktatúrával, ami miden ízében iszonyatot vált ki az olvasóból. Frenetikus volt az egymásba fonódó, minden sarkon ott leselkedő, felháborító disznóságok leleplezésének a beadagolása, néha az is felmerült bennem, hogy az írónő szándékoson gúnyolódik velem, hogy mennyit bír még az Isten Áldása fertőjéből az ingerküszöböm, mielőtt teljesen eldurran az agyam. Egy idő után már nem csak oldalanként, hanem pár bekezdésenként asztalt borítottam gondolatban az űrhajó tökéletes társadalmát megbénító rendszer vezetőjére és az ő engedelmesen bégető népére. Azt hihetnétek, hogy a Túl a végtelenen is csak egy a milliónyi tini-disztópia közül, de ez legalább akkora téveszme, minthogy Ősfő megteremtette a hibátlan társadalmat, mert ettől a sztoritól az ember szíve a torkába kúszik, és elakad a lélegzete. Nem egy rohanó, űrcsatás akcióbomba, ahol úgy rohangálnak a fénykardokkal, mint az ősemberek a bunkós bottal, a lefolyása kényelmesebb, hiszen az elborzadás is cseppenként van adagolva, a nagy odacsapást pedig a leírtak gondolata adja. Hogy mennyire értelmes mentalitású egyének számára felfoghatatlan dolgokat tehettek meg itt büntetlenül. Hogy mi lenne velünk… ha mi is ennek a társadalomnak a foglyai lennénk, bezárva egy fémdobozba a világűrben. Ahol az Áldás elérése olyan távoli… akár a csillagok.



Amikor szembesültem vele, hogy a világűrre többször is aszerint hivatkoztak minimális szünettel, hogy vili, elkezdett ismétlődni a bensőmben a „ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” mantra, azonban szerencsére hamar megvált a szöveg ettől az ízlésvilágomnak pofonnal felérő kifejezéstől, és jóval vállalhatóbb időközönként hullottak más, jóval kevésbé provokatív szavak az aranyos-szlengek szótárából, zavaró tényezőktől mentesen tudtam a cselekményre koncentrálni. Ősfőről, az ügyeletes, álszent jó akarás mögött bujkáló könyörtelen zsarnokról, aki persze időről-időre előadja, hogy micsoda alattvalóinak elképzelhetetlen lelki terhet kell cipelnie az ő jólétükért, sok platformon emlegettem az utóbbi időben a The 100 – A visszatérők c. tévésorozatot, és megragadom erre az alkalma újfent, mert Ősfőről egyből Clarke-ra asszociáltam egy nagyon érdekfeszítő pszichiátriai kórképet lehetne összeállítani, annyi szent, de ennek a gyakorlati megnyilvánulásáról a hajó mindennapjaiban nem szeretnék konkrétumokat mondani. Olvasás előtt mindenki összeállíthatja a teóriáját arról, milyen is az élet az Isten Áldása fedélzetén, amiről egyébkén mellékeltek egy alaprajzot is a könyvhöz, amit kifejezetten jó ötletnek tartottam ha Ősfő birtokolja azokat a tipikus diktátorvonásokat, mint hogy:
 
× ami/aki kicsit is kilóg a sarkos, elmebeteg perifériájáról, minimálisan is más, azt el kell pusztítani
 
× a zabolátlan, hálátlan csürhét a saját érdekükben megfékező, erős kezű vezető hiánya megfoghatatlan következményeket vonhat maga után – még kitör a demokrácia nevezetű kórság
 
× az önálló gondolkozás számára a mumusok legrémisztőbb manifesztálódása
… és a példaképe a Föld vezetői közül Hitler, aki amúgy Ősfő nézete szerint nagyon bölcs és kulturált módon uralkodott. Ja, görögök istenei… gyertek le az Olümposzról…

Ezt a nagy fajfenntartási dilit akárhány könyvbe vagy sorozatba is kezdek, amiben ez adja a vezetőknek az egyik fő motivációját, nem vagyok képes felfogni. Az evidens, hogy az emberek minél tovább akarják húzni a halálukat, küzdenek, hogy életben maradjanak, ha beüt valamiféle krach, de abban a fajta túlélésben nem látok semmi rációt, logikát, józan észre utaló szikrát, amikor az emberi faj fennmaradását az utókor számára akarják bármi áron kieszközölni. Mint szokásom, most is nyers leszek, de mégis mi megragadó abban a „célban”, cél ez egyáltalán? hogy a per pillanat élő generációk után még számtalan másik generáció legyen a Földön, az űrben vagy egy új, lakható bolygón? Azoknak, akik emiatt toporognak buzgó mócsingként, feláldozva mindent az „emberiség jövőjéért” nem tök mindegy, hogy az emberiségnek van-e rajtuk túlmutató jövője, ha minden aktuálisan élő ember hosszú, minél boldogabb életet élve megöregedhet? Az ő idejük előbb-utóbb akkor is lejár, ha a haláluk után még újabb 20 000 évig tapossák a bolygók felszínét emberek, és akkor is, ha velük beáll a game over. Egyik alternatívától se lesznek kevésbé vagy még inkább hullák. Az eredmény, amiért törik magukat, és más embereket megnyomorítanak, az se az ő, se a menet közben magukkal rántottak életére nem lesz semmiféle kihatással, pláne a hazugságoknak megfelelően álomszerűen pozitív formában. Ergo értelmetlen is a „jövő nemzedékeiért” ők is biztos repesnének az örömtől, ha megtudnák, azért élhetnek, mert a legundorítóbb eszközökkel kizsákmányolták az elődeiket, pokollá téve az életüket vadállat módra viselkedni. Az előbb felvázoltak miatt nem is törtem magam, hogy megértsem/átérezzem, mi hajthatja a téboly pereme alatt Ősfőt és azokat az embereket, akik Korost is beleértve a keze alá dolgoztak, miközben a maga torz ideáljaihoz idomított szemétdomb tetején kapirgált jó kiskakashoz méltón, csak időpazarlás lett volna. Főleg egy ilyen megveszekedetten fanatikus közegben. Egyszerűen nem, nem és nem voltam rá hajlandó zsigerből, hogy akár csak egyszer is mérlegeljem, hogy az Ősfő által kidolgozott vezetési stratégiában csak részben is van olyan, ami nem vállalhatatlanul ocsmány. Így azokat se értettem meg, akik ebbe a rendbe születtek, és jó kiscserkészhez híven, váltig állították, hogy nemcsak, hogy normális a társadalmuk, de egyenesen mennyei. Ha van akkora agytérfogatom, amit már csak a fajom is megkíván, akkor nem fogom úgy gondolni, hogy remek nevelési módszer egy gyereket vascsővel ütlegelni, ha rosszul viselkedik, csak mert amióta az eszemet tudom, azt hallottam mindenkitől, hogy ez igenis egy helyes, működő eljárás. :P Ez a „mentség” egyes hajóbeli lakosok hígagyúságára és önálló gondolkodásuk hiányára, khm… gyengeségükre nekem igencsak nonszensz volt.
 
