2018. február 21., szerda

Top 5 Wednesday #19: Úszás a bennem rejlő fangirl nyáltengerében - Kedvenc instant romantikus könyvek

Sziasztok! A romantikus Top 5 Wednesday posztok órája leáldozóban van, az utolsó előtti fordulóban egy olyan feltétel szerint mutatom meg nektek a kedvenc könyveimet, amit eddig a percig nem értem, mégis miért nem Valentin-napra időzítettek a Goodreads-esek, mikor a legintenzívebben ez tartozik bele a szerelmi témába.... Az instant romantikus regényeké  a főszerep, amikből először azt hittem, könnyű lesz kiválasztanom a kedvenc történeteimet, de ahhoz képest, hogy mennyivel jobban értékelem a csöpögésnél a szörnyeket és a vérengzést, meglepően sok kötetre bukkantam az imádottjaim között. Kemény diónak éreztem a döntést limit közé szorítását és igazságtalannak, mert a felsoroltakat legszívesebben egytől-egyig az első számú kedvencemnek nevezném a műfajban némi kiegészítéssel.


5.) Katie McGarry: Feszülő húr

Imádom, mert...

Nem hatásvadász módon, nem kényszeresen, nevetségesen szívszorítóan, hanem reálisan, átélhetően, ésszel kezel az írónő olyan problémákat, traumákat, amikbe sok felnőtt is beleroppanna, nemhogy tinik.
Mindkét főszereplő sorsában megvan ugyanaz a sötétség az ellentétek ellenére; Noah álomba illő családdal rendelkezett, gondoskodó szülőkkel és imádni való kistestvérekkel, de a szüleit végleg elvesztette egy tragédiában, és a szakadék szélén táncolva, alkalmatlanabbnál alkalmatlanabb nevelőszülők közt ingázva küzd azért, hogy legalább a testvéreit visszaszerezze. Echo élete külső szemlélőnek maga volt a tökély, egy végzetes estéig, amiről egyedül szörnyű sebek maradtak emlékeztetőül, a lány nem emlékszik semmire. Neki látszólag semmi gondja nem lehet, hiszen minden megadatott neki, de az ő esetében pont a szülők azok, akik eltüntethetetlen sebeket szakítottak a lelkébe, amit csak mélyít, hogy a környezete vagy szörnyszülöttként kezeli, vagy úgy tesz, mintha mi sem történt volna. A gondjuk eltérő, mégse érződik eltúlzottnak, egyik se kevesebb a másiknál.
❤ Egy kimagasló történet az "elcseszett lelkek egymásra találnak" kategóriában, a sebzettségük, mélypontjaik, démonaik érthető, mindketten megjárták a poklot, így megértik egymást, kölcsönösen segítenek talpra állni a másiknak.
A párosuknak nem lehetetlen ellenállni, a civódásaikon csak mosolyogni lehet, amennyire vagány, zűrös, elbűvölő srác Noah, ugyanannyira kreatív, tüzes, és szeretetreméltó lány Echo.
❤ Követnek el hibákat, de egyikük se idegesítő, a hibáik, ha néha bosszantónak is tetszenek, az előéletüket tekintve végül is logikusak, abból a kétségbeesésből gyökereznek, ami megfeszítette bennük a húrokat, de nem szakította el.
❤ Üde színfolt a  segítők szempontjából, ugyanis Mrs. Collins az a fajta mankó, aki néha túlbuzgónak, golden retrieveresnek tűnhet, de erőn felül, az utolsó izzadtságcseppéig megtesz mindent iskolapszichológusként a rábízottak talpra állásáért, akár még a tulajdon szüleikkel szemben is kiáll értük.



4.) Tammara Webber: Törékeny

Imádom, mert...

❤ Mivel az instant romantikus műfaj női főszereplőit rendre bárdolatlan, bugyuta, barbár bohócnak tartom, McGalagony professzor után szabadon  rendkívül üdítő volt egy fiú, egy kifejezetten vagány fiú szemszögéből végigkövetni a részben már korábban megismert eseményeket, aki nem rinyál feleslegesen.

❤ Landon Lucas Maxfield mesélése által egy fájdalmas, mégis lenyűgöző életutat ismerhettem meg, ami egyszerűen... bámulatos karakterfejlődést mutat meg, még elevenebbé, még szerethetőbbé téve Lucas karakterét.
❤ Lucas életének cseppet sem napfényes állomásai egytől-egyig hitelesek, Tammara is zseniálisan dolgoz fel kimondhatatlan traumákat. Mi lehet szörnyűbb egy gyereknek annál, mint végignézni, ahogy valaki megöli az anyját? Főleg úgy, hogy kifejezetten anyás gyerek, aki az említett szülőjéhez húz jobban. A traumától megroppant, új helyen, új emberek között elveszett, bezárkózott Lucasszal is ugyanannyira varázslatos, sodró a történet, mint a csalódásokat átélő, lassan elzüllő, majd a gödörből kimászó Lucasszal, aki végül rátalál a kikötőre a szörnyűségek tengerében egy nem hétköznapi lánnyal...

❤ A happy endek hiába elcsépeltek, igenis csodás végigkövetni, ahogy egy sokat szenvedett karakter sínre kerül, családra talál, és elkezdhet azzal foglalkozni, amit a legjobban szeret.

❤ A new adults műfaj legfergetegesebb fiú + fiú barátságának kialakulásának egyaránt vicces és kiakasztó állomásait lehet megismerni. Lucas és Boyce kapcsolata egészen durván indult, de szinte testvérekké váltak, akik minden balhéban vállt vállnak vetve helytállnak, akik sosem hagyják cserben egymást.

❤ A lapok között lappangó sötétség ellenére ez nem egy nyomasztó, depresszív történet, hanem szórakoztató, vagány, a maga módján művészi és rendkívül egyedi, pontosan olyan, mint amilyen a tetovált, piercinges, motorozó, Bullet For My Valentine-t és Slipknotot hallgató Lucas személyisége.

❤ Lucas tökéletes narrátor, a belső monológjain csak szakadni lehet, kevés értékelhetőbb tényező van egy szereplő esetén annál, mint amikor a saját tettein is képes ironizálni.



3.) Kylie Scott: Szóló

Imádom, mert...

❤ Megveszek a rock zenéért, és egy fantasztikusan ütős, bombasztikusan szórakoztató, állandóan nevetésre ingerlő szereplőkkel teletűzdelt rocksztáros sorozatnak a legerősebb kötete bár még az utolsó arra vár, hogy elolvassam.
❤ A Lena-Jimmy párostól garantáltan kifekszenek a műfaj kedvelői; mindketten csökönyösek, nagyszájúak és félelmetesen kemények, egyik se engedi, hogy feltörlőrongynak használja a másik. Lena ámulatba ejtő profizmussal kezeli Jimmy dilijeit, és Jimmy se az a típusú srác, aki hagyja, hogy a választottja hisztis legyen és a fejére nőjön. Aki kezébe veszi ezt a könyvet azt kísérheti figyelemmel, ahogy két mindenre elszánt harcos halálra szekálja magát, a végső irányításért küzdve :D
❤ Végre-valahára nem csak egyik fél teper a másik óvásáért, hanem ez kölcsönös. Mindkét szereplő családi háttere elcseszett, de egyikük se engedi, hogy az ebből a háttérből előóvakodók tovább bántsák a másikat. Lena bátran kiáll Jimmy rémes anyja ellen, Jimmy meg az első kötetből jól ismert módszerrel elküldi a francba Lena idióta testvérét.