Amy volt a regényben az épelméjűség horgonya, az a biztos pont, akibe nyugodtan kapaszkodhattam, amikor úgy éreztem, ennyi tétlenül bámult őrültség elviselése már túlmutat a képességeimen. Tartottam a leányzótól, ugyanis az olvasás előtt végignézett idézetekben sokat sírt vagy volt máshogyan padlón, amikből arra jutottam, valamilyen elkényeztetett, labilis libával kell majd átszenvednem ötszázvalahány oldalt, viszont Amy-ben is sokkalta több rejlett, mint amire számítani lehetett. Nem tagadom, számtalanszor ki volt akadva, de végre-valahára megértem, hogy egy főszereplő csaj alappal ingázott huzamos ideig az idegösszeomlás szélén, és nem csak mondvacsinált hülyeségekkel húzta értelmes indok nélkül a saját agyát, hogy legyen miért szenvednie. Ami azt illeti, még csodáltam is Amy hidegvérét, a körülmények tekintetében engem garantáltan magával rántott volna annyira a vörös köd, hogy teketóriázás nélkül kidobtak volna az űrbe elenyésző fejezet elteltével persze csak, ha nem sikerült lesöpörnöm az elnyomót és a beavatott követőit. Sorozatosan érték bénító a csapások a lányt, feladta az életét tizenhét évesen azért, hogy a szüleivel tarthasson a Centauri-Földre, a lefagyasztás során nem hatottak rá a gyógyszerek, így végig tudatánál volt, hosszú-hosszú éveken keresztül a jég fogságában… aztán amikor a kiolvadása közben kis híján meghal, ránehezedik még annak a terhe, hogy minden ember, akit a Földön valaha szeretett, halott, ráadásul a semmiért szenvedett, mert még vagy ötven év, mire célba ér a hajó, hamarabb keltették fel. Ötven évet kell élnie egy diktatórikus rendszerben az űrhajó fojtogató szűkségében, mire pedig megérkeznek a Centauri-Földre, és újra a szüleivel lehet majd… annyi idős lesz, mint a szüleinek a szülei. Azt mondom csoda, hogy ennyi sokktól nem bolondult meg teljesen, az meg még fantasy viszonylatban is nagy csoda, hogy ezeknek a fényében egy példaértékűen életképes főszereplő lett belőle, nem pedig egy túldramatizáltan nyafogós rongykupac. Amy elméjébe időről-időre beférkőzött a kétségbeesés, de leginkább a felháborodás és a harag uralta. Azok az érzések, amelyek bármelyik egészséges, mi világunkból való emberen, rajtatok és rajtam is kitört volna, ha belecsöppen az Isten Áldása nevezetű bolondok házába, ahonnan nincs kimenő vagy végleges hazaküldés amihez képest a Föld legtöbb pszichiátriája piskóta. Kizárólag azt nem értettem a részéről, hogy miért ragaszkodott annyira vaskalaposan ahhoz, hogy a szülei fagyasztott állapotban maradjanak, főleg azután, hogy egy látszólag lenyomozhatatlan őrült elkezdte gyilkolászni a legénység konzervált részének tagjait. Nem akarta őket is kitenni az Isten Áldásán belüli életnek, megfosztani őket attól, hogy az expedíciót bevégezve ellássák a feladataikat majd az új Földön, de a szituáció, amibe belelökték azzal, hogy idő előtt kiolvasztották, úgy gondolom még szigorú elbírálás mellett is feljogosítja egy hangányi önzőségre, elvégre a szülei felelnek érte, nem pedig fordítva. Azt meg szerintem egyetlen épeszű szülő se akarta volna hagyni, hogy a lánya totálisan egyedül bolyongjon ilyen kiszolgáltatott körülmények között még akkor is, ha nem csak azért vállalkozott volna az útra ez a lány, hogy velük élhessen, fontos küldetés ide vagy oda. Ezt az én nézőpontomból fura döntését figyelmen kívül hagyva egy elképesztően szimpatikus, tűzről pattant, szókimondó főhősnőt ismertem meg Amy Martin személyében, aki nem alkalmazkodik csak úgy az őrülethez, hanem küzd ellene.

„– Már miért kéne mindenkit megdugni, aki nem gyorsabb nálatok? Miért viselkedtek úgy, mintha agyhalott bábuk volnátok? Legfőképpen pedig miért gondoljátok azt, hogy ez így helyénvaló?”

Eltöprengtem azon, hogy azt fogom írni, hogy Amy egy igazi lázadó, de nem az, - ha nagyban nézem a képet, és nem csak az Isten Áldása véges méreteiben - csupán egy ép gondolatokkal rendelkező tinédzser, aki hozzáteszem, a korához képest is nagyon éretten viselte a helyzetet. Joan Jett néhány korábbi nyilatkozatát átformálva, összesűrítve az már régen szomorú, hogy ha az lázadásnak minősül, ha valaki olyan dolgokra vágyik, olyan nézetek mellett áll ki, amiknek a létezését természetesnek kéne venni.

Koros, a másik főszereplő tekintetében már nem tudok ennyire pozitív tapasztalatokról beszámolni, bár az az univerzum törvényszerűségeinek érvényesülésének függvényében várható volt, hogy egy karakán főszereplő lány mellé egy papucsot helyeznek el, abból is egy olyat, ami objektívan mérlegelve már megérett egy ideje a lecserélésre a használhatatlansága végett. Mielőtt belemerülnék Koros alázásába, azt meg kell jegyeznem, hogy sok hajóbelihez képest egészen normális volt a srác látásmódja, ami fokozatosan fejlődött és, hogy többször is bólogattam a lépéseire, amikor besokallt, és megkísérelt fellázadni Ősfő zsarnoksága ellen akár vitával, akár kutatással. Azonban… ez kevés volt. A legnagyobb problémát az okozta, hogy számomra Koros mérhetetlenül tohonya volt. Komolyan, a cselekedetei, mindenek felett a hatékonysága a maga hatáskörében akaratlanul is arra ösztönzik az embert egy idő után még bizonyára a nálam nagyobb béketűrésűek körében is, hogy minden mozdulata előtt határozottan ráüvöltsön, hogy ezt meg ezt csinálja, így meg így, különben olyan balfék, hogy nem halad önerőből semerre. Azt aláírom, hogy egy olyasféle mentorral, mint Ősfő, nem nagyon adódott lehetősége a kibontakozása gyakorlására, hiszen a hajó vezetője előrébb valónak tartotta, hogy ugráltassa, beteg teszteknek tegye alá, folyton a sárga földig alázza vagy szimplán csak fontos tényeket visszatartson előtte, minthogy megtanítsa arra, hogyan kell igazgatni a hajó népét, hogy egy nap a helyébe léphessen, de akkor is istentelenül nagy mamlasz volt ez a csávó. Jönnek a nagy gondolatok, a nagy eszmék, a nagy szavak, a nagy ígéretek… aztán, a megvalósításkor jön a megfeneklés. Amikor odáig jutott volna, hogy nyíltan megkérdőjelezze Ősfő világnézetét, akkor rendre fülét-farkát behúzva visszaszaladt ura és parancsolója lábához, mint egy szeretetéhes kis pincsi, miközben fafejűen hajtotta azt, Ősfő nem tévedhet mindenben a kormányzás kapcsán. Azon ugyan jót mosolyogtam, amikor Amy hajszínéről áradozott, a lángoló vörösről, ami nagyon különleges újdonságot jelentett neki a hajó barnaszemű, barna bőrű, barna hajú polgárainak a tengerében, de feléje irányuló hozzáállásán is azt vettem észre gyakrabban, hogy Koros nos… egy tizenhat éves testbe bujtatott, éretlen gyerek. Akit nem a feje, hanem egy sokkal délebbi tájékon lévő szerve irányít. Nem akarok spoilerezni, de már Amy kiolvasztási körülményeikor is brutálisan abszurd volt a magatartása. Amit fokozott, hogy legbelül úgy kezelte Amy-t, mint egy csilivili új játékszert, ami csak az övé. Amikor kiolvadt a lány, rögtön azon fantáziálgatott, hogy milyen jó lesz, ha majd a hajó bevett párosodási szezonjában ott lesz neki a vele hozzávetőlegesen egy idős Amy, és nem lesz így egyedül a párok között. Felmerült itt bennem, hogy egyáltalán honnan gondolta, hogy a lány majd bármit is akar tőle? Hogy miután mindent elveszített, ami valaha fontos volt neki, az lesz a legfőbb vágya, hogy összemelegedjen egy idegennel, és a birkózó pajtija legyen? Attól, hogy neki csorgott a nyála a fagyasztó tartájban fekvő meztelen lánytól, semmi se garantálja, hogy ez a lány az agyát eldobva a karjaiba omlik, vigyorogva rábólint a közös jövőre, amit Koros már azelőtt eltervezett, hogy normálisan megismerte volna. Meg ezzel a hülye féltékenységgel is felhúzott, amit a legjobb barátjára, Harley-re zúdított, amiért istápolgatta Amy-t, és ilyenkor ő szolgált volna rá egy alapos fejbe verésre, nem pedig a haverja. Nemhogy örült volna neki, hogy van valaki az Isten Áldásán, aki nem tartja a kirívó külseje miatt torzszülöttnek Amy-t, fontosnak tartja a biztonságát, és törődik vele! De végül is… az, hogy majd esetleg kivel fog összeborulni Amy, az fontosabb, minthogy ne öljék meg. A „szerelem” az ő szemszögéből helytállóbb talán a megvadult hormonok kifejezés ereje nagyon-nagyon szép, de engem speciel az is dühített, hogy Korosban csak akkor pattant el a cérna Ősfő rendszerével kapcsolatban, amikor az Amy-re fejtett ki kedvezőtlen hatást. Ha csak egyszerűen a jövőbeli népére vagy éppen a legjobb barátjára nehezedtek rá az elnyomás válogatott borzalmai, közel sem volt annyira cselekvőképes. Akkor elringatta a fejét abban a nagy tál homokban, hogy Ősfő döntései megalapozottak, hogy ő jobban tudja mi kell az embereknek, mint az emberek maguk, és különben sincs semmi beteg abban, amit művel. Hangsúlyozom, mutatott növekvő tendenciákat, na meg nem hátráltatta a cselekmény haladását a kis dilijeivel, de nem tornázta fel a szememben magát sokkal többé, mint egy nagyon buta, nagyon éretlen, követelőző kisfiú, aki nagyon sokat képzel magáról, és nagyon okosnak hiszi magát. Aludva egyet a befejezésre beötlött, hogy ezekkel az időnként nem teljesen százas viselkedésformákkal direkt éreztette az írónő, hogy Koros fejében sincs minden rendben, de Ősfővel és az előző Korossal ellentétben ő legalább igyekszik helyesen cselekedni, és küzdeni ellene.

Mivel az elmúlt hónapokban megint teret nyert az a néhány éve már sikeresen elnyomott szokásom, hogy képtelen vagyok kivárni, mit fog tartogatni egy fordulat, ezért előre lapozgatok néha, így előre tudtam, ki áll a hajó fagyasztott utasainak idő előtti kiolvasztásának a hátterében, ennél fogva a ki? helyett a fő kérdéseim a rejtély kapcsán a hogyan? és a miért? volt. Mindkét válasz egyaránt beváltotta a várakozásaimat, akadt olyan megoldás, amin meg is lepődtem, összességében nagyon tetszett az érzékletes légkör lefestés mellett a rejtélynek a kezelése is. Az, ahogyan az írónő folyamatosan a középpontba tornázta azt, hogy ki akarja megölni a Nap-Földről érkezetteket és miért, így kellemesen elfedte az úgymond globálisabb problémával a még érdekesebb kérdést a jól időzített, apró utalásaival, vagyis, hogy Amy miért nem illik bele a mintába. Annak a gyanúját, hogy Amy… vagy csak egy teszt olvasztás volt, vagy nem az elsőszámú gyilkosnak, hanem valaki másnak a keze van a jövője elvételében.

A mellékszereplők közül nagyon megszerettem Koros legjobb barátját, Harley-t, nem csak azért, mert a kedvenc motor márkám a neve :P aki egy kimondottan szellem frissítő jelenség volt Ősfő önkényes rendszerének szemellenzős barmai között. Ő nyíltan, normális emberhez méltón közelített Amy felé, mindenféle hátsó szándék nélkül akart vele összebarátkozni, ami egyértelműen kiemelte az Isten Áldása közegéből, és a magam részéről emiatt inkább boronáltam volna össze vele Amy-t, mint Korossal. Azt azonban furcsálltam, hogy ő és a kórház pszichiátriai osztályán lakó többi, az „egészségesekhez” képest százszorta értelmesebb „beteg” hogyan vehette be, hogy az ő fejükkel van a probléma, amikor messzemenően különbek voltak minden téren, mint azok, akiknek elvileg nem volt szükségük gyógyszerekre. Szívesen olvastam a festős jeleneteit, és bár összeszorult a torkom a döntéstől, amit meghozott igazából egyáltalán nem tudom érte hibáztatni még úgy se, hogy Koros eléggé kategorikusan kijelentette a saját szemszögében később, hogy szerinte gyenge volt, amiért azt tette, amit. Ha Beth tervezne egy előzménykötetet, akkor örömmel megismerném Harley előéletét bővebben, a párjával közös történetét.

Orion egy nehezen megítélhető figura volt, egyszerre találtam őt a felbukkanása során java részt szimpatikusnak, kellemesen józannak a hajón, viszont gazdálkodott a szereplése során olyan módszerekkel, amivel nem feltétlenül értettem egyet, amik már nem annyira tiszta, reális gondolkodásra vallottak. Az egyik kedvenc jelenetem az ő közbenjárásnak köszönhető, így nem haragudtam rá annyira, hanem inkább bántam, hogy nem tudta magát ahhoz a képhez tartani, amit eleinte kialakított magáról. A munkája a Feljegyzések Csarnokában bővebben is érdekelt volna, mint ahogy az is, az önnön elborult eszméit igazolva Ősfő mégis milyen vonatkozásokban is másította meg a Nap-Föld történelmét Lincoln elnökségének egyes részleteit leszámítva. A Doki és közte lévő kapcsolatot a regény terjedelmes hányadáig erősen benéztem, de végül is addig nem is kaphattam meg azokat az információkat, amik kizárták az elméletemet, így nem is zavart annyira ez a kudarc. A Harley-éhoz hasonlóan az ő élettörténete is olyan, amiről szívesen olvasnék egy novellát vagy egy vékonyabb kötetet, az el-elejtett morzsák alapján biztos egy nagyon érdekes sztori kerekedne abból, hogy hogyan helyezkedett bele a Túl a végtelenen alatt elfoglalt pozíciójába.

A lezárást először nem tudtam hová tenni, mert nem kifejezetten illett az előzményekhez, az utolsó fejezetben felszínre került titkokhoz, hogy így záruljon le a kötet, de a négy évnyi várakozás után nemsokára megjelenő, Milliónyi csillag című folytatásból mellékelt első fejezet megmentette a kissé különös hatású befejezést. Őrjítő függővéget kapott volna vele, de úgy gondolom, talán még érdemesebb lett volna a második kötet első fejezetét beékelni valódi utolsó fejezetnek, akkor észbontóan ütős lett volna az utolsó pont leütése. De azért így sem panaszkodok, mert szerfelett elnyerte a tetszésemet a sztori, majdnem harminc disztópia elolvasása után is újszerű, maradandó élménnyel ajándékozott meg, átéreztem azt a hype-ot, ami a megjelenési évben tombolt a kötet körül. A JusAccardo-féle Denazen sorozat harmadik kötetével és egy Alice Csodaországban-on alapuló könyvvel már előttem a közeljövőre az előrendelési lehetőségemet… de ha hamarabb kiolvasom a Túl a végtelenen-t, valószínűleg bővült volna a csomag második részével is. Majd megpukkadok a kíváncsiságtól, hogy milyen következményei lesznek a frissen leleplezett hazugságoknak.

Borító: 5/5 * - A lila - rózsaszín kombónak számomra erős My Little Pony beütése szokott lenni, de ezúttal tátva maradt tőle a szám, fotón gyönyörű ez a könyv, de élőben egy valóra vált álom. Szemkápráztató, ahogy a fényben ragyognak az enyhén dombornyomásos csillagok, és a két egymáshoz hajoló alak szája között, szintén csak megfelelő fényállásban kirajzolódó madár egyszerűen bámulatos. Olyan, mintha valamilyen csillogó folyadék áramlana benne, nagyon imádom *-*
Kedvenc szereplők: Amy, Harley
Legutáltabb szereplők: Ősfő, Koros, Luthe
Kedvenc részek: az első fejezet, amikor Harley lefestette a halat, minden alkalom, amikor Amy kifejezte a felháborodását az Isten Áldását megfertőző rend ellen, a Járványt érintő titok, amikor Amy megtalálta a kapcsolatot az áldozatok között, amikor Amy elkezdte felfedezni a hajót, amikor Orion megmutatta Korosnak a hajó rejtett szintjét, amikor Harley megvédte Amy-t, amikor Koros rájött a származására, amikor Amy keresztülhúzta Ősfő tervét
Mélypontok: Koros gyerekes, hormonbombás viselkedése, Ősfő uralkodási módszerei, az Isten Áldásának birka-engedelmessége, amikor Amy be volt drogozva, Luthe tette, az Időszak úgy ahogy van, egyszerűen undorító :P
Szerelmi szál: Olvasó barát, alsó YA-kategória, ha nem lettek volna Koros sokat sejtető gondolatai meg néhány kisebb szikra, akkor még simán barátságnak is lehetne tekinteni, ami a főszereplők között szövődött. A könyv érdekes gondolatokat tartalmaz, amihez azért kell valamennyi érettség, 14 éves kortól bátran ajánlom.