❤ A kapcsolatuk nem felhőtlen... mondhatni egészen szenvedős, de ez nem bosszantó. Egyáltalán nem klisés főnök-alkalmazott szerelem az övék. Ez frenetikusan szórakoztató! A féltékenységi jeleneteken, hogy Jimmy hogyan riasztja el Lena potenciális randi partnereit, csak röhögni lehet, mint ahogy azon is, ahogy a két méregzsák lassan felfedezi, mennyit jelentenek egymásnak azon túl, hogy még szex közben is képesek elkezdeni vitatkozni.

❤ Remekül közvetíti a rock zene fő mondandóját; azt, hogy az embereknek legyen önbizalmuk, és ne tűrjék el, hogy szarul bánjanak velük, hogy hagyják másoknak, hogy beleokoskodjanak az életükbe. A könnyed, vicces momentumok mellett komolyság is szorult a kötetbe.

❤ Építő példa a romantikus regények között. Nem kínozzák feleslegesen egymást a páros tagjai mondvacsinált hisztikkel, de ha komolyan megbántja egyik a másikat, akkor egy elhebegett "bocsi" után nem szalad vissza a megbántott lógó nyelvvel és csaholva a másikhoz. Aki idiótán viselkedik, annak tepernie kell a megbocsájtásért.

❤ Ugyan a főszereplők a legerősebb személyiségek, a korábbi kötetek párosai, akik itt mellékszereplőkként tevékenykednek, se szorulnak féltésre. Ugyanolyan fergeteges arcok kisebb szerepben, mint a saját könyvükben, a saját útjukból okulva, pedig egy nagy, hangos családként egyengetik a főszereplő útját.

❤ Az elfuserált család mellett másik súlyosabb téma mellett felmerül a függőség is, annak a leküzdése. A legtöbb történetben automatice le van írva, aki drogozik vagy drogozott, de a Szóló megmutatja, a dalnak ennyivel nincs vége, küzdelmes menet, de talpra lehet állni. Újjászületve rá lehet szolgálni az újabb esélyre.


2.) Jay Crownover: Rule

Imádom, mert...

❤ A klisék száma, mint égen a csillag, mégse hasonlítható össze egyetlenegy másik romantikus történettel sem.
❤ A zűrös múltú, jelenű karakterek mellett a futószalagról leugrott hősök labdába se rúghatnak.

❤ Egyenesen rajongok az olyan pasi szereplőkért, mint Rule, akik vagányak, szabad szelleműek, felvállalják önmagukat, köpnek a társadalmi elvárásokra és arra, kinek mennyire szimpatikus a stílusuk. Vagy elfogadják őket olyannak, amilyenek, vagy tehetnek egy szívességet.
❤ Mindkét főszereplőnek akasztófára valóak a szülei, de egyikük se hagyja, hogy az határozza meg őket, milyen szerepbe akarják kényszeríteni őket; Rule-t a züllött gyilkoséba, Shaw-t a kifogástalan kis Barbie-éba. Néha kell nekik egy kis noszogatás ezért a másiktól, egy kis erőlöket, de kitartanak.
❤ Ellentétek vonzzák párosnak tűnnek, de hamar kiderül, sok köztük a hasonlóság. Rule nem egy megátalkodott, velejéig romlott nőcsábász, aki mindenkit tönkretesz maga körül, és Shaw se egy agyatlan cicababa, akinek a zsinórjait a szülei rángatják. Shaw meglepően erős és badass tud lenni, Rule pedig... az ő rétegességét csak az olvasók tudják megérteni teljesen *-*
❤ Pozitív ellenpéldaként a bevett elemekkel szemben se Rule, se Shaw nem akarja megváltoztatni, "jó útra terelni és megváltani" a másikat, Shaw pontosan olyan vadnak és provokatívnak szereti Rule-t, mint amilyen, és Rule se változtatna Shaw-on a világért se. És ezért a romantikus műfaj egyik legreálisabb szerelme az övék: elfogadáson nyugszik, nem a másik idealizált mását szeretik, hanem a valódi énjét.
❤ A mellékszereplők észbontó figurák, előre felcsigázzák az olvasót, előre arra ösztönzik, hogy el akarja olvasni a saját kötetüket is. Főleg Rule baráti társasága észbontó ^^ Hangosak, balhésak, vérbeli rosszfiúk, akik összetartanak, és akiknek a szóváltásai rendkívül mulatságosak.

❤ Piercing és tetoválás-mániásként nem csak az hatalmas pozitívum nekem, hogy Rule egy extrém, tetkós, tarajos, piercingekkel teli csávó, hanem, hogy egy tetoválószalonban is dolgozik, így rendkívül érzékletesen bele lehet látni az ott zajló munkába. Az ottani családba.

❤ Az írónő stílusa haláli, nem felületes és nem is magyarázza túl, amit nem kell túlmagyarázni, laza, vagány, ráadásul csodálatos humorral van megáldva.


1.) Simone Elkeles: Tökéletes kémia

Imádom, mert...

❤ Alejandro "Alex" Fuentes a világon van! xD Tegye a kezét a szívére mindenki, aki kedvencének vallja a könyvet, és bírja hazugság nélkül kimondani, hogy ennek a szeretetnek a történet felé a döntő százaléka nem Alexnek tudható be, a YA rosszfiúk császárának. Alexnek, a gengszter bandában lévő, motoros, tetovált, pimasz, izgalmas latino macsónak... :D

❤ Bűnöző-fétisem van. Alex mellett a legjobban az utcai banda, a Latin Vér megjelenítése tetszett, hogy milyen hatása van már a gimnazista korúakra is, mekkora befolyása van, mennyire osztja meg a közösséget és, hogy a családias propaganda mögött, micsoda förtelmes szervezet, ami a sajátjaival is elbánik, ha úgy adódik.

❤ A spanyol káromkodások epikusok.

❤ Különleges testvéri kapcsolat színesíti a sztorit mindkét oldalról, sőt, nem is színesíti, hanem ez az egésznek a mozgatórugója. Brittany azért vívja a csatáit otthon, hogy a beteg nővére megfelelő ellátást, bánásmódot kapjon, Alex pedig azért kockáztatja az életét a bandában, hogy a testvéreinek ez ne jusson osztályrészül, hogy az öcséi többre vihessék.

❤ Fuenetes-ék hangosan, és nem az a tipikus, reklámfilmbe illő amerikai család, akik a fehér kerítés mögül mosolyognak, de azonnal az olvasó szívébe lopják magukat a megtörhetetlen kötelékkel, ami köztük van. Ennek a családnak a tagjai valóban fenntartások nélkül gyilkolnának egymásért.
❤ Mindkét főszereplő címkék alatt vergődik, ezek gátolják őket a kibontakozásban. Alextől mindenki a kemény legény, a gátlástalan, csóró bandás szerepét várja el, aki már akkor elvágja valakinek a torkát, ha az csúnyán néz rá. Brittany-től a szülei teljesíthetetlen tökéletességet várnak az élete minden területén, és tartania is kell ehhez magát, ha a háznál akarja tudni a testvérét. Alex címkéi nagyobb kutyaszorítót adnak, és fenntartom, hogy Brittany esetében kis határozottság csodát tett volna, de egyikük életében se elhanyagolható a nyomás.
❤ Az Alex és Brittany közötti kémia függőséget okoz, a flörtölésük csak úgy ontja a jókedvet, a szikrákat.

❤ Alex frontján ezernyi humorforrás tündököl, a harcolása a testvéreivel, az ismerkedése Garry-vel és a közös momentumai Pacóval mind felejthetetlenek.

❤ Simone merőben eltérő jellemű, vérmérsékletű karakter szemszögéből is ugyanolyan hiteles, habár azt nem kell mondanom, hogy Alex vagány stílusa hozzám közelebb állt :)

❤ A kémia tanárnő egy igazi ikon
❤ Ez volt az első könyvem a műfajban, ami annyi újraolvasás után se veszített az értékéből, ami szanaszéjjel törte a könyv gerincét, és amit a műfajban elolvasott számtalan könyv se szárnyalt túl.

Mielőtt elétek tárnám a szokásos szakszöveget, a molyos zónát, amiben elérhetitek a többiek posztjait muszáj megjegyeznem, hogy kurvára dühös vagyok erre a témára, mert most az összes felsorolt kedvencemet újra akarom olvasni, miközben így is betemetnek az olvasatlanok! xD :P

Szóval a molyos zóna a többiek posztjaival... ITT.

Josh Malerman: Black Mad Wheel - A végzet tébolyult kereke

Helló-helló! A tavalyi év során kezdett kirajzolódni előttem a minta, miszerint Josh Malermannak az alulértékelt művei dobogtatják meg a legjobban a horrorra és reszketésre éhes pici szívemet, A végzet tébolyult kereke, legnépszerűtlenebb fogadtatású munkája csak megerősítette ezt bennem. Az alábbi posztban megkezdem ennek a vörösbe csomagolt borzongás-csomagnak az imádat-kampányát, ami garantáltan biztosítja, hogy az olvasó jól betanított házőrzőként ugorjon fel a legapróbb neszekre is, és viszolyogva gondoljon az orvosokra, még akkor is, ha alapvetően nem kínozza doktoritisz. Dőljetek hátra a foteletekben, kapcsoljátok be a régi idők rock 'n' roll-ját, és füleljetek.... ha mertek... ;)

Ui: A Top 5 Szerdáról se feledkeztem meg, néhány óra múlva hozom a listámat ;)


Fülszöveg:

Philip ​Tonka hat hónap kóma után tér magához. Senki sem tudja, mi történhetett vele – ugyanis teste összes csontja összetört. Halottnak kellene lennie, mégis él. És napról napra egyre több derül ki arról, hogy mi is történt vele…
A Danes együttes – Detroit üdvöskéi – tagjai az 1950-es évek derekára kiégtek, és inspiráció hiányában képtelenek újabb slágert szállítani a közönségnek. Kétségbeejtő helyzetüknek az amerikai kormány egyik ügynöke vet véget, aki különös megbízással keresi fel őket. Egy afrikai sivatagba kellene elutazniuk, hogy felderítsék egy rejtélyes és állítólag rosszindulatú hang forrását. A frontember, Philip Tonka irányításával a Danes tagjai hátborzongató utazásra indulnak a perzselő sivatagon át – egy olyan utazásra, amely Tonkát egy borzalmas, sötét titok hálójába viszi.


Elismerésre méltóan bátor ember ez a fickó, amiért sorozatosan van mersze elsütni olyan befejezési formulákat, amik után minden jó érzésű olvasója ájulásig akarja csapkodni az aktuális könyvével. És valójában ez a végzet tébolyult kereke. Ha azt hiszitek van belőle kitörés, naivak vagytok. Ha azt hiszitek, kiszállnátok, amikor ott a lehetőség, csak ámítjátok magatokat, ugyanis elég egy foszlányát meghallani a Hangnak, a kaland Hangjának, és önként ugrotok fejest a függőségbe…
Malerman újfent sikeresen egy olyan történeti dallamot kreált a billentyűzetén, ami azonnal a fülembe mászott, és a középszerű slágerekkel ellentétben biztos vagyok benne, jó néhány újraolvasás múlva se fog a könyökömön keresztül távozni. Számomra A végzet tébolyult kerekében is fellelhető volt mindaz, ami miatt megszeretem, és ezután a kötet után is rendíthetetlenül szeretem az író munkáit, alaptalanná, szinte nonszensszé téve az olvasás előtti fenntartásaimat a negatív visszhang miatt. Ennek a szeretetnek az oka némileg összevág azzal, amiért Lewis Carrol alkotásait is kedvelem; hogy minden történet, amibe az író belefog, többrétegű, mint az ogrék és a hagyma. Nem csak egy hidegrázást biztosító, izgalmas horrorhoz vagy thrillerhez jutok, ha Josh-tól olvasok, hanem egy események felett lebegő, aprólékosan felépített, ütős metaforához is, ami még egyedibbé, még különlegesebbé teszi az élményt, ezáltal a sztori terjedelménél jóval hosszabb gondolkozásra késztetve az olvasót és, mint azt nem rejtettem eddig véka alá, én imádok agyalni. Ezen a vonalon pedig, noha egyszerre töltöttek el félelemmel és kíváncsisággal a lények, miközben ott lopakodott a bezártságtól, a vakságtól, a lefektetett, beivódott szabályok megszegésétől és a szülőségtől, annak elrontásától való félelem a Madarak a dobozban-ban vagy reszkettem a víz alatti titkoktól, a megfulladástól, attól mennyire a vérünkben van ok nélkül pánikba lökni magunkat és az első szerelem illékonyságától egy nagy, önbeteljesítő jóslatban úszva, miközben a Ház a tó mélyén-t bújtam, mégis A végzet tébolyult kerekét tartom a legerősebbnek. Ez a könyv ugyanis nem szimplán úgy szól egy gyilkos, veszedelmes hangról, ahogy azt a Philip osztagát terepre küldők felvázolták, az idegtépő, időnként egészen félelmetes utazás valójában  az idő hangját, a történelem hangját, a háború hangját, és az ugyanazoknak az ostoba, romboló hibáknak a sorozatos elkövetésének hangját szólaltatja meg; vagyis az emberiség hangját. Annak az idegtépő sorsszerűségét, hogy hiába okosodunk az évek eltelésével, hiába vesznek minket körbe nap, mint nap olyan technológiai csodák, amiket néhány száz évvel ezelőtt még a legfantáziadúsabb írók se bírtak elképzelni, mégis ugyanazt a társasjátékot játsszuk az evolúciónk kezdete óta. A szabályokon kis újítások kieszközölődnek, a modern dizájnnak megfelelően lehetőségekhez mérten szebb köntösbe bujtatódnak a figurák, a tábla, na meg a nyeremény, ami az utolsó mezőn vár, és a táblát körbeülő játékosok is cserélődnek, amikor az előző elfáradt, de a játék alaptétele változatlan. A kerék pörgése épp ezért megállíthatatlan, ontja magából a hangokat, amik néha fájdalmat okoznak, néha valami álomba illően széppel kecsegtetnek, de a kerék belsejében lihegve futókat mindkét esetben megőrjíti, azokat meg főleg, akik meglátják a kereket pörgető démonokat, és nem csak automatikusan, besavanyodva, avagy kétségbeesetten szedik a lábukat, amíg tudják. A metafora súlya alatt természetesen a történet orrom előtt díszelgő, először észrevehető része se rogyott meg, sőt, az író mesterien adagolta a hétköznapi élet rút horrorjának elemei mellett a képzelet lidércnyomásait egy lebilincselő rejtély keretében, ami nem ereszti azt se, aki abba az illúzióba ringatja magát, a kietlen sivatagtól biztonságban ül egy oázisban, mert ha nem is örökre, de a könyv befejezéséig mindenképp lecsatlakoztatja a világról A végzet tébolyult kereke, és annak ördögi hangja az olvasót.