Ha meghozta az értékelésem a kedveteket a könyv elolvasásához, akkor ITT tudjátok megrendelni.

2018. május 19., szombat

Top 5 Wednesday #27 - Maia, a termékenységistennő tiszteletére megjelenhetne több könyvetek

Hi! :) Egy csöppnyi időzavarral azzal nyugtatom magam, hogy létezik egy olyan dimenziós sík valahol, ahol még szerdát írunk becsekkolok én is a hazai blogger csapat által kreált Top 5 Wednesday kör második fordulójával. Újabban a május hónap névadóját, Maiát, a termékenységistennőt vontuk bele a feladatba, és így két választható témakör született;

A) olyan kedvenc írók, akik igencsak termékenynek számítanak, sok könyvük került kiadásra

B) olyan írók, akik nem igazán termékenyek, nincs annyira sok könyvük, de szeretnénk, ha ez változna.

A B) verzióra tettem le a voksomat, belevágva a lista elkészítésébe pedig egyszer csak azt tapasztaltam, hogy képtelen voltam megállni öt szerzőnél, így a gyűjteményem utólagos redukálásra szorult.



Nikki Owen
/Könyveim tőle: Pók a sarokban/

Nikki neve Magyarországon még eléggé ismeretlen, és azoknak a körében se túl népszerű, akik már olvasták egyetlen itthon megjelent könyvét. A molyon a Pók a sarokban 11 csillagozást, és ezek alapján 70% alá is csúszott a kötet, amit a magam részéről igazságtalannak érzek, ugyanis egyáltalán nem ír olyan rémesen, mint híresztelik. A legtöbben a könyvmolyképző Fekete Macska Regénytár részlegén megjelentetett krimijére azt hozták fel hibaként, hogy túl kaotikus, az Asperger szindrómás, üldözési mániás főhősnő E/1-es szemszögében túl intenzív a pánik. Lehet, hogy az én agyam nem működik megfelelően, de számomra egyáltalán nem volt követhetetlen, sőt, imádtam a folyamatosan záporozó csavarokat. Plusz, mint se nem Aspergeres, se nem üldözési mániás ember, szerintem erősen megalapozatlan lenne kategorikusan kijelentenem, hogy egy ilyen beteg úgy gondolkozik, mint Maria, pláne az adott körülmények között a börtönben... Remélem, azért a fogadtatás miatt nem fogják elkaszálni a sorozatot, és több könyvet olvashatok Nikki-től.



Andrew Lucas McIlroy
/Könyveim tőle: Árnyból az angyal/

Egy magyar íróval folytatódik a mezőny... Tavaly novemberben kerítettem sort Lucas fantasy regényére, és azóta is kopog a szemem a rajongói éhségtől, amikor a folytatásra gondolok. A kötet nem függővéges, de a lehetőség minden tekintetben nyitott további részekre, még sincs semmilyen friss fejlemény az író projektjeiről, már vagy öt éve tart a teljes hírzárlat! Utólag még örülök is neki talán, hogy nem a megjelenés tájékán került a kezembe a könyve, amiről korábban úgy nyilatkoztam, hogy a komplexsége miatt minden fantasy kedvelő megtalálhatja benne a maga csemegéjét, különben garantáltan megőrülnék a türelmetlenségtől. Nagyon sajnálom, hogy nincs tőle kilátásban vagy az Árnyból az angyal folytatása vagy más történet, mert hihetetlenül gazdag a képzelőereje, annyiféle mítikus vonalat nyit meg egy könyvön belül, amit máskor legalább négyből-ötből lehet csak összeterelni. A cselekménybe ékelt gondolatai, kritikái is nagyon érdekesek, annak külön örültem, hogy a sötétség a gonosz - a fény a jó klisét is újragondolta. Lucas, ha esetleg látod ezt a bejegyzést; új könyvet!


Elizabeth Richards
/Könyveim tőle: A sötétség városa, Főnix, Szárnyak/

Az Elizabeth munkássága iránti rajongásom még azelőtt élte a fénykorát, hogy elkezdtem volna rendszeresen blogolni, így a könyveiről írt értékeléseim még... gyenge hangon nem voltak az igaziak, de azt azóta nem egy alkalommal kiemeltem, hogy mennyire a szívembe zártam a Maxim Kiadó által megjelentetett disztópia trilógiáját, aminek a nyitókötete egyben az első élményemet is jelentette a műfajban. Az alaptörténet egy alternatív második világháború környéki állapotot jelenít meg, csak ezúttal az elnyomottak, a városban fallal elszigeteltek különleges képességekkel bíró vérszívó teremtmények, a sötétfajzatok. Mind a hangulatában, mind a lapokon felbukkanó lényekben kiemelkedőnek tartom ezt a szériát, a macskaszerű szerzetek, a básztetek különösen maradandó élményt nyújtottak, de főleg a zárókötetben nagy szerephez jutó hegyifarkasok is azok közé a teremtmények közé tartoznak, akikhez hasonlót nem láttam azóta se. Már hónapok óta szemezek a polcomon a trilógiával, fontolgatva, hogy néhány évnyi mellőzés után újraolvassam őket. A legjobban persze annak örülnék, ha a már meglévő kötetei mellett újakat is tudhatnék, ha előrukkolna valami újjal, elsők között lennék, akik előrendelnék.



Stieg Larsson
/Könyveim tőle: A tetovált lány, A lány, aki a tűzzel játszik, A kártyavár összedől/

Az előző íróktól még, ha nekem kedvez a szerencse, őket és a fordításért felelős kiadókat pedig megszállja az ihlet... akkor olvashatok további köteteket, de Stieg Larsson... sajnos nem tartozik közéjük. A Millennium trilógia szerzője hiába teremtett meg egy olyan briliáns skandináv krimit, ami azóta is egyfajta mércét jelent a műfajban, és alkotott meg egy olyan lenyűgöző egyéniséggel bíró főhősnőt, akihez csak nyomokban is hasonlítót nehéz lenne találni, azt se tudta megérni, hogy az első kötetből világsiker legyen, hogy ő legyen az első író, akinek az alkotásából 1 000 000 példányt adtak el e-bookban. Kilenc hónappal A tetovált lány megjelenése előtt elhunyt. A legeslegjobban pedig talán az fáj, hogy mint kiderült, Larsson eredetileg tíz kötetet tervezett Mikael és Lisbeth főszereplésével. Ugyan felkértek egy másik szerzőt a folytatásra, aki azóta két kötetet is összehozott.... de, mint A kártyavár összedől c. kötetről tegnap posztolt kritikámban mondtam, az már nem lesz ugyanolyan.



Leigh Bardugo
/Könyveim tőle: Árnyék és csont, Ostrom és vihar/

Leigh nem mondható klasszikus értelemben terméketlen szerzőnek, mert már 36 könyve került kiadásra angolul, az ő művei inkább fordítás terén nincsenek annyira eleresztve, mint ahogy arra vágynék, egyedül a fentebb felsorolt kötetei érhetőek el nálunk. A Könyvmolyképző jelezte, hogy a közeljövőben várhatóan két könyvet is meg fog majd tőle jelentetni, először egy másik sorozatának a nyitását, a Six of Crows-t, majd a magyarul már ismert Grisha-trilógia befejező részét. Az, hogy a különböző netes felületeken profilképemen a Grisha-trilógia Éjúra látható már szemlélteti, hogy mennyire oda vagyok az írónő alkotásaiért, de abban még csak iránymutatást se adhat, mennyire tűkön ülve várom a már említett megjelenéseket. Azon kívül, hogy a fő gonosz, Éjúr holtversenyben Rhysanddel az első számú könyves szerelmem, nagyon szeretem az Árnyék és csontban és az Ostrom és viharban az egyedi, kissé sötét, különleges mágiával átszőtt atmoszférát, noha az oroszos nevekkel elsőre meggyűlt a bajom.