Mielőtt folytatnám a gondolataim kifejtését, beillesztenék egy idézetet, ami egyaránt remekül összefoglalja a történetet, és azt is, milyen érzéseket váltott ki belőlem, milyen belső reakciók játszódnak le bennem úgy általánosságban, ha Malerman neve porondra kerül.

„ Ross felsóhajt, és lepillant. Félelem hasít belé, meg szégyen, mintha arra számítana, hogy talál egy teljesen új bekezdést, amelyben egyértelműen leírják, hogy az első két szakaszt akasztás általi halálra ítélték.
De az anyja nem egy új bekezdésre mutat.
„Az előző szakaszok minden tagja biztonságban hazaért. Üres kézzel és zavarodottan, de biztonságban.”
– Ez az- mondja az anyja.
– Nem találták meg – vonja meg a vállát Ross.
Az anyja még egyszer, utoljára megrázza a fejét.
– Zavarodottan, Ross. Tudod, az mit jelent?
– Hát persze.
– Nem, nem tudod. A zavarodottan nem csak azt jelenti, hogy nem tudták megoldani a rejtélyt. Arra az „elégedetlen” szót használnák. A zavarodottság olyasmi, ami életed végéig veled marad.
– Anya.
– Ezek az emberek… örökké azon a hangon fognak tűnődni.”

Zavarodottság, amiért bár a kíváncsiságot a kibírhatatlan kínig fokozza az író, azt nem igyekszik icipici ampulláknál nagyobb kiszerelésben az olvasó rendelkezésére bocsájtani, mi is rejtőzhet a hatalmas, borzongató homály mögött, amit megteremtett? Pipa.
Zavarodottság, amiért a részletek a kitisztulás helyett a visszaállíthatatlan összegubancolódás felé haladnak, még felfokozottabbá téve a „jaj mi lesz?” érzést? Pipa.
Zavarodottság, amiért a rengeteg lenyűgöz elméletnek, fejtegetésnek, és a főhősök megszámlálhatatlan viszontagsága után, amire a legjobban kíváncsiak voltunk, mégse teljesen olyan pontossági minőségben kapjuk meg, mint amire vágytunk? Pipa.
Zavarodottság, amiért már harmadjára is az előbbi két pont szerint húzza az író az agyunkat? Pipa.
Végeláthatatlan tűnődés, hipotézis gyártás, hogy mi lehet a rejtély nyitja? Pipa.
Tűnődés a cselekménybe ágyazott metafora egészén, analitikus természet esetén minden egyes mikroszkopikus részletén ennek külön-külön? Duplán pipa.
Tűnődés, mivel fog következő körben előrukkolni az író, mi lesz az a „természetesnek” vett tényezője az életnek, (eddig; látás, légzés, hallás) amit ördögien kiforgat és feketére színez az író? Triplán pipa.
A maga nemében ez egy mazochista menetnek tűnhet, lehet, hogy az is, de attól olyan, mint egy adrenalin löket egyenesen az agyba, fenomenális :D

A történet az ’50-es években játszódik, azon belül is két idősíkon. Az első, a jelen egy kórházba kalauzolja az olvasót, ahol a várható főszereplőnk, Philip Tonka, a második világháború veteránja és rock zenész, elszörnyedve hallgatja az orvosa beszámolóját arról, a férfi nemrég ébredt fel egy hat hónapos kómából, miután a testének minden egyes csontja eltört. Ráadásul a röntgen felvételek és egyéb vizsgálatok eredménye szerint egyszerre. Philip összezavarodottsága közepette sem hagyja el magát teljesen, a barátairól, a bandájának a tagjairól kezdi el faggatni az orvost, és ezzel nemsokára képbe kerül a második idősík, a múlt. A múlt, amiben bepillantást lehet nyerni egy vékony szelet erejéig az ’50-es évekbeli Detroitba és Philip bandájának a Danesnek az életébe, és abba a vízválasztó pillanatba, aminek a hatására örökre megváltozott Philipnek és zenésztársainak a nyugodt, és a leírtak figyelmében legyünk őszinték; erősen léha élete. A második világháború még foglalkoztatja az embereket, még mindig az agyukat eldobva sztárolják a katonákat, az ő nagy hőseiket, de kezd visszatérni a rendes kerékvágás, amennyire azt persze a hidegháború szele, és a kilátásban lévő új borzalmak engednek, Philip és a bandája esetében sincsen ez máshogy. A felejtés talán könnyebben és erősebben megy végbe, hiszen ők a város üdvöskéi, akiknek az aranyélete a színpad, az alkohol és a nők körül forog, de ugyebár minden jónak vége szakad egyszer… Felkeresi őket a hadsereg egy titkára a fülszövegben emlegetett Hang okán, amiről az összes tudásuk annyi, hogy felvételen keresztül is szinte elviselhetetlen fizikai fájdalmat okoz és, hogy gond nélkül kisüti a kor legnagyobb fegyvereit is. A legrátermettebb, legvérengzőbb fickók alkotta alakulatok is csődöt mondtak a felderítésében, megfékezésében, így az illetékeseknek ezúttal egy új rétegre, a Hangok mágusaira, azaz a hadsereg egykori zenészeire esett a választása a lehetetlen krízis megoldásának a tekintetében. Motiváció a dicsőség, az adrenalin újbóli átélése, és egy olyan pénzösszeg, amire még egy csapat jól menő rocksztár se tud nemet mondani…
(Én a helyedben nem tenném…)

A rejtély szintúgy kétpólusú; magától értetődő módon Philip emlékein keresztül egyre több oszlik el a Hangot körbelengő ködből, a hőseink kifürkészik, mi is pontosan ez a Hang, hol található, és milyen egyéb hatásai vannak. Azonban a jelen is bőven tartogat meglepetéseket, ugyanis minél inkább kiteljesedik Philip gyógyulása a sérülés után, ami kapcsán ugyancsak annyit tehetünk, hogy a legjobbakban bízva tapogatózunk a sötétben, annál inkább megmutatkozik, a kórház körül is bűzlik valami, mint ahogy akörül is, emberi jóság és gyógyítás iránti alázatosság ide vagy oda, miért is akarják ilyen villámsebességgel régi formájába hozni a jó öreg Philip-et. Ez pedig nem csak a paranoiásságra egyértelműen jogalapot szerzett Philipnek szúr szemet, hanem annak az ápolónőnek is, aki kómában töltött ideje alatt gondozta őt...  A jelen vonala, a Philip és Ellen között kialakuló szövetség nem tagadom, erősen emlékeztetett egy Steven Seagal filmre, aminek Hard To Kill/Ölve vagy halva a címe, de mivel az említett filmet kifejezetten szeretem, ez nem volt ellenemre :D