A többi, nálam jóval pontosabban időzítő blogger bejegyzését a témában megtekinthetitek EBBEN a zónában.

2018. május 18., péntek

Stieg Larsson: Luftslottet som sprängdes - A kártyavár összedől (Millennium 3)

Välkommen! :-)  Ki nevet a végén? Egy rejtett szervezet a nemzetbiztonság berkein belül, ami egy kiugrott kémmel szembeni bébiszitterkedésére, és működésük titkának bármi áron történő megőrzésére esküdött fel vagy Lisbeth Salander, a fotografikus memóriájú csoda-hacker, aki egy golyóval az agyában is elpusztíthatatlan? A Millennium sorozat harmadik, Stieg Larsson által írt utolsó kötetében a küzdelem a médiában és a tárgyalótermekben zajlik, ezért Lisbethnek elkél jó néhány szövetséges... Leesett állal rágtam magam végig ezen a 620 oldalon, miközben szorítottam, hátha megszállja valamiféle varázslat a kötetet, amitől úgy szaporodnak a lapok, mint McGalagony professzor tányérján a szendvicsek.


Fülszöveg:
A zseniális és öntörvényű Lisbeth Salander életveszélyesen megsebesül. Még kórházban ápolják, amikor egy szűk, semmitől vissza nem riadó kör már szervezkedni kezd. A tét óriási a számukra: a svéd titkosszolgálat munkatársaiként bizonyíthatóan súlyos törvénytelenségeket követtek el. Mindenre képesek, hogy Salandert egyszer és mindenkorra eltüntessék, és ártalmatlanná tegyék szövetségesét, a sztárújságíró Mikael Blomkvistot is, aki jól dokumentált tényfeltáró riportban akarja leleplezni üzelmeiket. Rendőrök, titkos ügynökök, újságírók, közhivatalnokok válnak szövetségessé vagy halálos ellenséggé a küzdelemben, amely az egész politikai elitet óriási botránnyal fenyegeti.



Három könyvvel - na, meg az ezek alapján elkészített négy filmmel - a hátam mögött mániákusan rákaptam a Lisbeth Salander nevezetű drogra, és még az utolsó dózis mámorító hatása alatt állva is előre érzem, hogy kegyetlenül fájdalmas elvonó kúrának nézek elébe, amin remélhetőleg szépen-lassan elfogadom majd annyira, hogy sajnos nincs több ebből a szellemet pezsdítő esszenciából, hogy ne pateroljanak abba a diliházba, amit a sorozat irodalmilag halhatatlanná vált hősnőjének néztek ki a Zalacsenko Klub tagjai.
Még keresem a megfelelő szavakat, de annyiban biztos vagyok, hogy némi csüggedt hiányérzettel csuktam be a Millennium legvaskosabb kiadványát attól az űrtől függetlenül is, ami egy szeretett sorozat elengedésével marad az emberben. A könyv aktuális nyomozása egy rendkívül szövevényes, évtizedeken át zavartalanul működő korrupciós rendszer, a Szekció működésének feltérképezése, ténykedésének leleplezése köré épült, amit a szokásosnál több közreműködő kéz csak még bonyolultabbá, mondhatni globálisabbá tett, igazodva a sztori súlyához. Ehhez híven töménytelen mennyiségű, mégsem nyomon követhetetlenül megjelenített vagy más módon zavaros tálalású, hanem pontosan kiszámított, logikus lépcsőzetességgel összekapcsolódó információt tartalmazó piramist tárt elém a szerző a rá jellemző alapossággal történő kifejtési folyamat során, ami gondoskodott róla, minden egyes bekezdésben találjak valami agyalnivalót. Ezért a kifogyhatatlan agyalnivaló csomagért pedig rendkívül hálás volt a skandináv krimi-, gondolkodás-imádó részem, azonban a Salander-fanatikus oldalam már kevésbé, bármennyire is élveztem a Szekció megismerésével, a velük való Millenniumon és nyomozó csoporton belüli küzdelemmel foglalkozó fejezeteket, izgultam, éppen melyik tömb fog egy lépéssel a másik előtt járni, de amiatt maradt bennem egy érzékelhető tüske, hogy a szokásos szereplési idejéhez mérten Lisbethet, mint karaktert szervesen háttérbe szorították ezek a rajta valamelyest túlnövő küzdelmek. Érdekes, hogy Larsson megjegyezte időnként, hogy ez a felállás egyébként magának Lisbethnek se tetszett, és a körülményei tekintetében még meg is értettem volna, hogy most miért nem jutott neki hely a tűzvonalban, ha cselekmény tökéletes kibontakoztatásából fakadó maximális lényegre koncentrálást kívánta volna meg a mellőzését. Viszont nem ez valósult meg sajna, mert ebben az esetben tisztán ésszerűségi szempontból Mikael Vezércsődör Blomkvist legújabb hódításának több epizódjának se kellett volna relevánsabbnak lennie Lisbeth egy-két kevésbé történelmi pillanat visszhangú jeleneténél. Az előbbi vegyes hatáshoz köthető rendszertelen morgolódásomtól eltekintve azonban ugyanannyira tetszett is más szempontból Lisbeth részbeni háttér szereplése, mint amennyire nem, noha hozzá kell tennem, így is sok munkával járult hozzá a végkifejlethez. A kártyavár összedől elsősorban azt mutatta be kedvenc főhősnőm szemszögéből, hogy még az olyan intelligens, törhetetlen és elszánt embereknek se árt néha a mások által nyújtott mankó, mint Lisbeth Elpusztíthatatlan Terminátor Salandernek, illetve, hogy mindazok ellenére, amik vele történek, ahogy rútul elbánt vele az élet olyan területekből irányulóan, amikből segítséget kellett volna kapnia, mégis akadnak olyan személyek, akik ellenpéldát nyújtanak, nyíltan kiállnak mellette. A legmegátalkodottabb gazemberek is elcsúszhatnak egy megfelelő időzítéssel, megfelelő pontra elhelyezett banánhéjon. A Szekció, a Lisbeth Salander életét tönkretevő szervezet veterán és frissülő erői vajon elég gyorsan és hatékonyan tudják eltakarítani ezeket a banánhéjakat vagy egy jó szándék és felháborodás vezérelte szedett-vedett benyomást keltő mentőcsapat megbuktatja őket? A kártyavár összedől egy regény a harcosokról, azokról, akik nem karddal vagy gépfegyverrel küzdenek, hanem megtörhetetlenül kiállnak az igazuk mellett, és az olyan amazonokról, mint Lisbeth Salander. Mellette az összes valaha erősnek kikiáltott hősnő mérlegre teheti az identitását.

Mit is érdemes tudni a „Szekcióról”?

Ez az a szervezet, aminek a jóvoltából Salander élete során állandóan egy kapitális káoszfaktor epicentrumában vergődik több-kevesebb sikerrel, egy árnyék ügyosztály a svédek nemzetbiztonságán belül, amiről történetünk idején a beavatottakon, más hivatalos szervekbe beépített tégla segítőkön kívül nem is tud senki, az évek során annyira… összetöpörödött bizonyos okokból. De a méretüktől, költségvetésüktől függetlenül ez a szerv mindig is egy úgynevezett mini diktatúra volt Svédországon belül, nem tartotta őket ellenőrzés alatt senki, az aktuális kormányok rendre még csak nem is tudtak róla, hogy konkrétan min is ügyködik a rakás fanatikus fiatalnak és különös vénemberek ezen közössége, a Szekció tagjai a friss vezetőket többnyire leszerelte azzal, hogy ez egy bevett rendszer, ami amúgy se annyira az ő hatáskörének a része, ne bolygassa, ők gondoskodnak a biztonságról. Itt felmerül a kérdés, hogy mégis kinek a biztonságáról? A szlogenjük szerint? A svéd emberekéről, még az alkotmány módszeres áthágásának árán is, hiszen az egyébként is egy elhanyagolható kis fecni szerintük, ami akadályozza az országot a hozzájuk hasonló hithű hazafiak rendben tartsák, és megvédjék minden külső fenyegetéstől a kémeket, és az egyszerű, ártatlan bevándorlókat is beleértve. A csúf igazság szerinti megközelítésből? Egy bizonyos Alexandr Zalacsenko, kiugrott GRU-ügynökéről, akiről már az előző kötetben kiderült, hogy a borotva penge módjára vágó elméjű, és kérlelhetetlenül öntörvényű, független Lisbeth Salander apja. Zalacsenko anno a Szekció védelmére szorult, ezért megtettek mindent, hogy a kémük, akikből reményeik szerint tekintélyes hasznot húzhattak volna majd a későbbiekben, letelepedhessen, eléldegélhessen nyugodtan, a kezük ügyében legyen, ha kell valamire. Azonban Zalacsenko nem egy olyan habitusú személy, akire ilyen tekintetben tanácsos volt alapozniuk, maximálisan kihasználta, hogy rá vannak szorulva az információkra, amik a birtokában lehetnek, szánt szándékkal keveredett nagyobbnál nagyobb balhékba az évek során, az érzelmi életében maximálisan egy bizonyos szervére bízta a vezérlést, mintegy minden áldott cselekedetével hergelve, gúnyolva a Szekció embereit, hogy „Na vajon, ezt is el tudjátok-e takarítani utánam?”. A Szekció pedig Zalacsenko fontossága miatt rendületlenül takarítgatta a felfordulást, amit Zalacsenko elé tett, egyre messzebbre és messzebbre menve a módszerek terén, a szó szoros értelmében semmi nem számított, nem létezett az  a határ, amit nem voltak hajlandóan átlépni a védencük kedvéért. Mígnem a tizenkét éves Lisbeth Salander beleköpött a levesükbe azzal, hogy megelégelte, Zalacsenko bokszzsáknak használja az anyját, a rendőrség pedig mindezt ölbe tett kézzel nézi, így megkísérelte megölni a férfit egy gyújtóbombával. És a Szekció nem hagyhatta, hogy egy gyerek lerombolja azt a törékeny rendet az ő házuk táján, amit évtizedek alatt építettek ki…

Egyesek kitértek rá előttem, hogy ez a rész olyan hatású, mintha az előző kötetek nagy prológusát írta volna meg zárásként Stieg Larsson, és valamelyest helyt is adok neki, hogy igazuk van, ugyanis A kártyavár összedőlben megjelenített események egyrészt azt a célt szolgálják, hogy az olvasó és a hatóságok akik nem végezték megfelelően a dolgukat eddig, szemet hunytak az orruk előtt zajló törvénytelenségek felett tisztába kerüljenek vele, pontosan micsoda pofátlan összeesküvésnek is volt kitéve Lisbeth Salander, hogy válaszok szolgálódjanak arra, az életének egyes területei miért alakultak olyan elfogadhatatlanul, ahogy. Másrészt pedig azt, hogy mindezeknek a disznóságoknak az ismeretében végre sínre tegyék az erre kirendelt helyen Lisbethnek az életét, aki mindössze annyival érdemelte ki azt a rengeteg borzalmat, ami rövid idő alatt történt vele, hogy meg akarta védeni gyerekként az anyját, majd felnőttként el akarta kerülni, hogy már másodjára is azért zárják be, mert a Szekció menteni akarja a saját maguk és az apja seggét a meghurcoltatástól. Amit szerfelett értékeltem, hogy ez az prológus jelleg nem akadályozta a jelenbeli cselekményszálnak a folyását, hanem inkább elősegítette azt, a szükséges alapozást követően pedig tökéletes összhangban működött vele együtt a fináléig, elkerülve, hogy az olvasónak olyan benyomása legyen, hogy egy korrupciós szakkönyvet vagy egy totálisan klasszikus értelemben vett, kissé érdektelen „az előző részek tartalmából” típusú történetet forgatna. Nem követte el a szerző ezúttal se azt a hibát, hogy túlságosan elveszett a múlt részletezésében, éppen annyi ismeretet tárt fel  a Szekció dicső időiből, működésnek a szabályaiból, hogy a későbbi, szervezett ellen indított háromfrontos háborúban az olvasó megközelítőleg annyira képben legyen, mint a fő nyomozáson ügyködő, ezzel a háború másik két további frontját is megnyitó Mikael. Akinek eltökélt szándéka, hogy Lisbeth megkapja azt, amit érdemel, azaz hogy ejtsék a Szekció által elkövetett hármas gyilkosságban ellene a vádat, cselekvőképessé nyilvánítsák, illetve ejtsék ellene annak a gyilkossági kísérletnek a vádját is, amit A lány, aki a tűzzel játszik utolsó fejezetében súlyosan megsebesített Zalacsenko jelentett be  a pofátlanság legundorítóbb fokaként. Ráadásul az öreg azt  elfelejtette ennek a kapcsán megemlíteni, hogy arra a támadásra egyébként azért került sor, mert ő előtte néhány órával többször meglőtte – vállba, csípőbe, fejbe- és élve eltemette a lányát.

Az előző kötetben a médiai hatalmának kedvezőtlen hatásai kerültek előtérbe azáltal, hogy egy csapat szűklátókörű barom első ízben elmebeteggé, majd egy leszbikus-sátánista szekta tagjává gyúrta Lisbethet a közvélemény előtt. Most Mikael azon munkálkodik, hogy rávilágítson ezeknek a nevetséges állításoknak a hamisságára, kijavítva azt a lejárató kampányt, amit barátja kárára indítottak, majd a Millennium következő különleges kiadásában totálisan megsemmisítse a birtokába jutott titkos nyomok által mind a Szekciót, mind Zalacsenkot, illetve rámutasson arra, amit eddig kevesen fogtak fel; hogy Lisbeth ebben a történetben csupán egy már számuk miatt is felháborító túlkapásoknak az áldozata. Ezen felül arról is gondoskodik, hogy Lisbeth minden lehetséges oldalról megkapja a szükséges védelmet, habár tartja magát ahhoz az elképzeléshez, hogy ezt az ütközetet a médiai színtér fogja eldönteni, így bevonja az ügybe a Milton Security biztonsági cég vezetőjét, Lisbeth korábbi főnökét, Dragan Armanskijt és Holger Palmgrent, a lány első gyámját, plusz felkéri a húgát, Annika Giannini-t, hogy vállalja el Lisbeth képviseletét a bíróságon. Mint az a természetükből, múltjukból adódóan várható volt,  a Szekció egyáltalán nem értékelte azt a fejleményt, hogy Zalacsenko veszélyes lánya mellett a nyakukra szállt egy túlbuzgó újságíró is a maga felmentő seregével, megindították a hadjáratukat Mikael Blomkvist, és mindenki más ellen, akit mozgósíthat ellenük… A kollégáit a lapnál és még a Salander-mentő különítményén belüli társait is időnként az őrületbe kergette a titkolózásával, a már-már paranoiába hajlóan túlzónak tűnő elővigyázatosságával és azzal, hogy az ideje javában nem lehetett elérni, de én megemeltem a kalapomat az előtt, ahogyan Mikael Lisbeth ügyét kezelte, ahogy kiállt a lány mellett. Párkapcsolati téren nem a legmegbízhatóbb egyén, de az újságírói, igazság harcosi hírneve megalapozottsága ebben a részben is újabb és újabb megerősítéseket nyert. Ha érkezett egy akadály, akkor remek rögtönzéssel fundálta ki, hogy hogyan hárítsák el azt, hogyan csapja be a rá állított ügynököket, kitartott a célja mellett, és semmilyen körülmények között nem engedte, hogy kispadra ültessék, szabotálják. Korábban hébe-hóba Lisbethez hasonlóan én is gúnyolódtam rajta, hogy Mikael olyan, mint egy szolgálatra kész, vigyorgó kejfeljancsi, akit bármennyiszer is ütnek le, utána mindig ugyanolyan lelkesedéssel egyenesedik vissza, de a jelen körülmények pontosan egy ilyen mértékben elszánt, és… őrült ember irányítását igényelték.