A Hang talányának megoldásához vezető nyomok tálalásával maximálisan elégedett voltam, még úgy is kapásból a felvetett támpontok átrágására, részleteinek mérlegelésére és tovább gondolására késztettek, hogy közben bőven dolgoztak mellettem a kizökkentő tényezők, ugyanis az influenzám az olvasás megkezdésekor rúgta az utolsó nagy tombolásait, amit körülbelül úgy kell képzelni, hogy minden megkezdett oldallal arányosan elfogyasztottam legalább egy zsebkendőt. Abba nem megyek bele inkább részletesen, mennyire öltött a fejem hasonló színt a borítóval ezekért az elhagyhatatlan tempó megakasztásokért. A szokásos munkaként záporoztattam magamban a kérdéseket, gyártottam az elméleteket, lefuttattam magamból, mennyi lehet az esély a kiviteleződésükre, aztán vártam, és nem egyszer tátottam a számat, amikor valami olyasmi sült ki egy-egy ágból, amire nem számítottam. A félelem faktor nem talált be annyira erősen, mint az első Malerman-regényemnél, a Ház a tó mélyénnél, de azért most is teljesített annyira jól az író a fő erősségében, a nyugtalanító hangulat megteremtésében, az elektromos kisülés létrejöttének határát súroló feszültség előidézésben, hogy felpattanjak, ha láttam valamilyen gyanús mozgást a szemem sarkából, vagy azonosítatlan neszezés ütötte meg a fülemet. És a kettősség visszaköszönt ezáltal harmadszor is, a Hanggal, a sivatagba látottakkal elborította az elmémet mindenféle hétköznapi értelemben véve irreális félelemmel a történet, míg a Kegyelmes Macy elnevezésű kórházban zajló bizarr töltetű eseményekkel sokkal földhözragadtabb, de annál élesebb félelmet pumpált belém. Az orvosoktól valamilyen szinten ha máshol nem is, a lelkük legmélyén szerintem az összes ember tart, kiváltképp a gyerekek, és az olyan típusok, akiknek az átlagosnál nagyobb a függetlenségigényük, annak az igénye, hogy ők uralkodjanak minél több helyzet felett, amibe az élet löki őket. Az orvosokkal kapcsolatban meg csakis kiszolgáltatott helyzet állhat fenn, pláne egy olyan betegnél, akit a sérülés, amivel kezelik, valamilyen cselekvésképtelenségre ítélte. Philip a furcsán hatékony kezelés miatt fénysebességgel kocog a felépülés útján, de mégis az alárendelt szerepében vergődik; bármit tesznek vele, ő nem tehet ellene semmit. Beadnak neki injekciókat, amikről fogalma sincs, mit tartalmaznak, milyen hatást váltanak ki, milyen hatást kéne kiváltaniuk, fekszik az ágyban elveszetten várva arra, mikor ki lép be a szobájába és milyen céllal. És az ellen se bír ellenkezni, ha az emberbarát gyógyításon túl valami mást készülnek művelni vele, ha az orvosa viselkedése félelmetes fordulatot vesz a közelében…

A nyers történések és a metaforikus üzenet szempontjából is fontos szerepet tölt be a háború, és a körforgása, groteszk egyszerűsége. Mi a különbség a második világháború vagy a százéves háború között, mi a különbség a történelem összes háborúja között? Az indok, amibe becsomagolták azt a tarthatatlan állapotot, amit háborúnak neveznek? A harcot megvívó katonák egyenruhájának a külleme? Azt hiszem… az eltérések kimerülnek az ezekhez hasonló elhanyagolható részletekben, mert ami a bajt okozza, mind a vesztes fél, mind a győztes fél háza táján. Én hellyel-közzel osztom azt a véleményt a témában, mint Philip bandájának gitárosának, Ross-nak az anyja. Ha valamilyen kapitális seggfej készül milliónyi életet megnyomorítani, akkor egyértelmű, hogy meg kell állítani, de a legtöbb háború simán megoldódhatott volna… okosabban is, globális öldöklés nélkül. Nem értettem sosem azt a tömeghisztériát, amit az emberek a háborúval szemben táplálnak, amikor történelem órán vagy egy háborús időszakban játszódó filmben azt hallottam, hogy az emberek örültek a küszöbön álló háborúnak, szurkoltak neki, hogy az ő hazájuk is beszálljon a csatába, akkor őszintén szólva csak a fejemet tudtam vakarni, hogy hogyan lehet, hogy az egész bolygót nem csak gondosan lezárt pszichiátriai intézmények népesítik be. Mégis mi ez az elmebaj? Mi dicsőség, mi magasztosság van abban, hogy halomra gyilkolják az embereket, lerombolnak mindent, amit felépítettek maguk körül és nem utolsó sorban beszűkültebbé teszik az országokat, pl. Sztálin egy pszichopata vadállat, ezért az összes orosz szörnyeteg, még azok is, akik ugyanúgy szenvednek ennek a pszichopatának az irányítása alatt, mint az ellenség egymás ellen fordítják őket?! Ez szerintem mind szimpla emberi hülyeség. Mint ahogy a katonák sztárolása is egy megfoghatatlan dolog nekem, a köréjük épített „misztikum”. Objektívan belegondolva kik ők? Vakon cselekvő birkák, akik oda mennek, amerre a pásztoruk lökdösi őket a botjával, és azt csinálják, amire ez a pásztor utasítja őket, úgy és akkor, ahogyan utasítja őket, miközben legálisan gyilkolnak meg olyan embereket, akik nekik soha a büdös életben nem ártottak. A japán vezetőségnek és az amerikai vezetőségnek baja van egymással, egészségükre. De Masaki Ikutának és John Robertsnek konkrétan van bajuk egymással, mint személyekkel? A Japán és Amerika közti távolság miatt erre csekély az esély. Mégis ők azok, akik végül a sárban csúszva jobb esetben összeverik, súlyosan megsebesítik, rosszabb esetben megölik egymást az ügyért, a vezetők problémáiért. Előbb-utóbb a problémásabb vezető úgyis merénylet áldozata lesz, bíróság elé kerül vagy saját maga vet véget az életének, mielőtt az előbbiek közül az egyik megtörténne. Akkor mi szükség a „körítésre”, ami közben azok a tömegek sérülnek, amiknek a védelme miatt ülnek az íróasztaluk mögött...? A dolog iróniája pedig, hogy bármennyire hatalmas, világrengető véres háború is ráz meg a Földet, az élet… megy tovább. Azok számára, akik nem éltek még akkor, amikor valamelyik lezajlott, az esetek zömében, ami történt csak egy lesz a listán a millió és egy háború között olyan nevekkel és évszámokkal teleszórva, amik nem jelentenek nekik semmit, és a következő háború megtanulására ki is megy a fejükből. És előbb utóbb felmerül a nagy kérdés; megérte? A Konföderációs katonáknak megérte az életüket adni azért az „eszméért”, hogy egy fekete ember kevesebbet ér a fehéreknél, és rendben van, hogy tárgyként kezelve őket, embertelenmód hajtják, és kínozzák őket vagy azért, hogy apuci büszke legyen, és dicsekedhessen a barátai előtt, „a fiam harcolt az ügyért a csatamezőn!”, amikor a másik fél erőfölénye észrevehető volt kezdéskor is? Nem lett volna jobb vagdalkozás helyett levezetni inkább egy kis agytornát?

Ez a megérte kérdés merül fel Philip és a bandája, a Danes küldetése tekintetében is. A pénz nagy úr, de az előző osztagokról írt jelentések, a részleteket övező tudatlanság, és a megkerülhetetlen veszély tényleg megéri? A válasz ebben az esetben is nem lenne, de akkor ugye nem kerekedett volna ki a megbízásból ez az eszméletlen kikapcsolódást nyújtó sztori, és megállt volna a kerék. Az emberi természetben meg ott rejlik az a faramuci kis kapcsoló, amit nem lehet lekapcsolni vagy eltávolítani műtéti úton se, ami egyszerűen nem akarja hagyni, hogy megálljon a kerék. Csakúgy, mint az összes nagy háború hősei, eleinte Philip és a barátai is enyhe kényszerességgel, nem túl nagy lelkesedéssel kezdek bele a harcba, csupán másodperceket felölelő időre elkapta őket a pezsgés, az izgalom, hogy megcsinálnak valamit, amiben eddig mindenki elbukott, hogy újra ők lesznek a nagybetűs SUPERHERO-k, aztán már nem akartak mást, mint túllenni az egészen, hazamenekülni a tébolyból, amilyen gyorsan csak lehet, és elfelejteni a történteket. Viszont a halál közeli élményeknek, a háborúnak megvannak a maga utóhatásai; vagy fojtogató, milliónyi sebet hordozó trauma, ami lehetetlenné teszi, hogy olyan mód simuljanak vissza a résztvevők az életükbe, mint azt elképzelték… vagy a megszállottság. A megszállottság, ami nem hagyja, hogy a küldetés véget érjen, ami újra akarja játszani a küldetést, ami visszahajszolja az embert abba a gödörbe, amiből megtörve, az utolsó cérnaszálba kapaszkodva kimászott. Philipet először a barátai sorsának a kiderítése motiválja a Hanghoz való újbóli és újbóli visszatéréshez, de mi van akkor, ha ez csak egy fantom ürügy, mi van, ha a Hang vonzza, ha a megtalálása bármihez is vezette hozzá, az nem ereszti?

A Danes tagjait eleinte nem akarództam megkedvelni, pedig, ha valakinél, akkor nálam a rocksztár szó, az egy nagyon is pozitív jellegű nyitókártya. Bánatomra viszont a Danes pontosan az a társulat volt, ami kiépítette a társadalomban a rock zenének és annak művelőinek a negatív hírét, egy olyan bagázs, aminek az italozás, és a nőzés az első, nem a zene iránti feltétlen szenvedély. Akiknek büdös a munka, hülyének tartják azokat a zenészeket, akikben van munkamorál, és csak „Livin’ on prayer” hangulatban tengetik az életüket, néha összedobva egy-két számot, ha éppen olyan passzban vannak. Arra emlékeztetett a viselkedésük, amikor Marilyn Mansonaz életrajzában a bandának azt az időszakát taglalta, amikor… szebb kifejezés híján lecsúsztak, és nem voltak épp a környék üdvöskéi, ameddig újra munkához nem láttak, ezzel szemben a Danesnek elvileg pont ez a szakasz volt a fénypontja… o.O Szóval nem… nem tetszett a kép, ami elém tárult a főszereplőről és a baráti köréről, de ahogy egyre több időt töltöttem Philip társaságában, elkezdtem megkedvelni őt, mint főszereplőt. Nem volt egy ostoba vagy málé gyerek, haladt az Úton, amerre kellett, és egyszer-kétszer igencsak ütős meglepetésekkel bombázott :D Ellen, Philip kis ápolónője először nekem egy kissé esetlen, szobanövényszerű női karakter volt, aki nem szenved túlságosan a határozottsági túltengéstől, de azzal együtt, ahogy felszínre került az ő virágoktól és napfénytől mentes múltja is, elkezdett kiforrni, megerősödni. Összekapta magát a leányzó, és ezután sokkal jobban bírtam. Dr. Szands-tól, Philip orvosától kivert a víz, ő is kezelésre szorulna, csak egy kissé eltérő profilú elfekvőben… A Danest küldetésen kiegészítő katonai csapatból a legjobban Greer-t, a történészt szerettem meg, aki a feltevéseivel, okfejtéseivel a legtöbbet tett hozzá a Hang rejtélyének megfejtéséhez, ő volt a társaság esze és hajtóereje, ezáltal a kedvenc szereplőm is.

Elgondolkodtató, izgalmas, feszültséggel teli olvasmány, aminek a Josh-ra jellemző szörnyszülött végénél megint kiütközött rajtam a Madarak a dobozban és a Ház a tó mélyén olvasásakor ismerős, úgy összetörnék valamit érzés. Pillanatnyilag még mindig nem tanultam meg nem felhúzni magamat ezen, de mondhatni ez az író védjegye, úgyhogy a maga kínzó módján szeretem is, és talán elégedetlen is lennék, ha egyszer úgy fejezne be egy könyvet, ahogy azt elvárnám tőle :D

Borító: 5/5- Nagyon para, nagyon ütős, nagyon vörös ha esetleg elolvassátok, érteni fogjátok, mire akartam ezzel kilyukadni. Szerintem messze túlszárnyalja az eredeti borítót, nagyon jó munkát végeztek vele ^^ Jól közvetíti a félelmi faktor hangulatát is, az előző könyveknél inkább a sötétség volt a jellemző, itt viszont a élénkség, a veszélyt jelző domináns figyelmeztetés. A háttérben tetszenek a kis díszítő hullámok, amik ugyanúgy jelképezik a homokdűnéket a sivatagban, mint a hanghullámokat :)
Kedvenc szereplő: Greer, Philip
Legutáltabb szereplő: Dr. Szands
Kedvenc részek: amikor Greer megosztotta az elméleteit, amikor Philip a teszttartályban lejátszotta a hangot, amikor megjelent a kecske a víznél, amikor feltűnt az első szellem katona, amikor Ellen rajzolt, amikor Ellen és Philip elkezdtek összedolgozni
Mélypontok: a banda léha hozzáállása a munkához, és Philipet leszámítva a rejtéllyel szembeni apátiájuk, amit Dr. Szands orvosként művelt
Korhatár: Vannak egészen para jelenetek, ha nem is az a „majd összepisilem magam a rettegéstől”-féle horror. 15-16 éves kortól ajánlom.

Ha kedvetek szottyant a könyv elolvasásához, akkor ITT tudjátok megrendelni.

2018. február 19., hétfő

Utazás a Rend és a sorskulcsok középpontja felé: Interjú az Öld meg Jana Robinst! szerzőjével, Demi Kirschnerrel!

Sziasztok! ^^ A tegnap esti beharangozásomhoz híven meghoztam azt a különleges meglepetés-posztot, amire  eddig még nem volt példa a blogon: interjút készítettem egy íróval, aki nem más, mint az e havi olvasmányaim fantasy-sztárjának, az Öld meg Jana Robinst!-nak a szerzője, Demi Kirschner! :) A lentebbiekben szakmai titkokról faggatom Demi-t az Ellopott élet-sorozat fantasztikus lényeivel kapcsolatban, a szereplői keletkezését illetően, miközben az is kiderül, a rajongók hány köteten keresztül követhetik még nyomon Jana Robins, a sorskulcsok és a zerkanok útját és, hogy milyen további történetekkel fog minket megörvendeztetni az írónő.

created by HunHowrse Layout Generator on 2018-02-16 16:48:37
Én: Melyik karakter körvonalazódott benned először, ő a „nyers verziójához képest” mennyit változott, mire a lapokra került?

Demi: Jana karaktere volt meg legelőször, bár akkor még abszolút nem ilyen volt, mint ahogy megismertétek. És vele egy időben született meg Clifford is, aki szintén nagy változásokon esett át a javítások során. Lényegükben nem lettek mások, leginkább bátorságot kaptak és furfangot.
:) Clifford nagyon félős volt az elején, talán kicsit túlontúl nyuszi, de a Janával történő dolgok, mint a fogsága Virginnél, vagy a bizonytalan kapcsolata az apjával nem engedte, hogy Clifford ne legyen talpraesettebb, mikor végre megismerik egymást. Sok feladat hárul rá, és menet közben növekszik fel ezekhez, de nem volt mindegy, hogy honnan indul. Jana pedig kevésbé figyelő, a szó abban az értelmében, hogy először kicsit jobban hagyta, hogy sodródjon az eseményekkel. Szükség volt rá, hogy igenis kinyissa a száját, de semmiképp nem akartam egy harcias, badass csajt, mert Jana nem olyan, még akkor sem, ha az Onika sokszor szeretné elvinni ebbe az irányba :D

Én: Híres Rendtagként szóba került Jules Verne/Verne Gyula: Voltak még a fennállása óta a szervezetnek olyan tagjai, akiket mi is ismerünk a „beavatatlan” világunkban?