A nagy korrupció elleni háború második frontja egy nyomozás által testesül meg, amelybe Armanskij javaslatával kezd bele egy barátja, Edklinth aki a nemzetbiztonság egyik ügyosztályának a vezető beosztású embere, illetve az ő megbízására, Monica Figuerola. Az adaptációt régen láttam, de arra tisztán emlékszem, hogy ezt a vonalat mindig is furának találtam benne, ami persze részben annak tulajdonítható, hogy a filmben nem lett normálisan, alapos tájékoztatással bemutatva a Szekció, csak a történet egy pontján elő lettek húzva, mint a cilinderből a fehér nyúl, de valahogy… nem éreztem a súlyát, hogy miért annyira lényeges a munkájuk, és Mikael bevonása abba. Ezzel szemben a könyvben mindennek a megjelenítése sokkalta világosabb, logikusabb, ezek által pedig lényegesen megalapozottabb lett még úgy is, hogy ezzel a fordulattal az előzményeket latba vetve tápláltam némi egészséges ellenérzést. Mármint… a hatóságok eddig mindig úgy és annyiszor tettek Lisbeth alá, ahogyan csak bírták szuflával és kreativitással, most meg mellé áll egy részük…? Az szimpatikus volt, hogy Larsson megragadta az alkalmat annak a megjegyzésére, hogy attól, hogy az ilyen szervezeteknél bizonyos alkalmazottak korruptok és fittyet hánynak a szakmai szabályzatuk legnagyobb betűs kitételeire is, még dolgozhatnak olyanok is náluk, mint Monica és Edklinth, akik nem pártolják ezt a viselkedést, így náluk se érdemes általánosítani, bár a kisördög a vállamon nem tudta néhány szarkasztikus gondolat nélkül venni azt, hogy ennek egyfajta „mentés” szaga van. Hogy miután az író a Lisbethet ért csapások által derekasan lehúzta a törvény erőit, most próbál „bocsánatot kérni”, valamivel árnyaltabb képpé alakítani a róluk festett tömör feketeséget, de ezt a kis rosszmájúságot menten eleresztettem azután, hogy ez a Millennium sorozatban eddig példátlan vonal megfelelően kibontakozott. Örültem neki, hogy a második részben már megismert Bublanski nyomozó és Sonja Modig visszatértek a csapatuk azóta kitágított szemléletű rétegével, hogy az ebben a fertőben megbízható hivatalos személyek fokról-fokra összefogtak. Miriam Wu-t, Lisbeth barátnőjét A lány, aki a tűzzel játszikban nagyon megkedveltem, ezért fájlaltam a hiányát, de Larsson gondoskodott róla, hogy a badass csajok páholyában megüresedett helyet betöltse valaki, nevezetesen Monica. Ez a sportolási mánia nem is állhatna tőlem annál távolabb, mint amennyire azóta áll, hogy az eszemet tudom, de hamar megkedveltem a nőt még akkor is, ha a közte és Mikael között szövődő románc nélkül nyugodtan meglettem volna. Általa is szemléltetve lett, hogy sajna a társadalom  bizonyos vonatkozásaiban még mindig nem kimondottan egyenlőség párti. Monica hiába végez saját kútfőből is félelmetes hatékony munkát, határozott és van olyan kondícióban, amit sok férfi is megirigyelne… lépten-nyomon mégis megkapja a szokásos leszúrásokat, amikkel a hasonló pozícióban lévő nőket bombázzák. Szívesen olvastam volna konkrétan a munkafolyamatáról többet, és bevallom… sajnáltam, hogy az író kihagyta azt a lehetőséget, hogy egy légtérbe hozza Lisbeth-tel.

Ameddig a médiában és a hivatalokban zajlik az élet, addig Lisbeth a második kötet végén szerzett sérüléseiből, köztük egy agyába fúródott golyó kioperálásából lábadozik a kórházban, ahol mint elfogott bűnözőt, hiába őrzik úgy, mint egy angol buldog a kedvenc alvós párnáját, mégsem garantált a biztonsága. Zalacsenko, aki egy életre el akarja tüntetni a lányát a színről, néhány kórteremmel távolabb fekszik tőle, és riasztotta már közvetlenül a magához térése után a Szekciót is, hogy végezzék kötelességüket és vonják ki a forgalomból azt, aki árthat neki. Lisbethnek tehát nem telnek éppen zökkenőmentesen a napjai, azonban a kórház személyzete egyre kevésbé hisz annak, hogy jogosan kiáltották ki bolondnak a kissé magába zárkózó, de roppant intelligens, a vele való kommunikáció során mindig udvarias lányt. Szövetségesre lel az egyik kezelő orvosának a személyében, aki igyekszik minden rendelkezésre álló követ megmozgatni, hogy ne törhessenek rá Lisbethre azok a szemétládák, akik tizenévesen pszichiátriába paterolták, hogy minél később szállítsák át a börtönbe, ahol a tárgyalásáig hátralévő időt fogja tölteni és, hogy Lisbeth felvehesse a kapcsolatot a külvilággal, éveken át tartó figyelmen kívül hagyás után végre-valahára bemutathassa a saját szemszögét. Nagyon élveztem azokat a jeleneteket, amikben Lisbeth még ágyhoz kötött betegként is azon munkálodott, hogy megvédje magát, akár egy véletlenül az éjjeli szekrényén felejtett ceruzával is, hogy kikászálódjon a szószból, amibe került, sok egyéb vonása mellett a lélekjelenléte és az… optimizmusa is kiemelkedő – nincs minden veszve, ha a börtönben vagy egy intézetben köt ki, még onnan is levezényelhet magának egy külföldre szökést. De a legeslegjobban azok a részek jöttek be a szereplése során, amikor a PDA-n keresztül szervezkedett és a Hacker Köztársaság tagjaival egyeztetett. Rövid betekintő alapján is haláli társaság, örömmel olvastam volna Larssontól konkrétan róluk is egy külön könyvet, a humoruk és az elhivatottságuk minden megszólalássukkor megmosolyogtatott. Mint ahogy annak a gondolata is, hogy Lisbethből és Plague-ből kiindulva milyen… intenzív társalgás kerekedne, ha ez a rengeteg szociális téren nem kifejezetten sikeresen domborító, maximálisan introvertált nagy koponya összekerülne… ’:D Lisbeth, mint mindig, ámulatba ejtett A kártyavár összedől során is, magasztaltam ez idáig számtalanszor, és fogom is addig, ameddig világ a világ, mert a véleményem szerint ő a valaha papírra vetett legcsodálatosabb, legemlékezetesebb főhősnő. Olyan vagány hölgyemény, akinek az erejéről, az eszéről és a dinamikus kisugárzásáról példát vehet az összes valóságban létező és kitalált nő, akinek a nevét és a képét nyugodtan használhatnák a feminista mozgalmak a plakátjaikon, mert ő a kemény, elnyomhatatlan nőnek a modern szimbóluma. Amennyire más egyének esetében irracionális, nála annyira lenyűgöző volt, hogy még csövekkel telenyomva, majdnem mozgásképtelenül is nagyobb, hatékonyabb kutatómunkát végzett, mint Edklinth és Mikael együttvéve, hogy csak úgy mellékes hobbiként szinte a kisujja megmozdítása nélkül felgöngyölített egy zaklatásos ügyet is.

A főbb karakterek közül Erikával már a nyitókötet, A tetovált lány elolvasása óta hadilábon állok, és az új élmény se vitt közelebb ahhoz, hogy létrejöhessen a békeszerződés. Felhozhatnak a mentségére, amit akarnak, én akkor is szemét húzásnak tartottam, hogy egy ilyen kaliberű zűrzavar közepén ott hagyja a Millenniumot egy jobb ajánlatot adó lapért, ahol még habként a tortán szarba se nézik a szavát, szenved a töménytelen, optimális környezetben felesleges perlekedés miatt, és nem tartogatnak a napok számára semmit főszerkesztőként, minthogy az elkerülhető harc végén hullafáradtan beessen az ágyába. Az életvitele nem szimpatikus, soha nem is volt, és soha nem is lesz, számomra kimondottan visszataszító, hogy ennyire nem képes bírni a vérével, pláne már az ő korában hogy a rendeltetést szolgáló palotát leszámítva pont olyan háremrendszert tart fent magának kicsiben, mint azok a többnejű keleti hatalmasságok, akiket az ő maga megkérdőjelezhetően szabados szemléletével bizonyára otrombán maradinak, elnyomónak tart. Viszont attól eltekintve, hogy a magam részéről bizarrnak tartom, ha valaki annyira az ösztöneinek él, hogy még egy alsóneműt se hajlandó felhúzni alváshoz, mert akkor már korlátozva érzi a nemiségét… a munkahelyén elszenvedett bánásmód, különösen a zaklatója miatt azért sajnáltam. Mert hiába nem kedvelem, mint karaktert, azt nem egyszer volt alkalmam megtapasztalni, hogy mennyire fantasztikus főszerkesztő, aki igenis ért hozzá, hogyan kell irányítani egy magazint vagy éppen visszahúzni a csőd széléről. Az megint kinyitotta  a zsebemben a bicskát, hogy az átlagos rendőrség úgy ahogy volt figyelmen kívül hagyta a pocskondiázó üzeneteket, a betörést… ha nem fordult volna Erika a Miltonhoz majd Lisbeth-hez, simán végezhetett is volna vele a dühös megszállottja. A Millenniumhoz való visszaigazolására csak a szemöldökömet rángattam, ezzel a lépéssel menthetetlenül lesüllyedt a szeszélyes cirkusznak, egy ilyen profihoz méltatlan légből kapott fellángolás a szintjére az, amit Christer, Malin és a többiek ölébe zúdított a magazinnál a válsághelyzet alatt történő tovább állásával.