Demi: Több is említésre kerül, főleg a második részben van lehetőség jobban bele látni a világunk meg a Rend történelmének átfedéseibe. Nem spoilerezek, ne is kérd!:D Fontos volt, hogy ismert nevek is megjelenjenek, úgy gondoltam ezzel közelebb tudom hozni a Rend céljait és egyáltalán a létezésének a lehetőségét. Meg egyébként is nagyon szeretem az összeesküvés elméleteket, és kiderült, hogy nem csak olvasni, hanem gyártani is.
:)

Én: Oh, pedig már végigpörgettem magamban, hogy milyen sikeres meggyőzési módszereket említettél az első kötetben...  :c

Én: Előre láthatóan hány kötetesre tervezed a sorozatot?
 Demi: Eredetileg három részes lett volna, de menet közben annyian megszerették Virgint, hogy neki lesz egy saját kötete, ami beékelődik a sorozat második és harmadik része közé. Így az első két részben történt események mélyebb értelmezést kaphatnak, nem utolsó sorban pedig jobban megismerhetjük a Királynőt, és az ő vitatott trónjához vezető utat. Mikor megjelent az első rész már kész volt a többi is, de a második rész igényelt egy újra gondolást és kicsit szétszedésre került a maradék elkészült rész íve és sorrendje. :)

Én: Saját kötet Virginnek? Ezt örömmel hallom/látom *-* Egy megjelenést tűkön ülve, körmöt rágva váró érdeklődőt máris fogtál a könyvnek :D

Én: Melyik szereplődnek a személyisége áll hozzád a legközelebb, és melyiké a legtávolabb?

Demi: Nem igazán szoktam magam beleírni a történeteimbe, azt hiszem tudatosan távolságot tartok, de óhatatlan, hogy például elveim megjelennek, vagy bizonyos szituációkban magam is úgy döntenék, mint ahogy egy szereplőnek kell, hogy hiteles maradjon, és megérthető. De ha mégis választanom kellene, akkor Oliverrel nagyon sok mindenben egyet tudok érteni. Írás közben fel sem, tűnt, később mondták, hogy ugye tudod, hogy pont olyan kis hisztis tudsz lenni, mint Oliver? Én meg pislogtam, hogy tényleg? Persze, felelte a legjobb barátnőm, mint két kis felhúzott kattogós játék, és amíg le nem jár a menet, addig morogtok :D

Én: Ha neked lenne egy zerkanod, milyen állat-totemmel rendelkezne?

Demi: A leghatározottabban süni.
:) A kedvenc állatom, a cukisága és a leleményessége nagyon megragadó.


Én: Azt mondták Janának, a Rendnek több központja is van a Krakkóin kívül: Ha a közelünkben szeretne valaki colliger és heparis gyülekező helyek után kutatni, merrefelé lenne érdemes elindulnia?

Demi: Legközelebb a krakkói központ van, de ha valaki kalandvágyó akkor a Brit-szigeteken is érdemes lenne kutakodnia, meg a déli tengerek szigetei között. Sok helyen vannak központok, lényegében az egész világot behálózza. Nem tudhatod, hogy melyik sarkon befordulva találkozol egy furcsa ajtóval, ami a mélybe vezet…
:) A Rend célja, hogy egyszerre legyen látható és láthatatlan, nyilván egy ekkora szervezet nem tud független lenni az emberek világától, és bizonyos alapítványokban, döntéshozó szerveknél jelen vannak, mert az ellenfeleik ugyanezt teszik. Bíróságokon, az üzleti életben, az élet szinte minden területén vannak embereik, de ezek főképpen emberek. A heparisokat egy-egy nagy vízvezetékhálózati központnál érdemes keresni, rajonganak a csőrendszerekért :)
Tipp: ha valahol nagyon nem működik a melegvíz szolgáltatás, érdemes gyanakodni, hogy valaki beköltözött a csatornába. De a májunkra vigyázni kell, a heparisok nagyon szeretik.


Én: Számtalanszor meg lehetett tapasztalni az Axon és Oliver közti erős köteléket, szinte elválaszthatatlanok: De mi történik egy zerkannal, ha a neveltje eltávozik az élők sorából?

Demi: A zerkanok a hűséget annyira természetesnek veszik, mint a levegővételt. Ha valakinek a védelmét választják, akkor beleroppannak, ha esetleg valami történik a neveltjükkel. Ha meghal, akkor nagy valószínűséggel visszatérnek a Zerkán Királyságba, hogy a népük között gyászolhassanak, és a közösség erejét használva túléljék a fájdalmat. Az is lehet, hogy néhányan visszatérnének egy másik gyermek mellé, mert annyira a létezésük alapja, hogy törődjenek másokkal. De a hiány, az üresség nem pótolható, csak enyhíthető. Saultól „csak” elvették Griffin nevelését, és mégis képtelen teljesen elszakadni, érdektelenné válni a fiúval szemben. Pedig Saul egy elég magának való figura.

Én: Szomorú, bár ezek alapján előre félek, a következő részben mire lehet számítani Nerótól, aki nem éppen a legépítőbb lelkiállapotú szövetséges oldalán lépett ki az első kötetből... :D



Én: Még egy kérdés erejéig a zerkan-vonalon maradnék. Több szereplő is furcsállta, hogy miért pont Cliffordot, egy nyúl-totemű védelmezőt választott Janának az apja: Így az első kötet után lehet ezt tudni vagy spoiler a későbbiekre?

Demi: Ez ki fog derülni
:) Van jelentősége, és elég nagy spoiler lenne. Ne haragudj, de nem mondhatok többet. :)

Én: Azok a fránya spoilerek... Enyhítő tényező, ha azt mondom, nem vagyok rájuk annyira allergiás, mint a legtöbb olvasó? *.*





Én: Általában hogyan kezdesz bele egy könyv írásába? Szigorú vázlat szerint dolgozol, vagy van egy végpont, ahová mindenképp el szeretnél jutni bizonyos történések felhasználásával, és ami menet közben történik, ahhoz rugalmasabban állsz?

Demi: Régebben egyáltalán nem írtam vázlatot, és jól meg is szívtam. Ha volt egy ötletfoszlányom, akkor nekiálltam megírni. Aztán elértem oda, ahol az első lendület kifogyott, és szükségesek voltak a határok megtalálása, az irány, hogy tulajdonképpen mit is akarok elmesélni, meg milyen formában. Ott rendszerint meg is akadtam. Most már jobban odafigyelek rá, hogy ne arról szóljon az első változat javítása, hogy az alapoktól újra kell írni a történet nagy részét. :) Vázlat helyett én inkább jegyzeteket írok, ami sokkal koncentráltabb munkát eredményez, és a javítás is könnyebb, de megmarad az a szabadság, amit imádok az írásban: hogy ott és úgy választasz utat, ahogy neked tetszik, de közben ott van a háttérben a megtervezett cél, hogy segítsen.

Én: Számomra az egyik legizgalmasabb karakter Oliver anyja, Virgin volt: Tudnál mondani valamit az ő történetbe születésének a körülményeiről?