A kártyavár összedől több önmagukban is tekintélyes erejű regényt kiadó szállal operál, de ezek közül a legesleginkább a tárgyalás repítette az egekbe a rajongási mércémet, ahol Annika kimutatta a foga fehérjét, és minden kételkedőnek engem is beleértve a tudtára adta, hogy nem kell neki a szomszédba mennie a tűzről pattantságért. Hozzáteszem, Mikael húgát kezdetektől fogva jó szándék vezérelte, a szívén viselte Lisbeth sorsát, de ennek a szakasznak az elérkezéséig kissé szobanövény benyomást nyújtott nekem… aki túl mereven ragaszkodik a kis jól bevált komfortzónájához, hogy elbírjon a feladattal, aki legyünk őszinték; nem elég tökös ahhoz, hogy ekkora gazfickókkal vegye fel a versenyt. Aztán felcsendültek a harsonák, kezdetét vette az eljárás, amiből a Szekció minden tudását bevetve akart előre eldöntött kirakat pert fabrikálni, és Annika elérte, hogy kigúvadt, lelkesen csillogó szemmel kísérjem figyelemmel, ahogy könyörtelenül kiforgatja először Teleborian, a Lisbethet kiskorában bezáró pszichiáter, majd az ügyész, Ekström érvelését. Amióta végignézem a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot? jelenleg rendelkezésre álló évadait, nekem Annalise Keating ügyvédek terén az etalon, és ha Annika nála visszafogottabb is alapvetően, a tárgyalóteremben hozza azt a rámenősséget, amivel megsemmisítheti az ellenséget. Gyakran felnevettem azon, ahogy belekötött Teleborian ingatag állításaiba, de ami azt illeti, Lisbeth sem hazudtolta magát mind a szegecses bőrszerkóból és tengernyi piercingből álló tárgyalásra szánt öltözetével, mind azzal, ahogy próbára tette az őt kérdező ügyész türelmét, finoman, de éreztette, hogy nincsenek ők szellemileg egy súlycsoportban.

A megállás nélkül záporozó izgalmak hálójában Zalacsenko szárnysegédéről, Niedermann-ról, a szőke, ritka betegséggel küzdő óriásról meg is feledkeztem, ugyanis a regény oroszlánrészében nem is volt neki nagy szerepe azon túlmutatva, hogy fel-fel lett emlegetve, hogy a rendőrség, majd egy brutális megmozdulása után egy motoros klub is elszántan keresi, hogy ki-ki a maga módszereivel megbüntesse a tetteiért, és a fickó eltűnt, mint lila szamár a ködben. Így a visszatérése, a szembekerülése Lisbeth-tel okozott némi meglepetést, főleg az időzítése miatt, de nagyon örültem neki, hogy nem maradt ki a regényből, mert ez a jelenetsor is egy olyan igazi, ikonikus Salander pillanat volt, ami hosszú időre beleég minden olvasónak a retinájába.

Ez a 620 oldalt egybevetve ha nem is az objektivitást teljes mértékben nélkülöző imádattal, de általános elégedettséggel töltöttem el, amit az is mutat, hogy a terjedelméhez viszonyítottan gyorsan végeztem vele. Méltó megkoronázása volt az előző két kötetnek, és bánom, hogy nem áll rendelkezésemre több rész, vagyis a miheztartás végett áll, mert a hozzám hasonló elvetemült rajongók nyomására Larsson halála után, a sorozat világsikerré növekedése után felkértek a folytatás megírására egy ismert újságírót… de nem vagyok az ötlettől elragadtatva, hogy valaki más bolygassa ezt a szereplőgárdát. Lisbeth és Mikael is komplex, érdekes karakterek, akiket nem megfelelő kezeléssel könnyedén el lehet rontani, a karaktereken kívül pedig Larsson logikai rendszere, az ő sajátos írói stílusa tette kiemelkedővé ennek a sorozatnak a darabjait. Erősen tartok tőle, hogy annak se lesz jó vége, hogyha az utóbbi két elemet megpróbálja leutánozni egy másik író, aki lehet tehetséges, de értelemszerűen nem tud ugyanúgy gondolkozni, mint Stieg Larsson, az élmény se lenne ugyanolyan. Ha meg ez a rövidke áttekintés nem is lenne elég ok a szkeptikusságra, az új szerző publikálta két kötet százalékos besorolása is szerfelett siralmas a molyon az eredeti trilógiához viszonyítottan. Talán… még azon elgondolkozok, hogy egy résznek adjak még esélyt, de nagyobb valószínűséget látok arra, hogy az újraolvasásokat fogom halmozni. Amiből igencsak tetemes mennyiséget érdemel mindegyik megszerzett rész, ugyanis nemcsak, hogy a kedvenceimmé váltak… de még a kedvenceken belül is nagy hatást gyakoroltak az olvasói életemre. A krimik, illetve a skandináv krimik szerelmeseinek kötelező olvasmány, mint ahogy az erős nők kedvelőinek is.

Borító: 4/5 – A három rész közül ezt tartom a leggyengébbnek, noha kétségtelenül idomul a stílusa az előzőekhez. A problémák egy része visszaköszönő; a tetoválásokon nagyon szembeötlően látszik, hogy utólagos rászerkesztéssel kerültek a női alakra, ráadásul ezúttal ez a ruháról is elmondható. Nem tudom, hogy csak a fényekkel történt-e valamilyen baki vagy utólagosan biggyesztették rá a szerelést, vagy utólagosan színezték feketére… de erősen mű hatást kelt. Ez meg már én is érzékelem, hogy kukacoskodás, de a nyakamat teszem rá, hogy Lisbeth Salander előbb szúrná ki önkezűleg mind a két szemét, minthogy ilyen cuki, babarózsaszín rúzst kenjen a szájára… xD
Kedvenc szereplők: Lisbeth, Holger, Mikael, Monica, Annika, a Hacker Köztársaság tagjai
Legutáltabb szereplők: Teleborian, a Zalacsenko Klub tagjai, Zalacsenkót beleértve, Niedermann, Ekström
Kedvenc részek: amikor Mikael az elején kiosztotta a rendőrt, amikor Palmgren felszólalt a bíróságon, amikor Annika ízekre szedte Teleborian érvelését, amikor Monica hozzálátott a feladatához, amikor Lisbeth a kórházból nyomozott, amikor Lisbeth a Hacker Köztársasággal beszélt, amikor Niedermann és Lisbeth újra találkoztak, amikor Mikael becsempészte a kórházba a PDA-t, amikor Mikael kicselezte azokat, akik követték
Mélypontok: Lisbeth kevesebb szereplése a megszokotthoz viszonyítva, Mikael legújabb afférjának részletezése, Erika ingázása, az, amit a Szekció megengedett magának
Korhatár: Ez a legkevésbé korhatáros rész, nincsenek benne kimondottan durva jelenetek, de tartom az előző bejegyzéseimben megnevezett besorolást; 15-16 éves kortól ajánlom.

Ha felkeltette az érdeklődéseteket a regény, akkor IDE kattintva tudjátok megrendelni a kiadó weboldalán.