Demi: Virgin nem volt előre megtervezve, ő nagyjából pont azzal a lendülettel sétált bele a történetbe, ahogy megjelent. Jött, látott, győzött. Mindenképpen kellett egy olyan szereplő, aki nem csak azért gonosz, mert kell olyan is, hanem érti mindkét oldalt, és akár még egyet is ért néhány elvvel, viszont sokkal jobban érdekli a saját boldogulása, mint a nagy közös cél. Virgin messzebbre lát azon, amin a Rend és a Constitucio még meglehetősen szemellenzővel kezel. És ez nem csak arra vonatkozik, hogy melyik oldal, milyen mértékben gyakoroljon nyomást egy-egy sorskulcs esetében, vagy épp ezt a nyomást igyekezzen megszüntetni, hanem arra is, hogy mennyire legyenek láthatatlanok. Lehet-e a végtelenségig megbújva élni az általunk ismert világ mögött? Ezt a fontos kérdést pedig nem csak kérdésként akartam láttatni, olykor néhány szereplővel kimondatni, hanem kellett egy karakter, aki képviseli.



Én: Olivernek a rendfenntartás erőinél tett látogatásakor rendesen meggyűlt a baja egy természetfeletti téren túlbuzgó rendőrrel (akár mi olvasók is behelyettesíthetjük magunkat a helyére) : A Rendnek van valamilyen bevett módszere az ilyen problémás érdeklődők kezelésére?

Demi: Spoiler lenne, ha elárulnám miképpen védekezik a Rend. A Szörnyek és ketrecekben erre is lesznek válaszok, de a későbbi részekben is utalok rá. Weslaw egyébként az átlagnál is kitartóbb, tehát a szokványos megoldások vele szemben nem működnek.
:) Ő tényleg tipikusan az a tag, akit ha kihajítanak az ablakon, az ajtón, de még a gangról is, majd fogja magát és beás a pincébe, hogy a csöveken másszon vissza.


Én: Szó esett róla, hogy egyes fajok eltérően vélekednek az utódnevelés kérdéséről: Melyik két fajnál van ezen a téren a legszembetűnőbb különbség?


Demi: A zerkánok hasonlóan nevelik a kicsiket, mint mi emberek. Óvják, védik, tanítják őket, igyekeznek a legjobban felkészíteni az életre. Rajtuk kívül legtöbbet a kelebiánokról és hepariszokról tudunk meg. Mindkét faj a megszokottól nagyon eltérően gondozza az utódait. A hepariszok eleve különösen élnek, fészkeket építenek, nem a saját utódaikat gondozzák, hogy az egység megmaradjon, hiszen azt vallják, hogy az erő ebben van. Aztán ott vannak az auditorok, akik a maguk kétdimenziós létükkel teljesen másképpen tekintenek a világra és az utódokra is. Ők egyszerre egyének és közösség.



Én: Az izgalmak között volt néhány nyugodtabb jelenet, ahol a szereplők a karácsonyra készültek: Hogyan képzeled el, milyen sajátos ünneplési szokások lehetnek a Renden belül?

Demi: Fajonként másképp tartják, vagy épp nem tartják az általunk ismert ünnepeket. Nincs egységesség ebben és a Rend ügyel is rá, hogy a szuverenitás meglegyen. Clifford tavaly karácsonykor mesélt a zerkánok ünnepi szokásairól
:) (meg más karácsony előtti csínytevésről :D)


Én:
Mi a kedvenc jeleneted az Öld meg Jana Robinst!-ban, melyik megírását élvezted a legjobban?

Demi: Ez nehéz kérdés.
:)  Erre mindig mást tudok mondani, mert ez nem állandó. Mivel készülök az új kötetre, és újra elolvastam a meglévő két részt, meg a jegyzeteimet, azt mondom, hogy Oliver nagy találkozása a zerkánok altazarjával (a király után az első ember). Rengeteg érzelmet akartam abban a jelenetben megjeleníteni. Nagyon szerettem írni. :) Rejtélyes voltam, ugye? :D


Én: A Janáékán kívül milyen más történet van még a fejedben, milyen műfajban szeretnéd még kipróbálni magad a későbbiekben?

Demi: Rengeteg történet van a fejemben. Igazából mindig agyalok valamin. Jelenleg párhuzamosan három történet készül, különböző állapoti státuszban. Virgin kiegészítő története, egy dark világú decopunk sztori, amit a városomról írok (Sárvár). Ebben a fő szál hátborzongató sorozatgyilkosságok köré épül, de megismerhetünk benne vad boszorkákat, fémből és varázslatból épített házikedvenceket, a főszereplő egy sötét varázslólány, aki az emberek fájdalmából táplálkozik, miközben segít rajtuk. Van egy az Ellopott élethez hasonlóan urban fantasy közegben játszódó történetem, ahol a túlnépesedő emberi faj és a kezdetektől meglévő mágikus világ harcol egymással. De ezeken kívül is sok minden van, amit szeretnék elmesélni. Az Aranymosás oldalán az első íróiskolai kurzus lezárásaként kikerült egy novellám, Palatin címmel. Ez egy Csernobilban játszódó történet, amit regénnyé szeretnék bővíteni. Ez viszont még nagyon tervezgetős fázisban van.

Én: Van egy olyan érzésem, a pénztárcám magára veheti a "Sírj ítéletnapig" sorskulcsot, ha beindulnak majd ezeknek a röviden is ennyire felcsigázó erejű sztoriknak a megjelenései :D De mindent a "nagyobb jóért", azaz, hogy ne érezzék magukat egyedül a polcomon a könyveid :D

Én: + Még egy utolsó kérdés: Amikor kéziratként létezett a sztori volt valamilyen konkrét elképzelésed, milyen borító illene hozzá, ehhez mennyiben idomult a végleges borító?

Demi: Nem igazán gondolkozom azon írás közben, hogy milyen lenne a borító. Szerencsés vagyok, mert a kiadó nagyon nagy hangsúlyt fektet a borítóra, és a kiválasztására is. Minden alkalommal, ha Aranymosáson bekerült szerző könyve jelenik meg, akkor lehetősége van a leendő, vagy épp régi olvasóknak, hogy a szerző által megadott kereteken belül kipróbálják magukat. Ez egy nagyon jó dolog, nagyon sok kedves ismeretséget kötöttem a tervezési idő alatt, és nagyon kreatív borítókat készítettek nekem. Én ebből választok ötöt, amit továbbítok a kiadóvezető felé, aki meghozza a végleges döntést, de nekem is lehetőségem van egy kedvencet kiválasztani, és azt egy ajándékpéldánnyal meglepni.
:)

Ez alatt a néhány nap alatt, ameddig megszületett az interjú, bizonyára annyi köszönömmel bombáztalak, ami túllépte az előző évi átlagot, és elkergetett a Rend második legközelebbi - válaszok között rejtve hagyott - főhadiszállására... de toljuk csak keményen és kíméletlenül, mint Virgin Deaton: KÖSZÖNÖM AZ INTERJÚT, DEMI ^-^

Akinek még újdonságot jelent az Ellopott életek világa és az interjú szimpatikusabbá tette az ismerkedés lehetőségét, ITT rendelheti meg az első kötetet, ITT pedig a másodikat :) Az írónőt pedig meg tudjátok találni a Moly.hu-n Demi néven :) Ha az ország Weslawjai rád törnek üzenetben az innen szedett információk alapján, mosom kezeimet... xDA komment-szekció továbbra is heparis-mentes itt a Goodbye Agony-n, a molyon, és a facebookon, szóval a használatától ne féljetek, biztonságban van a májatok ;)
A kódolás a HunHowrse weboldal Layout Generátorával készült | Készítette: Gothic01